Délben, a török felett aratott nándorfehérvári győzelem emlékére, Callixtus pápa rendeletére, 1456 óta rendületlenül harangoznak a keresztény templomokban. Ha légitámadás érkezik, a harangszó mégis elmarad, mert a harangozó bácsi a légópincébe ment. Mit tehetett volna mást. Harangozni legfeljebb vihar ellenében érdemes, légitámadás ellen inkább őrültség. Sziréna váltja ki a harangozást. Bácska, Baja légoltalom, vigyázz. Ez volt az első mondat, amit érthetően ki tudtam mondani az anyanyelvemen. A harangszó kimaradásának is biztos helye van a túlélő tudatában, egy üres hely, ami ezen túl úgy működik, mint a vészjel. Baj van, nagy baj, még nem tudjuk, mi baj, ha délben elmarad a harangozás. Délben lennie kell harangozásnak. Ha törik, ha szakad, vasárnap délben a nagymamánál asztalhoz kell ülni, apelláta nincs. Jeges akartam lenni. Apám a jéggyárat, a jéggyártást, a jégpályát, a természetes jégképződést, a jégvermet, a jégkristályokat, a jégkristályok képződésének és a jég szakszerű elvermelésének folyamatát is részletesen elmagyarázta. Semmit nem hagyott ki, alig valamit értettem belőle. Serényen megyek a mondatok után, de lecsúszom az élükről, habár az elmúlt hét évtized azt mutatta, hogy bizony mindent gondosan elraktározott, meg is őrzött az elmém, nemcsak a mondatait, hanem e mondatok minden kis didaktikai jellegű intonációs sajátosságát. Amikor néhány évre rá Balatonlellére utaztunk nyaralásra, és apámmal álltunk a vonat nyitott ablakában, egyszer csak felkiáltott, hogy nézd csak, ott egy jégverem. S valóban olyan volt a vastagon felrakott nádtetővel a jégverem, pontosan úgy, ahogy korábban elmesélte, ahogy kisfiúként ő maga Gömörsiden látta, építését megfigyelte, ahogy a legidősebb bátyja, Gyuri elmagyarázta. A túlélő mindent mohón bevesz, átvesz, megjegyez, ami használható lehet a túléléséhez. A jégvermet és a jégkészítést is jól megjegyeztem. Nincs olyan, ami ne lenne szükséges vagy használható a túléléshez. Akár egy jégverem külleme vagy a verem építési technikája, s akkor boldog tőle, hogy lám, az ő édesapja bizonyára sosem téved, mert Gömörsiden tényleg ugyanolyan a jégverem, mint Balatonfőkajáron. A túlélés vágyának értelme egyedül a túlélés vágyában keresendő. Gömörsid ilyen néven ma már nem található fel a térképen, a területet a trianoni békeszerződés Szlovákiához csatolta, s a községet Sidnek hívják. Az 1913-ban kiadott Révai Nagylexikona még azt mondja róla, hogy kisközség Gömör és Kis-Hont Vármegye rimaszécsi járásában, 748 magyar lakója van, vasúti megállója, utolsó postája pedig Fülek. Júlia kisasszonyt a parádés kocsis alkalomadtán Fülekre vitte reggel a hintóval, amikor a nagyanyám este leveleket írt a lányainak vagy a fiainak Budapestre. S ha a két legkisebb gyerekkel, Miklóssal és Lacikával, azaz apánkkal egyedül maradt a napsárgára festett udvarházban, akkor gyakran, olykor naponta írt a többinek.

A szomszédnak udvariasan köszönni, folyosón, lépcsőházban, utcán, mindenütt, a túlélőnek ezt is tudnia kell. Szalmaszőke sörényű, muraközi lovakat akartam, amint megindulnak, élvezettel belefeszülnek. De mindig a fiatalabb köszön jó előre. Este nyolc után a nagymamánál tilos az udvaron játszani. Nem csak a nagymamánál tilos, nálunk is tilos. A nőket az ajtóban a férfinak könnyed főhajtás kíséretében előre kell engednie. Színházba, moziba, étterembe vagy kávéházba viszont mindig a férfinak kell előbb belépnie, világosan lássa, hová viszi hölgyét.

Nehogy a hölgyét egy flaskával jól kupán találják helyette.

Anyám hiába kommentálta, hiába élcelődött, hiába relativizálta apám illemtani tudását.

Apám a maga jó polgári neveltetésével ment árkon-bokron át, ami szintén a jó polgári neveltetéshez tartozik. A mi világunkon kívül nincs világ. Ha lenni talál, akkor biztosan nem értelmes világ, szóra sem érdemes világ. S bizonyára mindent pontosan úgy adott tovább, ahogy az édesanyja, vagy a házitanítójuk, Tieder úr, vagy Jolán kisasszony, a nevelőnőjük, aki kívánat szerint franciául vagy németül beszélt velük, vagy a gyereklány, azaz a pesztonka, egy bizonyos Júlia kisasszony, Papanek Júlia elmagyarázta, akit a gyerekek Kisának vagy Kikének szólítottak. Kisa tizenhárom vagy tizennégy éves lehetett, amikor egy koldusszegény vidéki családból hozzájuk került, még a Hold utcai lakásba, aztán ment velük a Báthory utcába, később a Pannónia utcai házba, velük ment Balatonkenesére, ment a családdal Pesthidegkútra, ment Gömörsidre, ment Szolnokra, mindenhová ment, ahová a gyerekek mentek, s nagy hirtelen túl is volt már azon a koron, amikor a lányok még férjhez mehettek. Egyszerűen náluk ragadt. Míg aztán a hetedik gyerek, azaz az én apám felcseperedése után, talán harminchárom, talán harmincöt évesen, vénkisasszonyként elment Amerikába, ahol mit tesz Isten, igen gyorsan férjhez ment; egy jómódú bronxi özvegyember vette el, egy Papanek nevű, s így aztán már nem egészen fiatalon maga is fiút hozott e szép új világra, akit a nála jóval idősebb özvegy férfi kislányával együtt rendesen felnevelt, s így lett belőle Papanek a szájhagyományban.

A férfinak persze óvatosan kell bánnia a mozdulatokkal. Nem illik mutogatnia. Kézfogásának erősnek kell lennie, a tenyér mégsem szoríthat, nem lehet tolakvó.

Meg ügyelni rá, hogy ne fogjunk vele mellé.

A túlélőnek ezt is tudnia kell, egy pillanatra el nem engedheti az illemtudását, még a túlélési vágyát is illendőn kell fékeznie.

Papaneket, azaz a Kikét, a Kisát, mind a heten feltétel nélkül imádták, apám két nővére, négy fivére, de tegyük hozzá, hogy a maguk antiszentimentális modorában csípősen imádták, és csípős imádatukat a gyerekeikre, ránk is átörökítették. De nem csak ezt. Feltárták, továbbadták nekünk hozzá az irónia és imádat összekapcsolásának érzelmi kulcsát. Papanek mintegy beterítette a családot a neveivel. Papanek orákulum a családi tudatunkban. Az ostrom után a Papanek, mert leginkább csak ennyit mondtak egymás között a családtagok, hogy a Papanek, nekünk küldte a Pozsonyi útra az első mesés csomagot Amerikából, hiszen neki apám volt és maradt a legkisebb a sorban. Kicsit azért megütköztem, vajon miként lehet egy tenyér tolakvó, miket nem mond az én apám, akit a Papanek talán még a Pistánál, a legokosabb és legelesettebb gyereknél, még a kedvencénél is jobban elkényeztetett, és anyatigrisként védett az önkényeskedő nagyapámtól. Lacit soha nem is fenekelte el többé az apja, amióta egyszer, ugyan véletlenül, derékszíjának csatjával véresre verte. Ezt sem értettem, bár készségesen elfogadtam, hogy a tolakvó tenyeret nem értem, később pedig meg is értettem. Még azt is megértettem, miért nem érthettem meg korábban.

Amikor a hölgy nem nyújt kezet a férfinak, akkor nincs kézfogás, remélem ezt érted, ezt mindenesetre jól jegyezd meg. Mint ahogy mindenkit nem tegezhetsz, ezt is jól tudod.

Tudtam.

Férfiak között szintén szabott rendje van a kézfogásnak.

Papanekről egyetlen New Yorkban készült fénykép maradt fenn a családi iratok között. To Pista from Kisa. Ez áll a kép hátoldalán.

(részlet)