Mai fejemmel nem hiszek a lélekvándorlásban, csakhogy a mai fejem akkor még egy tegnapi ember feje volt, és az ő eszével volt tele, még emlékeztem rá, hogy van egy másik, emberibb élet is. Nem bírtam elviselni a bölcsőde hideg és száraz poklát. Kétségbeestem. Nem akartam ezt az életet. Inkább kiszállok, magára hagyom a csenevész babát, aki úgyse tűnik valami életképesnek, és akivel egy élet úgyse lesz valami nagy dolog. Egyáltalán, ilyen helyre kellett születnie? Mi ez az ország, kik ezek az érdektelen emberek? Vagy fölmentenek ez alól a furcsa gyerekbörtön alól, ahová napra nap behordanak, vagy meghalok, durván és mohón, ahogy a középkorban a gyerekek, ha nem születtek elég jó családba. Meghaltunk kényeskedőn és önzőn, kis testünket vadidegen anyák ölelték, de mi nem akartunk abban a testben maradni, amit tőlük kaptunk.

Ki kellett vegyenek a bölcsiből.

Az sem volt sokkal jobb. Anyám, nem tudom miért, vagyis ma már tudom, de akkor nem értettem ezt a világot, ahol az anyák napközben el vannak tiltva a gyerekeiktől, nem maradhatott velem. Vigyázókat kellett fogadjon. Az egyiken rajtaütött napközben. Engem a fürdőkádban talált meg pucéran, nem égett a lámpa se, a szárazdajka odakint a saját gyerekével játszott. Kész csoda, hogy újra be nem lázasodtam. Talán megtévesztett a sötét, és azt hittem, hogy már nem is élek. Összetévesztettem a halállal azt a hideg fürdőszobát, az angyalok suttogásával a kintről behallatszó gyerekgőgicsélést.

Aztán megjött nagyapám Bakonymérőről, megnézett magának, még aznap hazautazott, és azt mondta nagyanyámnak: Fölmész Pestre, elhozod a gyereket, mert ott meghal. Így hát nem haltam meg. Mert valaki belelátott a kártyáimba. Keresztüllátott rajtam. És nem akarta, hogy meghaljak. Úgy látszik, megszeretett. Ő már azt a gyereket látta bennem, akivé majd formálni fog, nem a finnyás régi embert, aki voltam.

Persze dolgozniuk kellett a nagyszüleimnek is. Csakhogy nem mentek messzire, az utca közepén álló házuk egy étteremben végződött, ott volt nagyapám üzletvezető, a főzést nagymama irányította, amikor egyáltalán főztek, és nem korlátozódott az egész a kocsmai szolgáltatásra. De azért így is felfogadtak mellém egy sváb öregasszonyt, hogy ő vigyázzon rám napközben.

Rajongásig megszerettem nagyapámat, a többi meg már jött magától. Az, hogy elfelejtsem a nyelvet, melyen előző életemben beszéltem, és hogy megtanuljam ezt a furcsa, lehetetlen másikat.

Evvel a nyelvvel együtt szerettem meg nagymamát, és a harmadikkal, a svábbal, amit csak a faluban beszéltek így, és alig hasonlított nagy testvérére, a németre, szerettem meg a fekete kendős öregasszonyt, ómamát. Vele svábul beszélgettünk, ezen a nyelven előbb szólaltam meg, mint magyarul, félredobtam az apa, mama, nagypapa szavakat, óma, mondtam a fogatlan néninek, ő mosolygott és szeretett.

De rajongani mégis nagyapámért rajongtam. A titokzatos emberért, aki minden gyerekre és nőre varázsos hatást gyakorolt, nagymama nem kis bosszúságára, mármint, ami a nőket illeti, akik aztán engem is megszerettek, mert a nagypapámat látták bennem, tulajdonképp minden alap nélkül.

Mégis ennek a rajongásnak és összetévesztésnek köszönhettem az életem. Ugyanis Bakonymérőn tavasszal újra megbetegedtem, már ki akarták hívni a papot, mikor nagyapámnak mentő ötlete támadt. De nem mondhatta el senkinek. Megfogott, becsomagolt egy vastag pokrócba, és kiment velem a locspocsba, olvadásba, én addig lényegében még nem láttam falut, az utak még nem voltak lebetonozva, sár, rohangáló disznók, gágogó libák, loncsos, de megjuhászodó kutyák futkostak mindenfelé, csak néha egy-egy ember, a többség ilyenkor a bányában vagy a téeszben dolgozott. Jártányi erőm nem volt, de a pokrócból kedvtelve néztem ezt a társaságot, azt hittem, itt többnyire állatok laknak, amiben persze nem tévedtem, de talán azt is hittem, hogy az uralom is az övék.

Utcák során vitt végig nagypapa, kellemetlen kora tavaszi szél fütyült a fülembe, belülről fűtött a láz, éreztem, hogy csak akarnom kéne, és meghalhatnék, de nem voltam biztos benne, hogy tényleg akarom. Most és itt már nem akartam annyira, bár még így se féltem a haláltól.

Végre befordultunk egy faluszéli házba, fiatal, nagyapámnál, de még nagyanyámnál is jóval fiatalabb nő jött ki elénk az udvarra. Franci, te vagy az, ilyenkor? Semmi baj, nincs itthon a férjem. Látni akartad a gyereket?

Nagyapám bólintott, bementünk a földes padlójú konyhába, a nő, akit nagyon szépnek, de egy kicsit félelmetesnek is találtam, kinyitotta a sparheldt ajtaját, és kukoricacsutkát dobott a tűzre. Hátul, a sarokban nálam jóval kisebb gyerek kapaszkodott az őt a konyha többi részétől elrekesztő farácsba. Megismertem, ez furcsa volt. Ismertük egymást még előző életünkből. Nagyapám letett a földre, kiengedett a pokróc szorításából. A nagybátyád, mutatott a porontyra nevetve, és szájon csókolta a fekete hajú nőt, akinek ez szemmel láthatóan hihetetlenül jólesett.

Szeretnék kérni valamit. A gyerekről van szó. Gyenge. Nagyon gyenge. Erőre volna szüksége.

A nő elpirult, és nagyapám lába közé nyúlt, gesztusát pontosan értettem, ismertem ezt a mozdulatot, ahogy alulról elkap az ember lánya egy férfit, és végre rájöttem, hogy előző életemben nő voltam, amiből az is világos lett, világos, méghozzá végérvényesen, hogy most meg fiú vagyok, és ha megérem, akkor férfi leszek. Olyan, vagy ha nem is olyan, de hasonló férfi, mint nagyapám. Tudtam, hogy olyan úgyse lehetek, ahhoz nem lett volna szabad mindenre rájönnöm, és most a halál széléig heccelnem magam. Talán a szerelembe haltam bele előző életemben?

Most már élni akartam, mohón és buján, amilyen nagyapámnak és ennek a nőnek a viszonya volt, megtántorodtam és elestem. Elájultam. Nekicsapódtam a forró kályhának, de a melege inkább jólesett.

Látod, mondom én, mordult rá a nőre nagyapám. Az utolsó pillanatban vagyunk.

Azt akarod, hogy…?

Nagyon hálás lennék! Mondta, egyelőre nem velem törődött, elkezdte a nő blúzát gombolgatni, miközben a száját finom csókokkal borította. Nem is gondoltam volna, hogy ez a csodálatosan vad ember ilyen gyengéd is tud lenni.

Közben, hogy jobban lássam, mit csinálnak, tíz centire kiröppentem a testemből. Aztán a nő melle magasságába emelkedtem. Abból, hogy mennyire szeretném megpillantani azt a mellet, arra gondoltam, talán mégis férfi lehettem előző életemben. Vagyis megtörtént a csoda. Már nem voltam képes visszaemlékezni.

Nagyapám szőlőműveléstől és boroshordók görgetésétől kérges keze széttárta az inget, két hatalmas mell vált láthatóvá, amíg rejtve voltak, nem is volt sejthető, mekkorák. Valami belső életerőtől feszültek, a csecsbimbó sötétvörös keretben ült, de akkorában mint egy kistányér. A tányéron meg egy keskeny pohár, egy cserépkupica állt. Ahogy a konyhai asztalra dőlve hanyatt vetette magát a nő, a melle magasra emelkedett, mint két egymás mellett levő bazilika kupolája, vagy két porosz katonai süveg. Csak nem porosz tiszt voltam előző életemben, talán ezért tanulom olyan lendületesen óma svábját, és amit felejtésnek hiszek, az inkább emlékezés? Az egyik bimbóból vékony sugárban egy kis tej fröccsent ki. Már csaknem egy méterre távolodtam el annak a másfél éves kisfiúnak a szájától, akivel épp kezdtem volna összeszokni, de nem lehetett ellenállni a kísértésnek, odaröppentem a mellre, és lelki szájamat az egyikre rátapasztottam. A másikra nagyapám borult, hallottam, hogy nyel egyet. A nő már kezdte fölgyűrni a szoknyáját, de nagyapám borzongva felállt.

Akkor megengeded?, kérdezte, és fölkapta a már élettelen kis testet, akinek vagy fél perce nem vert a szíve, de most a mozgástól talán dobbant egy-kettőt, és odatette a mellre.

Abban a pillanatban visszazuhantam a fiúba. Kinyitottam a szemét. Láttam a mellet, most tényleg láttam, nem csak úgy képzeletben, sőt megéreztem a tej mámorító szagát, és bár legalább egy éve fölhagytam a csecsemő hivatással, most mohón szopni kezdtem. Éreztem, hogy a nőnek jólesik. Hogy ellazul alattam.

Miket tudsz kitalálni! Te vagy a legjobb szerető a világon, susogta és elaludt. Fél óráig ittam a tejet belőle, és elmúlt a lázam. Mikor nagyapám fölemelt a mellről, úgy láttam, a sliccét is gombolgatja. Valami tavaszi ánizsos szag keringett a levegőben, a sarokban levő baba, nagyapám legkisebb fia pedig kataton ritmusban gügyögött.

Minden reggel elhozom ide a gyereket, amíg össze nem szedi magát. Ha délig nem érkezünk meg, lefejsz egy bögrével, és este elküldöd hozzánk a férjeddel. Azt fogod mondani, hogy kecsketej.

Mit gondolsz te rólam?

Rólad? Rengeteg mindent, de hidd el, csupa jót. Most már nemcsak egy gyerekem anyja vagy, hanem az unokám megmentője is.

Vegyél feleségül!

Férjnél vagy.

Öld meg! Én nem szeretem ezt a rossz szagú telepest.

Csak verekedés közben ölök.

Akkor verekedjetek össze.

Azok az idők már elmúltak.

Félsz?

Igen, félek. Tudod, hogy engem egy éven át mindennap megvertek a börtönben.

A férjem dolgozott a börtönkonyhán, szerinte nem voltak verések.

Legyen neki igaza. De nem ölöm meg. Nem verekszem össze vele. Kést se hordok már magamnál. Viszont ő naponta, vagyis amikor nem tudom idehozni a gyereket, műszak után vagy előtt elszalad hozzánk a tejjel. Itthagyok egy félliteres kannát. Ha nem tudod megtölteni, önthetsz bele egy kis kecsketejet.

Szeretlek.

Nem mondj ilyet. Nem szabad. Nem engedhetjük meg magunknak. Én a feleségem szeretem. De téged föl akarlak zabálni.

Nem csak az uramon állsz bosszút ezzel?

Eddig nem tudtam, hogy ott dolgozott. De örülök neki, hogy megtudtam. Na gyere Palkó, hazamegyünk.

Én azonban nem akartam elmenni. Odaszaladtam a nőhöz, aki csak most állt föl zsibbadtan a konyhaasztalról, ahol annyi minden történt már az életben és az utóbbi fél órában, megöleltem, fejem odaért kövérkésen domborodó hasához, melléből ráadásként egy csöpp tej a homlokomra hullt, és azonnal belém szívódott, mint száraz földbe az eső. Okosabb lettem.

Nem maradhatnék itt? Szaladt ki a számon.

Úristen, hiszen ez a gyerek beszél, hüledezett nagyapám. Ez már sok is mára. Mit fogok otthon mondani? Az asszony rögtön rájön. Kérlek, ma még ne szólalj meg, ha kibírod.

Ómával már régóta beszélgetünk, mondtam.

Ő is tudja?, kérdezte a nő, de nagyapám csak legyintett. Kitépett az öleléséből, megint beleburkolt a pokrócba, hazaindultunk.

Óma fölemelte a földről, beleszagolt. Ez nem kecsketej, morogta, nagyapámra hunyorított, aztán rám. A gyereknek lesz?, kérdezte.

Akkor őt szerettem a világon a legjobban. Kicsit megmelegítette és megcukrozta. Egy nagy karéj kenyeret ettem hozzá.