Faust elkérte Roxánát. A Pokol ügynöke odaadta. Most úgysincs rá szüksége, mondta, három napig távol lesz, különösen, ha addig Faust se tart igényt a jelenlétére. A professzor úgy tett, mintha meglepné és meggondolkodtatná a kapcsolattartás kimaradása, ám igazából örült neki.

– Menj csak – mondta Graumannak –, intézd a dolgaidat.

– Nincs szükséged semmire?

– Előreláthatólag nincs. Csak a gyakornokodra.

– Azt csinálsz vele, amit akarsz. Amire utasítod, megteszi.

– Mikor indulsz?

– Most – mondta a Pokol ügynöke.

Mindenesetre Faust várt egy napot. Nehezen múltak az órák. A professzor kínjában adminisztrációs munkákat intézett. Graumannal péntek este beszélt, szombaton este becsukta dossziéit, elrendezte őket a polcain, és a gyakornokért ment. Roxána albérletben lakott két másik lánnyal együtt. Amikor ajtót nyitott, ugyanazzal az okos, nyugodt tekintettel nézett Faustra, mint nemrég Orth Péter pincéjében. A professzor csak annyit mondott, hogy elviszi Roxánát. A lány megkérdezte, mit szeretne, hogyan öltözzön. Olyasmit vegyen fel, felelte a professzor, amit nem sajnál. Ő nem sajnál semmit, mondta Roxána, amire a professzor bólintott. Otthon volt a két másik lány is. Tanultak, de az egyik felnézett a jegyzetéből: biztosan elég lesz egy? Nem akarja-e a prof, hogy ketten vagy hárman menjenek vele abba a buliba? A professzor azt mondta, köszöni, de számításai szerint 1 pontosan azonos az aznap estére szükséges és elégséges kísérőinek számával.

Roxána spagettipántos fekete ruhában jött elő, és olyan szandálban, amelynek szintén nagyon vékony, fekete pántjai voltak. A lányok jó szórakozást kívántak nekik. A professzor azt mondta, meglesz, és előrement.

Október vége volt, de az idő szokatlanul meleg. Gyalogoltak a városból kifelé. Az utat Faust sokszor bejárta gyerekkorában és azóta is nem egyszer. Az évek során itt-ott kicserélődtek a házak, földszintesek helyébe négyemeletesek épültek, de az erdő ugyanott kezdődött, ahol harminc évvel azelőtt. Elemlámpát nem hozott magával. A hold adott egy kevéske fényt, azokban a napokban kezdett kikerekedni. Faust jól emlékezett, merre fordul az ösvény, hol vannak emelkedők. Kamaszkorában sokszor jött erre, hol egyedül, hol a társaival. Mindenkinek a nevére emlékezett, a becenevükre is, a csúfnevükre, a szemük színére, a jellegzetes ruhadarabjaikra, még a szüleik nevét is fel tudta idézni. Hány ostoba, felesleges adat! Mekkora helyet fel lehetne szabadítani a memóriájában hasznosabb tartalmak számára!

Ha tudná az ember, hogy honnan lehet behozni azokat a hasznosabb tartalmakat.

Egyszer szurokfáklyát csinált, azzal vezette a társait. Regényekben olvasott fáklyásokról és fáklyás vonulásokról, és aztán nem nyugodott, míg ki nem találta, hogyan készíthet ő is igazi fáklyát. A forró szurok rácsöppent a kezére, de tűrte. A cserjésből közvetlenül előttük kiemelkedett egy bajuszos férfifej, és ordított, hogy kibelezi azt a világítótornyot, ha közel jön. Aztán egy női hang a bokor aljából, nyugi, hagyja békén a srácokat, a bajszos foglakozzon inkább csak vele, azért jöttek, nem? Dühöngeni mindenki tud, baszni a jelek szerint nem.

Roxána nem kérdezte, miért jöttek. Mikor Faust hátranyújtotta neki a kezét, megfogta, hagyta magát vezetni. De Faust úgy érezte, a szilfid a segítsége nélkül is biztonságosan járna, legalább olyan jól kiismeri magát, mint ő.

Húsz percig se kellett menni, és elérték a sziklát. A szikla aljában volt egy barlang. Állítólag már az ősember is lakott benne. Miért ne lakott volna? Faust meg a társai egyszer sem aludtak ott, pedig tervezgették. Csak kijártak oda szörnyűséges italaikkal és füstölnivalóikkal. Nemcsak fiúk tették meg ezeket az esti utakat, de lányok is. Leültek körben egy lapos kő köré, egy fiú, egy lány. Mindig volt körző valamelyiküknél. Száznyolcvan fokra kinyitották, megpörgették. Akire az acélhegy először mutatott, az elment a barlangba csókolózni azzal, akire másodszor. Persze ha az első fiú volt, a második körben csakis lány lehetett a választott; ez ilyen társaság volt, logikátlan: először rábízták magukat a sorsra, aztán habozás nélkül felülbírálták a végzését. Egyszer az egyik fiú nem volt hajlandó bemenni a barlangba azzal a lánnyal, akit a körző kijelölt. Csinos volt pedig, olyan fekete, korán érő. Az énektanár Carmennek nevezte, és ha tehette, meg-megsimogatta. A fiú pedig igazi szépfiú, és az osztály legjobb tanulója volt. A Carmen nem titkolta, hogy szerelmes belé, de szerelme gyöngeségnek minősült, és sokat levont a szépségéből. A szép tanuló nem akart vele csókolózni. Mi legyen?, a fiú kijelentette, ő lemond akárki javára. Jó, akkor jöjjön a barlangba a Faust, bökte ki erre a Carmen. Mint felvételinél a másodikként beírt intézmény, egyetem helyett főiskola, úgy fogadta a lány száját Faust. Azok az ajkak addig nem találkoztak más ajakkal, a Carmen saját bevallása szerint joghurtos üveggel tanult csókolózni.

A professzor ezúttal körző helyett kést hozott magával. Az apja fanyelű bicskáját. A nyél sötét volt, csaknem fekete, és olyan simára kopott, hogy annál simábbat Faust soha életében nem tapintott. A penge nehezen nyílt, a körömvájat túl sekély volt, mintha az évek során elkopott volna, bár ha valami nem kophat el, az épp a vájat, mindegy, a penge kipattant, és ahogy kell, csillogott a holdsugárban.

Faust leereszkedett a lapos kő mellé. Intett Roxánának, telepedjen le vele szemben. A szilfid kibújt a szandáljából, és térdre ereszkedett, a sarkára ült. Figyelték, amint a professzor apjának kése a kövön pörög, aztán megállapodik. A tét nem volt nagy, hiszen a választék se bőséges; mindenesetre a sors nem akadékoskodott: a nyél határozottan a lány, a hegy pedig a férfi felé mutatott.

– Hozzad! – mondta Faust, és előrement a barlangba.

A zakójából kibújt, eldobta. Az ingét magán hagyta, de kigombolta. Trikót nem viselt. Lefeküdt, és azt mondta:

– Itt belevágsz – a gyomra tájékán húzott egy vízszintes vonalat. – Nem kell mélyen. Egy napot se koplaltam, és semmi szükség rá, hogy kijöjjön, amit ettem. Szóval hagyjuk békén a beleket. Olyan széles lyukat vágj, hogy a kezed beférjen. Mint egy zseb.

Roxánát nem kellett kérdezni, hogy érti-e. Akármilyen sötét volt a barlangban, látszott a testtartásán, a szeme csillanásán, hogy érti. Faust úgy érezte, egy nőt se tisztelt annyira soha, mint Roxánát. Vagy ez volna a szerelem? És egyik ismerősének se volt olyan érzékeny keze, mint ennek.

A barlang száján benézett a hold.

– Benyúlsz, és elindulsz felfelé. Rögtön lesz egy fal, ami az utadat állja. Tapintsd ki, ahol gyenge, ahol meg akar nyílni előtted, és told át rajta azokat a mindennél szebb ujjaidat.

Őszintén beszélt. Elöntötte a gyengédség, a hála Roxána öt megváltó ujja iránt.

– Csináld!

Fájt, de a fájdalom jólesett neki. Sokat várt attól, amikor a keskeny kéz a nyíláson át beléhatol, de ahogy megtörtént, még annál is finomabb volt, mint amit elképzelt, kimondhatatlanul jó. Végbement, amit elgondolt.

Látta, hogy a lány ajkai szétnyílnak, aztán hamar összezárulnak megint.

– Mondd ki! – buzdította Faust.

– Nem.

– Kimondhatod.

– Nem próbáltál ki egyszer se.

Az ujjak hegye a rekeszizmon siklott ide-oda. Roxána kereste a leggyengébb pontot.

– Tudtam, milyen vagy.

– Jó lett volna, ha egyszer legalább szeretkezünk.

– Tudom.

– Jó lett volna, ha szeretkezünk – suttogta a Pokol ügynökének gyakornoka, és átszakította a rekeszizmot.

– De hát épp azt csináljuk – suttogta Faust János. Boldog volt, mint soha. – Haladj afelé, ami dobog. Keresd meg. Fogd meg. Szorítsd meg. Tépd ki. Dobd el.

A sötét folt. Kiszakadt belőle, még látta szállni. Leesni nem látta. Nem is hallotta.

*

A professzor otthon ébredt. Méghozzá arra, hogy éhes és szomjas. Kiugrott az ágyból, nyújtózkodott. A konyhába nem tudott bemenni, mert Márta, a takarítónő éppen a padlót mosta. De felajánlotta, hogy elkészíti, amit a professzor úr szeretne. Faust teát kért és három tojásból rántottát. Aztán helyesbített: legyen hat.

Visszament a szobájába, kibújt a pizsamájából, és tornázni kezdett. Csodálkozott, milyen könnyedén hajlik mindene, aminek hajlania kell, és hogy feszül, aminek feszülnie. Hatszáz fekvőtámasznál tartott, amikor megérezte a sülő tojások és a pirítós kenyér szagát. Nem zavartatta magát, lenyomott még hatvanhatot, aztán kiballagott reggelizni.

A rántotta tányérban, a pirítósok kosárkában felstócolva, a tea csészében párállott. A takarítónő nem volt látható, aminek a professzor örült, mert nem szerette az idegeneket a lakásban. De a reggeli tagadhatatlanul jólesett. Elégedett volt Márta művével is, meg saját magával is: bátor és helyes döntés volt háromról hatra emelni az elkészítendő tojások számát.

– Nem zavarok?

Grauman állt meg az asztal mellett.

– Hoztam újságokat.

– Köszönöm – mondta Faust. Kicsit erőlködnie kellett, hogy rájöjjön, ki ez a férfi a konyhájában.

De eszébe jutott.

– A legújabb kutatások szerint a tojás nem is árt a szívnek meg az ereknek – közölte a Pokol ügynöke, és leült a professzorral szemben. – Elárulom, hogy cégünk ajándékaként kaptál egy új szívet. Amikor azt mondom, új, az azt jelenti, hogy ez most már tényleg mindent kibír. És lesz még néhány ajándék. Amolyan kis bónuszok. Majd sorban megkapod.

Ehhez jó képet kellett vágni.

– Köszönöm!

– Szívesen.

Az egyetemről felhívta Roxánát. Barátságos géphang közölte, hogy az előfizető pillanatnyilag nem kapcsolható. Ugyanazt mondta tíz perc és húsz perc múlva is, aztán még hússzor a nap folyamán.

Este Faust elment az albérletbe. Az egyik lakótárs azt mondta, hogy a csaj eltűnt. Megkérdezte, miben segíthet. Társaságra van szüksége a professzor úrnak erre az estére is? Faust szétnézett, még a szilfid szobájába is bement. Semmi személyes, semmi szag. Az ablak nyitva volt. Az ablakdeszkán halott éjjeli lepkét forgatott a szél. Faust egy jegyzetlappal felemelte, gumis írómappára helyezte, magával vitte.

Pincér, ahogy ezüsttálcán kaviárkupacot szállít.

Egy hétig megvolt a lepke, Faust nem nyúlt hozzá, de időnként megnézte. Egyszer vagy kétszer nagyítóval is. Az apjától örökölt egy hatalmas nagyítót. A szemeit vizsgálgatta a lepkének. Kereste Roxána tekintetét a száraz dudorokon. Egy jelet. A lány búcsúüzenetét a száraz szárny mintái közt. Vagy Graumannét, kaján fenyegetést.

Csak a természetes, de minél tovább szemléli az ember, annál valószerűtlenebbnek tűnő formák.

Egy hét múlva megint jött a takarítónő. A professzor szobájába belépnie se volt szabad, nemhogy ott takarítania, rendezkednie. Valamiért akkor mégis vette a bátorságot, és bement. Porszívózott és rendet csinált. Faust attól kezdve nem találta a lepke tetemét.

Volt bátorsága, és szemétre vetette?

Az Ördög adta, az Ördög elvette.

Ehhez is jó képet kellett vágni.

Ő elpusztult, én nem pusztulok.

Gyújtson egy gyertyát? Gyújtson fel egy erdőt? Egy házat? Egy országot?

Mit segít egy felégetett erdő egyetlen lény eltűnésén? Egy szempár csillogásának elvesztésén? Mit változtat a bűntudaton?