P. M. P.: Honnan ered az angolszász irodalom iránti vonzódásod? Tudom, hogy Angliában és az Egyesült Államokban is voltál ösztöndíjjal, és a tanulmányaid, könyveid is főként angolszász szerzőkkel foglalkoznak. Honnan ez az érdeklődés?

U. L.: Biztos onnan, hogy matematikus vagyok. Vicceltem. Fogalmam sincs. A nyelvek mindig nagyon izgattak, párat sikerült is így-úgy megtanulnom (aztán a többség sajnos elkopott). De ahogy Cseh Tamás is mondja Bereményi Gézával, erős ok volt az a bizonyos beatzene („valami ájlávjúszó”). Ez a nyelv, ez a kultúra jobban vonzott a többinél, ezt a nyelvet gyorsabban és jobban megtanultam, mint a többit. És amikor már nem csak magyarul olvastam, a brit kortárs drámával kezdtem el mélyebben foglalkozni. Fölfedeztem pár szerzőt, aki nagyon izgatott, aztán egyszer csak Londonban találtam magamat egy néhány hónapos ösztöndíjjal. Ne kérdezd, miért van az, hogy három hónap a párizsi színházakban alig volt hatással a színházi és drámai ízlésemre, miközben egy alig hosszabb londoni tartózkodás annyi mindent eldöntött. Valószínűleg a dolgok szerencsés együttállásának köszönhetően kerültem a ’90-es évek elején a londoni színházi élet és a kortárs brit dráma kellős közepébe. Alaposan ott is ragadtam, hiába jöttem haza – aztán tettem egy minden korábbinál méretesebb kirándulást az amerikai kortárs drámába. De az már az előzőek logikus folyománya volt.

P. M. P.: Egyszer mesélted, hogy – talán épp a most említett londoni tartózkodás során – a Nemzeti Színházban találkoztál Tom Stopparddal. Volt az egyik ajtón egy olyan felirat, hogy „élő szerzők”.

U. L.: A londoni Nemzeti dramaturgiáján töltöttem szűk két hónapot. A rettenetes külsejű, de egyébként remek atmoszférájú épület negyedik emeletére rengeteg kis irodát zsúfoltak be, és a csöpp dramaturg-szobában egyszerűen nem fértem el. A színház irodalmi vezetője (mondjuk: fődramaturgja) – addigra nagyon kedves barátom – azt mondta, nagyon szeretnek, mérhetetlenül nagy öröm, hogy köztük vagyok satöbbi-satöbbi, ámde nincs hely. Viszont mi volna, ha odébb költöznék pár szobával, ahol is az ajtón tényleg az díszelgett (és azt hiszem, még csak nem is viccből), hogy az „élő szerző dolgozószobája”. Bármilyen mulatságos is a neve, a gondolat nem volt épp hülyeség: arra találták ki, hogy akinek a darabját próbálják, annak legyen hova visszavonulnia. Legyen hol elvégeznie a megfelelő javításokat, betoldásokat stb. (akkor még mechanikus vagy talán villamos írógépen dolgoztak, de semmiképpen nem komputerrel). Kinyitották nekem a csöpp irodát, és azt mondták, használhatom bátran, telefonáljak, irkáljak-olvasgassak, a megbeszélésekre jöjjek át hozzájuk, ám ha „Tom” úgy dönt, hogy szeretne ide visszahúzódni, akkor legyek szíves és finoman vonuljak máshová. Ugyanis éppen akkor próbálták Tom Árkádia című darabját.

P. M. P.: ’93-as bemutató, ha jól emlékszem.

U. L.: ’93 tavaszán mutatták be a darabot, és az én legnagyobb csalódásom az volt, hogy dramaturg létemre nem nyertem bebocsáttatást a próbákra. Amikor azzal álltam elő, hogy szeretném végigülni a próbafolyamatot, szent borzadállyal néztek rám: „Dramaturg próbára? Ne hülyéskedjek már!” Viszont tényleg előfordult néhányszor, hogy Tom megérkezett egy tálcával, szendvics, cigaretta, ahogy a nagykönyvben meg van írva, és én olyankor udvariasan elköszöntem, ő meg kulturált, civilizált ember módján nem engedett ki rögtön az ajtón, hanem beszélgettünk egy keveset. Nem arról van szó, hogy összebarátkoztunk és ő azóta is írogat nekem karácsonykor, de volt egy-két nagyon kellemes, néha kicsit hosszabb beszélgetésünk. Valószínűleg egy hónappal később ő erre már nem is emlékezett, de nekem fontos emlék.

P. M. P.: Ebből vagy inkább ez után aztán írtál róla egy monográfiát. A személyes ismeretségnek volt valamilyen inspirációja, vagy ettől teljesen függetlenül is megírtad volna az első magyar nyelvű monográfiát Tom Stoppardról?

U. L.: Nagyon szerencsés vagyok: életem/pályám során rengeteg drámaíróval – köztük egy sor igazi „világnagysággal” – kerültem (olykor egészen szoros, mély) személyes kapcsolatba, de egy kivételével nem írtam róluk könyvet. Stoppard régi mániám volt, és egyre inkább mániámmá vált. Az, hogy épp ott lehettem, amikor az Árkádiát bemutatták, ami szerintem az életmű abszolút (de legalábbis egyik) csúcspontja, biztos rátett még egy lapáttal. Mindig is izgatott, amit Stoppard csinál, de ugyanúgy az is, hogy az emberek nem találják meg hozzá az utat – vagy ő nem találja meg jól az utat hozzájuk? –, és noha az egész világon népszerű, mintha nem kezelnék a helyén. Egyszer csak – már a kétezres évek elején – azt mondtam, muszáj róla írnom, pont. Persze amíg írtam, szenvedtem, mint a kutya, és rém boldog voltam, ha néhány értékes sort le tudtam pötyögni egy nap. Hogy annak idején találkoztunk, az nyilván beépült a sok-sok kis tégla közé, ami kellett ahhoz, hogy ez a könyv megszülessen, de TS mester valószínűleg anélkül sem menekülhetett volna, ő volt az egyik nagy hősöm, szellemi kihívóm.

P. M. P.: Stoppard magyarországi fogadtatásában is komoly szerepet játszol, hiszen a gyűjteményes drámakötetének a szerkesztője voltál, fordítottál is bele, meg azt követően lefordítottad tőle a Hapgoodot, amely a 2006-os Rock and Roll-lal egy kötetben jelent meg.

U. L.: Igen, ez mind igaz, sőt egy rádiójátékát is lefordítottam (Fekete kerítés fehér hómezőben). De még előbb az Árkádiát beválogattam egy angol drámaantológiába.

P. M. P.: Ez volt a Holdfény című antológia, öt drámával, 1995 körül.

U. L.: Így van. ’95 decemberében jelent meg. Van néhány dolog, amire igazán büszke vagyok. Az egyik az, hogy Osztovits Leventét – aki az Európa Könyvkiadó ’70-es, ’80-as évekbeli nagyszerű drámaantológia-sorozatát szerkesztette, de miután a kiadó igazgatója lett, lemondott a sorozat folytatásáról – hosszú évek kemény munkájával meggyőztem, hogy igenis érdemes drámakötettel kijönnie. Ültünk az egyszerinek szánt gyűjtemény, a Holdfény frissen megjelent példánya fölött, rámutattam a letisztult, egyszerű borítóra, és azt mondtam: tanár úr, ezt a szép kis dizájnt kár volna hagyni, nyugodtan kiadható volna más színekkel is. Sosem fogom elfelejteni azt a mosolyt. „Hát majd meglátjuk.” Mindenféle pátosz nélkül: ez – és a folytatás – mérhetetlenül boldoggá tett. A sorozat lassan újraindult, és intenzíven működött – legalábbis amíg ő élt.

P. M. P.: Akkor el is indult egy újabb hulláma ennek az antológia-sorozatnak. Részben egyszerzős drámakötetek, de olyan válogatások is, mint a Pogánytánc (ír), az Őszi álom (skandináv), vagy a Titkosírás (amerikai) antológiák.

U. L.: Levente irodájában alakult ez a szép folyam. Soha nem mondta ki senki, hogy én volnék a sorozat szerkesztője, ilyesmi nincs is feltüntetve sehol. Néha leültünk beszélgetni, és együtt végiggondoltuk, mi legyen a következő néhány kötet. Egy-két évre terveztünk előre. Lényegében négy szála volt a sorozatnak. Az első: egyes nemzetek, kultúrák friss drámái – csakis az utolsó néhány év terméséből. A második a félig-meddig elfeledett vagy régóta ki nem adott 20. századi külföldi klasszikusok (például Tennessee Williams, Lorca). A harmadik egy hasonló magyar vonulat (Heltai Jenő, Szép Ernő stb.). A negyedik pedig a – mondjuk úgy – kortárs hatalmasok, akik tettek már le annyit az asztalra, hogy nagyon is megérdemeljenek egy életmű-válogatást, noha ez az életmű még nem lezárt. Ilyen Tom Stoppard vagy Caryl Churchill. Sem az Európa Kiadó jelenlegi igazgatója, sem az elődje nem mondta ki, hogy a sorozatnak végleg befellegzett, de egy-két újramegjelenést és talán egy „eredeti” válogatást leszámítva lényegében azóta nem működik, amióta Levente – most már majdnem tíz éve – meghalt.

P. M. P.: Amikor antológiába fordítasz, világos, hogy az előbb-utóbb megjelenik. De a beszélgetés elején A kriplivel kezdtünk, amit egykor lefordítottál (igaz, akkor még nem teljesen), nem kötetbe, színház sem játszotta egy darabig. Mi alapján döntöd el, hogy lefordítasz valamit, ha nem biztos, hogy egy színház be fogja mutatni, vagy kötetben meg fog jelenni? Van egy konkrét példám is, amire rákérdeznék, ez Conor McPherson The Weir (A gát) című darabja. Amikor ezt ’99-ben először játszották, épp Londonban voltam és megnéztem. Aztán egy-két évvel később megpillantottam a Színházi Intézet könyvtárában a darab gépiratát a fordításodban. Mi késztet arra, hogy akkor is lefordíts valamit, ha színháztól vagy kiadótól nincs rá megrendelés?

U. L.: Ahogy öregszem, fogy az energia, fogy az idő, de jó néhány éven át rendszeresen csináltam ilyet „ingyen és bérmentve”, és ezt egészen természetesnek tartottam. A rendezők még sokkal kevésbé olvastak idegen nyelven; ha azt akartuk, hogy egy darabot megismerhessenek, muszáj volt lefordítani. Hogy elolvashassák, megszerethessék, belelássanak valamit, amit esetleg én belelátok, és hogy ennek a valaminek esélye legyen színre kerülni. Tele voltam energiával, hozzájutottam rengeteg izgalmas, színpadra érett, friss darabhoz. Mindig is mániám volt, hogy nem szabad csak azt játszani, amit már tegnap is ismertünk, a színháznak rettentő nagy szüksége van arra, amit ma írnak. Egy sor fordítást készítettem a magam szakállára. Ezek sokszor 80-90 százalékos készültségű változatok voltak, hiányzott az utolsó csiszolás. Akad köztük, amit valaha nagy dobásnak hittem, mégsem került színre a mai napig, de olyan is előfordult, hogy tíz éve a fiók mélyén heverő darabra valaki rátalált, és megörült neki. Összesen ötvenvalahány drámafordításom készült eddig, de mára nagyon lelassultam, ilyen „szorgalmi” fordításnak ritkán ülök neki.

P. M. P.: Térjünk át egy kicsit a magyar dráma témájára. Több színháznál dolgoztál dramaturgként, a Vígszínházban, a Nemzeti Színházban Jordán Tamás idejében. Találkoztam veled a POSZT alatt a Nyílt Fórumon pár évvel ezelőtt, amikor egy Závada Pál-darab, a Janka estéi felolvasó színházi bemutatójára került sor, aminek te voltál a dramaturgja. Milyen típusú dramaturgi munkád volt ezekben a társulatokban?

U. L.: Volt az életemben az a szakasz, amikor lánglelkű ifjú avantgárd színházcsinálónak gondoltam magam – vagy az is voltam, a csuda tudja –, és kikértem magamnak a „kőszínházat”. Aztán egy kis vargabetűvel bekerültem a hivatalosságba. Beiratkoztam a Színművészeti dramaturg szakára, aztán onnan – még főiskolás koromban – tulajdonképpen kivettek és sós kútba tettek, egyenest a Vígszínházba, ami bizonyos értelemben a legkonzervatívabb színházi hagyományokat folytatta, de magas színvonalon. Végzés után egy sor másik intézményesült színház „elkapott”, aztán visszaszívott magához a Víg. Ez igazi meghasonlás volt: csöndben kapálóztam, hogy „hiszen én soha nem ezt akartam csinálni”, közben meg lenyűgözött az az igazi nagy, megalapozott kultúra, ami sütött a Vígszínház rendezőiből (Horvai, Kapás, Marton), az épp színre kerülő szerzőkből (Kornis, Spiró), és ami belengte a Radnóti Zsuzsa vezette dramaturgiát. Sokáig ott ragadtam – nem is sajnálom –, de mégsem ez volt az én világom, és viszonylag korán – ’96-ban vagy ’97-ben – ebből a típusú köz-színházból örökre kiiratkoztam. Egyetlen évnyi föloldást adtam magamnak a fogadalmam alól, amikor Jordán Tamás hívott a Nemzetibe. Egyrészt úgy éreztem, olyan nincs, hogy az ember Jordán Tamásnak – régtől fogva egyik példaképemnek – nemet mondjon. Másrészt roppant erős dramaturgi csapat állt össze, és azt gondoltuk, hogy – a borzalmas épületre, a tisztázatlan, zavaros funkciókra fittyet hányva – holnaptól felforgatjuk az egész világot. Arra számítottunk, hogy egy ilyen hatalmas költségvetésű intézményben „mellesleg” meg tudunk valósítani egy csomó olyan kiegészítő, horizontszélesítő, illetve drámafejlesztő – nagyképűen: alapkutatási – projektet, amit egy kisebb intézmény egyszerűen nem engedhet meg magának. Ahogy mondjuk a londoni Nemzeti Színház – amely szintén nagyon vitatott intézmény, vitatottan magas támogatással – az egész brit színház és közélet számára üdvös programokat vihet, éppenséggel a forráskoncentráció miatt. Nagyon hamar kiderült, hogy hiú ábrándokat kergettünk a Duna-parti cifra palotában, úgyhogy én azonnali hatállyal el is szaladtam a Nemzetiből. Végső soron ezt az egyéves kitérőt leszámítva majdnem két évtizede nem dolgozom a nagyszínházi „fősodorban”, hacsak nem hívnak egy-egy produkcióra dramaturgnak.

P. M. P.: Magyarán nem vagy társulathoz szerződve. De hogyha felkérést kapsz, akkor bekapcsolódsz egy-egy kőszínháznak a munkájába.

U. L.: Igen, de abban a szisztematikus drámafejlesztői-dramaturgiai munkában, ami a jól működő színházi műhelyek alapfeladata – vagy az kellene, hogy legyen (hol teljesítik, hol nem) –, régóta nem veszek részt. Egyes szövegekbe alaposan belebújok, mint amikor Závada regényadaptációja, a Janka készült, illetve egy-egy produkción nagyon komolyan dolgozom a rendezővel. De nem kötődöm intézményhez. Sokkal inkább az úgynevezett alternatív színházban dolgozom, bábszínháziakkal, fizikai színházakkal, mindenféle független alkotókkal.

(A teljes beszélgetés az archívum frissítésétől válik olvashatóvá.)