Kb. gyerekkor, mennyi plapla tűnt hasonlat – vajon hova?

 

ep.-nek

(És előtte szép rímnek a:sora, soha stb.)

 

Az emberiség gyermekkora voltam,

mikor költő, író, műfordító,

a Sennelier-krétát kikoholtam,

mint Degas-nak a jó

nyugat-franczuz, most én úgy megszerettem

a közel ezer színt, főleg a 464-esben

gyönyörködöm, kék mozdonyt, jegenyékkel,

kanyart lehet rajzolni vele (nem kivétel

ebben a többi krétaszám sem, persze),

elkenve

főleg éles a kép,

kiemelik a kencült Sennelier-k

a Sennelier-élet, éleket,

íme, élet az életet.

 

Azonban a Ferrario,

igen, a jó talján Ferrario is imádni való,

meg a Rembrandt, van egy 60-as feles

(egy doboz félbevágott) Rembrandtom, kivételes

kenésfelület

hozható létre, ha ezeket

ujjammal mázolom,

s vagy előbb rajzolom

oda az ujjongó embervonalakat,

vagy hajlongó jegenyéket,

ahogy örvendenek a tavaszébredésnek, szakkerment!

hogy a vonat épp elment.

De mit is akartam mondani?

A sínek kanyar(j)ai

kikanyarítják,

az emberek, mint kis parittyák,

a lelkesedést, ahogy a kence-alapon

ébred tavaszom,

didergető fehérrel,

fogcsikorgatva, mint egy halálfej,

igen, egy halálfej jel, jégbajuszos

balsors-utolsó szusz,

nincs plusz, írtam másutt, slusz-

sz,

sz-sz-sz, elszisszen a tél,

de a tavasz önfeledt örömén

még egy utolsó – adta lelke! –

csorbát ejtve.

 

Ah, Ferrarióm, Rembrandtom, Sennelier-m,

deboldogíróköltőműfordítóeszmerajzoló voltam én,

az emberiség gyermekkorát éltem,

mikor reméltem,

de jaj, soha

nem tér vissza ez a hasonlat, az emb. gyerm.-kora,

Goethe megmondta, minden hasonlat,

csak azt mondhatom: SEMMI HASONLAT.

Jaj, minden csak hasonlít,

nincs erő, mely időt megállít.

Faust, rilkéstül (hogyan írják irr, nagy R-rel,

nem tudom), vagy Kleetül a Villa R-rel

elmehetünk a sutba,

legföljebb a Villa R-nek

(csupa hajdani gyermek)

sutjába, a Fa-sut-

ba.

 

Jaj, hát na. Ja, ja. Ja.

2008 ja.

 

 

Kieg. költ.

 

Kis madaramnak

Jaj, kis madaram,

Potyi, nagy sora van,

hogy te kipottyantál,

de megmenekültél,

várjon rád sok tél,

sok tavasz, sok nyár,

 

sok ősz. Az ősszel,

mint az egésszel,

költő mit kezdjen?

Az evidencban (az víg videncben)

sok evidenc van, sok evidenc veni-vidi-vicc van. Ven.

Vigasz, vögösz, vugusz, költő ilyet de unsz.

Velence, Valanca, Vulunca, Vülünce,

de a Kosztolányi-viccből egyet (is) unsz-e?

Csak hogy meghalt, nem volt

vicc, a Kosztolányi.

Kis veréb, ne akarj életből kiszállni.

Két-napos húsfalat, sok-napos életre

te meg lettél mentve,

ügyes kezek által,

járjon konyha-áldás, járjon sok szerencse,

azzal, hogy mi is evidencre

járhassunk ezzel az édes, kicsi, sánta madárral!

Melyhez a költőíróműfordevidencle sok jókat kívánal.

*

(S ah, az egész: talány,

mind az egyáltalán, az is egy-ál-talány,

eddig-addig talán

eláll, elálldogál,

de közben csak talán-x,

talán-y,

falanksz, falány.

Két-napos kis hús-adag, tollatlan,

nem lettél hús-adag

sas-féle gyomorban.

Nézd magunk-sorsunkat.

Nézd, míg a villamás, villamez,

villarák, torok, orr-fül-gége

cápaként el nem rág.

Vagy, mondom, villa-más,

épp csak egy villanás,

s léssz cápában Jónás.

 

Na és ha!

E sápadt cápa

a világ? Itt ülünk kis madarammal,

felettünk számtalan angyal,

nézi egy a másikát.

Míg ez is nem megy tovább…!)

Szintén.

 

 

Fődalok mellékdalhoz

 

Jaj, világ, te, világ,

de nagyon világ vagy!

Egyik a másikát,

nincs, hogy ez alábbhagy.

Legfölebb alább hagy.

Karinthy Frigyesnek, 2008

Jöjjenek fődalok.

Mi gyalog oldalog,

nem gyalogol oldalt,

vagy oda, boldogok,

ott elgyakorolt alt

hangú énekesnő.

Érte Orfeusz jő.

SZÉTFÚTTAM A FÜSTKÖDÖT, EGY-KÉT NAGYOT KÖHÖGÖTT.

Büszke gégefőjét,

büszke két fül-fejét

emeli, lengeti,

elefánt mit neki,

orr-fül-gége bőség,

választhatod bajod,

ott máris orvosod.

SZÉTFÚTTAM A FÜSTKÖDÖT, EGY-KÉT DE-JÓT KÖPKÖDÖTT.

Magam másképp voltam.

Mit sem “orvos”-oltam,

nem, hogy megorroltam,

épp csak hogy nem mentem,

pedig zúzott válltól

csuklóig befeketültem,

lejjebb is, ujjakba.

Vagy térjek újabbra,

fejjel mentem fának,

elég nagy gyalázat,

hogy gyalog, autó nem

fogta föl, reccsentem,

ez a koponyám volt.

Fülem is leszakadt,

szerencse, fül alatt

a gégém, az már nem,

de orrom is fájt, hm,

egy kis agyrázkódás

nyitott vörös rózsát.

Kicsi madaramat

még épp, hogy elláttam,

túl messze nem láttam,

csak végighullottam

a földön, hullattam

véremet táskámra,

csak úgy éjféltájra

ábrádtam (ébredtem),

igazán szép ábra,

földön a ház ura,

vérben a táskája.

S a többi. Összeforrt

leszakadott fülem,

de ez a csattanás

csak nem volt nélkülem,

gépi jármű helyett

mindent én fogtam fel,

igaz, roncsból sem kell

szabadítani az ilyet.

ELFÚTTAM A FÜSTKÖDÖT, EGY-KÉT JOBBAT BÖFÖGÖTT.

Két jó nap kifekvés

helyett ettem, ittam,

madárkám gondoztam,

fejemre jó kenés,

orvoshoz-nem-menés.

Aztán a pirosba, menten,

hét sávba, bementem,

tegnap egy kis furgon

tükre majdnem elvágott.

Meddig értem e világot?

Meddig fogom fel?

Meddig jön új meg új jel,

hogy őriznek folyton,

erős angyal-szárnyak,

jaj, csak el-csukolhat

egyszer egy ily szárny-tő,

egyszer egy ily szárny-nyak,

akkor mit csináljak?

Pláne pár végtagot

vesztve, Kosztolányi

embere, hat ordításnyi

búcsún az életre,

akkor mihez fogok,

pláne, kezem nem lesz,

mit hogy majd megfogok,

merre mint lábalok,

nem lesz, hogy oldalog,

járművön vagy gyalog.

SZÉTGÚTTAM A FÜSTKÖDÖT, EGY-KÉT MOHÓT HÖHÖGÖTT.

Tényleg, amíg vigyázhatok,

poézist utcán hagyhatok,

nézzek csak a forgalomra,

lábam alatt a halomra,

a jégre, min elcsúszhatok,

túl soká már nem bízhatok.

(Meg 69 is vagyok.)

A FÜSTKÖD ELDÖCÖGÖTT, AZTÁN VISSZAKÖLTÖZÖTT.

szintén 2008 januárjában,

s szint’ én.