Gyurival először – ha jól emlékszem – 1965-66 telén, azt sejtem, 1966 januárjában-februárjában találkoztam. Egy értekezletre voltunk hivatalosak a BUVÁTI nevet viselő tervezőintézetbe. Az ország két nagy várostervező intézete, a BUVÁTI és a VÁTI éppen akkor kezdtek el kacérkodni a szociológiával. Egy korabeli legenda szerint az egyik intézet igazgatója, mondjuk, a BUVÁTI-é, mondjuk, Kanadában járt egy konferencián, ahol városszociológiai előadásokat hallott. Hazaérkezett, s kérdezte a helyettesét: ki a mi városszociológusunk? Olyan nem volt. Nyomban ki is adta az utasítást: alkalmazzanak egy szociológust. De ha már a BUVÁTI-nak lesz szociológusa, akkor a VÁTI se maradhat el mögötte, ők is elkezdtek városszociológus után kutatni. A BUVÁTI-nak rám, VÁTI-nak Gyurira esett a választása. Ezen az értekezleten, 1965-66 telén mi a két szomszéd várat “képviseltük”, arról faggattak minket, mi is a városszociológia, s mit kellene az egyik, illetve a másik intézetnek kutatnia, hogy igazgatóiknak ezután ne kelljen szégyenkeznie nemzetközi konferenciákon azért, hogy nem elég korszerűek.

Gyuri francia nyelvet és irodalmat tanult az egyetemen, én pedig a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemen nem tanultam semmi közgazdaságtant. De azt, hogy a szociológiát eszik-e vagy isszák, egyikünk se tudta igazán. Gyurinak volt ugyan “terep-tapasztalata”, mivel tanárként nem tudott elhelyezkedni, egy ideig “Chicago”-ban, a hetedik kerület sűrejében volt szociális munkás, vagyis “Látogató”. Én pedig 1962 egyik reggelén arra ébredtem, hogy szociológus vagyok. Gyorsan írtam egy cikket a szabadidő szociológiai problémáiról a Demográfia című folyóiratba, s amikor egy évvel később megalakult az MTA Szociológiai Kutató Csoportja, Hegedűs András félállásban odavett, hiszen nekem már volt “munkásságom”. 1964-65-ben az ő javaslatára Ford-ösztöndíjjal az Egyesült Államokba utaztam, ahol belehallgattam néhány szociológiai előadásba a Columbián és Berkeley-ben, s elolvastam amit csak tudtam az úgynevezett “Chicago-iskola” (no ez az Illinois államban levő Chicago, nem a hetedik kerületi) műveiből, s írtam is egy kis könyvet (talán nem is olyan rosszat) a városszociológia történetéről. Ennek ellenére azért mindketten botcsinálta városszociológusok voltunk, mindketten állást (én szakmát is) keresve vállaltuk a szociológusi megbízatást.

A BUVÁTI-VÁTI értekezleten egy kicsit szélhámoskodtunk, próbáltuk meggyőzni kollegáinkat, hogy milyen fontosak vagyunk, de egymást rögvest megkedveltük. Az én részemről legalábbis ez barátság volt az első látásra. Az értekezlet végén beültünk, ha jól emlékszem, valami szomszédos presszóba – akkortájt rumot ittam kávéval –, s Gyuri azt javasolta, ne ügyetlenkedjek már egyedül a BUVÁTI-ban, menjek át a VÁTI-hoz, s dolgozzunk együtt. Ketten könnyebben kitaláljuk, mi is a városszociológia. Erre leparoláztunk, s néhány hónap múlva én is a VÁTI félállású kutatója lettem. Jó kis társaság gyűlt idővel össze. A főnökünk Granasztói Pali volt, finom intellektus, művelt ember, s bár oroszlánnak nem nevezném, de éppenséggel a hatvanas évek második felében sok ok oroszlánkodásra nem volt. Úgy tűnhetett fel, hogy végre a világ jó irányba halad. Gyuri hatékonyan építette a “szociológus” csapatot, rábeszélte a VÁTI-t, hogy alkalmazzák Hernádi Gyulát és Liska Tibort is. Hetente kétszer jártunk be az “irodába”, saját irodánkat az Alkotás eszpresszóban nyitottuk meg, ahol négyesben igen jókat mulattunk, s alaposan meghánytuk-vetettük a világ sorsát. Talán csak azért, mert fiatal voltam, de úgy emlékszem ezekre az évekre mint a jó időkre. Bár a rum pocsék volt, de szerethettük egymást. Amikor tíz évvel később Ausztráliába keveredtem, s egy új keletű baloldali érzelmű barátom megkérdezte – a pozitív válaszban reménykedve –, van-e azért valami jó a szocializmusban, nem sokat kellett töprengenem, mit mondjak: a szocializmusban nem kell egymást utálnunk, mert közösen utálhatjuk a rendszert. Hogy úgy volt! Konrád, Hernádi s Liska 1967-68-ban még felhőtlenül együtt mulathattak, s együtt szidhatták a rendszert hetente két délelőtt az Alkotás presszóban. De jóban voltunk mi akkortájt még Csurka Pistával meg Csoóri Sanyival is. Régi szép idők.

Gyurival barátságunk gyorsan kirügyezett. Országos kutatásba kezdtünk, új lakótelepeket kutattunk Pécsett, Szegeden és Debrecenben. Gyuri is megírta valahol első pécsi utunk történetét. Leérkeztünk Pécsre, vonattal, de az is lehet, repülővel. Akkor még volt Budapest–Pécs-járat, bár Pécsett a repülőtér nem volt éppenséggel világszínvonalú. Ha jól emlékszem, gyepes volt a kifutópálya, ahol birkát legeltettek, s amikor egy nap egyszer közeledett a budapesti járat, egy féllábú őr kisántikált s elzavarta a juhokat, hogy a gép le tudjon szállni. Szóval megérkeztünk, így vagy úgy, s javasoltam, sétáljunk egyet. Telt-múlt az idő, végigpróbáltuk a város legtöbb kocsmáját. A kedvünk egyre jobb lett. Egy idő után Gyuri megkérdezte: Ivánkám, mikor kezdünk akkor dolgozni? Gyurikám, már most dolgozunk – válaszoltam nagy bölcsen. Gyorsan megkedveltük s lassan megtanultuk – így, vagy úgy – a szociológusi munkát. 1968-1974 között, azt hiszem, több időt töltöttünk kettesben, mint a családjainkkal.

Az új lakótelepeken végzett kérdőíves felmérésünk adatait 1967 táján kezdtük elemezni. Nagyon korszerűek voltunk, az MTA Úri utcai számítástechnikai központjában levő Ural számítógépen dolgoztattuk fel az adatokat. Az Ural betöltött egy egész termet, s beletelt vagy öt percbe, amíg egy statisztikai kereszttáblát előállított, miközben fények villogtak, s a gép zümmögve rágta az adatokat. Matematikust kellett alkalmazni, hogy beprogramozza a műveletet. Manapság a “laptop”-omon egy gombot megnyomok a statisztikai programcsomagon, s egy másodperc töredéke alatt megjelenik a képernyőmön a kereszttábla. Jól emlékszem az egyik estére, amikor Gyuri Irinyi József utcai lakásában – ami sok másról is igencsak emlékezetes maradt nekem, ha Pesten járok, gyakran elballagok oda, s elérzékenyedve próbálom kitalálni, melyikek is voltak a Konrádék ablakai – először próbáltunk valamit kimasszírozni az adatokból. A kutatás megtervezésekor fogalmunk sem volt, mit is kell kérdeznünk, így az elemzéskor se tudhattuk, milyen kérdésre kell választ adnunk. Szerencsénkre azonban sok szamár kérdés mellett azért megkérdeztük a válaszadóinktól, hogy mi az iskolai végzettségük, foglalkozásuk és jövedelmük. Arra számítottunk természetesen, hogy az állami tulajdonban levő új lakótelepi bérlakásokban elsősorban alacsonyabb végzettségűeket és munkásokat találunk majd. Nos, azon a bizonyos estén ennek az ellenkezőjét látszottak a számítógépes papírok, outputok mutatni, mintha a városi átlagnál rendszeresebben a magasabb jövedelműek, az iskolázottabbak s magasabb állásúak kaptak volna lakótelepi lakást.

Ez annyira meglepett bennünket, hogy arra gondoltunk, talán elrontottuk a kódolást. 1-nek kódoljuk, mondjuk, a legmagasabb iskolai végzettséget, s 4-nek a legalacsonyabbat. Meg is kértük a programozónkat, ellenőrizze, nem rossz-e a kód. Nem volt rossz, a hiba az államszocialista lakáselosztási rendszerben volt, ami a szubvencionált állami bérlakásokat a módosabbaknak jutatta, s a szegényeket pedig arra kényszerítette, hogy a piacon próbáljanak javítani a lakáshelyzetükön. Arra a következtetésre jutottunk, hogy az államszocialista rendszer a tőkés piacgazdaság tükörképe: míg a tőkés gazdaságban a piac hozza létre az egyenlőtlenségeket, s az állami redisztribúció mérsékli azokat, addig a szocializmusban az állami redisztribúció felelős az egyenlőtlenségekért, s azokat a piac korrigálja. Hamarosan írtunk erről egy tanulmányt, ami rögvest megjelent a Valóságban, illetve a könyvünket is nyomban kiadta az Akadémiai Kiadó, “Az új lakótelepek szociológiai problémái” nem túl szellemes, de azért a témát ha szárazon is, de pontosan leíró címen.

Akkor még nem tudtuk, hogy ez a vég kezdete. Ez a cikk, illetve a könyv a mi – akkor még úgy gondoltuk – bal-radikális államszocializmus kritikánknak a bevezető aktusa volt. Csehszlovákia megszállása előtt azonban a magyar politika toleráns volt, se a cikkből, se a könyvből nem volt semmi botrány. Akkortájt sokszor tartottam előadásokat különböző pártiskolákban, Marxizmus-Leninizmus Egyetemeken. Hallgatóim többnyire döbbenten figyeltek, s a végén felsóhajtottak: hát, ha ezek a tények, ezek a tények.

Azon az estén az Irinyi József utcában mi elindultunk a radikalizálódás útján, míg a rendszer 1968 augusztusa után éppenséggel brezsnyevizálódott. Mi viszont már nem akartunk s nem is tudtunk megállni. Gyuri sziporkázó volt, biztos voltam benne, nem az a kérdés, hogy megkapja-e a Nobel-díjat, hanem csak az, hogy mikor kapja meg. Gyuri is viccelt erről, ígérte akkori feleségének Julinak, no meg feleségemnek, Katinak, majd vesz nekik bundát a Nobel-díjból. Szegény Katikámnak, akit azóta eltemettem, ötvenedik születésnapjára UCLA-i fizetésemből vettem bundát, Julika meg még várhat a Nobel-díjra. Engem sziporkázónak aligha lehetett mondani, magamról úgy gondoltam: olyan kevés jó gondolatom van, hogy nem engedhetem meg magamnak, hogy a legjobbakat ne írjam le, még ha azért nagy bajba is kerülök. 1971-ben jelent meg az utolsó írásunk a szocialista Magyarországon – de abban mi is ludasok voltunk, hogy ez volt az utolsó. Emlékszem, amikor a címet próbáltuk megfogalmazni, tudatosan olyat választottunk, ami “majd nagyot durran”: “A késleltetett városfejlődés társadalmi konfliktusai”. Ízlelgettük a szavakat: “késleltetett” és “konfliktus” – bármilyen furcsán hangzik ma, ezek akkor nagyon radikális szavak voltak. S nem is tévedtünk – ezt már nem hagyhatta válasz nélkül a pártközpont, megsemmisítő ellencikkeket íratott, s nemcsak Apró Évával (akinek a fia – a sors iróniája – egyik kislányom gavallérja volt éppen ebben az időpontban), de olyan kiváló tudósokat, akkori s későbbi jó barátaimat, mint Berend T. Ivánt és Enyedi Györgyöt is rábírta arra, hogy vitába szálljanak velünk. Kulcsár Kálmán, akkori igazgatóm könyörgött nekem: csak ne dolgozzak, abból nem lehet semmi baj. “Ti olyan káderpukkasztók vagytok” – mondta, s valóban, ha Schiele erotikus rajzai a századelőn polgárpukkasztóak voltak, akkor a mi írásainkat is lehetett “káderpukkasztónak” mondani. Ha úgy tetszik, az államszocializmus pornográfiáját festettük, ha Schiele megérdemelt egy kis időt a ferencjóskai börtönökben, nekünk is kijárt egy kis kádárista elzárás.

Ezzel Gyuri kalandja a szociológiával a végéhez közeledett. “A késleltetett városfejlődéssel”, majd a Haraszti-perrel a hátunk megett sikeresen kidolgoztuk magunkat a rendszerből, Gyuri az állását is elvesztette (amit nem nagyon bánt), én pedig szilencium alatt voltam (amit igencsak megszenvedtem). Ekkor béreltük ki Zsigmond atyától, a csobánkai plébánostól a harangozóházat, ahol időnk jó részét töltöttük munkával, de nem csak munkával (a bennünket szeretettel gondozó Tarzícia nővér sok imájába kerülhetett – az ő szűzi szemében talán nem is bűntelen – ottani létünk). Életem legszebb és legnehezebb éve volt, feledhetetlen élmény a kor egyik legkiválóbb gondolkodójával való közös munka, a nyári esti borozgatás a harangozóház kertjében, a téli éjszakákon szerelmesem testének melege a dunyha alatt a lassan lehűlő szobában. Ekkor született “Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz”, Gyuri búcsúja a szociológiától, s az én búcsúm Magyarországtól. Ez a könyv utószó volt, már nem vezetett sehova, Gyuri menekült az irodalomba, én menekültem az ausztráliai Adelaide-be.

A világ másik végéből kívánok hát neked, Gyurikám, boldog születésnapot. Ha megígéred, nem viszonzod átokként, akkor: bis Hundertundzwanzig. Te megérdemelnéd, mert szépen öregszel. Bár a százhúsz év engem nem nagyon lelkesít, de miért ne húznánk ki most már addig, amíg megünnepelhetjük barátságunk fél évszázados évfordulóját?