A keleti partról a Cunard White Star Line Aquitania nevű hajójával mentek Európába. New Yorkból indult, és a franciaországi Cherbourgban kötött ki. Jó időt, viszonylag nyugodt tengert fogtak ki. A másodosztályú kabin tiszta, kényelmes volt, a koszt és minden egyéb is elfogadható. Nemcsak azokhoz a rossz körülményekhez képest, amelyek közt a szüleik keltek át annak idején, hanem önmagában véve is. Hol voltak már azok a zsúfolt fedélzetközök? A nagy háború után az Egyesült Államok bevezette a kvótarendszert, és nem rohamozták többé tömegek az országot. Igaz, ők ketten nem Amerikába mentek, hanem onnan jöttek, bár azok a régi hajók visszafelé üresek, vagy majdnem üresek voltak, de akiket visszafordítottak, azok továbbra is nélkülöztek minden komfortot.

Steve más tekintetben is elégedett lehetett. Megfelelő társaságra is lelt a hajón. Egy detroiti francia családdal hozta őket össze a sors, amely rokoni látogatóba tartott Nantes-ba. A családfő, egy középkorú mérnök a Ford-műveknél dolgozott, és azon kevesek közé tartozott, akit nem bocsájtottak el a válság következtében. Egy asztalnál ültek az ebédlőben, és sokat beszélgetett velük. A legtöbbet a lányával, egy velekorú elvált asszonnyal, aki tetszett neki. Az is rokonszenvezett vele, de csevegésnél többre nem jutottak, pedig sok időt töltöttek együtt. Nemcsak a társalgóban és a fedélzeten, sétálgatva, levegőzve, hanem a kabinjukban is. Segített neki ápolni Georgie-t, aki rosszul viselte a hajót, és tengeribeteg lett. A gyerek másképpen is profitált az ismeretségből. Összebarátkozott a nő kisfiával, aki idősebb volt nála, de jól megértették egymást, és amikor éppen nem hányt, vagy nem émelygett a gyomra, együtt játszottak a társalgóban. Mielőtt partra szálltak, a nő az aznapi étlap egy példányára ráírta a nevét és a címét, egy másikra pedig Steve a magáét, a leendő ideiglenes szajlait, és abban maradtak, hogy majd írnak egymásnak.

A szárazföldön mindenki vonatra szállt, a franciák délnek utaztak, ők kelet felé, Párizsba, ahova estére érkeztek meg. A Gare du Nord-on sokat kellett várniuk, mert az Orient Expressz, amelyre jegyet váltottak, csak késő éjjel indult. Georgie már nagyon fáradt volt, és minduntalan elaludt a váróteremben. Steve ölben vitte fel a vonatra, nem akarta felébreszteni. Az Orient Expresszről azt olvasta otthon, hogy híres, és pontosan közlekedik, kocsijai pedig a legmodernebbek, és minden igényt kielégítenek. Ehhez képest késve indult, a jegyeik fapados kocsiba szóltak, és a padok közt olyan szűk volt a hely, hogy Steve leülvén csak úgy tudta kinyújtani a lábát, hogy bedugta a szemközti pad alá, amelyen a fia ült, aki közben felébredt. Ha nem ő ül ott, hanem egy idegen, egy felnőtt hosszú lábakkal, akkor ez lehetetlen vagy igen körülményes lett volna. Várható volt, hogy tovább romlik a helyzet, ha más utas is száll a fülkébe, netán meg is telik a fülke, mert akkor a kijárás is alaposan megnehezül.

Szerencsére nem telt meg. Mindössze egy utas telepedett be hozzájuk, egy testes, csizmás, öreg, erdélyi szász parasztember, aki a lányát látogatta meg Nancyban. És miután rossz angolsággal kiszedte Steve-ből, hogy Magyarországra utaznak, egész éjjel magyarul beszélt hozzá, mert tudott magyarul, és az hiába mondta sűrűn, hogy nem érti, és aludni szeretne, csak nem hagyta békén. De ennél is kellemetlenebb volt, hogy szinte megállás nélkül és gátlástalanul szellentett, amitől förtelmes büdös lett a fülkében, az ablakot, az ajtót pedig nem hagyta kinyitni, mondván, hogy érzékeny a huzatra. Csak Strasbourg után, a német határon lélegezhettek be némi tisztább levegőt, mikor a német határőr az útleveket kérve kinyitotta az ajtót. Münchenben szabadultak meg tőle, ahol leszállt, mert – ezt is közölte – ott meg rokonai laktak.

Helyette viszont kaptak egy társaságot, négy férfit, akik mindnyájan magyarok voltak, és szintén közlékenyek. Vendégmunkásokként dolgoztak Német-országban, és éppen egy új munkahelyre utaztak. Mikor Steve az ő úti céljukat firtató kérdésükre magyarul válaszolt, elkezdtek dicsekedni, hogy milyen jó dolguk van Németországban, milyen sokat keresnek, meg hogy milyen fejlett, rendezett ez az ország. És a nép is milyen rendes, becsületes, itt nincs lopás. Egyik ismerősük például napokig leláncolatlanul hagyta az utcán a biciklijét, és senki nem vitte el. Nahát, Magyarországon ez elképzelhetetlen lenne. És mindezt, ezt a jólétet, rendet és biztonságot a vezetőjüknek, a Hitlernek köszönhetik, aki gatyába rázta az országot. Nekünk, magyaroknak is ilyen fajin ember, ilyen vezető kellene. A biciklis históriát először nem értette, és még egyszer elmondatta velük.

Steve nem sok jót olvasott eddig Hitlerről, és megkönnyebbült, amikor végre leszálltak Salzburgban, amely pár hete még osztrák város volt, de hogy Németország Ausztriát magához csatolta, most már német.

A magyar határig eseménytelenül telt az idő. Linz után megebédeltek az étkezőkocsiban, majd visszamentek a helyükre, és nézelődtek kifelé az ablakon. Bécsig már nem volt több nagyváros. Csak kisvárosok, falvak következtek egymás után. A legtöbbnél meg sem állt a vonat. Elunták. Georgie játszott, Steve egy detektívregénybe mélyedt, amelyet New Yorkban vett. Közben egyszer kipillantott. Mintha a Dunát látta volna, annak kellett lennie, mert nagy folyó volt.

Bécsben megtelt a fülke, főként magyarokkal.

Hamarosan átlépték a határt, és várták az útlevél-ellenőrzést.

Steve figyelmeztette Georgie-t, hogy már Magyarországon vannak, és ideje, hogy magyarul is beszéljenek, hogy gyakorolják a nyelvet, mert hamarosan neki is szüksége lesz rá. Kezdetnek halkan, hogy mások ne hallják, megkérdezte magyarul, hogy szomjas-e, mire Georgie angolul válaszolt, hogy igen.

Adott neki inni.

Pár perc múlva az egyik utas, egy fiatal nő cukorkával kínálta Georgie-t. Mosolyogva nyújtotta feléje a zacskót, és német akcentussal angolul biztatta, hogy vegyen belőle. Vett, de továbbra is tréfás kedvében volt, és magyarul köszönte meg.

Sem a nő, sem a többi utas nem kezdeményezett velük társalgást. Hallgattak, olvastak. Két magyar beszélgetett.

Megérkezett a határőr, egy középkorú, testes, pocakos, egyenruhás férfi. Fél lábbal belépve megállt az ajtóban. Egyenként elvette az útleveleket, a bennük lévő képet összevetette a tulajdonos ábrázatával, aztán szó nélkül visszaadta. Steve-ét és Georgie-ét nem. Steve-ét sokáig nézegette. Végiglapozta, majd visszatért az elejére.

– You are Steve Arvai?^[1] – kérdezte kimérten Steve-re tekintve.

– That’s right^[2] – felelte Steve.

– You are American citizen.^[3]

– Correct.^[4]

– What is the purpose of your visit to Hungary?^[5]

– Visiting relatives.^[6]

– And this boy is in your company?^[7]

– Yes. He is my son.^[8]

– How long will you stay?^[9]

– I don’t know yet.^[10]

Újból az útlevélbe nézett.

– Arvai, hm – és ismét Steve-re pillantott. – This is a Hungarian name, isn’t it?^[11]

– Yes, it is.^[12]

– Akkor ön beszél magyarul – mondta most már magyarul.

– Kicsit – felelte Steve magyarul.

– Hogyhogy kicsit?

– Kicsit tanultam.

– Mért tanultál volna te magyarul, mikor tudsz magyarul? – váltott át a határőr váratlanul tegezésre. – Csak úgy csinálsz, mintha nem tudnál. Magyar vagy te, komám, csak tetteted magadat. Kimentél Amerikába, összeszedtél egy kis pénzt, ott élsz, majmolod az amerikaiakat, aztán azt hiszed, hogy ettől már amerikai vagy, különb, mint mi, itthoniak, akiket lenézel.

– Hogy? Mit mond? Lassabban, kérem, nem értem – kérte Steve, mert nem tudta követni.

– Nem érti! Na, hallják ezt? – fordult a többi utas felé. – Nem ért magyarul! Elmegy Amerikába, visszajön, és már nem tud magyarul rendesen! Nem furcsa ez? Hogy mit mondok? Azt mondom, hogy csalsz, mert nagyképű vagy, mert felvágsz. Érted te ezt, de megjátszod magad. Ismerlek benneteket, ismerem a fajtádat. Mind így csináltok, mikor látogatóba jöttök, adjátok az amerikait, aztán közben magyarok vagytok. Más is volt már Amerikában, én is. Mi az? Mért vagy olyan nagyra vele?

– Mi? Mit csinálok én? – kérdezte Steve most már idegesen, mert noha sok szót nem értett, de kapisgálta, hogy az egyenruhás csúnyákat mond róla, sértegeti. Elvörösödve állt fel.

– Jó, csak bohóckodjál tovább, de tudjad, hogy nem vagyunk mi itthon hülyék, hiába nézel bennünket annak.

A határőr lepecsételte és visszaadta az útleveleiket.

– Nem beszélhetni így velem. Teszek panaszt a basznál. Kérem maga nevét.

Steve mást is mondott volna, de nem folytatta, mert nem tudta magyarul, amit szeretett volna még.

– Panaszt teszel a főnökömnél? Tegyél, bánom is én. Ahelyett, hogy inkább hálás lennél, hogy valaki figyelmeztetett, hogy hagyj fel ezzel a viselkedéssel, mert mi ezt itthon nem szeretjük.

Nem adta meg a nevét. A sapkájához emelte a kezét, és az ajtót maga után behúzva kilépett a folyosóra.

Steve leforrázva ült le. Az utasok közül senki nem háborodott fel, nem nyilvánított szolidaritást. És nem is kommentálták az esetet, hallgattak, majd másról kezdtek beszélgetni.