György Péter: A hely szelleme

Vári Györgynek

A köztéren álló emlékművek – legyenek akár Európa nyugati vagy keleti felén, vagy a világ bármely pontján – mindennapjai nem éppen egyhangúak: a körülöttük áramló vagy csak éppen lézengő emberek, már akik egyáltalán tudomásul veszik létezésüket, a legkülönfélébb módon viszonyulnak hozzájuk.

Vannak, akik személyes érintettségük okán visszatérő zarándokai egy-egy emlékműnek, vannak, akik csak a pillanatnyi hatás miatt állnak meg mellettük egy percre, hogy később soha többé ne térjenek vissza, vannak, akik gondosan bekenik a megfelelő magasságú peremeket, hogy a gördeszkával a lehető legsimábban lehessen siklani az éleken, és vannak, akik ezt meglátva hatósági felhatalmazással vagy anélkül, de mielőbbi távozásra szólítják fel a mű használóit.

És vannak, akik ha akad erre elegendő felület, tagekkel látják el az emlékművet, mások néhány matricát ragasztanak csak fel, néhányan pedig több éjszakát rászánva, színes graffitiket festenek fel rájuk, és vannak, akik alszanak alattuk, rajtuk vagy mellettük. Vannak továbbá, akik lángvágóval érkeznek, hogy a fémalkatrészeket mielőbb értékesítsék a legközelebbi gyűjtőnél, és vannak, akiknek egy forradalom ad fűrészt és kalapácsot a kezükbe, hogy azzal rombolják le a gyűlölt rendszer által emelt emlékművet.

Az, hogy az emberek ezerféleképp gondolkodnak az emlékművekről, és viselkednek az emlékművekkel, számtalanszor átélt, mindennapi tapasztalat. Ez a sokféleség “itt és most” is szinte áttekinthetetlen mennyiségűvé duzzasztja azt a vélekedés- és gesztushalmazt, aminek teljes feldolgozása, értelmezése hiányában több mint valószínű, hogy nem lehet megmondani, mitől van helyén egy műemlék és mikor nincsen, mikor sikerült vagy nem sikerült megoldani egy tér be- vagy átrendezését, mint ahogy azt sem, hogy mennyiben jár egy ilyen kísérlet bármilyen kollektív trauma feloldásával vagy éppen elmélyítésével.

A probléma pedig egy újabb – de valójában mindvégig jelenlévő – dimenziót kap azzal, ha megnyílik nem csak az emlékművek, hanem az emlékművekkel együtt élő emberek múltja: az olyan vélemények és élmények tömege, amelyeket már senki nem mondhat el, senki nem adhat tovább, és amelyekről esetleg már senki sem tud. Vajon lehetséges mégis feltárni ezeket a vélekedéseket? És ha nem, pótolni tudja ezt a terek és emlékművek archeológiája? Egyáltalán: szükség van-e így a tér archeológiájára?

György Péter kötetének, A hely szellemének egyik fő üzenete szerint igen, mert csak az egyes terek korábbi jelentéseinek feltérképezésén, megértésén keresztül lehet megérteni a jelen emlékműveit és emlékhelyeit, és egyben feldolgozni az esetlegesen hozzájuk kapcsolódó traumákat. A továbbiakban főként ezzel az első olvasatra akár triviálisan igaznak látszó tézissel szeretnék vitatkozni, leginkább a hozzá kapcsolódó előfeltevések és következtetések okán.

Mindezt a kötet két, hosszabb esszéjére koncentrálva szeretném tenni, mert bár elvileg van közös tematikája a kötet írásainak – a “hely” és annak különböző használatai, jelentései és hagyományai – mégis úgy érzem, nem lehet és nem is érdemes az összes esszé által felvetett kérdésre egyetlen reflexió keretein belül reagálni. Ezért a kötetnek az emlékezet fogalmát középpontba állító szövegeinek egyes állításaival foglalkoznék, és főleg azért, mert úgy vélem, ezek a nagy ívű és gondolatébresztő írások vetik fel a legtöbb olyan provokatív gondolatot, melyek a leginkább vitára késztetőek.

Az emlékezet topográfiája és Az emlékezet szétesése – az olvashatatlan város címet viselő esszék részben hasonló, részben eltérő módon közelítik meg az emlékezet helyeinek kérdését. A hasonlóságot a totalitariánus rendszerek térkezelésének és emlékezetpolitikájának a mai gyakorlatokra rávetülő(?) árnyéka adja: Az emlékezet topográfiája a koncentrációs táborok és környezetük emlékhellyé változ(tat)ásáról és ennek a folyamatnak a problémáiról, Az emlékezet szétesése pedig a budapesti ’56-osok terének volt és jelenlegi emlékműveiről (illetve azoknak hiányáról) szól.

A szükségszerű különbség pedig az emlékezet helyeinek eltérő alakulástörténetéből következik: míg a koncentrációs táborok az elkövetett szörnyűségek eredeti, közvetlenül az emberiség elleni bűntettek végrehajtására emelt épületei, addig például az ’56-os emlékmű – mint jellemzően a legtöbb, akár a megőrzendő emlékű helyen álló emlékmű – egy a már megtörténtre emlékező, azt esztétizáló alkotás.

Amikor György Péter az ’56-osok terén 2006-ban felavatott központi forradalmi emlékművet kritizálja kíméletlenül, leginkább azért teszi, mert egyrészt úgy véli, hogy az nem biztosít megfelelő helyszínt a gyászmunka elvégzésére az emlékezőknek, másrészt pedig a városlakók, a mindennapok járókelői számára “olvashatatlan” az emlékmű. És bár alapvetően csak egyetérteni tudok György Péter szándékával, miszerint a mindennapi használat és megélés alapján kell és lehet minősíteni egy emlékművet, Az emlékezet szétesésének elemzését mégis ellentmondásosnak érzem.

Az esztétikai minősítések talaja mindig is ingoványos, ezért arról nem is szeretnék vitatkozni a szerzővel, hogy az ’56-os emlékmű esztétikai szempontból megfelel-e az egzisztenciális értelemben mindig is tagadott, de valahogy mégis mindig működő mércének, most csupán érvelésének értelmezésére koncentrálnék. György Péter szerint a fő esztétikai probléma a műemlék kompozíciójával az, hogy architekturális metaforarendszere – tudniillik a sűrűsödő-növekvő, előbb rozsdás, majd fényes acél oszlopok ékké összeolvadása – “riasztóan világos” (147), magyarán szólva didaktikus, ezért nem megfelelő. A talán túlságosan is érthető érthetőség kritikája azonban némileg szembehelyezkedik a szerzőnek azon elvárásával, miszerint az emlékmű viszont legyen mindenki számára világosan értelmezhető, és fizikailag is át- és bejárható, ezzel is megkönnyítve a befogadást. A szöveg itt több olyan méltán világhírű emlékművet idéz fel – mint ahogy egyébként maga az emlékmű is – a washingtoni Vietnam Memorialt és a berlini Holocaust Mahnmalt, melyek akár nagyobb hatással is lehettek volna a budapesti ’56-os emlékműre. Mindazonáltal nem világos, hogy a bejárhatóság egy más típusú, de szintén közhelye miért ne lehetne ugyanolyan elrettentő, mint az egyszerű forradalomreprezentációt sugalló acélék architekturális üressége?

Különösen úgy, hogy a bejárhatóság funkcionális szerepe, a gyászmunka, ami voltaképpen legitimálja a hasonló elvek mentén berendezett terek, emlékművek koncepcióit – mint azt György Péter is többször hangsúlyozza – teljes mértékben elévült és érvénytelenné vált ’56 kapcsán. “1956-ot ma már nem gyászolja szinte senki” (162) – fogalmazza meg diagnózisát, amely kétségkívül helytálló, de arra nem ad választ, hogy akkor miért is kellett volna egy olyan emlékműnek a gyászolók számára megépülnie, amely valójában már nem is épülhetne a gyászolóknak.

A szerző a kérdést annak a kulturális és emlékezetpolitikai zűrzavarnak a kritikájában oldja fel, amelynek egyaránt részei a forradalmat követő, majd a rendszerváltás utáni politikai csatározások párhuzamos emlékezetei, valamint ennek az 56-osok terén fellelhető – vagy éppen már nem látható – architekturális nyomai: ez utóbbiakra kéne utalnia az újonnan elkészült emlékműnek, enélkül “olvashatatlan” marad az alkotás György Péter szerint.

Ennél a pontnál azonban hasonló ellentmondás lép fel, mint az előbbiekben: az ’56-os emlékműnek ezek szerint olyan építészeti nyomokra – mint például Pátzay Lenin-szobrának hűlt helye, vagy Kiss Istvánnak a Regnum Marianum-templom helyére állított Tanácsköztársasági emlékműve helyére állított kereszt – kéne emlékeztetnie a mai utca emberét, amelyek nagy része mellett, még a szerző szerint is, “fennállásuk” idején közönyösen mentek el az akkori járókelők. (152) Az ’56-os emlékmű mivel nem utal – többek között – ezeknek a mindig is közönnyel övezett térplasztikáknak a nyomaira, maga is közönyre van ítéltetve. De miért tenne élővé bármely emlékművet az, ha más elfeledett szobrokra, építményekre utal? (Túl azon a kérdésen, hogy mégis hogyan tehetné?)

Arra, hogy értelmezésem szerint milyen más problémái vannak ennek a “térolvasásnak”, és hogy szerintem milyen közös alapfeltevés rejlik az eddigi – és az alábbiakban elemzésre kerülő – gondolatmenetek, érvek mögött, arra a következő szakasz után térnék vissza. Addig is a György Péter által is idézett Alois Riegl gondolatmenetét hívnám segítségül a másik esszé, Az emlékezet topográfiája szorosabb olvasatára való áthangolódáshoz: Riegl szerint a “hagyományos” értelemben vett emlékműveknél sokszor legitimebb módon tudnak megnyilvánulni az úgynevezett “akaratlan emlékművek”, melyek nem egy artisztikus gesztus, hanem magának a helynek az emlékezetkultúrában betöltött szerepe miatt válnak emlékművekké. Ilyen akaratlan emlékművek lehetnek akár kiemeltté váló épületek, helyszínek is – mint például a koncentrációs táborok.

György Péter fontos és gondolatébresztő esszéjének, Az emlékezet topográfiájának érvelése alapvetően két párhuzamos, néhol jobban, néhol kevésbé összetekeredő szálon fut: az egyik a náci koncentrációs táboroknak mint az emlékezet helyeinek empirikus, történeti genealógiájához, analíziséhez kapcsolódik, a másik pedig megpróbálja elhelyezni a – részben az elemzés mentén kialakított – “hely szelleme” koncepcióját a mai, a koncentrációs táborok emlékezetpolitikáját tematizáló globális médiatérben.

A koncentrációs táborok jelentés-örökségének topográfiája, ahogy György Péter nevezi, a terek archeológiája kiváló példa arra, hogy egy érzékeny és kiemelkedően tájékozott kutató milyen mélyre tud hatolni az emlékezetkultúra egyes történeti rétegei között, néhol mikrotörténeti, néhol inkább antropológiai vagy történeti szemantikai megközelítés segítségével, és mindezt érzékletesen és világosan is tudja tolmácsolni az olvasó felé. Így egyaránt revelatív és megrendítő György Péter áttekintése Auschwitz és Buchenwald táborainak jelentéstörténetéről – ahogy a haláltáborokból a háború után funkcionális épületegységek, majd később emlékhelyek, majd még később nemritkán stilizált emlékművek lettek – és az egyes helységek, földrajzi kontextusok, nevek történetéről, valamint a táborok traumáját részben a tragédia társadalmi elfelejtése, halványulása miatt feldolgozni képtelen túlélők sorsáról szóló kitérője is.

Nem kis részben éppen ez az olvasmányélmény győzött meg arról, hogy Az emlékezet topográfiájának az a bizonyos másik szála, érvelése egyáltalán nem elfogadható számomra. György Péter ugyanis nem áll meg a helyek archeológiájának elemzésénél, hanem olyan normatív állításokat tesz a “hely szellemére” vonatkozóan, melyek a helyek szerepét totalizálják, használatukat előírják és egyben szembehelyezik egy nem megfelelőnek posztulált kommunikációs folyamattal, mechanizmussal is; mindezt úgy, hogy – hasonlóan Az emlékezet szétesése normatív intenciójú érveléséhez, retorikájához – a kiindulópontként használt megállapítások végül nem támogatják a konklúziót, hanem ellentmondanak annak.

Miről is van szó? Mindenekelőtt arról, hogy a helyek archeológiájának György Péter szerint az a szerepe, hogy rámutasson: a helyek szellemének átélése, megismerése, megértése nélkül nem lehet megfelelően kezelni a múlt – a koncentrációs táborok esetében a holocaust – borzalmait.

A hely szellemének közvetlen megtapasztalásával áll szemben a valóban ijesztően hangzó “globális médiatér virtuális kulturális tere”, mely mindent úgymond “másodlagosan” mutat be a nézőnek, aki így a helyek közvetlen megélése helyett csak üres, a valóságot csak ígérő audiovizuális információdömpinget kap. Ami bár némely vonatkozásában akár hasznos is lehet, de “ugyanakkor van némi okunk arra, hogy elbizonytalanodjunk a mediális technikák által teremtett virtuális térrendszerek kulturális használatát illetően. Ha nem akarjuk, hogy az univerzális morális dráma tétele elveszítse félreismerhetetlen egyediségét, akkor lépéseket kell tennünk annak érdekében, hogy a globális médiatér reprezentációs technikái ne váljanak kizárólagossá. A globális emlékezetszínházak és a kollektív rítusok fenyegetően üres formalizáltságával szemben áll az a tanulság és tudás, amely a hely szellemének a megértéséből ered.” (18)

Különösen olyan szakembertől zavarba ejtőek ezek a szavak, aki tudvalevőleg sokat foglalkozott a globalizáció korának különféle információs rendszereivel, így nagyon jól tudhatja, hogy nem csak bizonyos reprezentációs, információs technológiák használatának egyes céljait, de főleg magát egy megismerési technológiát minősíteni több mint aggályos dolog. Egy ilyen álláspont, gesztus mintha nem venné tudomásul, hogy a mindenkori új kognitív módszerek – legyen szó akár a látásról vagy az emlékezésről (lásd Jonathan Crary: A megismerő módszerei, Osiris, 2002. és Douwe Draaisma: A metaforamasina, Typotex, 2002.) – eleve újrakonstruálják tárgyaikat, a hozzájuk kapcsolódó emóciókat, affektív viszonyulásokat és így tovább; az egyes módszerek viszonylatában tehát bármilyen minőségi különbségről beszélni értelmetlen.

Az emlékezés és értelmezés mindennapi praxisának problémáira rávetítve György Péter ítéletét, további gondok merülnek fel. Szerinte ugyanis az fajta audiovizuális technológia, közvetítés, melyet akár a holocaustról készült filmek – mint például a Schindler listája – használnak, már eleve hamisak, hiszen azt a “látszatot” keltik, mintha megmutatnának valamit, gyakran olyan nézőpontból, amit egy “igazi” túlélő, átélő nem is láthatott; szemben a hely szellemének élő megtapasztalásával. Bár ez így bizonyos esztétikai, ismeretelméleti szempontokból igaz is lehet, korántsem az a mindennapi megismerésben, két okból.

Egyrészt a holocaust reprezentációi (ahogy egyébként bármilyen más reprezentáció) a globalizált virtuális térben nyilván nem az autenticitás, hanem a demonstráció igényével, céljával születnek meg és terjednek tova – és nem hiszem, hogy vitatható volna az ily módon terjedő információ minden eddiginél hatékonyabb pedagógiája, diskurzusa, mellyel minden eddiginél több emberhez lehet eljuttatni a borzalmak értelmezésének fő üzenetét, a “nem történhet meg többé” gondolatát. (Ugyanakkor sajnos – bármilyen bizarr is, de – semmi sem szavatolja, hogy azok, akik a globális virtuális reprezentációkban az erőszak, pusztítás és halál fétiseit keresik – neonácik, gyűlölködésen alapuló erőszakszervezetek és más szubkultúrák tagjai –, azok a haláltáborok meglátogatásakor sem úgy fogják átélni és azt a szellemet, ahogy/amit kéne.)

Másrészt pedig mintha György Péter megfeledkezne arról, hogy az éppen a helyek archeológiájához hasonló, feltáró tevékenységek azok, amelyek egyre pontosabbá, jobbá, ha úgy tetszik, “élethűbbé” tehetik a globális médiatérbe áramló reprezentációkat. A helyek szellemének analízise így szervesen összekapcsolódik azzal a kivételesen nagyon is helyes virtuális propagandával, ami a holocaust emlékezete fenntartásának, ugyanakkor a tragédia megismételhetetlenségének üzenetével célozza meg az embereket; azaz csak összekapcsolódhatna, mert György Péter élesen elkülönülőnek látja a “két” reprezentációs formát.

Az esszét olvasva egy pontig tehát úgy tűnik, György Péter azon az állásponton van, hogy a leghelyesebb az volna, ha a személyes megismerés érdekében mindenki, aki eddig csak filmen, interneten látott, vagy a rádióban hallott a holocausthoz kapcsolódó visszaemlékezést, művet vagy bármilyen más információt, mielőbb felkerekedne, és elzarándokolna valamelyik helyszínre – különben nem érthet meg semmit. Bármilyen furcsa és sok szempontból vitatható is volna ez a javaslat, de ha ez volna az üzenet, mindenképp összhangban állna a szöveg kiindulópontjaival és végkövetkeztetéseivel – azonban nincs így, mert nem ez az üzenet.

A gondolatmenet továbbfűzése során ugyanis kiderül, a helyek meglátogatásának hozadéka korántsem ilyen problémamentes: “Az egykori emlékmű mára műemlék lett” – írja György Péter buchenwaldi látogatásáról –, “az emlékezés-történet eredeti kontextusa megszűnt, a művészet- és építészettörténeti absztrakt kontextus még érzékelhetetlen. (…) Ez az állandóan változó, az aktuális szemlélet függvényében alakuló jelentés a koncentrációs táborok politikai esztétikájának egyik fontos tapasztalata: a különböző építészeti és konceptuális formák metamorfózisa is arra mutat, hogy azoknak nincs egy végső állapotuk. (…) A koncentrációs táborból maradt romok, a mai építészeti és földrajzi környezet nem más, mint az emlékezet állapotának és használatának akaratlanul is hű tükre.” (43)

A hely eredeti szellemét tehát mintegy eltakarják a későbbi módosítások, rombolások, hozzáépítések foltjai, így arra a(z újabb) következtetésre kell jutnia az emlékezőnek – amivel egyébként ezen a ponton maradéktalanul egyet is értek –, hogy a hely szelleme maga a folyamat, ahogy az akkoriból mai lett, és ahogy átlényegültek és még mindig átlényegülnek az egykor “eredeti” helyszínek az ilyen-olyan emlékművek terepeivé.

Ezt a megengedő értelmezést azonban érvényteleníti a fenti idézetet egy pár oldallal megelőző megjegyzés: “A mai látogató körbejárhatja a [buchenwaldi – T. T.] tábor területét: romok és nyomok, az elmúlt években újraépített épületek, a szovjet láger múzeuma között keresheti a hely hűlt szellemét.” (40. kiem. tőlem – T. T.)

A zarándok tehát, miután útra kelt, hogy tapasztaljon – mert korábban determinisztikus módon nem érthetett meg semmit a globális média virtuális tere által közvetített információkból –, tanácstalanul megáll, megfordul és elmegy. Nem ismert meg semmit, mert nem ismerhetett meg semmit.

Mielőtt – ígéretemhez hűen – megpróbálnám összefűzni és összegezni a két szöveghez kapcsolódó észrevételeimet, meg kell jegyeznem, hogy valóban rengeteg olyan dologról szó sem eshetett, amivel A hely szellemének egésze alaposan és felkészülten foglalkozik. Az eddig elemzett esszéken kívül a kötetben még egy monumentális szöveg is helyet kapott, a Klinika és templom: A második múzeumkor, amely főként a New York-i MoMA és a Guggenheim Múzeum történetének elemzésére alapozva vázolja fel szuggesztíven egy nagy posztmodern múzeumparadigma alakulástörténetét.

Továbbá – finoman jelezve és lehorgonyozva a szerző társadalomlélektani hatásait – három cizellált és érzékeny esszét – Oidipusz Kolonoszban: Freud (múzeum) száműzetésben; Az üres dívány; Frederik Ruysh Sigmund Freud, Oszip Mandelstam – is olvashatunk a freudi gondolat, hagyomány és kultusz legkülönbözőbb aspektusairól, valamint ismét hármat a múzeumi és városi terek kapcsolatáról (Pinakothek der Moderne, München; Ara Pacis múzeum, Róma; Ceci tuera cela (Ez elpusztítja amazt)).

Mindez azért fontos, mert bár úgy vélem, több jellemző érvelési és retorikai eszköz átível az egész köteten, az eddigiekben – és így a továbbiakban is – csak a két kiemelt esszé érveléseire, megállapításaira vonatkoztak és vonatkoznak az észrevételeim, melyeket befejezésképp két fő gondolatmenetben szeretnék röviden összefoglalni.

Az egyik pont, amiben nem tudtam György Péterrel egyetérteni a szövegek olvasása közben – hogy ezzel visszautaljak írásom elejére –, az a már ismertetett elképzelés, miszerint az egyes terek korábbi jelentéseinek feltérképezésén, megértésén keresztül lehet megérteni a jelen emlékműveit és emlékhelyeit, és egyben feldolgozni az esetlegesen hozzájuk kapcsolódó traumákat. Azért írtam korábban, hogy a tézis első olvasatra akár triviálisan igaznak látszik, mert formája több értelmezést is megenged: azzal az interpretációval például, hogy a helyek archeológiája hozzájárulhat a globális médiatérben való jobb reprezentációhoz, egyetértenék, de György Péter kapcsolódó okfejtései arra engednek következtetni, hogy ő nem így értelmezi és használja a mondat fogalmait, és ez úgy vélem több félreértéshez vezethet és vezetett.

Az esszék olvasása során egyre inkább az volt a benyomásom, hogy a szerző valójában csak terekről beszél, még akkor is, amikor emberekre hivatkozik: mert bár a közösség által használható ’56-os emlékművet tart szükségesnek, és az “értelmiségi tudat” termékének nevezi – egyébként jogosan – a téren álló Időkereket, de mégsem veszi figyelembe a tér hétköznapi használatának mintázatait, melyben szinte semmilyen szerepet nem játszanak az általa kiemelt történeti utalások és “olvasási” mechanizmusok. Ez a térolvasási módszer pedig ugyanúgy az értelmiségi tudat terméke, ami egyébként egyáltalán nem probléma – de szinte egyáltalán nem érintkezik a valós közösségi térhasználattal.

Úgyszintén, amikor a szobor felállítása körüli konszenzusról beszélt, csak és kizárólag a politikatörténeti motívumok kerültek említésre: pártközi egyeztetések, ’56-os szövetségek. Pedig a mindennapok történelmében – hogy egy ilyen történetelméleti közhellyel jöjjek – ezek a momentumok egészen más súllyal szerepelnek, sokszor talán nem is léteznek. Emellett a szobrok felállítása, kánonba helyezése még ma is élesen elkülönül az úgynevezett közvélemény ítéletétől, a tér használatától, a “nagy emberek” és az egyszerű polgárok történelme egymásnak feszül: egy szobrot, emlékművet ma is szinte kizárólag a hatalom – vagy egy érdekszövetség, a hatalom közreműködésével – állít fel, legtöbbször egy a nagyközönség által átláthatatlan, mechanikus, homályos bürokratikus gépezet segítségével. Társadalmi konszenzusnak, elfogadásnak pedig legtöbbször az minősül, ha az alkotás elmerül az általában megérdemelt közösségi hallgatásba.

Bár nyilvánvaló, hogy az emlékművek, emlékhelyek és az emberek véleményének kapcsolata hasonlóan formálódik, mint a média tartalma és a fogyasztók társadalmának viszonya; mindkettő előfeltételezi a másikat, és mindenképpen megtudunk valamit, ha a “nagy események” történelmére helyezzük a hangsúlyt: a térhasználat esetén mégis többet kéne beszélni a tér hétköznapi használóiról.

Mint ahogy az például meg is történik Az emlékezet topográfiájának abban a szakaszában, amely a koncentrációs táborokhoz kapcsolódó, azokat kiszolgáló épületekben a háború után lakó embereknek a házakhoz való viszonyulását, az elfogadás és a felejtés mechanizmusait írja le.

De mindez a közelség megint eltávolodik a másik, az előzővel szorosan szükségszerűen összefüggő pont, a szerző normatív hozzáállása miatt. György Péter elemzéseiben nagyon ritkán marad a háttérben mint véleményalkotó, és ez a szerep alkalmanként erőteljes és néhol egyben ellentmondásosan megnyilvánuló kánonképző gesztusokban artikulálódik. Ilyenekkel találkozhat az olvasó például az ’56-os emlékmű pozicionálásakor vagy éppen Az emlékezet topográfiájában a mindennapok történelméhez való közel kerülést követően, a “helyes” (végül mégis megkérdőjeleződő) emlékezési módszer meghatározásával szembesülve.

György Péter normatív emlékezetpolitikája végül szinte természetes módon kapcsolódik össze a mindennapok embere véleményformálásának és történelmének kerülésével, hiszen a kánonállítás mindvégig meglévő szándéka és gyakorlása nehezen fér össze a kánonok szükségszerű heterogeneitásával, a hétköznapok történelmének megélt valóságával, melyben minden igaznak megvan a hamis párja, és minden helyesnek a helytelen pandanja. A viszonylag lassabban változó és homogénebb szerkezetű politikai hatalom bár kétségkívül kereteket ad a terek fizikai megalkotásának koordinálásával, de a terek jelentéseinek megalkotása, valamint a terek és jelentések párhuzamos használata, formálása többnyire ugyanazon a helyen dől el: az utcán.