Ez bizony ízig-vérig „költőprózája" (sic! – azaz: nem „költői próza" vagy „költő prózája") –, amivel, mondhatják, nem sokat mondtam, lévén, hogy a költészet és a próza határai újabban (azaz, ha úgy tetszik, pár évszázada, de legalábbis jó pár évtizede) egyre átjárhatóbbak. Sőt, Borges jó negyven évvel ezelőtt olyasmit írt, hogy a regény hamarosan meghal, s az irodalmi alkotások java (úgy is mint zöme, és úgy is mint a legjobbjai) óhatatlanul összműneműsödik – minek is korlátozná magát az író bármely műnem vagy -faj szabályaival? –, s ha jó próféta volt (vagy inkább lett volna): Zalán az első apostolai közé tartozik (tartozna).

Lám csak: én sem tudok szabadulni attól a sztereotípiától, amely végigkíséri az ő pályáját attól kezdve, hogy a Ver(s)ziókat szerkesztette – azaz, hogy Zalán avantgárd volna. Ami – már ha van benne valami – rögtön némi pontosítást igényel: „élcsapat"-ról már szó sincs – „edge" van, ejtsd: „edzs", edzs-edzs gyémánt-edzs, edzs hedzs medzs, de szembe kurvára nem jön semmi, csak csönd és csönd és csönd csak csönd a csönd után csak csurog torlódik bugyborékol a csönd a csöndben – szóval ez az alaphelyzet talán: a kimondhatóság végső pontjaiig feszített szöveg, melyet már mintha körülcsöpögne a csönd. S talán: innen az undor (a mindent átható). Vagy honnan? Puszta mítosz netán? Zalán tán költőszimulakrum zseniálisan elevennek tetsző undorszimulak-rumba oltott mítoszszimulakrummal?

Innen induljunk, az undortól? Ahonnan Zalán Curriculum vitae-je indul („Milyen gusztustalan élni!"), meg persze ez a regénye is – sőt: ebben már túl is vagyunk az undoron (csöpög a csönd): hazamegy a lány balettóráról (a metrón találkozik a férfival, aki aztán a szeretője lesz, s a regény ennek a viszonynak a története is), s a konyhában ott az apja (aki őt majd megerőszakolja, s akit ő majd megöl), és „tágra meredt szemmel nézte a hatalmas testet, ami a semmi kis konyhát szinte teljesen betöltötte, hortyogó állat, vastag nemi szerve kilóg a gatyából, le a combjára, nem érzett undort, semmit sem érzett". Szóval: mitől van Zalán ott túl, messze túl – valami csuda tudja, miféle köztes térben: eb és ordas közt (ezt majd még megmagyarázom)?

Itt most variációk következnek (a zaláni undorral kapcsolatban):

1. Mondjuk: minden költőnek szüksége van magánmitológiára. Ebbe a magánmitológiába aztán bele lehet halni (főként, ha a kor is besegít egy kis fasizmussal, kommunizmussal, ezzel-azzal), de ha nem (egy löcsedékkorban): legalábbis termékeny feszültséget gerjeszthet a szakrális költőszelf és a földhözragadt mindennapi szelf ellentéte. Zalán magánmitológiája: a förtelmes, gusztustalan világbavetettség érzete, melyet csak fokoz, hogy a mindennapos szelf ezt (?) a világot élvezi (habzsolja, lubickol benne).

2. Mismásolok, baszki, szimulak-rumozok, baszki, amikor pedig a bőrömön érzem, hogy ez igaz szöveg. Mármint, ha úgy tetszik, szociográfiailag igaz (a lányát megerőszakoló alkoholista baromállattól a világból kivonulni próbáló építészig) – és ha igaz, akkor igaz az undor is. Azt mondja a lány az apjáról: két idegen szót ismer, az egyik az „intenzíven", a másik most nem jut az eszébe… A másik az „eklatáns", baszki! Hogy lehet ezt elfelejteni? Amikor Zalán azt írja: „valami magyar nótába oltott operett szivárgott elő a befőttes gumival összefogott Sokol-rádióból", akkor ott vagyok újra a hetvenes években, hallgatom apám Sokol-rádióját… és engem is elfog az undor: torkom-szemem teli lesz Románc-füsttel, baszki…

3. Na nem: mégiscsak túlzás lenne a kritikai realizmusba kivezetni az avantgárd Zalán, az edzs-Zalán viszolygását a világtól – inkább azt érzem, hogy valóban következetes modern művészként olyan messzire viszi a szöveget, amilyen messzire az menni képes és hajlandó – és a regénye ilyen értelemben is vers (ha versnek azt a nyelvi alkotást tekintjük, amihez semmit sem lehet hozzátenni): Zalán – aki minduntalan belebújik a hőseibe, átveszi tőlük a narrációt, odaadja nekik gyerekkori élményeit (és egy komolyabb, higgadtabb kritika szépen elmolyolhatna a narrációs trükkökön: kapkodhatna a megfoghatatlanul villódzó narrátor után, mellesleg kibogozva a regény időviszonyait is) –, Zalán tehát a végsőkig játssza a regénykoncepcióját: hogy a teremtődő szövegtérben mindenféleképpen kipróbálja a halálközeliség élményét: belebújva a baromállat, leányát megerőszakoló alkoholista alakjába (aki a halálhoz mint puszta vegetatív léthez van közel), belebújva a lány alakjába, aki gyilkolni fog, belebújva egy utolsó stádiumban lévő rákos alakjába… és egyáltalán, elmerülve egy olyan prolivilágban, amelyet egyrészt gyerek- és Kádár-kori élményeiből elképesztő szuggesztivitással tud ábrázolni, s amely maga a halálközeliség, a majdnem-halál, az alig-lét – valami élet- és halálvilág (eb és ordas közti) közti köztes tér. Ez legfőképpen azt jelenti, hogy Zalán egyfolytában keresi (és a legtöbbször megtalálja) a hiteles megszólalás lehetőségeit ebben a végtérben, ami gyakran egészen szó szerint értendő, vagyis jelzi, hogy keresi a szavakat, igazgat, pontosít („ilyenkor nem tanácsos a képzavar veszélye nélkül a lefekszik igét használni, de a baszott valakivel sem jó…" stb.), nem fűlik a foga a ponthoz, mert az megállást jelent, amikor pedig még nem ért el a kimondhatóság határához; persze, a legtöbbször már csak ennek a keresésnek a végeredményét látjuk: egy érzéki testként is felfogható s a kötetet átható undorral természetesen összeszikrázóan szép passzust – lényegében tehát verset. És Zalán szövege ilyenkor szinte magától kívánkozik igazi verssé válni, felkínálja magát, mint szinte az összes nő (szövegnő) a könyvében: hogy versként olvassuk – azaz: erotikusan szeressük (mert az a versolvasás lényege, nem?). És ez most tényleg nem ködös spekulálás a részemről: a nyúlölési jelenet például pár tucat oldallal később valóban megismétlődik versként. A szöveg egy része pedig eleve versnek van tördelve, ami azért is fontos, mert ez fokozza a szövegtest érzéki szépségét – Zalán láthatóan élvezi ezt a formázást, a szövegkorpusz női testté alakítását és meg-hágását –, gondolom, ettől (is) van az, hogy a szöveg telis-tele van nyers erotikával, magyarán baszással… (Mellesleg: alighanem Zalán teszi a legtöbbet azért, hogy ez a szó a magyar irodalomban ugyanolyan természetes és gyakori legyen, mint az angolban és amerikaiban a „fuck", s mint amilyen természetes és gyakori az életben a baszás mint tett s még inkább a baszás mint fantázia.)

Zalán regénye tehát nem igazi regény, de nem azért, mintha nem tudna történetet mesélni – nagyon is tud (van-e valamirevaló magyar író, aki ne tudna sztorizni? – ebben alighanem a legjobbak a világon: Mikszáthtól Ficskuig), hanem mert a sztorik összefűzésével nem sokat törődik – a legtöbbször valamilyen asszociációs logika gördíti tovább a regényt (kedvencemet, a nyúlölés-jelenetet például a lány orrára pattanó vörösborcsepp hívja elő – „akár ha piros nyúl szimatoló, puha orrocskája") –, annál inkább a nyelv lehetőségeinek kitapogatásával, vagyis Zalán könyve leginkább a költészet folytatása más eszközökkel – s nem hiszem, hogy sok olyan olvasó akad, aki a cselekmény kedvéért olvasta végig vagy annak kibogozása végett olvassa újra a könyvet. Inkább úgy képzelem, hogy mint egy verseskötetből, időnként kikeressük a kedvenceinket (s a többivel már nem nagyon törődünk): a nyúlölést („piros orrával riadtan szimatol fölfelé, a pálinkaszagú istenre…"), a pilinszkys-franciafoglyos hányásjelenetet, azt, ahol „galambok ülnek a vérebekhez", a disznóölést, a lakodalmat (a megsűrűsödő csönddel, a „levegőiszappal" és az apával, a Zalán-papával, aki egyszer csak megjelenik a regényben, és pár oldalon át nincs undor és öklendezés, hanem csak szelíd-szép nosztalgia) stb. – a szövegnek legalább a fele újraolvasásra csábít (ami természetesen ritka jó arány).

Miközben mindezt írom, ott izeg-mozog egyfolytában a cím végén (eltévedve,) az a vessző – s az agyamban pedig (részben e vessző miatt) néhány író motoszkál, aki így vagy úgy Zalánnak a rokona, s akik emiatt aztán valahogy beszüremkedtek a szövegembe is. Úgyhogy most egy kis magyarázat következik. Először is: Brodszkij egyik gyakran idézett verssorában van az, hogy „minden gondolata vesszővel határos" – s Brodszkij a maga indázó, lezáródni sehogy sem akaró, folyton újabb és újabb vesszőkig iramodó mondataival valami olyasmire törekszik, mint Zalán: a nyelv lehetőségeinek tökéletes kiaknázására. Másrészt: Zalán viszolygásához talán csak Brodszkijé fogható.

Aztán: Szasa Szokolovtól származik az „eb és ordas közt" kifejezés – ő Puskin Anyeginjéből vette (Puskin pedig a franciáktól), és egy regényének adta címül (amely egyes vájtfülűek szerint a legnagyobb XX. századi regény, de szinte lefordíthatatlan) –, eredetileg a nappal és este közti bizonytalan időt, a szürkületet jelenti, de Szokolov regényében egy olyan határvilágot jelez, amelyben lehetséges az átjárás élők és holtak között. Szokolov Zalánnál sokkal radikálisabban tágítja a nyelv határait, de a regényviláguk hasonló: mindketten a halál közelébe merészkednek, s ennek kemény munkával teremtik meg a nyelvi feltételeit…

És végül: attól az angol Jim Crace-től származik az „edzs", akinek nemrég Halottnak lenni címmel jelent meg regénye (mely ténylegesen arról próbál szólni, amit a címe mond: milyen halottnak lenni?) – az ő fixa ideája (meg, gondolom, még sokaké), hogy igazán jó irodalom nem lehetséges izgalmas élet („living on the edge") nélkül, és hogy az írónak „edge"-nek (hegynek, élnek, csúcsnak) kell lennie, amely belefúródik a jövőbe, a lehetetlenbe, a hatalomba, bármibe.

4. (Ha netán már nem emlékeznek rá: ez a kritika abból áll, hogy magyarázatvariációkat keresek Zalán világtól való viszolygására, s most jön tehát a negyedik.) Zalán alkatilag talán „edge" lenne – de mibe marjon bele egy „edge", ha csak a csönd csöpögi körül? (A valóságban a vérebekből verebek lettek – a költészetben verebekből vérebek: jól hangzik, de akkor is csak erőlködés, nem?) Innen: az örökös frusztráltsága?

Hülyeség – ez a legrosszabb variáció: maradjunk inkább az első háromnál.

(Kortárs Könyvkiadó, Bp., 2002, 294 oldal, 2200 Ft)