A 20. századi irodalom nem 1900-ban kezdődött és nem ért véget 2000-ben. Balassa Péter többször kifejtette, hogy a század a Nyugat első nemzedékével kezdődik ugyan, de nem Adyval. Mivel Ady a 19. századnak, a Vörösmarty-vonalnak a vége. Az életműsorozat új kötete a kezdeményezőkkel foglalkozik. A nyolcvanas, részben a kilencvenes években azonban Móricz neve is hiányzott a sorból. Ám az élő irodalom szüntelen átértelmezi a múltat, soha sem lehet elhinni, hogy a dolgok végére járunk. A folyamatos újraolvasás és -értelmezés elmozduló hagyományértelmezések láncolatát idézi elő. A fiatal Balassa számára fontos Babits, mivel felőle olvasható és megérthető az Újhold és vonzásköre. Kosztolányi felől pedig a hetvenes, nyolcvanas évek magyar posztmodern irodalma világosabb. Móricz felől a kortárs irodalom – néhány kivételt leszámítva (Tar Sándor) – minden bizonnyal nemigen olvasható. Ám olvasható jó néhány mai író felől, s ebben a fordított folyamatban a félresöpört életmű is megdöbbentően új arcát mutatja. Erre a visszafelé olvasásra példa Szilágyi Zsófia tanulmánya a 2007/12-es Alföldben (“Mélységek és nyomjelek. Nádas Péter és Móricz Zsigmond”).

Újra és újra el kell mondanunk, Balassa nagy újraolvasásairól nem valami lelketlen és uniformizált irodalomtudományos beszédben számol be. Tanulmány, műelemzés, kritika, utószó, naplóformában megjelenő meditáció – mind-mind egyetlen műfajba, a tapasztalásfolyamat rugalmas műfaji keretébe torkollnak. “Az esszé egy észjárás álarca, olyan ügyetlen kendő, amelynek redői dilemmák nehezen kiismerhető rendjét próbálják követni. Az álarc mögötti láthatatlan arc nem más, mint az esszé első számú dilemmája: többes szám első személy és egyes szám első személy viszonya, feszültsége, amelyen az esszé mindig megújuló erővel, de többnyire sikertelenül igyekszik úrrá lenni”. Balassa számára az irodalom – Babitsról, Kosztolányiról, Móriczról szólva is – életkérdés. Innen munkáinak összetéveszthetetlenül egyéni hangja, mellyel végül is a személyét és írásait mitizáló időszak után csak kevesen tudtak mit kezdeni. Valójában azt a szakmai és létezési rettegést nem értették, mely a tetszhalott mű közelében elfogta: vajon az interpretáció és olvasat folyamatában föltámad-e valamilyen értelemben? Talán azt is megkockáztathatjuk, hogy csak arról írt, amihez személyes érintettség kötötte. A megismerés, a hivatás, a kivérzés örvényéről beszél egy helyen. Mintha egyszerre vonzódott volna a magyar kultúra és történelem nagy, örvényes embereihez és jelenségeihez, s ugyanakkor menekült is tőlük. Ezért írt gyönyörű esszét – évszázados irodalomtörténeti tradíciót rombolva – a mértéktelen és kiegyensúlyozatlan Vörösmartyról. Részben esztétikai, részben sorsproblémát látva abban, amivel foglalkozik.

A Babits-esszék kulcsa is valahol itt keresendő. A világlátás és a pszichés-történeti alkat gyökere – a versektől az önéletíró műfajokig ezt erősíti – Széchenyi és Vörösmarty, részben Kölcsey alakjában rejlik, no meg A halottak élén Adyjában. Íme “a mélyről jövő rend” és “kiegyensúlyozatlanság” forrásvidéke. Ám Babits – nagy elődeihez vagy éppen kortársához képest – határozott antiromantikus fordulatra vállalkozik. A pályavonalban (létlíra, aktuális-személyes líra, személyes létlíra) “a személyes szublimációjának bázisa” mindvégig tapasztalható, akkor is, ha Babits nem ismer vallomásos lírát és memoárszerű önarcképet. De önnön vonásait maradéktalanul képes fölismerni másokban és a kollektív önarcképekben. A Psychoanalysis christiana elemzője nem a harmonikus, a megnyugtató útbejárást, hanem a gyötrődő, az “evokatívan drámai” harcot érzékeli, mivel a vers a szenvedésen (mélylélektani megközelítésben az ellenálláson) alapuló “krisztusi terápiát” ajánlja az olvasónak. Balassa többször elmondta, miért gondolja alapszövegének Babits Ha nem vagy ellenállás című versét. Úgy látta, a vers kivételes erővel sugallja a tömegtársadalommal, a tömeg antiintellektualizmusával, “veszedelmes vilégnézetével” szembeni tiltakozást. A századvég olvasója a századelőénél sokkal megrázóbb tapasztalatok birtokában élte meg a tudatosból a tudattalanba, a fényből a sötétbe hullástól rettegő Babits félelmét. Balassa értette ezt az akár ellentmondásosnak is látható nagy írót. A Kis Babits-olvasóban – miután breviáriuma végére jut – maga is említ néhány látszólagos ellentétet, egyúttal le is leplezve a hagyományos pólusok tarthatatlanságát. Ezért is miniatűr remeklés a Miért tetszhetett Babitsnak A Drugeth-legenda? Ottlik Géza első, a Nyugatban 1939-ben közölt novellájában Babits a szerző “egészen más alkatában a saját problematikáját vehette észre…” A nyelvvesztés, nyelvi bizonytalanság, rend, lázadás Ottlik novellájában valami olyan dilemmát exponál, melyet a század első felének úgyszólván minden nagysága érzékelt, legföljebb nem mondott ki. Persze az is igaz, hogy ez a “jó olvasó” Babits például Kosztolányi másféle alkatában már nem mindig vette észre a maga sorskérdéseit. (Például az Esti Kornél bírálatában.)

Az Esti Kornél kilencedik fejezetének, a bolgár kalauzról szóló történetnek az elemzése egy meghökkentő tudás sejtéséig jut el: nemhogy egy másik, idegen nyelvet nem ismerünk, hanem a nyelvet sem tudjuk teljességgel birtokolni. Esti Kornélhoz hasonlóan az elemző is szédülni kezd az élet mély, kibogozhatatlan zűrzavarától. Kosztolányival szólva: “egyáltalán van-e az egésznek értelme bolgárul vagy egyéb más nyelven?” A kétségbeesés azonban nem vezette Balassát a parttalan relativizmus felé; az action gratuite-szerű dolgok rejtélyességében mélyebb dialektikát fedezett föl. “A pillanat örökkévalósága talán csak Igennel jelölhető, ami önkéntelenül, egy pillanatra eltörli a Nemet, anélkül, hogy az örökösen ismétlődő igen/nem kisbetűs kettőssége eltörölhető lenne.” Kettősséget ír Balassa, ezzel is jelezve, hogy gondolkodásában a vagy kizárólagossága helyett az antagonizmusok, ellentétegységek fölfedezése és elfogadása meghatározó. Egyfelől valóban igazát érezte “a nyelv beszél bennünket” tételnek, a lét kifosztódását, a kultúra omlását, a dolgok átláthatatlanná válását tapasztalva mégis arra döbbent rá, hogy nem kapaszkodhatunk másba, csak a szavakba, a Márai emlegette “jól megfogalmazott mondatokba”. Ez föltétlenül a klasszikus modernitás öröksége.

A kommunikációképtelenség, a szavakba nem foglalható mélyvilág, a “lelki szegénység” sokféle, bibliai, kultúrkritikai és poétikai értelme izgatta Balassát, amikor Kosztolányi és a szegénység című alapvető tanulmányát megírta. Az irdatlan Kosztolányi-irodalom nem avuló remekműve ez a nyolcvanas évek első közepéről. A bibliai írástudatlanságot kapcsolja össze a szegénységgel mint antropológiai és ontológiai megtapasztalással, mely folyamatosan kontrollja és ellenfele az európai magaskultúrának. Kosztolányi, a nyelv szerelmese valami kimondhatatlannal találja szembe magát. “A nyelv mániákusát hirtelen az artikulálatlanság, a szó előtti állapot szférája nyűgözi le Anna alakjában, hallgatásában. Tényleg mi van odalenn?! Az emberi lény mély hallgatásának birodalmában, ami per definitionem a szegénység?” Az Édes Anna így válik a lét megismerésének aktusává, példázva Balassának azt a sokat hangoztatott nézetét, hogy minden jó mű az emberi létet gazdagítja.

Ilyen előzmények után egyáltalán nem meglepő, hogy Balassa Móricz Zsigmond életművével kezdett foglalkozni. A kihívást érezte. Ugyanazt az izgalmat, mint amikor Flaubert életművébe ásta magát. (Eredménye a szerző első kötetében, A színeváltozásban olvasható.) Móricz is nagyon messze volt. Ám az idegenséget Balassa mindenképpen meg akarta fejteni. Miért érezhető, hogy Móricz meghalt? Miért maradt ki abból a kánonból, melyben Krúdynak, Kosztolányinak, Márainak természetesen van helye? Hogyan lehet újraolvasni Móriczot a mai irodalomtudomány eszközeivel? Hogy viselkedik a posztmodern (vagy éppen posztmodern utáni) irodalomtörténet-írás a móriczi anyagon? Hogyan szólítható meg? S a megszólítás, azon a vonalon, melyen Babitsot, Kosztolányit lehetett közelíteni, ezúttal is sikerrel járt. Kiderült, hogy a késő modernség horizontjából Móricz éppoly izgalmas, mint Kosztolányi. A fölismerést több ponton is erősítheti az Árvácska. A Miért a zsoltár? például arra keres választ, hogyan válik poétikai és nyelvi problémává az egzisztenciális meztelenség? A Barbárokhoz hasonló poétikai eszközök a nyelv előtti létezés struktúráira világítanak rá. Ösztönlétre ítélt világ (vö. az Édes Anna animalitása), melyhez a redukció (poétikai szegénység), a nyelvromlás társul.

Folyóiratokból már korábban ismert volt az a különös, műfajilag meghatározhatatlan rekonstrukció, mely a kötet függelékében kapott helyet. Az 1999–2000-ben tartott Móricz-szeminárium anyaga, melyet lelkiismeretes tanítványok őriztek meg és állítottak össze, minden túlzás nélkül revelatív. Nem megcáfolhatatlan ítéleteket mond itt Balassa. A Szarka Judittól közölt szemináriumi eszmefuttatások a gondolkodás folyamatába avatnak bennünket. A kedd esti órák hangulatát érzékeljük. A megszállottságot, ahogy a szenvedélyes tanár a korábbi kánon perifériájára szorult nagy író zsenialitását próbálja megvilágítani. Közben hatalmas, megoldhatatlannak tűnő problémahalmazba ütközik. A realizmus fogalmába például. Hiszen mára nyilvánvalóvá vált, hogy az íróval összefüggésbe hozott realizmus inkább a 19. századi prózatörekvések átideologizált változata. Igazi kihívás a történeti realizmus szocialista átértelmezésétől megtisztított életművel való szembenézés, melyben a szeminárium vezetőjének olyan segítsége akad, mint Odo Marquard, aki A művészet mint antifikció című tanulmányát arra a feltevésre építi, hogy “a művészet – ott, ahol a valóság fikciók összjátékává változik – antifikcióként kezd el működni”. Balassa Móricz-újraolvasása fontos tájékozódási pontnak tartotta Marquard koncepcióját. Ezért beszél Balassa arról, hogy Móricz reálisnak tételezett világában a hősök sorra egzisztenciális kihívásokkal találják szembe magukat. A regény- és novellaterek a szenvedés, megválthatatlanság, boldogtalanság helyszínei, s ez az elhagyatottság azzal függ össze, hogy az ember kiszolgáltatott a marquard-i értelemben vett létmagyarázó fikcióknak. Ezek elégtelensége miatt tör föl a személyiség és a világ hamisítás nélküli értelmezésének igénye. Az antifikciós jelentésképzés által Móricz a valódi emberi létezésre és annak mibenlétére kérdezhet, s ily módon a modernitás egyik nagy dilemmáját éli meg. Az újraolvasás egyik fő iránya a valóság és a nyelv közötti kapcsolat egzisztálásának megkérdőjelezése, illetve ennek nyomai a művészi nyelvhasználatban. A nyelv előtti és -alatti miért hoz létre poétikailag releváns hatást? Miként lehet hulladékból, a figurák közötti kommunikáció párbeszéd-paneltöredékeiből Az Isten háta mögöttben nagy irodalmat teremteni? Hosszan sorolhatnánk Balassa fölkavaró kérdéseit, melyek természetesen nemcsak nyelvi-poétikai kérdések. Egy helyen – régebbi Móricz-olvasatokkal is polemizálva – azt mondja Móricznak a szabadulás semmilyen távlatát nem nyitó világáról: “egyáltalán nem biztos, hogy az a világ már nincs, nem lehetséges…” (Két évtizeddel ezelőtt az utószóíró Esterházy Péter még magabiztosan jelenthette ki: “Itt áll előttünk egy író, akit kifosztott az idő; az, amiről beszél, az, akiről, és az a nyelv, amelyen ott – mindez már nincs”. Meglehet, ma már Esterházy sem ezt mondaná.) Mindenesetre az elmondottak is bizonyítják, hogy Balassa Péter hatalmas bölcseleti, elméleti fölkészültsége és interpretációs arzenálja mellett – miközben a poétikai megközelítések érvényében és primátusában percig nem kételkedett – a referenciális értelmezésekből sem vonult ki. A mű nyelvi-szerkezeti felépítettsége éppúgy érdekelte, mint az ebben megjelenő emberi állapot milyensége.

A halál előtti napokban, 2003. júniusában született Leonóra papírjait nehezen lehet megrendülés nélkül olvasni. Írja, amíg bírja a föltehetőleg önálló kötetnek szánt följegyzéseket. Nem napló, hanem számadás, elmélkedés, melynek szerteágazó tárgyát lehetetlen összefoglalni. Korunk átmenetiségéről és határhelyzetéről azonban kevesen mondtak találóbbat. Sóhajtás ez az írás “az antik-európai, tehát muzeális kultúra” után. “Az 1989 utáni sajátos Weltgeist olyasminek látszik, mint amikor magát a szemüveg szerszámát mint gépezetet széttörjük, mert nem hiszünk többé abban, hogy értelmesebben fogjuk látni, amit látunk, viszont egy totális, megszámlálhatatlan lencséből álló kaleidoszkópot szerzünk be, amelynek minden üvegcséjén egyforma élességgel láthatunk. Példátlan élesség és színesség ez. Anélkül, hogy hiú módon lehetségesnek tartanám, és bárki annak tartaná, amit ilyenkor kritikának meg ilyesminek szoktunk nevezni, megkérdezem: de látunk-e így bármit is?” Az esztéta korélményének tükrében megdöbbentő perspektívát kap a három klasszikus magatartás-találkozója. Ők valaminek az elejét látták, mi – a kötet immár fájdalmasan hiányzó szerzőjével – a folyamat végét.