(Szubjektív bevezető)

Kálnoky László költészete fokozatosan követelte ki a helyét olvasmányaim között. Hallottam és élveztem a Shakespeare-paródiát, olvastam és szerettem fordításait, lapozgattam Lator László róla szóló esszéit, kíváncsi voltam rá. Kíváncsi voltam rá, de csak valahogy “messziről”, s úgy ígérgettem magamnak, hogy egyszer majd elolvasom a verseit, ahogy az ember azokat az ígéreteit ismételgeti, amelyeket ő maga sem vesz komolyan.

Aztán egyszer, mint annyiszor, Radnóti Sándor Mi az, hogy beszélgetés? című kötetét forgattam, s döbbenten álltam a Láng és sötétségből való idézet fölött: “…nem hallod, hogy hangtalan tátogással / próbálok feléd kiáltani.” (232.) Még jobban megdöbbentem azonban, amikor a kép magyarázatát is elolvastam, s megtudtam, hogy Kálnoky légszomjjal küszködött. Azóta keresem a szövegeket tőle és róla, azóta próbálom megérteni különcségét, előkelőségét, frusztrációit, azóta idegenből már-már baráttá változott.

Azért idéztem fel ezt a pillanatot, mert számomra olyan volt, akár egy Barthes-féle punctum: nem tudtam többé elfordítani a fejemet, s mert azt hiszem, az ilyen punctumoknak köszönhetően is szeretjük az irodalmat és a művészetet általában.

Barthes persze nem lett volna elég ahhoz, hogy egy érdektelen költészetből érdekes, izgató korpuszt teremtsen, Kálnoky lírája azonban “önmagában” vagy “magától” is érdekes és izgató. Az olvasó felüti a versei gyűjteményét, és máris olyan szakaszokba botlik, amelyek mintha a mai kétely és játékosság jegyében íródtak volna: “Az a kis ember ott belül / ugrál, torz fintort vág, nevet; / fejedben lakik, agyvelőd / az ágya, ablaka szemed. / Ha torkod sírás fojtogatja, / s keserűséged könnybe gyűl, / szemtelen hangján felkacag / az a kis ember ott belül. // Az a kis ember ott belül / tarka zászlókkal integet. / Nem látja más, csak te tudod, / mi van a homlokod megett: / cirkuszporond és arzenál, / hol minden együvé vegyül, / mert rendet sohasem csinál / az a kis ember ott belül.” (Az a kis ember ott belül – 7.) “…az eszme meghökkentő” – emlékezhetnénk már-már cinikusan egyik bibliánkra, Borges Pierre Ménard, a Don Quijote szerzője című elbeszélésére. De ha egy pillanatra visszafojtjuk polgárpukkasztó hajlamunkat, be kell látnunk, hogy egy szerző nem asszertorikus kijelentésektől lesz maivá, hanem attól, hogy mainak érezzük. Mainak pedig többek között azért érezhetjük, mert a kortárs ember egyik legnagyobb problémája önnön identitása, ennek az identitásnak a sokfélesége, körvonalazhatatlansága, a démonokkal való küszködés és az örökös bizonytalanság. Ez a vers éppen ezeket a problémákat mutatja fel, fogalmazza meg az első kötet első verseként, s a bravúr nem kisebb attól, csak mondhatni pontosabb, hogy a jóval későbbi életérzéssel együtt a jóval későbbi Kálnokyt is megelőlegezi.

Mert egy ötven évvel későbbi, 1983. február 11-i versben, a Posta-fóbiában az alábbiakat olvashatjuk: “…félve várom a vérrel / átitatott papírt, melybe valaki fél fülét / vagy fölösleges zsigereit / rejtette. Tán még ezt is elviselném, / ha nem a saját nevemet / olvasnám, mint a küldemény / feladóját.” (552.) A beszélő, aki nem biztos benne, ki ő, illetve, hogy mikor cselekedte, ami ő, csupán sejtelmei vannak önmagáról és önmagára vonatkozó félelmei. A küldő és a címzett ugyanaz: jellegzetesen mai probléma és helyzet ez is.

Mint ahogy jellegzetesen mai helyzet az is, hogy különféle személyiségek bújnak elő a költőkből, s hogy egyetlen szerzői név alatt esetenként számtalan alakmást sejthetünk – csak néhány példával élve, ilyen a “Weöres Sándor”, a “Szőcs Géza”, a “Parti Nagy Lajos” és a “Kovács András Ferenc” név. Az említettekhez hasonló módon “Kálnoky László”-nak köszönhetjük a magyar költészet egyik travesztiáját, vagy tán még jobb fogalommal élve identitásjátékát, Homálynoky Szaniszlót. Őt, akiről az Egy könyvtáros hányattatásaiban kiderül: “Homálynoky Szaniszló, dunántúli születésű költőtársam / 1949-ben az egyik legfontosabb állami hivatalban dolgozott / mint főelőadó.” (368.) S kiderül az is, hogy az alakmásnak ugyanolyan lejtésűek a mondatai, ugyanolyan lüktetésű a versbeszéde, mint annak a magánzónak, aki Első olvasótermem című emlékiratában ezt írja: “1919 nyarának elején tanyára küldték a hétéves kisfiút, / mivel fejletlen s vézna volt; tulajdonképpen súlyosabb beteg, / de akkor még nem gyanította senki…” (296.)

Az identitásjátékok tehát egymás felé kavarognak, s valamiképpen mindegyik hű marad az “eredetihez”, Kálnoky Lászlóhoz, aki 1912-ben született Egerben, és beteges kisfiú volt maga is. Ez a tény persze nem azért említésre méltó, hogy az életrajz filológiájával agyoncsapjuk a költészetet (a referencialitással szembeni ellenérzés éppen az ilyen tapasztalatokból táplálkozik!), hanem azért, hogy feltehessük a kérdést: ugyan miért kell ugyanolyan nyelven beszélő alakmásoknak megszólalniuk? A kérdés nem annyira tautologikus, mint első pillantásra tetszhetik. A választ próbáljuk megközelíteni egy másik költészet felől. Király Lászlónak (ő is egy KL…), a második Forrás-nemzedékhez tartozó költőnek van egy Al. Nyezvanov nevű orosz “barátja”. “Kevesebb már a szerelem, / és egyre több az árnyék. / Mintha hűvös nagy tereken / suhintó szavakra várnék.” (Esti dal). “Negyvenötödször tavaszodik – ingyen: / a költő titkon el-elégiál. / Hegyeken túl izzó vaspáncélban / nehéz léptekkel közeleg a nyár.” (Az udvar). Egészen világos, hogy az utóbbi vers, amely “csak” a Király Lászlóé, ugyanabból az örvénylő elégikusságból származik, mint az előző, amelynek szerzője pedig a jó nevű orosz (Nyezvanov = senki). A költők egy része bizonyára nem pikareszk játékossága, próteuszi alkata, hanem személyes gátlásai miatt bukkan rá alakmásaira. A Beűzetés című kötet fülszövegében (Mentor, Marosvásárhely, 1995), amely az addigi Nyezvanov-verseket gyűjti össze, Király László egyrészt a cenzúrára gondolva mond köszönetet a társának (a diktatúrában sok mindent közölhetett az ő nevén), másrészt azt is bevallja: “A Nyezvanov-barátság nélkül a költészetem (…) merőben más irányba fordult volna.” Ha álarcot öltünk magunkra, a szerepünk és főleg a bátorságunk is megváltozik; ugyanazon a nyelven beszélünk, amelyen korábban, mégis más történeteket mondunk el. Kálnoky és Király lírája arra szolgáltat ritka példát, amikor a lelki gesztus nem tükröződik a nyelvben, mégis érződik a változás; nem a mondandó jellege változik meg, hanem a “mondanivaló”, a maszk magánya valamiképpen még inkább felszabadítja annak a magányát, aki a maszkot magára öltötte.

Kálnoky esetében összefügghet ez azzal az ellenszenvvel, amelyet a számára új költészet bizonyos szövegeivel szemben érzett s amelyet Eszmefuttatás a költészet mikéntjéről című ciklusa első darabjában fogalmazott meg: “A fenségeset, a magasztosat / ma már ellensúlyozni illik / gúnnyal, öngúnnyal, a retorikát / farba rúgni, csokoládéval enni / a fokhagymás kolbászt, kirúzsozott / száj fölé kackiás bajuszt ragasztani. / S mi zajlik ezalatt belül? / Ólomkatonák harca papírtigrisek ellen.” (Önmagamnak – 293.) Önnön lírája is ironikus, de ezt “egyszerűen” megszólalása teszi, hangja, amely mindig tartózkodik a fenségességtől, mindig prózai, szinte száraz. Ha végigolvassuk a verseit (s az előbbiek értelmében közéjük sorolhatjuk a magánzó és Homálynoky Szaniszló műveit is), láthatjuk, hogy ő nem eszi pikánssal az édeset, inkább kezdettől keserű csokoládét majszol; és látjuk azt is, hogy nála aztán igazán nem játékszerek küzdenek játékszerekkel, hogy az ő feszültségei között a játék valahogy mindig tragikus, mindig nagyobb a tétje, mint a lélek szárnyalása – a lélek egyértelmű szabadsága az, amit el szeretne érni, és amihez csak nagyon ritkán jut el. “Az a kis ember ott belül” akadályozza a szárnyalást, gyarapítja a lelkifurdalást, nem hagyja nyugodni a gazdáját. S ez nem a mának szóló ítélkezés, csupán a Kálnoky-féle világ jellemzése, s annak a benyomásnak a rögzítése, hogy ha alkalmazkodunk ehhez a világhoz (s az olvasó szabadsága az alkalmazkodás), akkor egy színvonalas költészetnek adjuk át magunkat.

A korhangulatnak azonban mintha túl sok lett volna Kálnoky tartózkodása, és nehezen viselte volna a gátlásait. (Talán ez is lehet az oka, hogy a Nap Kiadó is a halványabb kanonizációt tükröző Emlékezet sorozatban jelentette meg a róla szóló kötetet.) Weörest, aki másképpen kezelte őket, könnyebben elfogadta és egyértelműen kánonjának egyik vonatkozási pontjává változtatta. Pedig Kálnoky nem jelentéktelenebb költő (bizonyos színvonal fölött ez a méricskélés különben is ostobaság), csak jobban ragaszkodik olyan dolgokhoz, amelyekhez ma már úgy viszonyulunk, mintha elavultak lennének. Pedig a költészet és a valóban szabad olvasás még nagyon sok mindent élővé tehet.

A fenti személyes hangú passzus után merüljünk el tudományosabb vizekben. Balla Zsófia költészetéről készülő doktori dolgozatomban Albert Thibaudet, illetve Nicolae Manolescu nyomán a művek három típusát különítem el. A francia irodalomtörténész 1921 áprilisában a La Revue Critique des Idees et des Livres-ben megjelentette A két rend című tanulmányát. Thibaudet dórnak, illetve jónnak nevezi a két rendet, maszkulinnak és femininnek, s az elsőt aktívnak, a másodikat passzívnak tartja. “Két természet, amely jól mutatja meg a különböző formákat” – véli a szerző, s olyan párosokat hoz fel példaként, mint Rabelais és Montaigne vagy Corneille és Racine.

Erre a gondolatmenetre fűzi fel Nicolae Manolescu három kötetes nagyesszéjét a román regényről. Neki már természetesen nem elegendő a két típus, hiszen Thibaudet cikke óta majd’ száz év telt el, megjelentek (csak néhány példát említek) Joyce, Borges és Eco művei; éppen ezért bevezeti a korinthoszi fogalmát.

Dór, jón és korinthoszi tehát; ez az osztályozás nem akar osztályzat lenni; a diakronikus szempontot nem tesszük axiológiai kritériummá. Magyarán, nem gondoljuk, hogy pusztán azért, mert egy mű egy évszám vagy egy “fordulat” előtt jött létre, elavultnak nevezhető, egy másik mű viszont, amely a fordulat után, maradandónak. Különböző világnézetekről beszélünk csupán, amelyek az egyes szövegekben tükröződnek, amelyek a szövegeket működtetik.

A továbbiakban megkísérlem jellemezni a típusokat. A dór alkotó mindent ellenőrizni és rendszerezni próbál, az érzelmeket vissza kell szorítania, le kell fednie, meg kell zaboláznia. Ha viszont szabadjára engedi őket, akkor uralkodni vágynak, mindent elborítanak, dominánsak. A dór típusú szubjektum következésképpen “férfias”, cselekvő, felülkerekedő, uralkodó én, aki “mindig kezében tartja a gyeplőt”. Ha a tudatalatti mégis megvillan, előtör, kicsordul, a dór szubjektum kemény küzdelem árán, amelyet ő maga kíván és követel meg saját magától, visszaszorítja, megzabolázza, legyűri. Ő az Úr, “a vers csak cifra szolga”(!); az ő világa addig terjed, ameddig az agya elér; ő otthagyja alkalmi, rettenetes körülmények között megismert társát, és a lépcsőkön elindul a napsütötte sáv felé. Az ő számára a szerelem olyan érzelem, amely teljesen rajta múlik, s a társ abban a pillanatban zavaróvá válik, mihelyt neki nincsen rá szüksége többé; sőt, azt akarja, akkor aktiválódjon a szenvedély, amikor ő ezt kéri tőle; társai csak a testiségben társak, ilyenkor teljesen tárgyszerűvé változnak, máskor pedig nincsenek is tulajdonképpen; a vágy kielégítésére szolgálnak, semmi többre, és akkor is szolgálnak csupán. A világ akkor válik izgalmassá, érdekessé, egyáltalán, említésre méltóvá, amikor ő megpillantja, amikor felé fordítja a tekintetét, máskor zavaró, bár létező körülmény, semmi más. Ha mégis más, akkor kíváncsiságának vagy lázadásának tárgya, bírálatának célpontja, a kaland terepe, szubjektumának kiegészítője, vágyainak csarnoka.

A jón típusú én “nőies”, szemlélődő, viszonyulása várakozó és vágyakozó; számára a világ probléma, méghozzá fájdalmas probléma, valami, amit nem irányíthat és nem is próbál irányítani, és ami egy újabb önmagával folytatott küzdelem forrása. Az utódokat arra kéri, ássanak mélyre, ne nézzék az ő gyarló valóját, felejtsék el arca gyarló földi mását; szíve a semmi ágán ül, kis teste hangtalan vacog; a csillagok börtönébe van bezárva. A szerelem megfejthetetlen lelki jelenség, valami a halál ellenében, ami azonban talán éppen a halál felé visz; az ember nem kivételes tulajdonságai miatt érdekes, hanem egyszerűen azért, mert ember, egyedüli példány, s közben kiszolgáltatott és esendő, a fájdalom kísérletezik rajta; az idő éppen végtelenségének és visszafordíthatatlanságának következményeként tragikus, belévettettünk, és nem menekülhetünk belőle, illetve csak a semmibe léphetünk ki.

A korinthoszit mindez nem érdekli, mert ő nem ilyen éles dichotómiákban él és gondolkodik. Számára mindez a játék lehetőségét teremti meg, tehát örömmel jár. Nincs bezárva semmibe, mert végtelen alternatíva adott, így aztán menekülni sem kell, hiszen nincs miből. A határt éppúgy a nyelv, a szöveg teremti, mint a határtalanságot, illetve a határral és határossággal való játék lehetősége éppenséggel a határtalanságot bizonyítja. Don Juan 1003 nőt tart számon, Esterházy 371 édesapámat – mindkét szám a folytathatóságot, a végtelenbe hosszabbíthatóságot szimbolizálja. A körülmények nem számítanak, hiszen minden a nyelven múlik, a nyelv pedig másképp végtelen, mint az idő vagy a világ: magában hordozza feloldását. Eco labirintusa nem úgy zár be, mint a görögöké, ezért a menekülés sem tragikus, mint Ikarosz szárnyalása és zuhanása.

A fentiekből következik, hogy a játék, amely a korinthoszi alkat számára az írás lehetőségének megteremtése és tulajdonképpen azzal identikus, a dór és a jón számára mindig ellenőrzött folyamat, amelytől az én végig megkülönbözteti magát. “Én játszom”, mondhatná a dór és a jón, “velem” vagy még inkább “általam játszanak”, mondhatná a korinthoszi.

Írásom kezdeti szakaszából már bizonyára kiderült: Kálnoky László szövegeit jón szövegeknek tartom. Itt nyilván nem sorolhatom fel minden érvemet, néhányat azonban feltétlenül.

1. Elsőként a már jelzett arc-problémát említeném. Kálnokynak egyetlen arca van (láttuk, mire használja a maszkját: hogy felszabadultabban mondhassa ugyanazt), amelyhez tételesen is ragaszkodik. A fiatalokhoz című szonettjében azt írja: “…mindenkinek / egy arca volt, pólyába bugyoláltan. // Ki arcát megtalálja, egyedül / csak az lesz kiváló, függetlenül / életkorától, s kinccsel viselős…” (Kiemelés K. L.-tól – 437–438.), míg a Fogas kérdésben azt mondja: “Igaz, régóta gyanakszom, / hogy él egy hasonmásom Budapesten, / mivel a hatvanas években, egy budai eszpresszóban / ismeretlen néven szólított meg egy ismeretlen férfi, / és mindaddig nem hitte el, hogy nem az vagyok, akinek tart, / míg személyi igazolványomat elő nem mutattam. (…) …talán el is ájulnék / rémületemben, hogyha önmagamat / pillantanám meg a szomszédos asztalok / egyikénél.” (446.) A beszédhelyzet persze mindkét műben “beszédes”: az elsőben a lírai én tanítóként viszonyul az utódokhoz, a másodikban egy fiatal(abb) pályatárs huncut kérdésére válaszol. Ennek ellenére úgy gondolom, a humor a Fogas kérdésben a félelem megszelídítése, az attól a kérdéstől való félelemé, hogy “én talán nem vagyok én?”.

De az egység vágya az olyan versekben is ott sajog, mint az Óda Charles Baudelaire szelleméhez: “Te, akit egyedül vallok csak mesteremnek…” (51.) Nyilván túlzás ez is (Shakespeare-től József Attiláig, Dosztojevszkijtől Berzsenyiig volna kit annak vallania), ám nagyon is jellemző túlzás – egy önazonosságra és állandóságra vágyó személyiség óhaja. Azok, akik a játékot jobban szeretik, mint a kételyt, illetve a játékos kételyt jobban, mint a tragikusat, érthető módon szívesebben kötelezték el magukat Weöres mellett, aki Hála-áldozatában három költő nevét emlegette, de sokkal többre volt kíváncsi, sokkal többtől tanult, sokkal többel kísérletezett, s valósággal lubickolt a különféle identitások között.

2. Fontosnak érzem továbbá azt, ahogy a Kálnoky-szövegek az élményekhez viszonyulnak. Az Őszi képek kisvárosból című ciklus harmadik verse az Érsekkert: “Tengés-lengés csupán az életem. / Asztalomról száz akta rám röhög / holnapra, bélyegzőktől szennyesen. // Medvének kéne lenni, áfonyát / s vadalmát falni a bozót között, / és aludni a hosszú télen át.” Magyarán: azt tenni, amihez kedvünk van, s úgy, ahogy a kedvünk tartja. Ez azonban a beszélő alkata miatt nem sikerülhet. “És irigyeltem azt a férfit, / aki a nőktől gyorsan elmegy, / mikor a szerelem után / már nem kívánja a szerelmet” – olvashatjuk a Találkában (71.), amelyben minden a vágyott nőn múlik: a férfi sokáig várja, indulna, amikor éppen megérkezik, és örül, amikor a pillantásából megérti, hogy az övé lesz. Az Epilógus megrázó vallomás: “Huszonhét évig szállt felettem / a nap, s forgott a föld alattam. / Tulajdonképpen férfi lettem, / és mégis kisfiú maradtam, // ki vendégségben, vacsoránál, / kis szobában külön kap asztalt, / bár érettebb életkoránál, / s az vonzza, amit nem tapasztalt.” (78.) Csakhogy semmit nem tapasztalt, tudjuk meg a továbbiakban, vagy úgy érzi, hogy semmit nem tapasztalt, ami a költői hitel szempontjából az előbbi állítással egyenértékű, mert sok mindent nem mert megtapasztalni: az élettől várja a tapasztalást, nem önmagától. “A szép nők mással fekszenek le” (i. m. 80.): kevéssé érdeklődnek az iránt, aki “befelé” s nem “kifelé” tapasztal, aki a tapasztalatairól és -val nem tudja egyértelműen meggyőzni őket.

3. Ejtsünk szót végül a tárgyakról és ezzel összefüggésben a környezetről. Az elemzést Lator László remek esszéivel fogjuk indítani, előbb azonban hadd ejtsünk ismét néhány szót arról, amit referencialitásnak, illetve arefencialitásnak nevezünk. A posztmodern irodalomtudomány “ortodox” irányzata minden írói művet a referencialitáson, a valóságra való vonatkoztatottságon kívül tárgyal, úgy véli ugyanis, a műben vagy inkább a mű révén egy olyan valóság születik, amely más szabályoknak engedelmeskedik, más szabályok alapján működik, mint az, amit “általában” és “mindközönségesen” valóságnak hívunk (nem beszélve arról, hogy ezt éppen úgy kreációnak tartja, mint amazt). Nos, kétség sem fér hozzá, hogy a folyamatos és fantáziátlan hivatkozás a valóságra agyoncsaphatja a sokértelműséget, s aki tanított már valaha, annak a rémálmai közé tartozik egy olyan dolgozat, amely például a Hamlet értelmezését Shakespeare életrajzával kezdi. Másfelől azonban azt sem tarthatjuk gyümölcsözőnek, amikor teljesen és erőszakosan eltüntetjük, eltöröljük a valóságot, nem veszünk tudomást róla, s annak a tipológiának, amelyet megpróbáltam felvázolni, nagyon is a hasznára válhat, ha a valóság elemeit körültekintően és a tárgyilagosság követelményeit mindenkor szem előtt tartva beleforgatja a költészetről szóló beszédbe.

Egy magánzó a Krisztinavárosban című esszéjében (a Szigettenger. Költők, versek, barátaimban látott napvilágot – Európa, Budapest, 1993. 134–145.) Lator László előbb leírja, milyen elegáns, már-már gigerli volt Kálnoky (“Nem emlékszem, hogy valaha is gyűrött, pecsétes ruhában láttam volna.” és “azt a sérelmét évekig fel-felemlegette, hogy egy alkalmi fülszépségverseny döntnökei […] nem őt, hanem Domokos Matyit hozták ki győztesnek…”), aztán így folytatja: “Hanem a lakás, az nem olyan volt, mint ahogy ezeknek a szokásoknak és tulajdonságoknak az ismeretében lehetett volna képzelni. Nemhogy derűt, de igazi kényelmet sem talált benne az ember. És hiányoztak belőle azok az apróbb-nagyobb tárgyak, amelyek rávallanak a gazdájukra.” És később, szintén a lakásról: “Azt hiszem, mások is olyannak láthatták, amilyennek én: ridegnek, nyomasztónak. De volt ebben az olyan köznapian józan hangulatú szobában valami olyasmi, amivel talán E. T. A. Hoffmann vagy Franz Kafka száraz leírásában találkozhatunk. Az embernek az volt az érzése, hogy a nagy szekrények, súlyos bútorok rejtett zugaiban nemcsak »a kegyelet oltárára« ellenállhatatlan sötét humorral odahelyezett tárgyak kísértetei vannak jelen, hanem valami megnevezhetetlen démoni erők is. (…) Mert valahogy ilyen a költészete is: az éber tudattal megformált, mértanian pontos, klasszikusan áttetsző versfelszín alatt a lélek pincéinek sötét, alaktalan szörnyei laknak.”

Tökéletes jellemzés. A jón típusú alkotók gyakran küzdenek ilyen “sötét, alaktalan szörnyekkel”. Mondanunk sem kell, a tárgyak más költészetnek is meghatározó elemei lehetnek – elég talán, ha Nemes Nagy Ágnest hozzuk fel példaként. De az ő szívében nem véletlenül “boldogok a tárgyak” s ha mégsem, verseinek beszélője akkor is megküzd velük, gondoljunk csak a kemény kövekre, melyekből Istent farag, vagy a szobrokra, amelyeknek köszönhetően elsüllyed, de amelyeket iszonyú erőfeszítés árán a partra cipel. Nem is jó ez a ’mégsem’: azért boldog, mert megküzdhet velük. A kisfiú azonban, akit tanyára küldenek, hogy ott megerősödjön, rettentően unatkozik; miközben H. bácsi ebéd után “az ebédlő bőrkanapéján” horkol, és neje elmenekül “a bárdolatlan hang” elől, a fiúcska “az üres szalonban” őgyeleg, “ahol tarka matyóhímzéssel leterítve állt a zongora, / de csak H. néni játszott rajta néha-néha”, vagy “hallgatta a konyhában a legyek / halálos zümmögését”, míg végül a kertben álló “kecses fabódé felé vette lépteit”, ahol “csak valami áporodott, savanykás és bizonytalan szag” érződik… (Egy magánzó emlékirataiból – Első olvasótermem – 296–297.) És ha elolvassuk A régi házat és látjuk a “gyomfölverte őszi kertet” és “a kőszobrot ellepő bozót” “ormótlan, zöld szoborformáját”, majd belépünk a szobákba, “ahol törött ablakon, rozsdaszeplős / tükrön árnyékokat táncoltat most a szél” (228.), azt tapasztaljuk, ebben a költészetben minden belső térnek nyomasztó a hangulata. Az enteriőrök (Kálnoky kapcsán nem véletlenül jut eszünkbe ez a finom humorú sznobéria) homályosak, függönyösek, különös rendetlenség uralkodik bennük, az ember szinte érzi az ilyen helyiségekre jellemző szagot, a rég levetett ruhák, lapkivágatok és korhadó bútorok rothadó almaillatát, látja a tükrök furcsán villogó fényeit; mindezek egy mélyen városi ember halálban és halálnak élő lelkiállapotára vallanak. Petrinél olykor iszonyú a bűz, de ő erőt vesz magán és fellépked a lépcsőkön a fényre, vagy elátkozza Istent és a teremtést; Parti Nagy emlegeti a lélek pincéit, de annyi kulturális utalással, hogy inkább tűnnek egy próteuszi alkat kalandjai színterének, mint örök helyszínnek, amelytől képtelenség szabadulni. Kálnoky nem tud szabadulni tőlük, alakmásai is ilyen helyeken élnek, zárt szobákban, szűk terekben, szinte iszonyodva a tágasságtól.

“…Ahogy egy másik délután, rövid álmomból felébredve, kinyitottam a szemem, és még alig érezhettem bizonyossággal, hogy élek, anyám egészen természetes hangját hallottam, az erkélyről kérdezte: ’maga mit csinál ott?’ És egy nő azt felelte a kertből: ’Ozsonnázom a zöldben.’ Én pedig elámultam, micsoda biztonsággal viselik ezek az emberek az életet…” Franz Kafka feljegyzése ez, de Kálnoky is papírra vethette volna. És fogalmi pandant-jaként leírhatta volna azt a másikat is, amely így hangzik: “Az önismeret bizonyos fokán, és egyéb, a megfigyelésnek kedvező mellékkörülmények között szükségszerűen be kell következnie, hogy az ember undorítónak találja magát.”

Nos, ha az ’undorító’ szó kissé erős is, az ’idegen’ már éppúgy jellemző Kálnokyra, mint Kafkára. Kálnoky mindig és mindenütt idegen, költészete legkezdetétől, bár nem kezdettől találja meg a hangot ehhez az idegenséghez, azt a hangot, amelyet legalábbis szerintem a legnagyobb “azonosulási keserűséggel” hallgat a mai olvasó. “Újra és újra látom a képet, amely köznapiságával lenyűgöz, / banalitásával mellbe vág, szürkeségével lehengerel, / az egri főutcát a század harmincas éveiben…” (Az elsodortak – 235.) Mint tudjuk, Eger Kálnoky szülővárosa, ez azonban nem könnyebbség, hanem súlyosbító körülmény a beszélő számára s az erős igék csak arra valók, hogy az iróniát mélyítsék. Az olvasót meg sem lepi, amikor hirtelen “hullámozni kezd a kép” és “így sodródnak mindannyian az éjfekete torkolat felé, / döglött pisztráng, én is velük…” (uo., illetve 236.)

Ezt a hangot a költő először, úgy tűnik, a Hamlet elkallódott monológjában üti le határozottan és félreismerhetetlenül. A kismonográfiát író Alföldy Jenő is ahhoz a kötethez kapcsolja Kálnoky “felnőtté válását”, amelyben ez a vers megjelent, az 1970-es Lángok árnyékában címűhöz. (Alföldy Jenő: Kálnoky László. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1977.) A témák és a tárgyak, mint a korábbi művek részleteiből kiderült, természetesen eddig is megvoltak, hang azonban csak most “lett”. A ritmus shakespeare-i, de nagyon “kálnokyzáltan”: a drámai jambust szinte szétrobbantják azok a részletezések, amelyek annyira jellemzőek a későbbi lírára. Megkockáztatnám azt a feltevést, hogy a költő azért fordult annyiszor, olyan érdeklődéssel és színvonalon a drámaíróhoz, mert e darabokban többek között az a csodálatos, ahogy egy nagyon erős, összetéveszthetetlen nyelven a számtalan prózai apróság költészetté alakul. “Visszatérjek-e hát a palotába? / Hallgassam-e a gyilkos mámorittas / hortyogását pántolt ajtók mögött? / Vagy várjak künn, a szabad ég alatt, / s a ködös légbe írt ábrákra lessek, / miket rónak láthatatlan kezek, / s emberésznek felfoghatatlanok?” (205.) Ez Shakespeare és Kálnoky. A modern kor Hamletjének már nincs egyebe, csak az idegenség tudata és a lehetőség, hogy a szégyent a többiek szemébe kiáltsa. Ez ráadásul egyedüli lehetősége: “Szabadon fogok meghalni, s ha már / ellenfél nem lehettem, el nem állok / cinkosotoknak…” (207.) Sem egyik, sem másik – kívül van, teljesen egyedül.

Később, elsősorban az Egy magánzó emlékirataiból ciklusban (kitűnő az Összegyűjtött verseket összeállító Ferencz Győző döntése, hogy ezt a tömböt külön közli), melyből már többször idéztünk, a drámai jambus szabadverssé robban, a sorokat a lelken átszűrt részletek tördelik, olyan részletek, amelyek kivétel nélkül minden esetben a szorongás hangulatát teremtik meg, még akkor is, sőt, akkor igazán, ha “csodákról” esik szó, mint a Több dolgok vannak földön és egen (307–309.) című versben, amelyben az elbeszélő először egy simogatni kívánt s váratlanul a lakásba érkező fajkutyát lát, aztán tollfarkú rovarokat, végül a kredencből iszonyú csinnadratta árad, de az okát sehogysem tudják felfedezni. “A csodák kora, úgy látszik, lejárt”, hangzik az ironikus kommentár (309.); azt válaszolhatnánk erre, hogy a közösségi és felemelő csodák kora valóban elmúlt, illetve ebben a költészetben sohasem láttuk nyomát; inkább furcsa dolgokat tapasztaltunk, amelyek ismét arról győzik meg a beszélőt és az olvasót egyaránt, hogy idegen ebben a világban.

“A dór regényben kizárólag az »jelenik meg«, ami ugyanakkor (és amennyiben) »létezik«; a jón regényben csak az »létezik«, ami ugyanakkor (és amennyiben) »megjelenik«.” – írja Manolescu már idézett nagyesszéjében. Hangulat – a jón alkotók kapcsán feltétlenül használnunk kell ezt a kifejezést. A Lator említette Kafkánál éppúgy, mint Kálnokynál valahogy az az olvasó érzése, hogy a sebezhető és szorongó lélek ott rejtőzik s némileg romantikusan szólva vergődik a tárgyakban és zugokban, amelyek körülveszik vagy még inkább körülzárják. Ez is magyarázat lehet a Kálnoky-alakmások hasonlatosságára: rengeteg helyre eljutnak, de mintha mindegyik olyan lenne, ahonnan nehéz kikerülni. Az ember nem a látogatás kalandos örömét viszi magával, hanem valami különös melankóliát, amelyet nem tud lerázni soha többé.

“Figyelemreméltó, hogy a rendőrség Dosztojevszkijnél ugyanúgy egy bérházban található, mint a bíróság Kafkánál” – írja Györffy Miklós abban a könyvében, amelyből a fentebbi Kafka-idézetek származnak (Györffy Miklós: Polgárok és művészek. Metszet a XX. századi német prózából. Korona Nova, Budapest, 1997. 46–47.) Minden ugyanolyan: a bérház a rendőrséghez, a bíróság a bérházhoz, a lakások a városhoz hasonlítanak. Lepusztult, homályos, szűk labirintus valamennyi, ahonnan nem lehet kijutni, s ahonnan az, aki itt született, nem is merészel kijutni. Félünk attól, amihez ragaszkodunk, ragaszkodunk ahhoz, amitől félünk; amit megismerünk, ahhoz rögtön úgy viszonyulunk, mint ismeretlenhez, s az ismeretlent félünk megismerni – olyan sajátosságok ezek, amelyek révén a jón alkotó világát írhatjuk le.

Talán sikerült megggyőzően bizonyítanunk, hogy Kálnoky László költészete ehhez a típushoz tartozik. Összegyűjtött verseiből az derül ki, kezdettől ide sorolhatjuk, abba a képzeletbeli sávba, amely például Kosztolányit, az egyik József Attilát, Dsida Jenőt, Jékely Zoltánt, a posztumusz Nemes Nagyot s a kortársak közül Balla Zsófiát, Tóth Krisztinát, Kántor Pétert, Lövétei Lázár Lászlót, Nádasdy Ádámot, Várady Szabolcsot “tartalmazza”. Mindegyik másképp jón, mégis jón mindegyik – hasonlóan különböző, különbözőn hasonló oszlopok. Most, az Összegyűjtött versek megjelenésekor, nyilván egyértelműbben látszik ez, mint amikor pályája alakulóban volt, vagy amikor különböző válogatások jelentek meg a lírájából. Ferencz Győző gondos munkája egyenletes és kétségtelenül magas színvonalú, korinthoszi elemeket és “tüneteket” tartalmazó jón költészetet ismertet meg velünk, amely ragaszkodik a tárgyakhoz és a környezethez, keresi az élményeket, de valamiképpen fél is tőlük, elindul, de visszalép, aztán gyötrődik önnön óvatossága miatt, minden kudarcért önmagát hibáztatja, és mintha kizárólag kudarcokat élne meg. Önreflexív és ezért gyakran (ön)ironikus költészet ez, gátlásos és érzékeny szövegek gyűjteménye, olyan korpusz, amely éppen ezek miatt a tulajdonságok miatt érdemelne nagyobb figyelmet.