Pécs és Baranya képzőművészeti élete a legelismertebbek, legfontosabbak közé tartozik Magyarország kulturális palettáján. Ezt szerénytelenség nélkül, nyugodt szívvel ki lehet jelenteni. Gondoljunk arra, hogy Martyn Ferenc szellemi vezetésével milyen művészeti élet alakult ki itt évtizedekkel ezelőtt – olyan ma már nem élő egyéniségekkel többek között, mint Bizse János, Kelle Sándor és Simon Béla –, amelynek és akiknek kisugárzása máig tart, s amely megalapozta a méltán kiérdemelt és az egyre nagyobb hírnevet.

A “Nagy Kiállítótérrel” kapcsolatban több írás és hozzászólás foglalkozik azzal, hogy nem épül meg sem a Káptalan, sem a Papnövelde utcában, hanem a Zsolnay Kulturális Negyedben kerül kialakításra. Ez a fentről jött utasítás örömteli fogadtatásra talált a funkcionáriusok körében, mert így pénzeket lehet átcsoportosítani egyéb célokra.

Azok a döntésben résztvevők, akik elhatározták, hogy ne legyen európai minőségű kiállítóterem a belvárosban, a múzeumok környékén, valószínűleg nem jártak még Pécs múzeumaiban és galériáiban, úgy döntöttek bizonyos dolgokról, hogy fogalmuk sem volt róla. Ebben a kérdésben a szakmai minimumot sem ismerik. Ez persze nem is várható tőlük, de akiket megbíztak azzal, hogy megvalósíthatósági tanulmányt készítsenek, azok is felületes ismeretekkel rendelkeznek. Ők viszont a megbízó igényeit, elvárásait a legteljesebb mértékben igyekeztek kiszolgálni.

Nézzük a tényeket. Azok a terek, amelyek Pécs városában vannak – néhány kivételtől eltekintve –, méltatlanok Pécs képzőművészeti életéhez.

1973-ig a városban egy nagyobb tér szolgált az időszakos kiállítások számára (a mostani Csontváry Múzeum nagyterme) és két kisebb a Zsolnay és a Néprajzi Múzeum épületén belül. Ezek kielégítették az akkori igényeket, több országos jelentőségű bemutatónak helyet adva. A hetvenes években történt múzeumfejlesztési elképzelések következtében ezek mind átalakultak, megszűntek. 1973-ban létrejött a Csontváry Múzeum, így a város kiállítóterem nélkül maradt. Átmeneti megoldásként különböző helyszíneken rendeztek kiállításokat (Déryné utca 5., Színház tér), egészen a Pécsi Galéria 1977-es megalapításáig. A város komoly anyagi áldozatával óvóhelyből átalakítva elkészült a Széchenyi téri terem 1979-ben, majd később a Pécsi Kisgaléria 1984-ben.

A képzőművészeti kiállításoknak Pécsett “három szintjét” lehet megkülönböztetni. A múzeumi tárlatok zöme a művészettörténetben már jegyzett műalkotásokat vonultatja fel, amelyeknek rangja, értéke, minősége már elfogadott, az emberiség kultúrkincséhez tartoznak. Erre jó példa a legutóbbi, most záródó Moholy-Nagy-kiállítás. Ezt a tárlatot több évig tartó tudományos elemző kutatás előzte meg, így vált az utóbbi évek egyik legrangosabb magyarországi bemutatójává. Nem mellékesen a megjelent katalógus magyarországi viszonylatban példaértékű.

A “második szint” a Pécsi Galéria, a Művészetek és Irodalom Háza, a Pécsi Képtár által rendezett bemutatók sora. Ezeken a helyszíneken a nevet szerzett művészek és csoportok művei kerülnek a közönség elé. Az elmúlt esztendőben 30 éves Pécsi Galéria mindig mostoha anyagi körülmények között végezte munkáját. Ezért különösen elismerésre méltó az az erőn felüli munka, amelyet a képzőművészet teljesítményeinek hazai megismertetésén kívül külföldön is végzett intenzív cserekiállítások megszervezésével. A Művészetek és Irodalom Házában a legutolsó időkig szakmailag igényes, sokszínű bemutatkozásokat láthattunk. A Pécsi Képtár – az Antal-Lusztig gyűjtemény – állandó kiállítása jól tükrözi a debreceni gyűjtő és a válogató szakember érdeklődését. Különösen a grafikai művek érdekesek, mert sajnos a Modern Magyar Képtár több ezer darabból álló kitűnő rajzi és grafikai gyűjteményéből csak nagyon keveset és ritkán lehet látni. Más kérdés, hogy a papír alapú műveket félévente cserélni kell. Az ebben az épületben lévő időszakos kiállításoknak helyt adó terem megfelelő vezetés nélkül eléggé elárvult.

A “harmadik szintet” leginkább a Közelítés Művészeti Egyesület által szervezett tárlatok, események képviselik, amelyek az új vagy a legújabb produkciókat hozzák közel a látogatókhoz.

Ezt a három szintet nem lehet, nem szabad összekeverni, mert mindegyiknek más a célja és a feladata. Arról nem is szólva, hogy egy térbe vinni mindezeket, badarság volna és hozzá nem értésről tanúskodik! Gondoljuk el, milyen követelményei, milyen technikai igényei vannak az egyiknek vagy a másiknak. Hol marad az egy-egy galériára jellemző profil? S főként mennyivel csökken a bemutatkozási lehetőség abban a városban, ahol két Kossuth-díjas (Bencsik István, Keserü Ilona), egy Kiváló Művész (Lantos Ferenc), két Érdemes Művész (Pinczehelyi Sándor, Rétfalvi Sándor), kilenc Munkácsy Mihály-díjas (Fürtös György, R. Fürtös Ilona, Gaál Tamás, Gellér B. István, Lengyel András, Palotás József, Pál Zoltán, Tolvaly Ernő, Valkó László) és öt Ferenczy Noémi-díjas (Jegenyés János, Kertészfi Ágnes, Millei Ilona, Molnár Sándor, Nagy Márta) él, dolgozik, tanít. Az egész Dunántúlon összesen nincs ennyi művészeti díjas, mint a városban és a megyében! És rajtuk kívül a ma már hivatásszerű alkotómunkát végzők száma majdnem kétszázra tehető, hiszen az ország talán legjobb Művészeti Szakközépiskolája és Magyarország egyetlen tudományegyetemi keretek között működő Művészeti Kara és Doktori Iskolája is nagy számban bocsát ki tehetséges fiatalokat, akiknek nagy része nemcsak itthon, hanem külföldön is nevet szerzett már. Ők is – előbb-utóbb – szeretnének itthon bemutatkozni. Hol tehetik meg, ha lecsökkentik a lehetőségeket? A hetvenes évekhez képest a művészek számában, ismertségében és minőségében alaposan megváltozott a vizuális művészetekkel foglalkozó alkotók sora. És akkor még nem beszéltünk az építészekről, fotósokról… Megbecsüli valaki saját pátriájában ezeket a képzőművészeket? Vagy csak a manapság szokásos vállvonogatás, kétkedő fanyalgás jár nekik?

A művek közvetítésével foglalkozó művészettörténészek, művészeti írók, akik a modern és kortárs vizuális művészet megismertetésén fáradoznak, fontos szereplői a közéletnek. Mindannyian jelentős könyvek, cikkek szerzői, munkásságuk figyelemre méltó. A névsor rendkívül impozáns: Dr. Aknai Tamás, Dr. Fabényi Júlia, Dr. Hárs Éva, Dr. Husz Mária, Dr. Kovács Orsolya, Mendöl Zsuzsanna, Nagy András, Dr. Pandur József, Dr. Romváry Ferenc, Sarkadi Eszter, Sárkány József, Sonkoly Károly, Várkonyi György. Ők is azon munkálkodnak, hogy a művészet minél több emberhez eljusson. Ideje lenne már észrevenni: nem tevékenykedik ennyi neves művészettörténész az egész vidéki Magyarországon, mint Pécsett.

Elterjedt a hír, nem tudom mennyi a valóságtartalma, hogy a Pécsi Galéria Széchenyi téri termének bérleti díját nem fizeti tovább a Ciszterci Rendnek az önkormányzat, és hogy a Városi Képtárat eladják, megszűnik. Ezzel még tovább csökkenne a művek megismertetéséhez szükséges helyszínek száma.

Arról még senki nem mondott semmit, hogy a Zsolnay Kulturális Negyed területén létrehozandó tér hol lenne, ki működtetné.

Két évvel ezelőtt volt egy sikeres, megalapozott, átgondolt program alapján kiírt pályázat a Művészeti Kar épületegyüttesének kialakítására. A díjakat kiosztották, úgy gondolom, az eltelt idő alatt már megépülhetett volna. Szintén “felsőbb utasításra” nem készülhetett el. Miért van az, hogy helyi ügyekben valahonnan, valakik mindig beavatkoznak az itteni tervekbe? Miért nem állnak a sarkukra, akik most döntési pozícióban vannak, és képviselniük kellene a pécsiek érdekeit? Miért hisznek a máshonnan jövők véleményében? Miért fogadják el?

A Művészeti Kar Zsolnay Negyedbe telepítésének egyik fő indoka az egyetemi formatervezési szak elindításának vágya. Ha a világtendenciát nézzük, ennek lenne jogosultsága, de abból a nézőpontból kicsit viccesnek tűnik, hogy nem is olyan régen 7(!) iparművészeti főiskolát végzett tervezője volt a gyárnak, most pedig egyetlenegy van! És még valami: a hatvanas évek végén, a hetvenes évek elején fantasztikus szellemi pezsgést hozott a villányi és a siklósi alkotótelep, valamint a Pécsi Grafikai Műhely létrehozása. Nem lett volna törvényszerű ezeknek az elsorvasztása.

1989. október 6.–november 7. között a Pécsi Galéria “100 éves a pécsi képzőművészet” címmel rendezett kiállítást. Ennek tanulságait, tapasztalatait újra fel kellene eleveníteni, bemutatva a folyamatos jelenlétet. Valahol (talán a Pécsi Képtárban?) meg lehetne teremteni a lehetőségét annak, hogy ezt az anyagot, kibővítve, aktualizálva napjainkig, bemutassák. Jó példa lehetne a megye és a város közötti együttműködésre, mert a történeti anyag a Baranya megye fenntartásában lévő múzeum tulajdonában van, a frissebb munkákat az örökösöktől vagy a művészektől letétbe lehetne kérni. Az ilyen kapcsolatra több vidéki városban is van példa (Győr, Székesfehérvár, Veszprém). Számtalan Pécsre látogató érdeklődő kíváncsi arra, kik azok, akik a város korábbi és mostani képzőművészeti életének reprezentánsai. Ehhez természetesen egy alapos, elemző könyv is ildomos lenne.

Apropos könyvek. Az Alexandra Kiadó önzetlen anyagi támogatással a következő köteteket adta ki az elmúlt években a pécsi művészetről: Zsolnay (2004), A Pécsi Műhely nagy képeskönyve (2004), Kortárs művészet / Pécs (2005), Kép a képben, pécsi műtermek (2006), Lantos Ferenc (2006). A Pro Pannonia Kiadó megjelentette a Martinszky János (1997), Weininger Andor (2006) és a Forbát Alfréd (2008) köteteket. Úgy hiszem, minden értelmiségi könyvespolcán kötelezően ott kellene lenni ezeknek a munkáknak. Hiánypótló kiadványok, jelentőségük mára elvitathatatlan, később még érdekesebbek, értékesebbek lesznek. Melyik magyarországi vidéki város tud ilyen fajsúlyú nyomtatványokat elkészíteni?

Többen kérdeztek, miként képzelném el a képzőművészeti intézmények struktúráját a közeljövőben? Most is csak azt tudom mondani, amit évekkel, hónapokkal korábban: a múzeum keretei között a belvárosban, szervesen összekapcsolódva a többi múzeummal, a világörökségi helyszínnel, egy reprezentatív kiállításoknak helyet adó térrel akár a Káptalan utcában, akár a Papnövelde utcában, a régi vármegyeháza belső udvarán (ahogy azt két-három évvel ezelőtt tervezték). A Pécsi Galéria mindkét termét megőrizve hozzákapcsolnám a Pécsi Képtárat normális költségvetéssel együtt, itt megvalósítanám a pécsi művészek régi vágyát: a csak az ő műveiket árusító kereskedelmi galériát is. A Zsolnay-gyárban megépíteném a Művészeti Karhoz kapcsolva, egyetemi galériaként – a Közelítés Egyesület által működtetve – a leendő kiállítóteret. Ez feltételezné, hogy a Közelítés (vagy a Kortárs Művészeti Központ) az egyetem egyik szervezete lenne, hiszen akik ott dolgoznak, valamennyien egykor hallgatói voltak a felsőoktatási intézménynek, és komoly, külföldön is jegyzett referenciákkal rendelkeznek fontos, európai érdeklődést kiváltó rendezvények megszervezésével.

Téves az a mostanában hangoztatott (különösen az egyik budapesti múzeumigazgató szájából gyakran hallható) gondolat, hogy csak az időszakos kiállítások vonzzák a közönséget, mert az állandó gyűjtemények megléte az alapja mindennek. A megfelelő kommunikáció, a médiajelenlét és a mindenre kiterjedő kiadványok (szórólapok, ismertetők, katalógusok) felhívják a figyelmet az eseményekre, amelyek érdeklik a közönséget. Természetesen ehhez pénz is szükséges.

Nem hiszem, hogy a fent leírtaknak bármilyen foganatja lenne, de szükségesnek tartottam, hogy Pécs kulturális életének visszafejlesztési törekvéseiről néhány szót ejtsek.

Pécs, 2008. március 16.