“Volt két joghurt, egy angyalrongálás, az annyi mint egy hatéves gyerek lelke.” (91. o.) – mondja a pincérnő Leopold Mozartnak Linz főterén egy álombéli tejpincében egy deresszürke téli hajnalon. A “hatéves gyerek” maga az ifjú Mozart, akinek a lelkéért alkudoznak a félig-meddig sem evilági lények, az “angyalrongálás” olyasmit jelent, mint mikor hitetlen Tamás saját kezét dugta be abba a bizonyos sebbe, az öreg Mozart nem hisz tárgyalópartnereinek, meg akar bizonyosodni, hogy valóban égi lényekkel ül egy asztalnál. Az angyalszárny kibomlik, beborítja az egész tejivót… Szépen megírt mese, lelket gyönyörködtető jelenetekkel és hártyavékony filozófiával. Amikor visszatér övéihez a szállásra, a furcsaságok tovább gyarapodnak anélkül, hogy áttörnék a bizonyosság falait. Lehetett az egész álom, vagy a fiáért aggódó apa hajnali látomása.

Mert a lét mindenfélével kegyes: tele rosszal és jóval, bátorít és félemlít, álmokkal és reményekkel kecsegtet, hogy aztán ránk nyissa a reménytelenség ajtaját, s valaki azt suttogja: itt minden megtörténhet. A világban éppen az az abszurd, hogy egyszerre számtalan dolog lehetséges, hogy a jelen ezernyi és milliónyi kaput tár elénk, és akinek elég érzékenysége van, be is láthat e kapuk némelyikébe. Az abszurditás ugyanakkor nagyon érzékeny és törékeny valami, mivel nem egészen van, mindig csak lehet, a legfinomabb szövetű anyag, negatív szubsztancia, csak pillanatra látszik, vagy ha kulcs, akkor villanásra nyit meg dolgokat. Mint Maurice Blanchot írja, éppen a Vörös műveiben oly kitüntetett szerepet játszó Kafka világával kapcsolatban: “a meghatározatlan soha nem válhat meghatározottá, a kimeríthetetlen távollét mélységét soha nem szabad közvetlenként megragadni úgy, mint ami már jelen van.” (Irodalmi tér. Kijárat Kiadó, 2005. 57. o.)

Hogy mennyire a pillanat és egy idegen logika gyümölcse, azt az irodalomtól oly távol eső területen a kritikus is megtapasztalhatta a minap. Egy Real Madrid-mérkőzés közvetítésekor (2008. jan. 27. 21.30.) a riporter azt mondta: Robinho, még Brazíliában egy bajnoki meccsen védőjét egymás után nyolc alkalommal ugyanazzal a csellel csapta be. Mire a játékvezető a másik játékos megszégyenítése miatt sárga lapot mutatott fel neki. – Ez aztán abszurd, döbbentem meg. A játék legsajátosabb és legnagyszerűbb elemének az alkalmazásáért büntetni valakit, egy másik dimenzióba (személyiség mentális védelme) helyezkedni a játék közben, egyik pillanatról a másik pillanatra! Az abszurditás szemponjából ez olyan lehetőség, ami ugyan nyitva állt, ám senki sem számított arra, hogy be fog következni. A leghitelesebb abszurd történés tehát az, ami nagyon ritkán vagy egyáltalán nem történik meg.

Vörös István novelláskötetében azonban ezek az abszurditások sorra-rendre megtörténnek. A szokatlan, a ritka, a talányos, a félelmetes elárasztja az elbeszélések menetét, mindközönségesen és minden pillanatban ezer alakban kavarog köröttünk, egyre nagyobb hullámokat vet, majd már nem is hullámok ezek, hanem az abszurd áradata, ami maga alá temeti a világot. Ez még talán nem is lenne baj, ezek Vörös novelláinak tartozékai, mondhatnánk, írói anyaga, világlátásának legerőteljesebb és leginkább látható sajátosságai. Minden mértéken túl abszurd, és csak néha finom és törékeny.

Egy parabolisztikus novellával kezdődik a kötet (Novemberi köd áztatja Budapestet), nyilvánvalóan a közelmúlt tüntetéseire utal, amikor azt beszéli el, hogy országunkat vastag és áthatolhatatlan felhő borította be. “Európából nézve olyan, mint valami tájra csavarozott vaslemez.” (7. o.) Ezután minden mondatában megsokszorozza az így előálló “lehetségest”: égig érő fák, füvek, kutyanagyságú hangyák, “egy elefánt lába alatt döngött a köd” (14. o.), tévedésből már a Holdon is landolnak az ország felszabadítására küldött nyugati pilóták. A civilizált világ minden műépítménye sorvadásnak indul, a főváros egy roncstelep lesz, melynek közepén a felkelők üreges szoborként tartják még magukat. A sok-sok szellemes és eredeti ötlet végül is nem áll össze egyetlen vízióvá. Nem tud elhatalmasodni, és még mielőtt kiteljesedne, érvényét veszti. (Ha az abszurd mégis megtörténik, mint a Ionesco-darabok némelyikében, akkor nagyon fontos a fokozatosság, s hogy a következő történés szellemességben és váratlanságban sohase múlja alul az előzőeket.)

A Butasági Mesterképző Intézet is hasonló logikával dolgozik. Két barát véletlen utcai találkozása, majd egy cukrászdában való terefere elszabadítja az abszurd-darálót. Szellemes és kevésbé szellemes dolgok történnek velük. Hol a pincérnő hímfaló sáskává való metamorfózisáig fokozódik a dolog, hol ártatlan sütievésbe süllyed vissza az abszurd. Néhány oldal, és már mindenki csillagtávolban van eddigi életétől, mígnem a végén a cukrászda maga is a hősökkel együtt nyomtalanul eltűnik. Zavaró az is, hogy lényegében három novellát gyúr egybe Vörös. Szép és igazán filozofikus a zsebtolvaj-epizód, amely így csak megzavarja, eltakarja a főszál eseményeit. (Mennyivel más eszközökkel dolgozik Cortázar az Egyesülés a vörös körrel című elbeszélésében, amely ugyancsak egy vendéglátóipari helyiségben játszódik, de ott a sejtetésen kívül semmi sem történik, csak furcsa fényeit mutatja egy lehetséges.)

A számomra legérvényesebb úgynevezett abszurd írók műveiben (Kafka, Beckett, Ionesco, O’ Brien) a dolgok igazából nem történnek meg, sosem futnak túl egy bizonyos valószínűségi szinten, hogy mindez csak pillanatnyi félreértés, káprázat, hogy csak lehetséges dolgok, víziók közé hatolunk be, azt az írói nyelv örök sokértelműsége, a helyzetek illékonysága, finom visszafogottsága jelzi. Kafka azért érezhette Az átváltozás megírása után, hogy valamit elvétett, vagy még inkább elkövetett, mert bizonyos szempontból túlírta a művet. Olyan dolgokat is elmesél, amelyek már a történés abszurditásának erejét gyengítik. Visszaemeli a történetet a dolgok menetének hétköznapiságába.

Szerencsére Vörös István kötetében találunk értékesebb darabokat is. A Nagymama utosló három mondata a kórházi ágyon vagy A szentlélek fényképalbumából című írások talán a legfrissebb, legszellemesebb és legkevésbé túlterhelt írások. Az első novellában az élmény személyessége (az elbeszélő a kórterembe lépve nem ismeri fel a három haldokló idős ember közül a nagymamáját) hitelesíti az eseményeket. A képzeletbeli párbeszéd a haldokló és szerettei között a kórház sivatagában igazi mélységet és a vigasz emelkedettségének érzését nyújtja. “Nem is levél volt, észre kellett vennem, hogy csak betűk tartják egybe, nincs is alattuk papír. Az üzenet, mintha lemorzsolt rongyra lenne vésve, saját magán, vagy a semmin nyugodott.” (23. o.) Az ilyen mondatok után újra megjön az olvasó kedve, megnyílik figyelme, és szeretne bebocsáttatást az író világának ilyen mélységű titkaiba.

A szentlélek fényképalbumából szintén rejtélyekkel és visszafogott szelídséggel teljes. Itt a túlzások is helyükre kerülnek végül (a nem kívánt csecsemőt disznó eszi meg), mert jótékony tündérek munkálkodnak szüntelen. “ Aki láthatatlanná változik, nem tűnik el teljesen. Ha egyáltalán nem látszana, akkor egyáltalán nem is látna” (74. o.) Egy szerencsétlenség megtörténése épp azáltal lesz mélyebb valósággá, hogy lebegteti az igazságot, bizonytalanná lesz a kisfiú sorsa, a rázúduló gabonát gyors kezek hányják le róla. A légnyomástól falubolondjává lett hős is ott segédkezik, a mentésről fénykép készül. “Jól nézzék meg ezt a képet, aztán csukják be a szemüket. Lökjék szét a maguk elé toluló puha, fekete falakat, és induljanak el befelé, ahol az a gyerek bujkál.”(78.o.) A gabona alatt ugyanis nem találnak senkit.

A kötet további írásaival kapcsolatban mélyen egyet értek Márton Lászlóval, aki versei kapcsán azt írja a szerzőről: “Mindezt világosan kell látnunk ahhoz, hogy értelmezni tudjuk Vörös legfőbb leleményét, azt, hogy a költői hagyományt (…) ugyanúgy külvilágként kezeli, mint az erdőt, a körfolyosót és a saját személyiségét…”, “…az intertextualitás kötelez.” (“Csigák és angyalok”, Élet és Irodalom, 2005. 12. 2.)

A Szindbád-novellákban nem érzek elég erőt, jobbára utánérzéseknek tűnnek, jól sikerült stílusgyakorlatnak; hiába támad föl a többévtizedes halálból a hős, megfelelő miliő nélkül esetlenül csellengő báb marad a mai világban. Már Krúdy is a hiányzó, széthullott, sosemvolt régmúlt utáni nosztalgiából teremtette meg, olyan díszleteket álmodva köré, ahol az óraszerkezetek nem hajlandók az elmúlást szolgálni, feleselnek az idővel. Beleszőtte ifjúságát, hogy a századforduló korát halhatatlanná tegye, de mikor írta, már az álom anyagával dolgozott, és a testetlen vágyakozás tette örökéletűvé. (Aki pedig örökéletű, az hogyan is támadhatna fel?) Ahogy kilép az újlaki templomból, egy autó fellöki, de Szindbád lebegni kezd, mert semmi súlya nincs. Hiába van kedvesének hét (harminckét?) virágneve, mégiscsak egy lepusztult lakótelepi lakásban él, és minél többet időzik e “mái világban”, percről percre veszít színéből, szürke kisember lesz, mire a harmadik novellán is túljutottunk.

Sokkal bonyolultabb íróilag mindaz, amit Vörös a Kafka-szövegekkel (A per, Az átváltozás) csinál. A fülszöveg nyilatkozata szerint: “olyan mértékben engedtem be a világomba, hogy saját, jól felfújt írói énem szétrobbanni volt kénytelen, hogy tizenöt darabban újrakezdje.” Nos, úgy érezzük, éppen ellenkezőleg, fogta magát, és ő költözött be ezekbe a művekbe. Az első kísérlet még kevesebb problémával jár. A per világa, töredékessége folytán nyitott. Josef K. előrehaladása a regény teremtette közegben olyan, mintha valami roppant sűrű masszában járna, mozgásának nincs térszerűsége, mert alig lát tovább az orra hegyénél, ahogy megmozdul, újra és újra kétértelműségekbe ütközik. Mintha az író örökösen csak párbeszédet folytatna a mű megírásának a lehetőségéről, és végső soron A per magának a fikció világának, mint alkotói folyamatnak a kudarcáról szól. Vörös behatol ebbe a világba, azonosul Kafkával, mint egyik novellájában írja: “de én nem a dédunokája vagyok, hanem ő maga.” (20. o.) Egyszerűen hozzáír néhány fejezetet A perhez, és látszólag olyan, minden tekintetben, mintha Kafka írta volna, a regény világának első rangú utánzatai. Mindenesetre rendkívüli beleélőképességgel teremt a regény kész részeihez illeszkedő, azokhoz képest némileg többletet is nyújtó jeleneteket, megőrzi Kafka logikáját: néha mintha közös agyuk lenne a szereplőknek, annyira egymás gondolataiba látnak, máskor egy képtelenségről állítja valaki, hogy ez a világ legtermészetesebb, mindenki által közönségesen tudott dolga. Hogy valami nincs itt rendjén, azt Vörös is érzi. “A nők még mindig csak egy lépéssel visznek közelebb a szerelemhez. De inkább csak eltakarják” (159. o.). Lényegében rokonszenves ez az eltökéltség, és olvasható az eredmény is, ha nem is visz közelebb Kafka rejtélyéhez, és inkább eltakarja, mint bevilágítja a művet, ám rajta tartja a szemét, és rezignáció helyett keresztüloson ezen a világon, és valamiért ez a világ nem marad tőle érintetlenül.

Sokkal nagyobb problémát jelent Az átváltozás terébe való behatolás.

A magázás művészete című novellában ugyanis nincs hely idegenek számára. Vörös sajátos logikával mégis hozzáépít egy egész bérházat Az átváltozás teréhez. Behozza Švejk figuráját, Gregor munkatársait, és még egy bábkészítőt is betoloncol ebbe az elbeszélésbe. A bábos szerepe az eseményekben teljesen zavaros, érthetetlen és fölösleges. Épp elég bajuk van szegény Samsáéknak, mért kellett még tetézni ezzel is? Itt megtörténik az az abszurd dolog, hogy az olvasó megsajnálja a szereplőket a szerző szándéka ellenére.

És ha Vörös fantáziája beindul, akkor rettenetes dolgok történhetnek, írásművészetére pedig végzetesek. Működésbe lép a néha sziporkázó, máskor kevésbé szellemes ötletgyár, megfojtja a figurákat, és a történet elevenségét megfagyasztja. Poéngyilkos is lesz, hiszen Gregor bogárrá történő átváltozására már a szerencsétlen aktus előtt is legalább tizenötször hivatkozik a tizenöt felé hasadt író. Igaz, így minden szerzőre csak egyszeri hivatkozás jut, de ez az egy/fő is sok.

Švejknek mint Samsáné szeretőjének benyomulása ebbe a világba, a várandós cselédlány, aki Gregor menyasszonyává tolja elő magát, majd egy vasgolyót szül, amit a már bogárrá változott Gregor atyai féltéssel gondoz, nos ezek az események végleg fölemésztik az olvasó tűrőképességét.

Wittgenstein nevezetes mondata a hallgatásról négyszer “intertextualizálódik”, holott még sok egyéb mást is mondott a derék bécsi. Ha abszurdról van szó, akkor talán ezt: “Ha valaki álmában azt mondja, hogy ’Álmodom’, még ha közben hallhatóan is beszél, éppoly kevéssé van igaza, mintha álmában azt mondaná, hogy ’Esik az eső’, miközben tényleg esik. Még ha álma ténylegesen összefügg is az eső neszével.” (A bizonyosságról, Európa Kiadó, 1989. 179. o.)

Épp ez a szürreális elmosódottság, tárgytalan sejtelem hiányzik ebből a műből. Valószínűleg jól tudja Vörös is, hogy utcákat nem azért neveznek el híres emberekről, hogy kifejezzék irántuk való megbecsülésüket, hanem hogy az utcanevek segítségével el tudjanak igazodni a városban.

Vörös műve zavart támaszt, és semmiféle eligazodást nem ígér.