Ez itt Baba néni, az igazgató, ezek itt a harmadikosok. Ez a mamád ecetes szájszaga, ezek pedig a te csipkésre rágott körmeid.

Eleinte észre sem veszed, hogy figyelnek. Gyanútlanul jársz-kelsz, a lépteidtől visszhangzik a folyosó. Szereted a visszhangot, az általános iskolában ilyen nem volt. Föl-le sétálsz a lépcsőházban, csodálkozol a réz szőnyegfogókon. A tablókat nézegeted, a furcsa hajakat. Eléred, hogy a kerek orrú Baba néni megszólítson. Dédelgeted az új tankönyveket, veszel rájuk mustársárga csomagolópapírt, mindegyikbe beleszagolsz, a szabásmintákat tanulmányozod. Kész vagy örülni a vonatjegyek drágulásának: majd ritkábban jársz haza. Osztálytársaiddal a városban sétálsz, a moziműsort böngészitek, fagyiztok – soha többé nem fogtok fagyizni –, andalogtok a Léta-patak partján, megnézitek a régi malmot, fölmásztok a víztoronyba. Ki a stégre, föl a hídra, be a parkba. S miközben az a legnagyobb gondod, hogy a nedves fűtől (nem gyep az) bezöldül a szeptember elsején vásárolt kordnadrágod, egy másodikos már a végzősöknek szállítja az első híreket. Ne kérdezd, cserébe mitől menekült meg.

Két hét, és kezded kényelmetlenül érezni magad. Úgy intézik, hogy az elkapott pillantásokat vedd észre, ne a fixírozást. Amikor a közelükbe érsz, szétrebbennek, hogy azt hidd, rólad beszéltek. Nem vagy egy Rozemár Burda, üti meg a füled. Lámpaoltás előtt fölvered a párnát, figyelnek. Mosdás közben egy harmadikos a hónaljadat nézi. A lépcsőházban valaki a fejét csóválja. Az ágyad már megvan? Nem meglepő. Egy harmadikos a tanulóban csupán azért kezd olvasni, hogy időnként jelentőségteljesen rád nézhessen a könyv fölött. Vacsoránál a nagy ovális asztalhoz intenek és két harmadikos lány kedvesen hellyel kínál. Remeg a kezed, ahogy a levest kanalazod, kezd lelkiismeret-furdalásod lenni valamiért. Azt álmodod, hogy szerda van és mindenki a fejét csóválja.

Már kapiskálod, hogy ártatlanság nem létezik, csak túl tág határok. Nincs bátorság, csak ostobaság. Itt a makulátlanság vakság, a segg picsa. Ha más a szó, más a jelentése is. Még nem tudod, mik a rossz szokásaid? Majd ők megmondják. Eszed a hajad. Tizenöt évesen az ujjadat szopod. Az ujjadon följebb tekered a gyűrűt és beszagolsz alá. Tekergeted, beszagolsz. Túrsz, eszed. Piszkálgatod, szádba veszed. Babrálod, szívogatod, lenyeled. Kiköpöd. Rázod, belepi, lesöpröd. Széttrancsírozod, odakened. Kaparod, meggyűlik, kipöckölöd. Simogatod, rágod, nyalogatod. Összenyomod, ragad, szétválik, összenyomod, ragad, szétválik, nem bírod abbahagyni. Minél többen figyelik ezeket a mozdulatokat, annál inkább szükséged van rájuk.

Ágyad még nincs, de már szeretnél hazamenni, pedig otthon se jó. A papa piacozik, nem akarsz a mamával egyedül maradni.

Éjjel különös hangokat hallasz a mosókonyha felől. Mintha gyufásdobozt rázogatna valaki, és mintha nyögne. Rázza, nyög.

Felejtsd el a neved. Itt még a harmadikosokat is egykori harmadikosok nevezték el, és nem beceneveket adtak nekik. Ha nem akarsz valakit a gúnynevén szólítani, ne szólítsd meg. Jobb, ha épp azokhoz nem szólsz három éven át, akikről azt hiszed, a barátaid lehetnének. A padtársad Paca Luca. Október vége óta izzad, nem tudni, miért. Patakokban folyik róla a víz, a tenyere állandóan nyirkos, a tű minduntalan kicsúszik az ujjai közül. Amihez csak hozzáér, azon nyomot hagy, a szék műbőr borításán pillangó alakú izzadságfolt marad utána.

Arra készülj, hogy az első félévben nem lesz állandó ágyad. Az évnyitó után felolvastak ugyan egy szobabeosztást, de Baba nénin kívül mindenki tudja, hogy az a beosztás nem érvényes. Ki se pakolj. Hogy ki hol alhat, azt a végzősök döntik el. Időről időre meg kell jelenned egy öt-hat fős, befolyásos harmadikosokból álló bizottság előtt, arra készülj. Többnyire valamelyik másodikossal üzennek, hogy menj. Gyere. A beszélgetések általában a hétvégére esnek, amikor hazautaznál, de érdekedben áll minél hamarabb túlesni a procedúrán, mert amíg nincs döntés, minden éjszaka más szobában kell aludnod. Este, mikor már azt hiszed, ezúttal megfeledkeztek rólad, jön valaki, aki magát kegyencnek hiszi, pedig csak csicska, és megmondja, hol kell aludnod aznap. Úgyhogy ha hívnak, menj, a bizonytalanságot nem lehet sokáig bírni. Ha szerencséd van, már novemberre kijelölik az ágyad – gondolod, amikor bekopogsz. A harmadikosok az ágyon hasalnak vagy lovaglóülésben a széktámlára könyökölnek, mintha házubulira hívtak volna. Világos van, mint a tiszta lelkiismeretű emberek szobájában. Sziasztok, mondod. Majdnem kedvesen visszaköszönnek. Ülj le. Leülsz az odakészített székre, ez azért mégsem házibuli. Tulajdonképpen nem kérdeznek semmi kínosat. Ma utaztál volna haza, kérdezik majdnem figyelmesen. Igen. Ó, sajnálják. A kijelentő mondatok végét elhúzzák és megemelik, mintha kérdeznének, a kérdéseik végét pedig elmélyítik, mintha valamit, amiben korántsem biztosak, szelíden kijelentenének: erre a jellegzetes harmadikos hanghordozásra húsz év múlva is felkapod majd a fejed zöldségesnél, firenzei nyaraláson, színházban. Várnak a szüleid otthon. Igen. De a papád most a váradi rokonokhoz utazott, teszed hozzá. Azzal próbálsz a kedvükben járni, hogy kicsit többet mondasz, mint amennyit kérdeznek. Ó, részvétünk? Ismertetned kell, milyen volt a szüleid kapcsolata, és eleinte nem érted, hogyan függ ez össze a szobabeosztással. Hogy is szólítod őket. Hogyan veszekedtek, ha nem kiabáltak. Miket mondtak egymásnak, amikor azt hitték, nem hallod őket. A mama olyasmit főzött, amit a papa utált? A papa úgy állt bosszút, hogy visszadobta a halakat a Körösbe? A mama erre kicsit kacérkodott a boltossal? Nem. A papa erre rászokott a pipázásra, és tenyészlovakra költötte a mama végkielégítését? A mama erre befogadott egy kóbor tacskót? A papa kezet emelt a mamára, aki asztmás lett a pipafüsttől? Azt sem. Bocsánat, azt hittük? De azért a mama bizonyára a vallásba menekült, na ugye.

Belenyúlsz, kitapintod. Lukak mindenhol vannak.

Majdnem kedvesek ezek a harmadikosok. Különösen az egyik. Ül az emeletes ágy felső szintjén, és mosolyogva csóválja a fejét, amikor a többiek egy kicsit talán túl messzire mentek. Furcsa, hogy minden évben, mindegyik bizottságba bekerül egy harmadikos, aki figyelmesebb és hallgatagabb a többi bizottsági tagnál. Ritkán szól közbe. Bólogatva biztat, amíg beszélsz, és a többiek háta mögött legyint, ha egy-egy kérdésükre elpirulnál. Ő lesz az, aki a kapusnő lelkére beszél, ha fél tíz után érkezel. Ő az, aki jól tudja a matekot, és aki a mamáddal szóba elegyedik a beköltözésed napján. Ő ad majd vattát, ha két nappal előbb kezdesz vérezni. Ő az, aki úgy beszél, mint egy rádióbemondó: a nukleáris katasztrófát és az enyhe tavaszias időjárást ugyanazzal a szenvtelen derűvel jelenti be. (Ha baj lesz, én is ott leszek.) Ő az, aki megállít a folyosón, és azt mondja: mondhatsz nemet is, de azt azért tőle sem mered megkérdezni, hogy mire. Arra készülj, hogy el fogod hinni a kedvességét, pedig lenne okod kételkedni az őszinteségében. Egy évbe is beletelik, mire sejteni kezded, hogy ő a csali a bizottságban. Ő az, aki a tanulószobában az asztalodra támaszkodik, a kémiafüzeted fölé hajol; s miközben megkérdezi, segíthet-e, a hátadnak ütődik valami súlyos tárgy. Miatta fogod a másik öt lányt egyre barátságtalanabbnak, már-már kegyetlennek látni. Ha ő nem lenne, talán amazok sem lennének ilyen ridegek. Miatta leszel figyelmes a szivárványhártya fodrozódására. Ő lesz az, aki az első saját ágyadban álmodott álmodban, valamikor december elején, anyukádra fog hasonlítani. Úgy lesz, hogy ültök a konyhában, otthon. Anyuka tejbegrízt főz. (Mamának szólítod? Nem érdekes.) Amíg elfordul, hogy kakaót hintsen a gyorsan bőrösödő grízre, átváltozik valaki mássá, és már a hírolvasó lány teszi eléd a tányért. Köszönöm. Ez lesz az első álmod, amit mesterségesen félbeszakítasz: attól tartasz, ha tovább álmodod, megetet.

December első hetében kapod meg az ágyad, öt beszélgetés kellett hozzá. Második emelet hatos szoba, rögtön a semmire sem használt mosókonyha mellett. Köszönöd. Ezzel az eredménnyel a középmezőnybe kerültél, azok közé, akik a szürkeségükkel tűnnek ki és bármire alkalmasak. Az évfolyamodban ketten vannak, akik már októberben ágyhoz jutottak, és szintén ketten – az egyikük Paca Luca –, akik még januárban is ingázni fognak. Egyik se dicsőség. A szobában tizenketten laktok, az emeletes ágyakon elsősök és másodikosok alszanak, a két különálló heverő a harmadikos lányoké: fejlettek, flegmák. A szobában egyedül ők mernek nyilvánosan vetkőzni. Van barátjuk, akivel nem csak csókolóznak. Cigarettáznak és orrhangon beszélnek. Sosem mersz rájuk nézni, mégis pontosan tudod, milyen a testük. Kész rejtély, hogyan vetted észre, hogy létezik kúp alakú mellbimbó is a világon, ha tényleg sosem néztél oda. Irigyled a hófehér melltartóikat. Megráz, hogy a fanszőrzet világos színű is lehet, azt hitted, mindenkié fekete. Mialatt a harmadikosok a lábukat borotválják, ünnepélyes csönd van, az ágyak sem nyikorognak. Még mindig nincs ötleted, mit szégyellhetnél? Majd ők ketten segítenek. De addig is imádkozz, hogy ne te legyél az, akinek hetekig nincs széklete. (Hogy nem hiszel istenben? Ki mondta, hogy hozzá kellene imádkozni? Itt senki sem istenhez imádkozik.)

Januárban elhatározod, hogy földet gyűjtesz. Ezúttal nem zavar, hogy az egyik ablakból figyelnek, miközben mélyen belemarkolsz az udvar porhanyós talajába. Ami a kezedben marad, azt egy üres papírzsebkendős zacskóba szórod, egy öntapadós etikettre pedig később ráírod – nem a saját, árulkodó kézírásoddal, hanem a tanulószoba írógépének szenvtelenül derűs betűivel –, hogy udvar, 1982. Mintát veszel a Léta-parti talajból, a víztorony körüli kavicsos földből, de még a Béke utcai fasor kutyahúggyal átitatott homokjából is. Ez az egyetlen szokásod, amit nem szégyellsz. Nem szégyelled, mert nem érdekel. Egyik osztálytársadat a szalvéta nem érdekli, egy másikat a zsebórák, Paca Lucát a rágott rágók. Mindenki védekezik valahogy.

Szeretnéd, ha sötét lenne, de nem ez az a sötét, amire vágytál.

A rokonszenv jele a távolság. Van egy-két osztálytársad, akivel szívesen beszélgetnél, de nincs miről. Amit mondhatnál, szégyelled: a mama nem fogadott be kóbor tacskót, de iszik, mióta azok a májsárga kancák naphosszat a baromfiólban lógatják a fejüket. Adsz Paca Lucának pegacérnát, és gyorsan lesütöd a szemed – ez a barátság. Ha tudná, hogy a mama azért iszik, mert elbocsátották az állásából, és hogy a papa azért vett lovakat, mert a mama inni kezdett, a mamát pedig azért rúgták ki, mert a papa miatt nem tudott figyelni a munkájára, nem lehetne a barátod. A bizottságot akkor sem hoznád szóba előtte, ha sejtenéd, mitől izzad. A barátság az, hogy nem nevetitek ki egymást. Van, akit te is kiröhögsz, de a padtársadat sosem. Vigyáztak rá, hogy ne ugyanabba a szobába kerüljetek, ezért nem sejted, hogy ő is azt hitte, az ágyosztással majd véget érnek a beszélgetések. Mindenki azt hiszi. Mélyen hallgatsz róla, hogy holnap már megint jelenésed van odalent. Menj, mondta egy másodikos. Gyere. Tulajdonképpen nem érted, hogy ezek a majdnem felnőtt lányok mit akarnak egy majdnem gyerektől.

Beszívod, ropogtatod, benne marad a fogad nyoma. Szétkened a szájpadlásodon. Mielőtt lenyelnéd, nyelved hegyével a bölcsességfogad árkába tapasztod. Csak az a tiéd, amit megeszel, de jobb, ha senki nem látja, mi mindent eszel meg. Ami beléd kerül, az beszennyeződik – s ha beszennyeződik, tiszta volt. A tárgyak, a cselekvések, a gondolatok ártatlanok, te vagy a piszkos. Azon csodálkozol, hogyan lehetsz piszkos, ha egyszer semmilyen se vagy. Ha ministrálóingekre varrnál aranyozott szegélyeket, neked azt is szégyellned kellene. Majd megtudod. Bekopogsz. Arra készülj, hogy ezúttal nem lesz kikészítve szék, mert most arra kíváncsiak, hova ülsz. Ha székre, hova rakod a széket, ha ágyra, melyikükére. Ha az ácsorgást választod, tudsz-e mit kezdeni a hosszú karjaiddal. A szenvtelenül derűs hangú lány fönt ül az emeletes ágyon, egy másik lótuszülésben az íróasztal tetején, a harmadik dohányzik, a negyedik teát kortyolgat. Az ötödikre nem fogsz emlékezni. Gyere. Azon mindenki átesik, hogy miután belép, megpróbál valami vicceset mondani. Érezd magad otthon, mondják szinte minden gúny nélkül, s erre te a lehető legrosszabb megoldást választod: az ablakhoz állsz, és félig ülve a fűtőtestnek támaszkodsz. Nevetséges vagy, de nem nevetnek. Lukak mindenhol vannak.

Közlik veled, hogy a Pevdi elsős szakiskolásokat keres norvég mintás kesztyűkhöz, szalagra. Bólintasz. Mivel azonban csupán tíz lányt vehetnek föl, Baba néni a harmadikosok véleményét is kikérte. Megtisztelő, de nehéz feladat, hiszen alig ismerik az elsősöket, úgyhogy volna itt néhány kérdés, amire válaszolnod kellene, hogy tisztábban lássanak. Szeretem a norvég mintát, bátorkodsz közbeszólni. Ki gondolta volna, hogy azok közé tartozol, akik már a kérdés előtt válaszolnak. Nem nézel oda, a szemed sarkából mégis látod, hogy a derűsen szenvtelen lány bólint. Sok mindent látsz anélkül, hogy odanéznél. Persze hogy megetetett volna. Lukak mindenhol vannak, középső ujjad rátalál az ablakpárkány hosszú árkaira, s most lassú mozdulatokkal simogatja a fa göcsörtjeit meg a fölpattogzott festék éles peremét. Kérdést kihagyni nem lehet, különben kizárod magad a pályázók közül. Jó. Nem írásban faggatnak, pedig őket nem az érdekli, hogy elpirulsz-e, amikor azt kérdezik, hány centiméter mélyen található a szűzhártya, hanem hogy tudod-e. Ők már észrevették, hogy a kezed minden repedésbe beletéved, te még nem. Mihez tudnád hasonlítani az ondó szagát, mi az a fityma. Amire tudod a választ, azt alig mered kimondani. Csak bátran, biztat a lótuszülésben ülő. Mi a barlangos test, kérdezi a dohányzó harmadikos. Ha hibázol, meg kell hallgatnod a helyes választ.

Kérsz cigit, kérdezi a dohányos lány. Lazításképp.

Nem, kösz, mondod, és rémülten megkapaszkodsz az egyik repedésben.

Pedig mennyi mindent veszel a szádba.

A második feladat egy asszociációs játék: a szenvtelenül derűs lány szavakat sorol egy gépelt listáról, s te a lehető leggyorsabban kimondod, ami a hallott szóról eszedbe jut. Engedd el magad. A lótuszülésben ülő harmadikos stopperrel időt mér, a teás lány egy négy oszlopból álló, vonalzóval megrajzolt táblázatba a válaszaidat és a reakcióidőket jegyzi föl. Ha túl hosszasan gondolkodsz, nem kapsz pontot a válaszra, ha pedig nem kapsz pontot, nem jutsz be a Pevdibe. Eleinte jól haladsz, gyors a reakcióidőd, a marmagasságról a farvíz jut eszedbe, a dézsmáról a pézsmapatkány. Azt mondja, ló, azt mondod, papa. Azt mondja, szégyen, azt mondod, rágott rágógyűjtemény. Azt mondja, váladék, azt mondod, fegyelmezetlen. De amikor a lány, aki megetetett volna, azt mondja: kereszt, neked épp a tejbegrízes álom jut eszedbe, s majdnem kicsúszol az időből. Templom, kiáltasz föl az utolsó pillanatban, arról pedig, bár nem kérdeztek, eszedbe jut, hogy jó volna letérdelni – ugye megmondták, hogy itt senki nem istenhez imádkozik. A végén már csak alá kell írnod a jegyzőkönyvet, itt legyél szíves. Két szót hagytál ki, csalódást keltettél, nem állsz jól, de van még esélyed, te vagy a tizenötödik. Köszönöd. Végső választ csak a harmadik feladat után kapsz, a jövő héten, ha itt lesznek a fiúk. Jó, mondod, és zavarodban kifelé is kopogsz az ajtón.

A kezed minden lukra rátalál. Felülethibák, üres csavarhelyek, összeillesztések szintkülönbségei vonzzák az ujjadat. Az egyetlen bizonyosság a hiány. Elég letenned valahova a kezedet, máris megérzed, hogy valami rés van a közelben, valami szünet vagy kiöblösödés. Először csak ráteszed a középső ujjadat és vársz, mintha bőrön át lélegeznél. Aztán legérzékenyebb ujjaddal, a gyűrűssel ellenőrzöd, széleit körbejárod, mélységét kitapintod. A csuklódat rögzíted, a kézfejedet elemeled, majd óvatosan mozgatni kezded az ujjad. Minél gyorsabban és erősebben simogatod, annál kevesebbet érzel, mégis, addig csinálod, amíg az ujjbegyed fájni nem kezd. Saját magadon ritkán találsz babrálnivalót, zavar, hogy nemcsak az ujjaddal vagy összekötve, hanem azzal is, amit tapintasz. Van azonban a fültöved mellett egy mély és érzéketlen bárányhimlőkráter, kisujjal lehet simogatni, azt reméled, észrevétlenül. Így tanulsz, így olvasol, így alszol el. Ez az egyetlen pont a testeden, amit ismersz. Tükörbe nem nézel, ruháidat csak ujjheggyel érinted, a hajlataidat nem mered rendesen megtörölni, de a fültöved mellett ez az érzéketlen terület mintha nem a testedhez tartozna. Azt hiszed, büntetlenül hozzányúlhatsz. Épp azért szégyellsz magadhoz érni, mert nem utálsz. És mindent szégyellni is fogsz, amit nem utálsz, arra készülj. Dohányozni is azért nem mersz, mert nem szeretnéd a cigarettát nyilvánosan a szájadhoz érintgetni. De a bárányhimlőkrátert észrevétlenül simogathatod.

Jövő héten jönnek a fiúk, mondta a lótuszülésben ülő.

Már tudod, mit akartak mondani. A képzeleted mindig sokkal előrébb jár, mint az ő mondataik. Bármi történjék, az mindig kevesebb, mint ami megtörténhetne, s ha nem történik meg minden, az nem rajtuk múlik, hiszen nincs semmi, amit ne mernének megtenni. A mama hazajön a templomból, és miközben leveszi a cipőjét, azt mondja: attól fél, történni fog valami nagyon rossz. Az már mindegy, hogy a papa iszik-e majd sósavat, vagy a bojler szakad ki a falból, mert a félelmet már átélted. Nem is bizonyos eseményektől félsz, hanem attól, hogy a mama egyszer csak bejelenti: történni fog valami nagyon rossz. Ezért aztán rögtön tudod, mit jelent, hogy jövő héten jönnek a fiúk. Nem lepődsz meg semmin, mégsem hiszel a fülednek.

Senkivel nem beszélsz, mégis tudod, hogy a fiúk a Béke úti technikum diákjai. A technikum testvériskola, Baba néni jóban van a fiúk kecskeszakállas igazgatójával, a harmadikosok ismerni vélik a kapcsolat mélységét. Vannak közös programok: hajókirándulás, sportnap, kórusverseny, de mindenekelőtt az ismerkedési est februárban. Tudod, hogy az ismerkedési esten Baba néni el lesz foglalva a technikum igazgatójával. Baba néni gömborra arckrémtől csillog, nem kell hozzá tíz perc, hogy kollégája társaságában visszavonuljon a vízipálmás igazgatói szobába. A két nevelőtanár sem zavar sok vizet, minden évben úgy tesznek, mintha nem tudnák, hogy a fiúk alkoholt csempésztek az épületbe. Fogalmad sincs, milyen csatornán hagyományozódott tovább, de pontosan tudod, hogy ki kell öltöznöd. Vannak elsősök, akik első ízben szőrtelenítik a lábukat. Van, aki ekkor veszi fel élete első melltartóját. Te viszont annyira idegenkedsz nyilvánosan benyúlni a kosárba és a melledet nyitott tenyérrel megigazítani, hogy inkább kombinét veszel föl. Egyetlen alkalmi ruhád van, az évnyitó napján vettétek, amikor a kordnadrágot és a melltartót is: fehér, kétrészes gézruha, fekete zsinórszegéllyel a lábszárközépig érő szoknya fodrain és a harang alakú kézelőn. A mamának könnyes volt a szeme a józanságtól (mit szól Isten az iszogatáshoz? – barátnő az, aki elől az ilyen kérdéseket elhallgatod), s azt mondta, gyönyörű vagy. Kirázott a hideg. Milyen ember lesz, akinek ezt a mondatot majd elhiszed. Paca Luca világoskék kartonruhában van, azon lassabban üt át az izzadság. Egyedül a harmadikosok nem öltöznek ki, mivel ők hétköznap is csinosak; legfeljebb egy leheletnyit erősebben húzzák ki a szemüket. Miután a pirosaranyas szendvicsek és a szénsavas üdítők mind elfogynak, a harmadikosok, de inkább csak a bizottság tagjai és a nagy hangúak, kóstolót kapnak a fiúk csempészitalából. Barnított palackból és laposüvegből isznak. Hátrahajtják a fejüket, és kezüket széjjel tárva mutatnak körbe a kollégiumon, mintha ők lennének a házigazdák. Érthetetlen, honnan tudja minden elsős, hogy ez a jel. Gyerünk, lányok. Csak ennyit mond majd valamelyik rózsásabb kedvre derült végzős, mire az elsős lányok némán gomolyogva vonulni kezdenek a lépcsőházban az első emeleti folyosó felé, ahol annak idején a feltornyozott hajú, anyányi harmadikosok tablóit nézegetted mit sem sejtve. Mögöttetek a másodikosok, a menet legvégén, egymással elvegyülve, a fiúk és a tűsarkúban kopogó harmadikosok. A folyosón szinte tornasorban sorakoztok fel. Nem mondta senki, mégis tudjátok, hogy sorfalat kell állnotok. Neked egy hatvanas évek elején végzett osztály fényképe alatt jut hely, messze Paca Lucától, örülsz, hogy nem kell látnod az izzadságfoltjait, s hogy Paca Luca sem láthat téged. Amíg a fiúk a folyosó lépcsőház felőli torkolatánál a harmadikosokkal iszogatnak, addig lehet a kövezetet bámulni. Megkeresed, hol romlik el a minták ismétlődése. Épp a lábad alatt. A szemben állók tekintetét kerülöd, ők is a tiédet. Ha lenne kinek, azt mondanád: ez a legrosszabb. Mikor aztán a fiúk engednek a harmadikosok unszolásának, s a spárgával kikötött csapóajtók közt belépnek a folyosóra, már nincs hova nézni. Sétálni kezdenek, mint a lócsiszárok. A lányok jobban bírják az italt, a járásukon látod. Kevés fiú nézelődik egymagában: nyilván mást lát, akinek van kivel megosztania a benyomásait. Ha nem kísérné őket sem egy harmadikos lány, sem egy másik fiú, talán nem is éreznék magukat hímneműnek. Ha továbbra is a kövezetet bámulod, megáll előtted az egyik végzős, és fennhangon rád szól: föl a fejjel, ki a mellel, vagy pedig a mutatóujját az állad alá tartva segít fölemelni a tekinteted. Ha az előtted elvonuló fiúkat néznéd, kacérkodásnak vennék, ha pedig a szemben állók feje fölött lógó tablókat, gőgnek, mindenhonnan elkapod tehát a tekinteted, és örülsz, ha tüsszentened kell, amiért addig is csukva lehet a szemed. Két másodpercnél tovább sehova sem nézel, mégis sok mindent látsz. Már a szemed sarkából észreveszed, hogy egy lapos arcú, sápadt fiú hirtelen oldalba böki a társát, a fejével feléd int, és a tekintete – szorosan a fényes, fekete zsinórszegélyek mentén – végigsiklik a ruhádon. Nem rád figyel fel, hanem a gézruhádra, a pamutharisnyádra, egyes alig-alig hozzád tartozó részletekre. Pedig a cél épp az lenne, hogy az egészet vegye észre. Amin a haverjával röhög, arra vágyakoznia kellene – ez volna a nőiesség. Csak a részletek nevetségesek. Azért vagy itt, hogy a lapos, homloktalan arcokról még húsz év múlva is ez a csempearcú fiú jusson az eszedbe. A bizottsági lányok tulajdonképpen nem mondták, hogy itt dőlne el, kit választanak a norvég mintás kesztyűkhöz, de tudod valahonnan, hogy így van: ha itt elkelsz, mehetsz a Pevdibe. Rések mindenhol vannak, hátad mögött összefűzött kezed egyik ujja a lambéria fugáiban matat. A harmadikos lány, aki biztosan megetetett volna, bólogat, amikor melléd ér. Nem lepődsz meg semmin, mégsem hiszel a szemednek: nyakában vastag, sötétbarna fakereszt himbálózik. Egy széles arccsontú barkós fiú kérdéseire válaszolgat éppen olyan kedvesen, mintha álmodban te kérdeznéd őt valamiről – arról mondjuk, hogy hogyan lehet félbeszakítani egy álmot. Mivel a folyosó másik ajtaját az igazgatóság zárva tartja, mindenki kétszer vonul el előtted, nem beszélve azokról, akik ide-oda lépkednek a sorok között, és menetiránnyal szemben is tesznek pár lépést, ha valakire fölfigyeltek. Kevesen vannak, akik meg tudnák határozni, végül is mit jelent elkelni. Talán azt, amikor több fiú egybehangzóan állítja valakiről, hogy jó bőr. Talán azt, hogy a felvonulást követő, hajnalig tartó diszkózás közben a táncos keze az elsős lány fenekére csúszik. (Talán azt, hogy a lány nem söpri le.) Már fáj a lábad az ácsorgástól, amikor a földszinten megszólal a zene. Bár a folyosó egy szempillantás alatt kiürül, s a Béke utcaiak és a harmadikosok már odalent ropják, ti egy ideig még nem mozdultok. Ez a legrosszabb, mondanád, de eltelik öt perc, és már magatoktól is tudjátok, mi a dolgotok. Elkezdtek szállingózni a diszkóvá alakított ebédlő felé. Te vagy a tizenhetedik, aki elindul. Nem kifejezetten arra a sötétségre vágytál, ami az ebédlőben fogad. Most már ti is ihatnátok alkoholt, de kevesen éltek a lehetőséggel; néhányan viszont kipróbálják a cigarettázást, s te irigykedsz, hogy van mivel babrálniuk, amíg, ahogy mondják, petrezselymet árulnak. Nem ismerted a kifejezést, de rögtön megérted: félni attól, hogy fölkérnek, és félni attól, hogy nem. Állni a fal mellett, ez a legrosszabb. Ujjad az üres szendvicses asztal élén, bontod a pozdorját. Eltelik félóra, míg a fiúk észreveszik, hogy megérkeztek az elsősök. Először azokhoz mennek oda, akik az udvarra nyíló szárnyas üvegajtóban a letüdőzést gyakorolják, így Paca Lucát is fölkérik. A lány, aki megetetett volna, keveset iszik és keveset táncol – pedig táncosa bőven akadna –, inkább csak félrehajtott fejjel nézi a forgatagot, s ha előredől, hogy letegye vagy fölvegye a poharát, a nyakában lógó fakereszt hirtelen súlyosan előrelendül, majd súlyosan vissza is zuhan, de a sörösüvegek közül egyet sem ver le, pedig nem rohantál oda, és nem tetted az üvegek elé a kezed – azt majd csak álmodni fogod. Nem nézel oda, de látod Paca Luca izzadt hátát, rajta egy inas lapátkezet szétterpesztett ujjakkal. Te vagy a tizenegyedik, akit az elsősök közül fölkérnek. A papa csak a keringő lépéseit tanította meg, azt is rosszul, négynegyedben, úgyhogy alig mersz mozogni, de a gézruha már a legvisszafogottabb táncmozdulatra is a két combod közé tapad, fönnakad a pamutharisnyán, a harang alakú, fekete szegélyes kézelő pedig, mint egy bohócruha, a csuklódat verdesi. Táncosod, a csempearcú fiú csak akkor néz rád, amikor biztos benne, hogy nem látod. Baba néni egyszer csak megjelenik az ajtóban, megáll a háromfokos lépcső tetején, körülnéz, jóváhagyólag bólint, majd fénylő orral-fénylő homlokkal újra visszavonul. Alig várod, hogy jöjjön egy lassú szám, amikor legalább a kezedet lesz hova rakni, s a táncosod elől a túlságos közelségben bújhatsz majd el, de amikor egy néger nő kezd énekelni, és a fiú valóban közelebb lép, hogy a lábát finoman a két térded közé nyomja, rossz helyre nyúlsz, és a válla helyett a derekára teszed a kezed. A fiú némán korrigál, te pedig rémülten nézel ki a szenvtelenül derűs lányra, hogy látta-e. A papa nagyon magas, alig éred el a vállát, mondanád mentegetőzve, de a fiú ferde mosollyal csak annyit súg a füledbe, szép a kezed. Kiráz a hideg, a néger nő hajlítgat, minden erődet megfeszítve összpontosítasz, hogy babrálástól megizmosodott szép ujjaid meg ne induljanak a fiú csontos vállán. Majd a bizottságban megmondják, elkeltél-e, most csak hagyd, hogy a táncosod a nyakadba lihegjen. Nem láthatod, hogy Paca Lucát a táncosa éppen a te hátad mögött vezeti ki a teremből, valami sötét zugot keresni a hideg lépcsőházban. Úgy tudod, két típus létezik: az egyik obszcén szavakat sugdos a fülbe, de semmit nem csinál, a másik nem kér, nem kérdez, csak a keze jár. Ha nem kéred ki magadnak, hogy a csempearcú fiú időnként kicsikét megszorongassa a bordáid alatti puha, húsos részt, lesz mit mesélni holnap a bizottságban. Hány éves vagy, kérdezi, mintha nem tudná. Hol laktok, mintha nem lenne tökéletesen mindegy. Apukád mivel foglalkozik. A válaszról eszébe jut, hogy egy erdélyi nyaraláson a Trabantjukat meg akarta hágni egy ló, s te kizárólag azt nem hiszed el, hogy ők ezalatt a kocsiban ültek. Pánikba esve próbálod másra terelni a szót, nehogy a hosszúságról szóló részletekbe is beavasson. Pedig nyert ügyed lenne a bizottságban: a minap még azt sem tudtad, mi az a makk, most meg már egy ló nemi szervéről társalogsz a táncosoddal. Kár, hogy ezt elszalasztottad. Behorpadt-e a Trabant teteje. Már nincs erőd az ujjaidon uralkodni. A fiú azt hiszi, át akarod ölelni, ezért olyan erővel szorít magához, hogy alig kapsz levegőt. A kézifék be volt-e húzva. Érzed, hogy a csempearcú a bárányhimlő kráterébe csókol: onnan tudod, hogy semmit sem érzel. Kinézel a lányra, aki épp lehajol, hogy egy részeg másodikosnak segítsen föltápászkodni: leng a fakereszt a nyakában. Majd ők megmondják, mi az a nőiesség. Táncosod azt kérdezi, meglátogatod-e a Béke úton. Mondj igent, majd a bizottságban megmondják, elég-e ez a norvég mintás kesztyűkhöz. Nem elég: menj is el. Nyelved hegye a szájpadlásod domborzatát ellenőrzi, ujjad a fiú vállcsontjának hosszúkás mélyedésében, ritmusra nyelsz, ritmusra veszed a levegőt. Az biztosan kevés, hogy nem háborodsz fel, amikor a csempearcú fiú ágyéka az ölednek nyomódik. Ne tiltakozz, ha nem ismersz magadra, amikor egy olasz gitáros szám közben titokzatos lánynak nevez. Kezdj mosolyogni, ha a mosolyodat dicséri. S hogy a szájkörüli ráncaid valóban széthúzott függönyre hasonlítanak-e, másnap a tükörben ellenőrizheted. Attól félsz, hogy megint a derűsen szenvtelen lánnyal álmodsz? Kérdezhettél valamit, amire ő azt feleli: soha senki nem ismer magára. Attól félsz, hogy lassan nem tudsz különbséget tenni jó álom és rémálom között, mert annak kell gyónnod, akiről gyónsz. Azt nem álmodod, hogy letérdelsz, így azt sem, hogy valaki megsimogatja a fejed. Majd azt álmodod, hogy bekopogsz, és a bizottsági szobában nincs más a lányon kívül. Azt álmodod, hogy álmodsz. Azt álmodod, hogy valaki szeret (ez rémálom). Azt álmodod, hogy az álmaidat meséled, azt álmodod, hogy valaki a te álmodat meséli, sajátjaként. Az biztosan kevés, hogy a csempearcú fiú ekkor hirtelen szájon csókol. Pirosarany ízű a szája, érdes a nyelve. Mi a titkod, kislány. Látod Paca Lucát részegen visszatámolyogni, kartonruháját sötétkékre színezte az izzadság, elfordítod a fejed, mielőtt összetalálkozhatna a pillantásotok. A fiú nyelve a fogaid élét simogatja, belenyal az ínyed előtti árokba. Az izgat fel, hogy semmit sem érzel (ez a titkod). Ha a mama anyuci, a segg picsa, az ismerkedési est húspiac, akkor te mi vagy. Ne itt, mondod. Jó, menjünk. Az a titkod, hogy csak szokásaid vannak, nem tulajdonságaid: homokot gyűjtesz, hogy legyen valami, ami a többiektől megkülönböztet, mégis vállalható. Ha bejutsz a Pevdibe, nyáron sem kell hazautaznod, kapsz szobát az üres kollégiumban, kapsz két pár norvég mintás kesztyűt, kapsz havonta annyi pénzt, amennyi a mama fizetése volt, a felét hazaküldöd, a másik felét anyagokra költöd; az ellátóban veszel stichvarrógépet, pegacérnát és forlontűt, hogy szeptemberre olyan ruhát varrj magadnak, ami nem tapad a lábad közé. Ha lesz pénzed, eljátszhatod, hogy miközben különbözöl, nem lógsz ki a sorból. Azt álmodod, hogy nem más vagy, csak különb. Gyere, kislány, mi a neved. Amikor megbotlasz a második lépcsőfokban, a csempearcú fiú ugyanazzal a mozdulattal nyúl utánad, mint amelyikkel te nyúltál volna a sörösüveg felé lóduló fakereszthez. Köszönöm. Gyere. Az a barátság, hogy még csak nem is biccentesz Paca Lucának, amikor látod, hogy az ebédlő előtt toronyba rakott tornaszerek tetején dohányzik a lovagja meg egy másodikos lány társaságában, és látod, hogy lenéz rátok, lenéz a csempearcú fiú kezére, ami a te kezedben folytatódik. Ez a legrosszabb, mondanád, ha lenne kinek. Lenéz, elnéz, ő se köszön. A fiú túl jól ismeri a kollégium félreeső helyeit ahhoz, hogy elsős legyen: az orvosi szoba után gondolkodás nélkül balra fordul, a sötét folyosó végén villámgyorsan megtalálja a hátsó udvarra nyíló ajtó fogantyúját, tudja jól, hogy az ajtót nem szabad becsapódni hagyni, mert kieshet belőle az üveg. A kezednél fogva egyenesen a szerszámos kamraként használt beugró felé húz, ahol meg lehet kérdezni az elsős lányoktól, hogy félnek-e. A pókoktól, mondod, s a fiú nevet. Mielőtt magához húzna, egyik kezével nyolcasokat rajzol a levegőbe, tudod-e, kislány, mi a pókiszony freudi magyarázata. Amikor megpróbáltad elképzelni, miről beszélgethetnek egymással az emberek, álmodban sem gondoltad, hogy önmagukról. Abban a szemközti ablakban a függöny alja negyvenöt fokban eláll, ne mondd, hogy meglepődtél. (Te vagy a negyedik, aki ma rálép a gereblye fejére.) Hallod Paca Luca hangját, hallod Baba néni fel-felcsattanó nevetését. Állítólag a távolba nézel, mintha a testek átlátszóak volnának, állítólag úgy nézel az emberre, mintha a tarkójára szegeznéd a tekinteted, szemből. Ha nem ismersz magadra, amikor a csempearcú fiú a nyakad ívét dicséri, bele kell hogy csókoljon. Ha arról sem, hogy szerinte nincsenek gesztusaid, megölel. Ruhásszekrényszagú a bőröd. Nem elég hagyni, hogy a csempearcú fiú rólad beszéljen, viszonoznod kellene valamivel. Ez kevés. Te vagy a kilencedik, aki arra vágyik, hogy két kamrahűvös kar megölelje, de ez a fiú heves és izzadságszagú. Ülsz a hűvös kamrában, álmodod, vasárnap délután van, nyelvkönyvi idill, a mama sír, a lovak nyerítenek. Azt álmodod, a papa meghal, de a mama életben marad. Felébredni még jóval azelőtt kell, hogy a mama a kivilágítatlan udvaron elesne, és a kezed után nyúlva, nehezen forgó nyelvvel azt hörögné: fordítva kellett volna, s még jóval azelőtt, hogy a mama lelkésze bólintana: te mondád. Nem te mondtad, hogy te mondád. A csempearcú fiú az ingatag fakorlátnak dönt, hogy azt mondhassa, ne félj, tartalak. Tényleg te volnál az, akinek kesernyés a mosolya? A csempearcú a novemberi kórusesten figyelt föl rád, amikor azt énekeltétek, hogy a balholmi leányok mindig mosolyognak, de sohase nevetnek. A csempearcú a harmadik sorban ült, világoskék nyakkendő volt rajta, meg ugyanolyan árnyalatú műselyem mellény, észrevetted? Sokat köhögött, fájt a torka. Nem, mondod, föl se tűnt, miről szól a szöveg. A sima lábú flegma lányok szerint a fiúkat csöppet sem zavarja, ha nincs róluk mondanivalód. Édeskevés, hogy amikor a fiú azt mondja, nyálízű a hüvelykujjad, te a szájába adod. Háttal állsz az ablakoknak, nem látod, hogy a függöny másik csücske is félrelebben. Ül a mama törökülésben az udvaron és hörög, pedig nem halt meg senki. Azt álmodod, a papa föltámad (tehát megint meghalt), de ezt az álmot lehetetlen félbeszakítani, mert ez csak egy kulcsolás és egy ajtónyitódás. A fiú a kezedet csókolgatja, amíg a ruhák engedik, végigaraszol a bőrödön a cserepes szájával, másik kezed a korláton, nincs kedved a fejére tenni. Te vagy az ötödik, akinek a lába közé nyúlnak. Nyílik az üvegajtó, felismered Paca Luca nevetését, egész életében nem nevetett annyit, mint ezen az estén, nem akarnak titeket zavarni, a padokhoz mennek, a lépteik ritmusáról tudod, hogy mindketten be vannak rúgva. A fiú az, aki a cipzárt lehúzza, és a nyíláshoz vezeti a kezed, sokat nyomhat a latban, ha nem vonakodsz. Azt álmodod, vasárnap van, és gyenge huzat emelgeti a csipkefüggönyök alját; a két ablak közt egy fikusz és egy pocsolyafa. Akkor alszol jól, ha növényekről álmodsz, a pocsolyafa nem beszél, nem hörög, nem etet, végig lehet álmodni, meg se izzadsz, senkinek nem lóg az álomba a válla, te magad sem vagy ott (a forró, fingszagú nyári huzatot persze érezni véled a bőrödön). Nem látjuk, milyen arcot vágsz, de sejtjük, hogy a csempearcú fiú farkáról egy teknősbéka ráncos nyaka jut eszedbe, a reakcióidőd nem rossz, aláírtad, nyoma van. Ha kedvet kapsz, meg lehet ismételni a Béke utcában, az évek óta bevált kiskapuk előtted is nyitva lesznek, időben megtudod, hogyan lehet észrevétlenül a fiúkollégiumba jutni. A csempearcú épp megfogná a melledet, ha lenne, amikor Paca Luca elájul, s a sötét udvar legvilágosabb pontja egy pillanatra az ő sápadt arca lesz. Kezünk elengedi a függönyt, lábunk sietve az udvarra visz, a szívünk, a mi jó szívünk nem engedi, hogy ilyen túlzásokra ragadtassa magát egy elsős. Futunk, lihegünk. Paca Luca lehányta magát, de a ruhánkkal mit sem törődve alányúlunk, a nyakunkban himbálózó fakereszt állon üti szegényt, s miután felültettük, arra kérjük, hogy feszítse hátra a nyakát, míg mi a tenyerünkkel a tarkóját nyomjuk. Lehet, hogy ilyenkor nem ezt kell csinálni, de azt mégsem hagyhatjuk, hogy az okádékában fetrengjen. Nem lesz semmi baj, s ha mégis, ott leszünk mi is. Te és a csempearcú vagytok az első bámészkodók, ruhád már visszagombolva, a fiú slicce fölhúzva. Jól tudjuk, mi jut eszedbe Paca Luca hörgéséről, de az álmaidba, bár ismerjük őket, nem szólhatunk bele – a fejét pedig csak annak simogatjuk meg, aki a sárga földig leissza magát. Azt is sejtjük, hogy Paca Lucát ki fogják venni az iskolából, mert Baba néni minden igyekezetünk ellenére valahogyan tudomást szerez majd az esetről, és aztán, épp mert lelkiismeret-furdalása lesz, amiért egész este a fiúkollégium igazgatójával nyalatta magát, a szülőket is értesíti a sajnálatos eseményről. (Örülsz neki, hogy Paca Luca elmegy az iskolából, ez a barátság.) Azt is sejtjük, mi jut eszedbe a norvég mintáról, de azt honnan tudnánk, hogy bekerülsz-e a Pevdibe. Te vagy a tizenhatodik, aki azt hitte, hogy mi döntünk egy ilyen nagy horderejű kérdésben, sajnáljuk, hogy félreértettél valamit. Egyet mondhatunk: ha mi döntenénk, bekerülnél. Te volnál a tizedik. Közben megérkeznek a szobádból a márványos lábú flegma lányok – nem túlzás azt hinni, hogy ők lesznek a hírvivők –, meg még néhány másodikos, mi mégis inkább neked mondjuk, mielőtt Paca Lucát kétfelől feltámogatnánk, hogy fogd ezt a rózsafüzért, ezzel babrálj.