Az egykori Krausz család, miként a környékre költözött németek és zsidók többsége, valamikor az ezerhétszázas évek elején, a Habsburgok által oly nagyon kedvelt áttelepítések egyikének sodrában érkezett meg a faluba.

Azt ugyan nem tudni, hogy akkor, a morvaországi dombok között vajon a nincstelenség sarkallta kétségbeesés, a közigazgatási erőszak, a hétköznapok néha oly kiszámíthatatlanul merésszé, vagy ha mássá nem is, de elszánttá tévő félelme, netán valami másfajta bátorság, például a vagyonosodás utáni vágy bírta őket a hosszú útra; mindenesetre az egymást követő, s a faluban letelepedő ágon hamarosan Kertészre magyarosító nemzedékek, legalábbis, ami a vagyonszerzést illeti, hiába vállalkoztak az új otthon keresésére: bérleményekben, mi több, a hitközség nyújtotta, közös udvarra nyíló sorlakásban élték le az életüket, és dacára minden szorgalomnak és mesterségbeli tudásnak, se házhelyet, se földet nem tudtak szerezni.

Csak az ezerkilencszázhúszas, az Esterházy-birtokból a hadirokkantaknak telket juttató földreform során kapott a falu szélén egy háromszáz négyszögöles helyet Kertész Gizella férje, Kertész Áron, aki az első világháborúban az olasz fronton harcolt, s egy hajnali gáztámadásban a kitartásra buzdító parancsnak fittyet hányva a fegyelem helyett inkább az ösztönének engedelmeskedett.

Szokatlanul nagy csendre ébredt, s ahogy a sötétségbe kémlelt, a bunker résein át hirtelen meglátta odafönn a csillagokat, kihunytak és feléledtek megint, ahogy a felhők elszáguldottak előttük.

A földön feküdt, a köpenyén, és érezte, ahogy a derekánál megmozdul a föld.

Odébb hengeredett, a köpenyét is elhúzta, és a holdfény beeső sugarainál látta, ahogy ott, ahol az imént még a köpenye hevert, a szétszórt szalmatörek és a fenyőágak között egy vakond túrja fel magát. Pillanatnyi kétsége sem volt, hogy ez olyan jel, amelynek engedelmeskednie kell: mégis, ahelyett, hogy a buzgó barlangásót elriasztotta volna, óvatosan odébb telepedett, annak ellenére, hogy este, a szolgálat végén nem kis ügyeskedésébe került, hogy megszerezze ezt a vaskályhához közelibb és kényelmesebb fekvőhelyet. Akármilyen elővigyázatos volt is azonban, a vakond éppen csak egy rövid pillanatra dugta ki az orrát a friss járatból, aztán visszahúzódott, s eltűnt a föld alatt.

Csend volt, a friss kupac tetejéről apró göröngyöcske gördült le a letaposott földre, a szalmaszálak közé.

A következő pillanatban viszont lövések dördültek, ágyútűz és puskalövések is a távolból, kiáltások harsantak, s felbolydult az egész lövészárok. A petróleumlámpa lecsavart fényében egymásnak ütköztek a fekhelyükről felugráló, s izgatottan ide-oda kapkodó bakák, kíméletlenül lökdösték egymást, tülekedtek a fagerendás kijárat felé. Kertész Áron látta, hogy Kaszás, a káplárjuk szokása szerint négyszögletesre nyitott szájjal ordít, de a hang, s főként a szavak értelme csak pillanatokkal később, két robbanás között jutott el hozzá, mintha a bunker félhomálya nem csak a látást, de a hang terjedését is akadályozta volna. Egy akna beszakította a bunker tetődeszkáit: éppen oda zuhant, ahol az imént még ő feküdt, oda, ahol annak az álomittas társának, aki az ő vakondtúrásos helyét egy pillanatra elfoglalta, már mozdulni se volt ideje.

Kertész Áron nem gondolkodott, esze ágában sem volt felöltözni, és nem törődött az utánakapó, ordító tisztessel: a hátitáskát, szuronyt és lőszertáskát fel se véve rohant el a lövészárokban, felkapaszkodott az ágakból ácsolt falépcsőkre, majd ugyanazzal a lendülettel ugrott ki a szabad ég alá, és csak futott, hátra a lángra kapott bokrok között, a srapnelzápor lyuggatta füstölgő földön át.

Az életét még megmentette ugyan, ám a fél tüdeje így is elégett a csípős szagú gázfelhőben.

Hallani már hallott arról, hogy az első világháborúban mind a két oldalon rendszeresen elrendelték a harci gáz bevetését, senkit nem zavart, hogy korábban, a háború előtti nagyszabású konferenciákon a tárgyaló felek egyezményes határozatokat hoztak a gázok bevetésének tilalmáról, s hogy a stratégák megállapítása szerint a harci gáz ugyan roppant alkalmas volt az ellenség demoralizálására, ellenben az előrehaladást, a vonalak áttörését nem tette lehetővé. A csapatok, beleértve Kertész Áronék gyalogosezredét is, rendszeresen gyakorolták a gázálarcok gyors felvételét, s az elbeszélésekből tudni lehetett, hogy a mustárgáznak például tényleg mustárszaga van. A körbeadott újságok hírt adtak arról is, hogy a fényes és büszke Angliában egymillió nő dolgozott a fegyvergyárakban, bombákat és harci gázokat állítottak elő, naponta átlagosan tizennyolcan vakultak meg, sokakkal a gázmérgezés végzett, narancssárga volt a hajuk és az arcuk is sárga lett, az emberek kanáriknak nevezték őket. Azt viszont már nem írták le a lapok, hogy milyen egy váratlan gáztámadás: azok a katonák, akiknek nem volt idejük a gázálarc felvételére, mert senki nem figyelmeztette őket, vagy esetleg azért, mert nem is volt gázálarcuk, úgy viselkedtek, mintha fuldokolnának: az úszás mozdulatait utánozták, csapkodtak a karjukkal és rugdalóztak a lábukkal, mintha egy gyors sodrású folyóban küzdenének, valami fekete vizű tóban, ólomsúlyúvá nehezült ruhában keresnék a partot.

Kertész Áron a magyar oldalról lényegében lövések nélkül zajló hajnali csata után hanyatt feküdt a földön, s nem is kapkodott már levegő után: szétvetett karokkal repült egyre fölfelé, a felhők közelébe, tágra nyílt szeme úgy fénylett, mint aki mégiscsak át tudott látni a füstökön, egészen az odafönti kékségig. Erős pofacsontján nedvességet érzett: arra gondolt, hogy akár izzadság is lehet, akár vér, akár könny.

Aztán meg arra gondolt, mindegy is, hogy melyik.

Micsoda gyorsan száguldanak a felhők.

Az alsóneműben, mezítláb heverő, magatehetetlen katonát végül a kitartóan bóklászó szanitécek találták meg, érthetetlenül messze a lövészároktól, mintha egy óriási erejű légnyomás dobta volna oda, arra a földhányásra. Már eszméletlen volt, amikor a hordágyra nyalábolták, s csak a vakszerencsén múlt, hogy még éppen időben hadikórházba került.

Vöröskeresztes kórházvonat hozta Budapestig.

A nyitott, be nem gyógyuló sebeknek olyan szaga van, mint a romlott sajtnak, fullasztó a levegő, hiába fúj keresztül a vagonon a szél.

Két hétig, nem tovább, a Svábhegyen tartották, aztán elengedték, leléphet, fiam, magának nincsen miért itt maradnia már, bocsátotta el a hadnagyi rangú katonaorvos, mondjuk azt, hogy ami gyógyult, az úgyis rendben van, a többin pedig már csak odafönt tudnak majd segíteni.

Persze nem volt ez gyógyulás; a hazatérése után nem tudott visszaállni a munkába sem: meg-megszédült, s napközben is gyakorta le kellett feküdnie. Hiába próbálta újra és újra: még a varrógép hajtása is túlzásnak bizonyult, kapkodva vette a levegőt, az izzadságtól átnedvesedett vöröses haja a halántékához tapadt.

– Minek akarjon lenni az ember, ha már minden erejét elveszi maga a létezés?

– Ilyesmit még csak mondani sem szabad.

– Nem a szavaktól kellene félned.

– Inkább takard be jól magad.

Kertész Áron az utolsó transzportokkal hazatérő katonák budapesti, őszirózsás zavargásairól is ott, a hitközségi bérlemény félhomályos hálószobájában értesült, mint ahogyan arról is az ágyában fekve, az egymásnak felelgető óraütéseket számolva hallott, hogy a fél évig se tartó szovjethatalom után egy az aratáshoz összeverődött, de munka nélkül tébláboló, leszerelt katonákból, földtelen parasztokból és még ki tudja, kikből verbuválódott alkalmi sereg indult el Tapolcáról, hogy pogrom révén vegyen elégtételt az elmúlt évek keserveiért és bűneiért a környékbeli falvak zsidóságán.

Feltápászkodott, megállt a szobaajtóban, nézte a feleségét, aki éppen orsót cserélt a gépen.

– Csak jöjjenek – suttogta rekedten. – Csak jöjjenek. Őket legalább látom majd, amikor ideérnek, tudom, kikkel kell megküzdeni.

– A katolikusok és az evangélikusok is megmondták, hogy ide, a mi falunkba semmiféle csőcselék be nem teheti a lábát – nézett fel rá Kertész Gizella. Nézte a férje hajdan kövérségre hajlamos, s most oly rémisztően megsoványodott alakját, izzadságtól fénylő, fehér arcát.

– Ha jönnek, akkor mondhatnak azok bármit is. Akkor majd nem a szavak döntenek.

Másnap, amikor az egyhangú délutánból a szétfolyó estébe süppedve a szétdúlt, átizzadt ágyon üldögélve fürkészte az odakinti homályt, Kertész Áron egyszer csak egy alakot látott elsuhanni az ablak előtt. Csak egy pillanat volt, de azonnal felismerte: Heimann Ernő volt a katonabajtársa, aki két hónapig a jobbján harcolt az olasz fronton, mindaddig, míg egy gyalogroham előtti pergőtűzben egy srapnelszilánk miatt a szeme világát nem vesztette. Csupa vér volt az arca, és nem is kiáltozott, csak suttogta megállás nélkül maga elé: jaj, a szemem, jaj, a világ, jaj, a szemem, jaj, a világ. Hiába kötözték be sebtében a szanitécek, vörösre ázott azonnal a kötés.

Integettek is a másik brigádból, ámbár nem mondták ki hangosan, fölösleges az erőfeszítés, lesz jobb helye is a gyolcsnak.

De hogyan kerül ez a Heimann ide, a faluba?

És miért volt olyan vidám, hiszen Kertész Áron azt is látta, hogy nemcsak olyan határozottan, egyenesen lépett el az ablak előtt, mint aki nyilvánvalóan visszanyerte a szeme világát, de mintha ráadásul mosolygott is volna, csak egy villanás, az igaz, de mosolygott elégedetten.

Feltápászkodott, s az ablakhoz lépett.

Felhők takarták a csillagokat, olyan sűrű volt az este, mintha a bokrok alól bújt volna elő.

Hiába nyitotta meg az ablakot, hiába hajolt ki, sehol senki az üres utcán, csak az árokparton parázslott egy tövig szívott, eldobott cigarettavég, mintha még egy pillanattal előbb ott járt volna valaki.

– Heimann! – kiáltotta a sötétbe Kertész Áron.

– Eddig vártalak, most már nem érek rá, mennem kell – válaszolt egy hang az összeolvadó sötétségből. Tompa, komor volt a hangja, egyáltalán nem érződött rajta semmiféle vidámság és mosolygás.

– Mit csinálsz te itt? – kérdezte Kertész Áron. Látta, ahogy egy férfialak válik ki a sötétségből, igaz, csak a körvonalait sejtette, s azt, hogy a fején fehéren dereng valami kötésféle is.

– Hogyan kerülsz ide? Meghaltál már vagy még élni akarsz?

– Nem, már nem akarok én semmit. Elég volt ennyi élet, köszönni jöttem hozzád, cimbora.

– Köszönni?

– Kár, hogy nem foghatod meg a kezem.

Másnap, a földosztás után szűk egy évvel, azon a tavaszi hajnalon Kertész Áron nem aludt el többé: hideg verejtékben úszva, a lábával kallózó mozdulatokat próbálva, a karját meg-megfeszítve kapkodott levegőért.

A szemközti falhoz tolt ágyon kimerülten, mozdulatlanul aludt a felesége.

Kertész Áron hallotta a srapnelek fütyülését, megrázkódott az ágya a becsapódások erejétől.

Kiáltani akart, de benne rekedt a hang; csak valami elnyújtott, nyögéshez hasonlatos hörgés tört elő a torkából, aztán az is elhallgatott.

Odakint világosodott már, alighanem felkelt a nap, Kertész Áron mégis csak azt látta, hogy ugyanolyan, hol összetapadó, majd hirtelen könnyedséggel odébb libbenő párafelhők imbolyognak a nyitott ablaknál, mint amilyen ködbe vesző alakok mozogtak a szemközti dombokon az isonzói lövészárok előtt.

Érezte, ahogyan a megfeszülő, hátraszegett nyakán lüktetnek a kiduzzadó erek, magasra tartotta a fejét.

Még egyszer, utoljára megmozdult a karja: végre jó volt, végre könnyűvé vált a teste, úgy úszott a feldúlt ágyon, mintha megint gyerekké lett volna, forró a nyár, szalmasárgára, szárazra égett a fű végig az árokparton, összepöndörödtek a falevelek, ő pedig a kifakult klottgatyában, félmeztelenül, odalent, a Szaller-malom zubogójánál elrekesztett jéghideg vízben merül alá. Még a lélegzete is elakadt a hirtelen bátorságtól, és bizsereg a bőre, csapna még egyet, aztán hagyná, hadd sodorja a megeresztett ár, csak most visszafelé, amerre egyébként soha nem volt szabad úszni, visszafelé, a mohos lapátkerék alá.

Kár, hogy nem foghatod meg a kezem.

Kertész Gizella, az akkor már a hatvanadik életévébe lépő felesége a sorházi szomszéduktól kapott segítséget a mosdatáshoz és öltöztetéshez.

A teste hajlékony volt, megadással tűrte, hogy a halotti ruhába öltöztessék, s a szíve fölé becsempésszék az utolsó útra szóló zsoltárüzenetet.

A szertartás szabályával hétszer álltak meg a sírhelyhez vezető legnehezebb úton, s minden megálláskor, a sírnál is, fennhangon mondták el a kilencvenegyedik zsoltárt. A régi szokás szerint lyukakat fúrtak az alsó deszkákba, hogy az írás szavait betartva a teste valóban visszatérhessen a földbe, s mielőtt letették, fejjel nyugat, lábbal kelet felé, a gyászolók sorban megérintették a láb felől a koporsót, utánakiáltva a halottnak a nevét, hogy majd a számonkéréskor el ne felejtse.

Kertész Gizella érezte még a tenyerén a koporsóra dobott föld érintését, amikor megtorpant a temető kapujában az utolsó bocsánatkérésre.

Kár, hogy nem lehet megfogni a föld kezét.

Három nap múltán aztán összecsomagolta a ruháit, visszavitte a kölcsönzött varrógépet, átadta megőrzésre a bútorokat és a bérlakás kulcsát a hitközségi gondnoknak.

Mielőtt elment volna, megállt a háromszáz négyszögölnyi földdarab mellett, nézte a tavaszi szántás kiforgatta sárgás, agyagos fényű hantokat.

Szürke kabátos dolmányos varjak lépegettek a barázdák között, fekete fejükkel úgy bólogattak, mint akik tudván tudnak, s éppen ezért legyűrhetetlen türelemmel várnak valamit. Ám Kertész Gizella most nem őket nézte: behunyta a szemét, és egy fehérre meszelt falú, cseréptetős házat látott maga előtt, két szobát, s a tornácot, ahol a szépen kirakott téglákon reggelente vizes csíkokat húz a seprés, az oszlopnak döntött szék halkan megroppan a délelőtti fényben, a kerítésen túli, hegyes lombú nyárfák árnyéka éppen az ajtóig ér, oda, ahol a falnak dőlve, elüldögélve a domb fölötti felhőfoltokat nézheti az ember.

A veszprémi vonattal utazott fel Budapestre, a lányához, Kertész Magdához, aki a székesfőváros varrógéphangú kerületében immár fél esztendeje a férje nevét felvéve, Márkus Magda néven élt.

Magda, aki az apja halálakor már betöltötte a harmincötödik esztendejét, még az ezernyolcszázas évek végén, gyereklányként tanulta meg az anyjától a szabóságot. Külsejében nem is hasonlított az anyjára; apja rőt hajszínét, fehéres, mindig sápadt szeplősségét, s kövérségre hajlamos testalkatát örökölte: ha megsütötte a nap, vörösre pirult az arca, a karján apró hólyagokkal hámlott le a bőr.

Tapolcán kosztra és szállásra adva varrólányként dolgozott, majd a hazatértét követően, amikor a faluban mindhiába próbáltak anyjával, Kertész Gizellával a pesti divatlapok képeit mutogatva kedvet ébreszteni az itteni asszonyoknak ahhoz, hogy egy megrendelhető ruhával változtassák meg az életüket, úgy döntöttek, okosabb, ha a fővárosba utazik. Anyja a kockás, vasalt sarkú papírbőrönd belső zsebébe, a ruháktól elkülönítve készítette össze a varróeszközöket, a gyűszűkészletet és a fényes papírra tűzött varrótűket, Magda pedig a Balaton partján végigfüstölgő gőzössel elment Krauszékhoz, a pesti rokonsághoz, hogy ott még inkább kitanulja a divatot.

A még az Ezredévi kiállítás bódulatában és a vakolatszagú, szédítő építkezések forgatagában élő székesfővárosban az új módi szerint a próbákra kijártak a megrendelők házához. Így történt, hogy noha nagynénje, Alíz néni, a szabómester Krausz József terebélyes termetű, rengő keblű s mindig jó kedélyű felesége több házassági ajánlatot is közvetített neki, Magda mégis a véletlen révén ismerkedett meg a férjével, Kaufmann Lajossal, aki a mindinkább városiasodó Ferenc körúton, a Mester utca torkolatának közelében, az Angyal vendéglővel átellenben működő családi vegyeskereskedésben dolgozott.

Noha Kaufmannék családja már csak bizonyos ünnepekben tartotta a vallást, azért az esküvőt a megegyezés után a bevett szabályok szerint, közvetítő bevonásával, a tisztesség és illendőség kívánalmainak megfelelően szervezték meg, úgy, mintha a menyasszony és a vőlegény annak előtte soha nem is találkoztak volna. A fürdőlátogatás és öltözködés után alkonyatra járt már, amikor anyja és leendő anyósa kíséretében hétszer kerülték meg a vőlegényt, Magda egészen rövidre vágott hajjal, parókában és kendőben állt a baldachin alatt, korgott a gyomra az egész napi böjtöléstől, vagy, bár még magának se igen merte bevallani, azoktól a minduntalan előtolakodó érzésektől, amelyek az immár bizonyosan elkövetkező éjszaka nem éppen részletekbe menő és világos, ám mégis nyomasztó képeit idézték fel benne.

Kevéssel a szarajevói merénylet és a háború kitörése előtt Kaufmannék egy gabonaszállító nagykereskedő ismerősük révén udvari beszállítói megrendelésről szóló papírokat szereztek, így aztán Kaufmann Lajosnak nem kellett tartania a sorozástól. Sőt a vegyeskereskedés mellett hamarosan újabb boltot is nyithattak, azt is a Mester utca közelében, a Bokréta utcában, s mi tagadás, határozott gyarapodás közepette élték meg a háború végét.

– Ja, kérem, az élet már csak így van kitalálva – mondogatta Kaufmann Lajos. – Minden rossz, minden, ami szenvedés a világnak, az országnak és sok derék emberének, de mit csináljunk, ha az attól még hozhat egy kis hasznot nekünk. Jól van megmondva, hogy ha valahol becsukódik egy ajtó, akkor kinyílik egy másik, s jól van elrendezve, hogy a teremtő egyik keze ha elvesz az életből, csak kipótolja a másik kezével valahol. Nekünk meg persze a családnak, a gyerekeknek, ha végre megszületnek.

– Ha végre megszületnek, bizony.

Esős, hűvös napok jártak ezerkilencszáztizennyolc novemberében.

Egy hónapja múlt, hogy az új erőre kapott olasz hadsereg áttörte az osztrák-magyar vonalakat a Piavénál, s Kauffmannék hírt kaptak Kertész Áron sebesüléséről. Rá két napra, éppen akkor, hogy Budapesten Károlyi Mihály gróf vezetésével koalíciós kormány alakult, s a haza sorsát latolgató újságok szalagcímekkel adták tudtul mindenkinek azt is, hogy ismeretlen katonák agyonlőtték Tisza Istvánt, ők hivatalos értesítést kaptak Kertész Áron hazaszállításáról.

Borongós volt az idő, a felhők úgy kergették egymást a város fölött, mintha odafönt is azok a feldühített, hadviselt, újra és újra összeverődő csapatok randalíroznának, akik olyan harcias kedvvel, annyi dühvel és fájdalommal érkeztek haza a háborúból, mintha nem is azért imádkoztak volna odakint a fronton éveken át, hogy végre nyugalomban, fegyverek ropogása és félelmek nélkül alhassanak otthon. Ráadásul a meghosszabbított nyitvatartással működő kávéházak, kimérések, de még az utcák is telve voltak ráérő, s magukkal semmit kezdeni nem tudó idegenekkel, vidékről nincstelenül felutazott vagy éppen menekült, Budapesten rekedt, különös, félelmet keltő emberekkel, akik ugyan szívesen keresték a beszélgetéseket, ám sokszor elég volt egy rossz szó, egy észrevétlen szikra, s már kirobbant a csetepaté. A rendőrség jószerével nem is igen szállt már ki az efféle rendbontásokhoz: nem csak azért, mert a tapasztalat azt sugallta, hogy a felek úgyis elrendezik a vitát egymás között, hanem mert senki nem tudhatta, a kabátzsebekből, csizmaszárakból miféle fegyverek kerülhetnek elő, okos ember, még ha rendőr is, ha megteheti, ne keresse magának a bajt. Más kérdés, hogy a baj, ha akarja, keresés nélkül is rátalál az áldozatára: amikor a Garay tér közelében az üzletkötésből hazafelé sétáló, s lényegében véletlenül arra járó Kauffmann Lajost egy kocsmai összetűzésben a kisodródó verekedők hanyatt lökték a járdaszegélyre, a kereskedő úgy huppant le a földre, hátracsuklott a nyaka, mint aki halálosan részeg, s úgy is feküdt ott tovább, senki nem vette észre, hogy a sötét öltönyös teste alatt egy még sötétebb tócsa szivárog.

Csak amikor a rend helyreálltával megfordították, akkor látták, hogy nem valami halálosan ittas vendég hever ott, a tarkóján, kibomló virág, eleven, vörös seb ragyog, már meg is találták a piaci hentesek pultjától a zöld hátú húslegyek.

Édeskés a nyers hús és az alvadó vér szaga, keserű a nyitott seb párája.

A hosszú, fekete kabátot viselő ismeretlen férfi, alighanem holmi zsidó kereskedő, tágra nyílt szemmel, csodálkozva bámult fel a szürke pesti égre, látszott, hogy még a fájdalomra se volt ideje, nemhogy a szenvedésre. Mint az emberek többségét, felkészületlenül és meglepetésként érte a halál, félig elnyílt szája körül az elmúlás hirtelen izzadságát szívogatták az elnehezült rovarok.

– Húzzák félre legalább, ne legyen annyira szem előtt.

A temetés után Magda, ez az immár a harmincharmadik évében járó, s gyermektelen özvegy nem utazott haza a faluba az anyjához és a Svábhegyről már hazaküldött apjához, viszont odahagyta a Kauffmann családot, s odahagyta a vegyeskereskedést is. Visszaköltözött a Bokréta utcai Krauszokhoz, beállt a szabóságba, felvette a tűt és a gyűszűt, mintha nem is fordult volna közben tíz évet az idő.

– Tudni kell, hogy nem csak téged kerget a sorsod, Magdusom.

– Soha nem gondoltam magamról ilyen sokat.

– Bizony, minden elromlik, ami az embert körülveszi. Képzeld, meghalt Ady Endre, a költő – mondta Krausz József.

– Hiszen háború van a világban, bácsi, meghaltak sokan. Miért pont az az Ady volna kivétel?

Magdának munkával teltek a napjai, igaz, inkább csak javításokat rendeltek tőlük, viszont versenyt kellett futni a romló pénzzel is. Márciusban magyar földön is megalakult a Tanácsköztársaság, nem csupán a fővárosban, de a nagyobb városokban is, aztán a Felvidéken súlyos harcok dúltak, ám ahelyett, hogy az elveszett országrészek visszakerülhettek volna, augusztusban már román csapatok vonultak be Budapestre, antantszíjas francia tisztek selypegő beszéde hangzott fel a pesti éttermekben. Már nem is kellett arról suttogni, hogy Kun Béla a Vérmezőről aeroplánnal menekült el, kiment az országból, de nemcsak az összeharácsolt ékszereket vitte magával, hanem a reményeket is, hogy az elcsatolt tájak hamarosan szuronyokkal kerüljenek vissza az anyaországhoz, hihette volna valaha valaki is, hogy lábszárvédős román katonáktól kell félni a budapesti utcákon, úgy betelepedtek, hogy aztán csak novemberben adták át a helyüket a Nemzeti Hadsereg élén bemasírozó Horthy Miklósnak és katonáinak. Magda azonban csak ruhákat, összegöngyölt és szétterített anyagokat, magukat lassan kirúgó szöveteket és a szekrény tetején tárolt szabásmintákat, javításra beadott szakadásokat, nehezen körülvarrható gomblyukakat és ügyesen eltüntetett foltokat látott: csakis a munkának élt, vak szorgalommal és semmire nem néző elkeseredéssel dolgozott napkeltétől a késő esti lámpaoltásig.

Néha, amikor már olyan este volt, hogy egyedül ült a varróasztalnál, s a gyér lámpafényben káprázni kezdett a szeme, a szövetek és a már elvégzett ruhák illatán áthatolva hirtelen megérezte a vegyesbolt semmivel össze nem téveszthető szagát, a tisztítószerek, edények, kenyerek és sajtok összevegyülő páráját. Félt tőle és várta is, mégis minden alkalommal felkészületlenül érte, érezte ezt az átható, kicsit csípős, erős illatot, behunyta a szemét, és halkan, hogy a nyugovóra tért család ne hallja, mozdulatlanul, a ruhákat félretolva, a kezét az ölébe ejtve, könnyek nélkül sírt.

Sírt, mert megértette, hogy az elmúlt évek, vagy nem is a napok, hónapok, évek, hanem maga az idő, amit mindaddig valami díszesen font zsinórnak, színes és egyenesen futó szalagnak látott maga előtt, s ami nem csupán a képzeletében, de a valóságban is, ahogy tisztán érezte, keresztülvezette őt a hol sötétebb és világosabb, hol árnyékosabb és fényesebb szobákon, de volt, megbízhatóan és kétségbevonhatatlanul, tapinthatóan és láthatóan, most pedig már tudta, hogy valójában ez a szalag egyáltalán nem egyenes vonalban fut, és nem is vezet sehová; igen, ahogyan a múlt törekszik folyton a jelen felé, s a jövő a múltba zuhan a jelen pillanatán át, úgy ez a színes szalag is összevissza tekeredik, újra és újra összegubancolódik, csigavonalakat ír le és félbemaradt köröket, mert hiszen nem is tart sehonnan sehová. Van, de ezzel ki is meríti a létezését, egymásra rakódnak a történetek, mozdulatok és események, mint a minták egy hanyagul odavetett szöveten, s nincsen, aki ebből az ismétlődésből jeleket láthatna, kiolvashatná a csakis neki szóló üzenetet.

Az éjszakára ott vannak az álmok, de nincsen nehezebb, mint az elalvás, és nincsen nehezebb, mint a hajnal.

– Sírtál megint, Magdikám?

– Tudod, Lizi néni, hogy soha nem sírok. Csak a fáradtság teszi.

– Nem az a bátorság, hogy megőrizd a férjed emlékét, és főleg nem az, hogy magadba süppedve mindennap sírdogálj, csakis azért, hogy emlékezzél rá – mondta Alíz néni, tekintélyes melle előtt áhítatosan felemelve a kezét. – Az a bátorság, hogy mindennap felébredve okosan élj tovább. És ne csak élj, de tudjad is: az emlékeidet viheted magaddal, akármerre vessen a sors, viszont az élet, ami benned van, úgyis erősebb nálad.

– Van olyan, hogy sors?

– Csak az van. Zsidó asszonyként ezt igazán tudhatnád.

– Jaj, néni, miért hangzik ez mégis úgy, ez a bátorságról szóló beszéd, mintha gyávaságot mondanál? – nézett át a konyhaasztal fölött Magda.

– Nekem pedig elhiheted, a megszokásban lakik a legmegbízhatóbb szerelem. Az ember néha azt hiszi, hogy bosszút állhat az életen, s mire észbe kapna, már késő megérteni, hogy önmagát csúfolta meg.

– Nem gondolok én semmire – hajtotta le a fejét Magda.

Így történt, hogy aztán Alíz nagynénje szűnni nem akaró tanácsait megfogadva, s az illemszabályok megtartásával Magda megismerkedett Márkus Gézával, azzal a megfelelőnek látszó, hosszas és körültekintő munkával kiválasztott férfiúval, aki nem csupán az életkorát és agglegénységét tekintve tűnt rendjén valónak, de azért is, mert a Bakáts téren ugyancsak jól működő szabóságot tartott egy bérelt üzlethelyiségben.

Magda harminchat éves volt már, amikor ebből a második házasságából épen és egészségesen megszületett a lánya, Márkus Gizella. Éppen a másnapján annak, amikor otthon, a faluban az apját temették.

– Na, látod, édes lányom, ez a sors.

– Milyen sors?

– Az, hogy nem az akaratod és a vágyaid kell, hogy vezessenek, hiszen azok úgysem láthatják előre az utat. Ellenben ha átadod magad, akkor megmutatja magát a rendelés: becsukódik egy ajtó, ám az Istened azonnal ki is nyit egy másikat.

Magda anyja, Kertész Gizella, a férje temetése után felköltözött a fővárosba. A gangra nyíló kisszobában rendezkedett be, s ugyan csak néhány hétre, esetleg a tél idejére mondta az ott-tartózkodását, mégis tizenegy évig élt a lányával, az unokájával és a Márkus családdal. Igaz, közben mindegyre azt tervezgette, miként fog visszatérni a gazdátlanul hagyott földre, s hogyan kezd neki végre a saját háza építésének, s nem is múlt el nyár, hogy ne utazott volna vissza a faluba, ilyenkor megállt a háromszáz négyszögölnyi telek mellett, nézte az évről évre felszántatott, nyersen fénylő hantokat. Hetekről és hónapokról beszélt, de ehhez képest olyan ideiglenességben élt, aminek csakis ő ismerhette a belső időszámítását, s olyan elszánás mozgatta, amit a többiek, még ha sejtették is, nem csak elhinni, de megérteni se tudtak volna.

Ezerkilencszázharminchárom májusában, amikor a Márkusék felügyeletében működtetett szabósággal már sikerült valamelyes pénzt összegyűjtenie, újra felült a Balaton felé tartó vonatra.

Másodosztályon utazott, nézte az ablak előtt elsuhanó fákat.

Fürgén és könnyedén lépett le a rácsos lépcsőről; az évek alatt szikárrá karcsúsodott alakján, egyenes tartásán, napsütötte bőrén, amely olyannyira más volt, mint a lánya, Magda szeplőkkel telehintett fehérsége, a még akkor is szinte ránctalan arcán, mintha nem is a hetvenegyedik évében járt volna, nem fogott az idő.

Azért utazott a faluba s immár azért költözött oda az egész nyárra, hogy elindítsa az építkezést. A hitközségen hiánytalanul megőrizték a régi bútoraikat, beleértve azt az aranyrámás állótükröt is, amit egykoron a divatos ruhák próbájához Tapolcán vásároltak, s aminek a helyét Kertész Gizella pontosan elképzelte a felépítendő ház nagyobbik szobájában, a csipkés függönyhöz éppen csak hozzásimulva, hogy a fény ráessen az ablak előtt.

Szeptember végéig a faluban maradt, addigra kiásatta a ház alapjait, új fákat ültetett a telekre. Gyakran már hajnalban kiment a földre, a ház mellé tervezett kiskertben kapált, vagy akár ásót, lapátot fogva egyengette az alapok közé túrt földhalmokat. Napkeltétől napnyugtáig csakis ennek élt, aztán pedig álomtalanul, mélyen aludt. Éppúgy nem törődött a Németországból érkező hírekkel, mint azzal a hírveréssel, ünnepélyes felvonulással, amivel a falubeli gyerekek is köszöntötték a gödöllői cserkész-világtalálkozót, mint a jövendő győzedelmes ifjúságának nagy, baráti találkozóját. Neki még beszélgetésre se igen jutott ideje: csakis a jelenben élt, és csakis a saját munkabírásában és szorgalmában bízott. Nem is reménykedés volt ez, hanem befelé forduló, s egyre csak beljebb törekvő szenvedély; mintha ezzel a szorgalommal akart volna felelni mindarra a bátorságra, vagy bátorságnak tűnő hitre, ami a szüntelen tervezgetések ellenére úgy tűnt, oly megfoghatatlanul sikkadt el a sok elmúlt év során.

Második veje, Márkus Géza viszont már öt éve, a numerus clausus módosításával foglalkozó törvény kiadása óta győzködte a családot, hogy nincsen más útjuk a békére és a boldogulásra, mint a kikeresztelkedés.

– Néha a bátorság közelről akár gyávaságnak is tűnhet – mondta. – Csakhogy gyávaság és bátorság mibenlétét a túlélés dönti el, értitek?

– A túlélés?

– Igenis, a túlélés. Mert az élet nem az, amit az ember átélt, hanem az, amire visszaemlékszik, és az, ahogyan visszaemlékszik, amikor el akarja mesélni.

– Kinek akarnál mesélni, mondd?

– Kinek? És a lányunk? Ha nem tudsz visszaemlékezni, akkor még azt is gondolhatod, talán nem is volt életed.

Így történt, hogy hosszas viták és előkészületek után, ezerkilencszázharmincnyolc februárjában, a nagy eucharisztikus kongresszus szervezésének országra szóló lelkesedését is kihasználva Márkus Géza, a felesége, Márkus Magda, s az akkor már tizenöt éves lányuk, Márkus Gizella a római katolikus vallást felvéve kikeresztelkedtek az Üllői úti Örökimádás-templomban. Velük tartott az akkor már hetvenöt éves Kertész Gizella is.

Egy hónappal később Ausztria egyesült Németországgal, s májusban, amikor Kertész Gizella már újra a faluban lakott, a magyar kormány kihirdette az ezerkilencszázharmincnyolcadik évi tizenötödik törvénycikkelyt, amelyben legfeljebb húsz százalékban szabták meg a zsidó vallásúak arányát egyes foglalkozásokban és pályákon.

Márkusék és az ősztől megint csak a Bokréta utcába költöző Kertész Gizella eleinte az Üllői útra, az Örökimádás-templomba, majd később a Bakáts téri ferences templomba jártak vasárnaponként istentiszteletre.

A rákövetkező év márciusában, amikor a magyar honvédség alakulatai megkezdték a Kárpátalja visszafoglalását, Kertész Gizella kifizette a ház munkálataira járó utolsó előleget, és a két segéddel dolgozó kőművesmester elkezdte a külső vakolást. Május hatodikán, egy nappal azután, hogy kihirdették a második zsidótörvényt, előreküldette a csomagjait, elbúcsúzott a vejétől, a lányától és a keresztség után is az ő nevét viselő unokájától, és végre leköltözött az elkészült házba. A lóval és szekérrel is bíró Béndek Lászlóval elhozatta a maradék bútorokat a régi raktárból, az aranyrámás tükröt a nagyobbik szobába állította, az ablak elé, úgy, pontosan úgy, ahogyan azt elképzelte: a Pestről hozott függöny, ha mozdult a levegő, éppen csak finoman hozzásimult, összeolvadt a két csipke, nem lehetett tudni, hol végződik az egyik, a tükörkép, és hol kezdődik a másik, az a világ, ami a tükörben látszik.

Facölöpökre feszített dróthálóval rekesztette el a patak felé nyúló hátsó kert egy részét, s tyúkokat, kacsákat, libákat tartott, elképzelte, milyen lesz az, amikor majd valósággal fehérlik az udvar a baromfitól, pezsegni fog az élet, nem lesz egy percnyi csend sem, tolakodnak majd, kiabálnak, ha itt az etetési idő.

Néha elsétált a falu túlsó széléig, még mindig karcsún, soványan, mint egy fiatalasszony.

Megállt a patakparton, hallgatta a vízcsobogást.

Elment egészen az erdőszélig, a süppedős, puha talajon óvakodva, a lábnyomai, mint szándékos jelek.

– Gondolkodtál már azon, hogy ugyan, mit bánsz a világból, ha elmégy innen egyszer?

– Csak a sok régi lábnyomomat, hogy olyan szertelenül hagytam mindenfelé, azt sajnálom.

Alkonyodott már, amikor, inkább csak öntudatlanul lépegetve, semmint tudatosan keresve valamit, s főként nem holmi elszánással, bemerészkedett a fák közé is, oda, ahol a sűrűsödő lombok közé már alig-alig hatol be a fény. Csupán néhány lépés, és már ráborult a víz alatti csend, hogyan is, igen, akárha egy aranyrámás tükör túloldalára lépett volna át. Csend volt, de nem békés és nyugalmas hallgatás: hirtelen az a zavaros érzése támadt, mintha az egymásra növő bokrok mögött, a fák homályában nem csak a máskor oly hűvösnek tűnő, avarszagú levegő, hanem, akár holmi rossz sejtelmek, az elmúlt évek nyugtalan árnyai várnának rá, leskelődve és hallgatagon várnak, s megrémítette, hogy mennyire felkészületlennek érzi még magát erre a találkozásra.

Dermedten állt.

Moccanatlan volt az erdő, még a lombok se rezdültek.

Kertész Gizella se mozdult, sőt, még a lélegzetét is visszafojtotta volna, holott egyre áthatóbban érezte a rothadó avar szagát, érezte a szagot, de mintha nem is csak valami pára érne el hozzá, hanem egyre följebb fogná már körbe valami nagyon is tapintható, láthatatlan, mégis hideg víz. Süket csend volt, aztán meg egy roppanás hallatszott, talán egy ág reccsenése, mégis úgy csattant, akár a puskalövés.

Futásnak eredt, könnyűnek érezte a lábát, mintha hátulról lökte volna a szél, mégis zihálva érte el a falu szélső házait.

Béndekék háza előtt állt; amikor megpihent, hogy ne csak a ruháját, de a mindkét karján vörös csíkokat rajzoló karcolásokat is szemügyre vegye, látta a fényt odabent, s hirtelen ötlettel bekopogott hozzájuk.

Az asszony élesre soványodott arccal, a párnákba süppedve hevert a fakeretes ágyon. Seszínű, gyér haja mint valami apró állat gereznája terült szét a csíkos huzaton. Vastag dunyhával takarózott, fázott a kora nyári langymelegben is.

Nem fordította Kertész Gizella felé a fejét, fájt neki minden apró mozdulat, csak a szeme kereste a váratlan vendéget.

Fojtó, a rothadó sajt keserű szagához hasonló sűrű pára lebegett az ágy körül.

– Valami baj van?

– Semmi, csak benéztem egy kicsit.

– Egy kicsit?

– Igen.

– Az jó. Ha kicsit is jött, de örülök neki. Örülök magának.

– Fáj? A betegség.

– Úgy érzem már, nem is én fájok, hanem a bőröm fáj, és fáj, ahogy hozzám ér, körülöttem a levegő – suttogta az asszony. – Érzi, milyen ilyen hűvös van itt? Ezek a falak tartják a téli hideget.

– Hiszen megjön most már a nyár.

– Néha arra gondolok, nem is lehet másként, egy gonosz démon találta ki az ember testét.

– Nem fél ilyesmit mondani?

– Egy gonosz akarat. És csak arra figyelt, hogy minél több szenvedés és fájdalom szorulhasson belé.

Másnap hajnalban Kertész Gizella a nyitott kerti ablakon át hallotta a neszező baromfiudvar hangjait. Nézte a fehér paplanhuzat derengését a sötét szobában, s arra gondolt, hogy a boldogság talán nem is más, mint maga a várakozás, sőt, talán az a bátorság, hogy valamire is várakozni merjen egyáltalán.

Vagy nincs is olyan, hogy bátorság.

A vágytalanság a boldogság.

Nyár volt, július, reggelente már olyan perzselőn bukott át a fák fölött a nap, hogy az este megérkeztével még mindig az egész napi forróságtól részeg bogarak kavarogtak a fonnyadó lombok között.

Egy késő délután a hazaszekerező, a vasalt kocsikerekek nyomán aranyos porfelhőt kavaró Béndek beköszönt a kerítésen át.

– Hallotta? Háromévi fegyházra ítélték a Szálasi Ferencet.

– Ó, a szegény! Ki az a Szálasi Ferenc? László, sajnálom a feleségét.

– Köszönöm.

Kertész Gizella a hosszú délutánokat a tornácra kitett fonott székben üldögélve nézte végig: ha félig behunyta a szemét, apró, folyton egymásba olvadó karikákat látott, aranyossárga köröket, amelyek úgy vonultak a szeme előtt, mint valami szélfútta felhők.

Ahogy olykor könnyedén, szinte súly nélkül megmoccant a teste, mintha bogarak motoznának odalent, hallotta a fonatok finom reccsenéseit.

Olyan az idő, akár a víz alá ejtett kő.

Dolmányos varjak bóklásztak az útszélen, szürke kabátos madarak, fekete fejükkel úgy bólogattak, mint akik tudván tudnak, s türelemmel várnak valamit.

Végére járt a délután, a nap hatalmas korongja már egészen a szemközti fák csúcsára ereszkedett.

Kertész Gizellának eszébe jutott egy réges-régi délelőtt, amikor még fiatal lány volt, varrópróbára ment fel a Várba, s karján a selyempapírba göngyölt, már összeöltött ruhával valami sokadalmat látva megállt a Vérmező nevű lapály felső szélén. Látta, hogy a fák között egy óriási vörös gömb lebegett, úgy, hogy alatta a bonyolult s látszólag minduntalan összekeveredő kötélrendszerre függesztve nagy, sárgára mázolt, fonott kosár ingadozott, abban pedig a karját a magasba emelő, hegyesre pödrött bajuszú férfi kiabált; bőrsapkája kétoldalt úgy leffegett, mint valami nyughatatlan vizslakölyök füle. Az egész szerkezet lassan emelkedett felfelé, a férfi pedig egyre integetett az összeverődött tömegnek. Ráadásul oldalt, a tisztás szélén rázendített egy katonazenekar, ám még azt is elnyomta a nézőközönség kitörő tapsvihara, így végképp nem lehetett hallani a léghajós szavait, mindössze annyi látszott, hogy kitárja a karját, aztán pedig felfelé mutogat, mosolygott, és újra csak integetett.

– Mit mond?

– Nem tudom.

– Én tudom. Illetve nem tudom, de azt hiszem, a boldogságról és a könnyűségről beszél.

Dobpergés hallatszott, aztán egy pillanatnyi szünet, rövidke csend támadt, és kitört újra az éljenzés. A mindaddig a fák közt, de legalábbis biztonságban bámészkodó tömeg meglódult, hogy közelebb férjen az egyre magasabbra emelkedő léghajóhoz, mindenki igyekezett, hogy a nyakát megfeszítve lássa, miként emelkedik a vörös gömb feljebb és feljebb.

Ekkor azonban éles, száraz durranás remegtette meg a levegőt.

Mintha ágyúlövés lett volna.

Elhallgatott a zene és elnémult minden kiáltás.

A léggömb egy pillanat alatt elernyedt, de úgy, hogy már odafönt a levegőben összetöppedt, s csak aztán kezdett egyre gyorsulva süllyedni lefelé. Előbb a kosár zuhant vissza a földre, majd rácsapódtak a kötelek és ráterült a vörös selyem. A szerteszét szaladó emberek helyén csak a letaposott fű maradt, s középütt a roncsok, a szétesett kosár szilánkjai.

A léghajó úgy hevert a tisztáson, akár egy óriási, mesebeli állat levedlett, gyűrött bőre.

Aztán fellibbentette a szél, és Gizella meglátta a füles sapkás léghajós kifacsarodott, összezúzott testét; mint valami letört faágak, átfúródtak a bőrén a csontjai, körülötte a vörös selymet megsötétítette a kiömlő vér.

Megint csak kiabálás hallatszott, ahogyan a fák biztonságába menekülve visszanéztek, sikoltoztak és lökdösődtek, de visszajönni, odalépni még nem mertek az imént még oly lelkesen tapsoló és bámészkodó emberek.

Kertész Gizella hátradőlt a fonott fotelban.

Hat éven át építette ezt a kétszobás, tornácos, cseréptetős házat, tizennyolc éven át képzelte el, milyen lesz, amikor az ablakhoz állított aranyrámás tükörben összeolvad a csipkés függöny és a csipkés függönyt tükröző kép, mint ahogyan évtizedeken át álmodoztak Krauszok és Kertészek arról, miként zajonganak a helyüket keresve, egymást lökdösve és fel-felkiabálva, majd lassan újra elcsendesülve kacsák és libák és tyúkok a hátsó udvarban, s miként libbennek párafelhők, ködbe vesző alakok a házzal szemközti domboldalon.

Minek a könnyű léptek, minek a karcsúság, hetvennyolc éves volt, s elfogyott már belőle az erő.

Felállt, a combjával a falhoz tolta a fonott széket.

Lámpát gyújtott odabent, rendet rakott a konyhában, végignézte a szekrényben lógó, még mindig makulátlan ruhákat.

Finom öltések, gondos mesterember keze nyomát mutatja valamennyi.

Egy aranyrámás tükör, amiben egy másik tükör képe látszik.

Égve hagyta a lámpát, soha nem volt pazarló, de most nem bánta, fogyjon el belőle a petróleum.

Észrevétlenül aludt el, s hajnalban, amikor felébredt, ugyanilyen észrevétlenül siklott át az álom és az ébrenlét határán. Nyitott szemmel vette sorba a szoba elmosódó vonalait, s csaknem jókedve támadt, amikor eszébe jutott, hogy ha valamikor, hát éppen ezen az éjszakán ébren akart maradni, mégis milyen észrevétlenül és álomtalanul aludt el; ugyanolyan észrevétlenül és álomtalanul, mint ahogyan egyszeriben csak az ébrenlétben találta magát, ezek között az elmosódó, valószerűtlen tárgyak között, a fehér falak derengésében, az ablakon túli világ beszűrődő percegésében, lám, önhittség és vágyak nélkül, a könnyűség bátorságával is lehet.

A mellén összefont, elzsibbadt kézzel feküdt, erőtlenül, pedig mintha valami egyre csak gyűlő, sötét víz vette volna körül, látni ugyan nem látta, de érezte a nedvességét és a hidegét.

A szemcsék és árnyékok a mennyezeten.

Hogy még egy lélegzetre felbukjon az árból, magasra tartotta a fejét, a nyaka megfeszült, érezte, ahogyan lüktettek az erek.

Nincs is olyan, hogy bátorság, suttogta.

Hiszen az éjszakára ott vannak az álmok, de nincsen nehezebb, mint az elalvás, és nincsen nehezebb, mint a hajnal.

Elmosolyodott, és mintha újra álomtalan alvásba süppedne csupán, lassan visszaengedte magát.

Kinyújtotta karját s a lábát is, csapott egyet, aztán még egyet, majd hagyta ezt is, és csupán sodortatta magát, hanyatt fekve, széttárt karokkal, nyitott szemmel, felbámulva a fényre, nem is a fényre, de a csillagokig, vagy még azokon is túl, felnézett, és hagyta, hadd vigye egyre gyorsabban, hadd sodorja tovább az a láthatatlan víz.