Rudaš Jutka: – Írói pályáját a hatvanas évek “szoft” magyar diktatúrájában kezdte novellisztikával, majd a hetvenes évek végén a színpadi műveivel vált a magyar irodalom legjelentékenyebb alakjává. Mennyire volt édes “A szabadság lélegzete” a megélt valóságban?

Nádas Péter: – Annyira szoft azért nem volt a diktatúra. A személyes szabadságát az embernek igen nehéz körülmények között, magának kellett megteremtenie. Ami csupán belső szabadságot jelentett, politikai szabadságot nem, a felemásság pedig torzította, igen veszélyes helyzetekbe hozta a személyiséget. Azt sem szabad elfelejteni, hogy az ’56-os forradalomban több ezer ember pusztult el. Utcai harcokban estek el vagy éppen a felkelők ölték meg őket. A közparkokban voltak elföldelve, később a hatóságok titokban exhumáltak, éjjel. Közel kétszázezren menekültek el az országból, sok magasan kvalifikált értelmiségi, ami az országot szabályosan lefejezte. Tíz évvel a háború után Budapest ismét romokban hevert. Több száz embert végeztek ki, kiskorúakat nem végezhettek ki, megvárták, amíg nagykorúak lettek. A határokat lezárták, se ki, se be. Amikor a hatvanas évek elején az első valamirevaló elbeszéléseimet írtam, még teli voltak a börtönök és az internálótáborok. Arról igazán nem volt szó, hogy jókedvűen félre lehetett volna nézni. Pontosan fordítva, az életnek alig maradt olyan szegmense, amelyre ne telepedett volna rá a rettenet, a totális vereség, a félelem, a tehetetlenség vagy a depresszió. Hiába volt az ember húszéves. Mi lett volna ebben a szoft? A rendőrspicliktől mozdulni nem lehetett. A leveleket felbontották, a telefonokat lehallgatták. Évtizedekig nem merte senki kinyitni többé a száját. A nyelv mellett kialakult egy metanyelv. Aki mindezt nem bírta józan ésszel, alkoholista lett, megőrült vagy felkötötte magát. A diktatúra később kis engedményekkel igyekezett a soft látszatát kelteni és sikeres volt a látszatokkal. A hidegháborús állapotok felszámolásában, a békés koegzisztenciában és főleg a szabad kereskedelemben érdekelt külvilágnak érdekében állt a hazugságot lenyelni. Annak a kifejezésnek, hogy “Magyarország a szocialista tábor legvidámabb barakkja”, az égvilágon semmi alapja és tartalma nem volt. Francia és amerikai publicisták találták ki a saját megnyugtatásukra és a saját opportunizmusuk számlájára. Magyarország ezekben az években az első helyen állt az öngyilkossági statisztikákban. Az alkoholizmus olyan népbetegség lett, mint a nátha, a mai napig nyögjük a hatását. Hogy csak valami közelebbit mondjak, az apám negyvenhét évesen öngyilkos lett, én pedig felnőtt életem első két évtizedében folyamatosan készültem az öngyilkosságra. Ma legyek öngyilkos vagy csak holnap. Volt bennem egy másik ember, aki állandóan ezt kérdezte. Azt suttogta, hogy nincs más megoldás.

– Ilyen körülmények között miként alakult a pályafutása?

– Nagyon érdekesen, kalandosan. Az első publikációmat betiltás és letiltás követte, mert a pártállam egyik paranoid ideológusának az a rögeszméje támadt, hogy a jugoszláv revizionisták hatása alatt állok, Gyilasz követője vagyok, én is az “új osztály” elméletét hirdetem. Honnan ismerhettem volna? Tíz évvel később jutottak a kezembe a könyvei. Legfeljebb a saját fejemmel hasonló következtetésre jutottam. Akkor nem is értettem, hogy mit akarnak tőlem ezzel a Milovan Gyilasszal. Ez azonban csak az első figyelmeztetés volt. Két könyvem megjelent, aztán hét éven át egy sor sem. Zsarolással és csábítással megpróbáltak rávenni, hogy legyek a titkosszolgálat ügynöke, mivel azonban megtagadtam, évekig nem kaptam útlevelet. Újságírói állásomat én magam adtam fel, lakásom nem volt, vidékre költöztem. A publikációs tilalmat egy évtized után feloldották, de a könyveim csak minimális példányszámban jelenhettek meg. Utánnyomásra vagy új kiadásokra a kiadó nem kapott engedélyt. A darabjaimat csak pincében, padláson, mindenféle próbatermekben és stúdiószínházakban játszhatták, vidéken. Amikor Budapesten egy halálosan beteg nagy színésznő, Ruttkai Éva több éves harc után végre kiudvarolt magának egy bemutatót, akkor a nézőtér felét le kellett zárni, és csak éjjel tizenegykor kezdődhetett az előadás. Ma ez már alig elképzelhető. Darabjaim előadásairól a napilapok nem írhattak, rádióban, televízióban a rendszerváltásig nem szerepelhettem, interjút nem adhattam, s így tovább. Személyesen nekem ez ugyan nem ártott, mert bizonyos aszkézisre és koncentrációra szoktatott, de kellemesnek vagy hasznosnak azért nem mondanám.

– Az 1986-ban megjelent monumentális műve, az Emlékiratok könyve volt a betetőzése a nyolcvanas évek paradigmaváltásának, a mű nemcsak formátuma, hanem esztétikai minősége révén is új, más dimenzióba emelte a magyar prózát. Európai, elsősorban német és holland recepciója, majd amerikai visszhangja, hatása, sikere, sőt újranyomtatása és zsebkönyvkiadásai a kortárs magyar irodalmat világirodalmi rangúvá tette. Hogyan élte meg ezt a sikert?

– Évtizedes izolációból kilépni nem egyszerű. Még akkor sem, ha az ember ügyel rá, hogy tudjon róla, mi történik körülötte a külvilágban. Személyes tapasztalatok, egyszerű, köznapi benyomások híján a legpontosabb információ is könnyen félrevezet, nevetségessé tesz. A sikert pedig egyszerűen nem vettem észre, mert megint dolgoznom kellett, most valami egészen máson. Meg kellett értenem, hogyan működik a nyilvánosság előtt zajló élet, hogyan szervezik. Őszintén szólva, ez olyan munka volt, hogy nem volt időm észrevenni semmi mást. Meg volt benne egy kis emberi gyengeség. Amikor az embernek sikere van, akkor arra gondol, hogy ez jár neki, s ezért jobb is nem észrevennie.

– Született budapestiként a hatvanas évek végén előbb a fővároshoz közeli Kisorosziba, majd a nyolcvanas évek közepén Gombosszegre költözött. Mellesleg ez a falu pár kilométerre van Szlovéniától. Szüksége volt-e a magányra, vagy volt egyéb indítéka?

– Semmi kétség, ez szigorú belső emigráció volt. Az általános izolációban egy másik izoláció. De tényleg ez volt az egyetlen, amit a munkám érdekében tehettem.

– Körülbelül húsz év után került a kezünkbe a Párhuzamos történetek, ami nemcsak számomra jelenti a művészi artikuláció csúcspontját. Hatalmas mű, opus magnum, melyben nincsenek többé tabunak számító témák. A homoszexualitás, az erotika, az európai zsidóság meggyilkolására tett kísérlet mint jelentéshordozó történelmi aktus, a kulturális toposzokon keresztül érintkező dolgok adják a mű hatalmas erejét. Mi minden kell az írónak ahhoz, hogy ezt a tudáshalmazt artikulálja? Röviden: hogyan keletkezett a mű?

– Valójában egy nagy ásító hiányból keletkezett. Az Emlékiratok könyvét csak úgy tudtam befejezni, ha menet közben mindazzal számoltam, amit ebben a munkában nem tudtam megoldani. Esetleg nem a saját tehetségtelenségem miatt nem tudtam megoldani, ez a kérdés is foglalkoztatott, hanem azért, mert nem megoldható. Esetleg olyan szimptomatikus jellegű szemléleti hibákról és megoldatlanságokról van szó, amelyeket maga a kultúra sem tud vagy nem akar megoldani. Ezeket az ember nem tudja olyan könnyen a szőnyeg alá seperni, mint a saját hibáit. Ha egy prózaíró folyamatosan számol ilyesmivel, mondjuk, komolyan veszi a saját munkája kérdéseit, akkor éppen az elszámolás aktusa alakítja ki a következő munkáját, kanalizálja a fantáziáját. Miért kell egyáltalán egy regényt befejezni? Honnan származik a képzetünk, hogy az életünknek a születés az eleje és a halál a vége? A modern regényirodalom nem az életpályákról alkotott hamis oksági kapcsolatot másolja-e? Vagy azoknál a kérdéseknél maradva, amelyeket most tett fel nekem, miért beszél az antikvitás erotikáról és miért beszélünk mi szexualitásról? Ugyanarról beszélünk-e, amikor az egyikről vagy a másikról beszélünk? A szexualitás fogalmába belefér-e a test a szellemével együtt vagy a testnek csupán a szaporodási és élvezeti funkciója? A test és a szellem funkcionális szemlélete nem a fasizmus melegágya-e? Miért sikertelenek a genocídiumra vonatkozó visszatérő kísérletek? Vagy miért nem adják fel az erre vonatkozó kísérleteiket a diktátorok, és a saját testi funkcionalitásától elragadtatott népesség miért tart velük minden egyes alkalommal?

– Az említetteken kívül a regény legbelsőbb köre alluzórikusan kapcsolódik a holokauszthoz, valamint rengeteg benne a fajbiológia. Önt mennyire foglalkoztatja ez a téma?

– Nem a fajbiológia foglalkoztatott, hanem azok az emberek érdekeltek, akik fajbiológiával foglalkoztak, s aztán mintha mi sem történt volna, a nácizmusból genetikusként mentették át az irhájukat a demokráciába. Hol embert akarnak gyártani, hol embert akarnak irtani. Az úgynevezett modern tudomány érdekel, amely a mai napig nem számolt el azokkal a pusztításokkal, amelyeket a politika számára előkészített. Az állatias és az emberies összefüggése érdekel, de nem általában, hanem egyetlen emberen belül, illetve a legintimebb viszonyaiban.

– A nagy szeretkezési jelenetek; Ágost és Gyöngyvér ágyjelenete mintegy százhúsz oldalon, és még folytatódik további fejezetekben is, aztán a margitszigeti homoszexuálisok orgiái olyan “kuriózumok”, olyan “testnyelvek”, amelyek eddig ilyen mélységben/mennyiségben a magyar irodalomból kimaradtak. Egyetért-e ezzel, illetve mi erről a véleménye?

– Ezek a témák nem csak a magyar irodalomban nem jelentek meg, hanem egyáltalán nem jelentek meg. Talán épp azért, mert az európai gondolkodás a test és a szellem dualitásához ragaszkodik. Nem tudja elfogadni, hogy a testnek nincs nyelve, mégsem tekinthető kuriózumnak, ha két ember éppen az önrendelkezése és az ösztönélete által beszél el valamit egymásnak a szeretkezésével. Az én testem nyelve most az, aki ezekkel a szavakkal itt beszél. Az ő testük nyelve pedig éppen az, amit különben nem tudnának egymásnak elmondani. A tizenkilencedik század regényirodalmában a hősöknek csak feje van, teste nincs. Úgy tűnik, hogy a hősök élete a szociális kapcsolatok rendszerében mindenestül elfér. De ez egyszerűen nem igaz. Az első és utolsó európai regény, amely tényleg a szerelemről szól, Longosz Daphnisz és Cloéja. Az Effie Briest vagy a Bovaryné nem a szerelemről szól, hanem a szerelem körül szerveződő tragikomikus szociális viszonyokról. A pornográf irodalom tesz egy nagy fordulatot, s hirtelen az ember egyik testi funkciójával foglalkozik. Ezzel az erővel azonban írhatnék regényt akár a böfögésről is. Az úgynevezett erotikus irodalom, akár libertiánusan kemény, akár filléres giccs, az ember testi kívánságait és fantáziáit leválasztja az ember szociális helyzetéről, és a kalandregények heroizmusával ajándékozza meg a hőseit. Én inkább antropológiai adottságként próbáltam megérteni ezeket az irodalmi jelenségeket.

– A nyolcvanas évek második felétől egészen máig az esszéisztika és a publicisztika is hangsúlyos terepet kap írói opuszában. Nemrég jelent meg esszéit és elbeszéléseit egybefoglaló kötete Amerikában, melynek bemutatóján is ott volt. Időről időre éles politikai kérdésekben is megszólal. Fontos-e az írónak politikailag angazsálódnia?

– Nem fontos, de ha a civil személyt nem tudja vagy nem akarja elválasztani magában a hivatásától, akkor megteheti.

– A Fabula fesztiválra a Saját halál című kis remekműve jelent meg. Ebben valaki “elmeséli” az infarktusának történetét, és ez a valaki minden kétséget kizáróan maga az író. Ön szerint hogyan választható el ebben az önéletrajzi-hiteles a fiktív-textuálistól? Ki üzen itt: a lélek vagy a test, vagy e kettő elválaszthatatlan?

– Szerintem ebben a kérdésben is a szeretkezés tapasztalata a mérvadó. Az ember akkor van leginkább otthon a testében, amikor annyira átadja magát a másiknak, hogy önállóan már nem érzékeli. El tudom ugyan a fiktívet a dokumentatívtól választani, mert az írás nem olyan intenzív, mint a szeretkezés, de mindkettőnek én adok formát, s akkor minek kéne a kettőt elválasztanom.

– Írás közben gondol-e a (külföldi) olvasóra?

– Tudom, hogy van olvasó. De írás közben nem ismeretlen emberekre, hanem ismerős emberekre gondolok, s abból a feltételezésből indulok ki, hogy ezek megszólalásig hasonlítanak az ismeretlenekre.

A beszélgetés a ljubljanai Fabula fesztiválon készült 2008. január 22-én.