Valamikor a nyolcvanas évek elején történt, pedig akkor már a későbbi ún. Magyar Köztársaság két majdani, szabadon választott miniszterelnöke is – magát érthető okokból egy darabig még MSZMP-funkcionáriusnak álcázva – azon dolgozott, hogy hazánk mihamarabb a NATO, az EU és az IMF tagjává válhasson, hogy egy – a jövő zenéjére sajnálatosan süket – fiatalember fölgyújtotta magát az Országház előtt, a Kossuth téren. Varga Gábornak hívták. Súlyos sérülésekkel szállították kórházba. A másnap reggeli lapok megírták, hogy Varga elmebeteg, és egyébként is munkahelyi problémái vannak. Gyó-gyulása után szakintézményben fogják kezelni.

Soha többé nem hallottam róla.

Mi köze van ennek Csaplár Vilmos regényéhez?

Kitüntetem a szerzői interpretációt.

„A gyűlöletemből és a meseszeretetemből valamilyen múlt időt gyúrtam. Olyat, amilyet. Nem arról szól a könyv, hogy Kádár Jánost Mátyás királyhoz mérem, hanem arról, hogy mesével simogatva ízekre szedem. Egyébként Kádár Jánossal soha nem találkoztam, nem is szerettem, nem is törődtem vele, soha nem akartam Kádár Jánosról könyvet írni, és ha úgy tetszik, nem is írtam róla. Ez a könyv egy Kádár János nevű első titkár kalandjait meséli el, és nem annak a politikai világnak az emlékezete, hiszen nem tudományos munkát írtam, semmilyen kutatást nem végeztem a negyvenegy évig tartó kényszerű »kutatáson« kívül. Az, amit a cím sugall, a humor ismert forrása. Mint amikor egy kicsi embert óriásnak neveznek. Mindazonáltal nem kinevettetem »Kádár apánkat«, mert az túl könnyű és olcsó volna ma már, hanem vágyom utána, például szinte rajongva megírom, hogyan találkoztam és hogyan autózgattam vele. Hatalmamba kerítem az egész korszakot azzal, hogy beleköltözöm, én rakom össze. Beleépítem azt, amit akarok, hogy soha el nem felejthető elvtárs-király váljék belőle az utókor számára. A könyvben nem lehet azonnal eldönteni, hogy mi mi, így az impulzusok védhetetlenebbül hatolnak be az agyba, az ellenőrző, elhárító rendszereket kijátszva. Az ilyen mese ellen az egyetlen ellenméreg a nem olvasás."

Hogy úgy van! Csaplár Vilmos írói hatalmának teljében felülírja Kádár Jánost. Megvuduzza. Mondatokat döf az agyagtitkárba. Fehér mágia: valaki, aki negyvenegy évig zárt rendszerben élt, azóta pedig „vassal a testben", mégis nagyvonalúan demonstrálja a szabadságát. Azaz, ahogy szóban és írásban emlegetni szokta, „normál szabadsághiányát".

Nem neveti ki hősét. Az Igazságos Kádár János olvasása közben mégis sokat lehet nevetni.

A nevetés pedig gyógyít.

Viszont elfelejted tőle a jelszót, amivel visszatérhetnél az úgynevezett valóságba. Ha nem vigyázol, ott maradsz az újraírt világban, mint a Gólyakalifa.

Ez a könyv igazi bravúrja.

Az igazságos Kádár János ugyanis zavarba ejtően eleven. Annyira, hogy le is lehetett fényképezni. Ott van a borítón. Kacsázik. (Éppen, ahogy a szerző.) Ráadásul a regény világán belül Kádár az egyetlen szerethető figura. Ravasz konstrukció, igaz, ami igaz. Csaplár megidézi a magyar próza nagy, anekdotikus hagyományát, szinte törvényszerű tehát, hogy szavait a naiv olvasó készpénznek veszi, a regény főhősének tetteit a saját emlékezetében megőrzött főtitkáréihoz méri. Az Igazságos túléli a Valóságost, kiéli a közös emlékezetből. Letakarja. Keresztülhúzza és eltörli. Így, ezzel mozgósítja az olvasói immunrendszert. Olvasom, és borzadva érzem, ragaszkodni kezdek az Öreghez, magamhoz szorítom, nem eresztem. Újra kitalálom, hogy legyen, visszahazudom a valóságba. Megint 1973 van, májuselseje, megyek, újbalos berzsenyis a Felvonulási téren, fölintegetek az Öregnek. Ő tudja, mi a frankó, csak az apparátus, bazd meg, azon aztán nem jön át semmi. Rám néz, megérti, visszainteget.

Az irodalom persze szavakból áll, ahogy „a világ nem dolgok, hanem tények összessége". Csaplár regénye természetesen nyelvi tények összessége. Nem mintha nem volna jó naivan olvasni, nem mintha nem adna meg minden földi jót a naiv olvasónak. Referenciális uram, nézegetheted nyugodtan odabenn a rajzfilmet, van olyan vicces, mint a Macskafogó.

Csak éppen van valami, ami ennél is érdekesebb.

A regény narrációja.

Igazságos Kádár János meséjét ugyanis az elbeszélés pontosan meg nem nevezhető szelleme úgy meséli el nekünk, mintha ufók lennénk, valami galaktikus IBUSZ-csoport turistái. („– Parancsára, Kádár elvtárs! – Akkoriban Magyarországon ez volt az illendő megszólítás, elvtárs. A nőket elvtársnőnek hívták, értelemszerűen. Ez a titulus különösen kijárt az ország első számú elvtársának, Kádár Jánosnak.") Vagy gyerekek, akiket egyszerre kell beavatni és megvigasztalni. Úgy adja tudtunkra, hogy közben éppen a tudatunkról, a felejtés demokrá-ciájáról mond valami súlyosan komolyat. Iróniája persze egyszer majd elillan, eljön a kor, amikor az elvtárs szó jelentését és használatát valóban el kell majd magyarázni. Az Igazságos Kádár János narrátora mégis megfoghatatlan és beazonosíthatatlan. Látszólag mindent tud a korszakról, ám tudása nem a résztvevőé, hanem az érdeklődő, jóindulatú kívülállóé. Telepített idegenvezető.

Nekünk, lennénk, akiket.

Nem emlékszem, mikor olvastam könyvet így, hogy közben mindvégig egy közösség tagjának éreztem magam. Ha, egyáltalán. Egri csillagok? Mi-megszólító verstípus. Rettenetesen kínos. Unheim-lich, ezt a szót föltehetően erre az esetre találták ki.

Emlékezzünk.

Pár évvel ezelőtt, egy reprezentatívnak nevezhető felmérés tanúsága szerint mi, magyarok Kádár Jánost tartottuk a XX. század legrokonszenvesebb politikusának. Csaplár regénye elemi erővel idézi fel ezt a rokonszenvet. Ritka erény, hogy a szerző, biztos ízlésének hála, elkerüli a csapdát. A történetet elbeszélőjére hagyja. Nem magasztosul föl, nem akarja megúszni, nem eszkábál erkölcsi magaslatot. Ott áll a saját könyvében, örök-úttörőként, és engedelmesen válaszolgat a főtitkári kérdésekre. Ipi-apacs, Kádár. Azért remélem, egyszer majd valaki regényt ír Varga Gáborról is.

(Magyar Könyvklub, Bp., 2001, 224 oldal, á. n.)