Nem kétséges, gondos munkával megalkotott, szép könyv, igazi Lázár Ervin-hommage ez a kötet, ám ahogy olvasom, nemigen értem, vajon miért választották a létrehozók a “Napló” címet.

Nem egészen értem, de örülök neki.

Ez az eredetét tekintve hat füzetből mint forrásanyagból kompilált mű ugyanis semmiképpen nem napló abban a mifelénk bevettnek számító értelemben, hogy a naplókészítő az életének eseményeit, a köznapokat és a magánélet apró-cseprő fordulatait jegyezné fel időrendben (tükör, amit az alkotó másoknak tart, hogy maga nézzen bele, ahogy Füst írja), és nem napló akként sem, mint némely e címen írt, az utókornak (idejekorán) átnyújtott, s a kortársak gyöngyöző homloka előtt lengetett virtuális bunkósbot, ahol a szókimondások és leleplező igazságok várnak a megjelenésre. (Ők várnak, a kortársak nem.)

(Jómagam egyébként sem igen hiszek igazán az íróember naplójában, abban, hogy az akarat, a gondolkodás és a nyelv valóban másként működhetne egy külső és egy belső beszédben.)

Akkor már sokkal inkább rokonítható ez a lázárervini alkotás két nevezetes napló-könyvvel. Az egyik Csáth Géza palicsi Naplója, az a zseniális ön-hamisítás, konstruált valóság, ahol Csáth a morfium elleni küzdelem regisztrálására és egy (általa elgondolt) Csáth-kép rögzítésére bizonyíthatóan utólagosan kreált naplószerű bejegyzéseket, azaz létrehozott egy naplószerű művet. A másik Franz Kafka híres A nyolc oktávfüzete. (A teljes kiadás Tandori Dezső fordítása, ugyanennek a műnek a részletei jelentek meg korábban Halasi Zoltán munkája nyomán Az én cellám – az én váram címen.) Az utóbbival különösen erős a hasonlóság, hiszen ebben az ugyancsak füzetbe írt, töredékekből összetapadó műben Kafka bejegyzéseket és műkezdeményeket, gondolatokat és próbálkozásokat rögzített. Nem a köznapok kronológiáját (mint például a Napló címen megjelent nagy könyvében), hanem éppenséggel a napi történésektől elemelt, azoktól elemelkedni akaró szövegeket.

Úgy hiszem, s ennek örülök, hogy e Lázár Ervin-kötet szerkesztésekor és a címadáskor a szövegek gondozója és a jegyzetek készítője, Ács Margit effajta példákra gondolhatott. Arra, hogy Lázár Ervin töltőtollas bejegyzései mint a figyelem működésének a regisztrációi és mint a kitűzött és elvégzett (vagy nem elvégzett) munka jelzései nagyon is naplók – hiszen az írói, azaz az erősebb létezés dokumentumai. Az írói létezés, az intenzív élet idejét rögzítik, ezeknek a hétköznapoknak a finomszerkezetéről beszélnek. Nem is rejtetten pedig arról, hogy a művek akarása, a világra való figyelés, a figyelem alázata, a keresés, az emlékezés és rögzítés gesztusrendszere és a kételkedés, az intellektus leleplezett önhittségei és kételyei, feledékenységei és lustaságai közt hol húzódik az az árnyékos, fényfoltos terület, amely természetesen az alkotáshoz tartozik, függetlenül attól, hogy mű születik-e belőle.

Igen, a Lázár Ervin-napló ezt dokumentálja: a munkát mint akart létezést, annak tiszteletét és gyötrődéseit. (Ha már a dokumentum-mivoltnál tartunk: kitűnő döntés, hogy az egyes füzetek mint “fejezetek” kezdetén szerepel egy-egy lefotografált oldal az eredeti kéziratból, egyben látványként is megmutatva az alkotás “fizikai” folyamatát, az áthúzásokat, fölülírásokat, oldaljegyzeteket vagy éppen a gond nélkül gördülő sorokat.)

Mintha Kosztolányi szép beszéde jelenne meg itt az írás könnyedségéről, a favágó munkájáról és a pillangó lebegéséről: lám, a nevezetesen élőbeszédszerű, spontaneitásukban remek Lázár Ervin-dialógusok, könnyedén futó mondatok, a játékosan csapongó humor micsoda mesteremberi munkára, s milyen szorgalmatosságra támaszkodnak. Már csak ezért is roppant fontosak egyébként a bejegyzések fölött szereplő dátumok: hiszen nem csupán az egyes novellák, szövegek keletkezésének a folyamatát, a novellaszövegek ötlet-göngyölgetés-megírás folyamatát dokumentálják, de a szó legszorosabb értelmében megmutatják a mű létrejöttét illetően azt az idősűrítést, a létezésnek azt az intenzitását, amit az olvasó ugyan öntudatlanul érzékel, ám ritkán tudatosít. (Ahogy Lázár írja egy helyütt jellegzetes iróniával: a “filmrendező, aki a 10 év alatt írt rácpácegresi novelláimat 1/2 óra alatt elolvasta, és úgy gondolja, filmet készít belőlük”.)

Hommage tehát ez a könyv Lázár Ervinnek és hommage a munkának és a műakaratnak.

Már csak ennek okán is külön elismerés illeti a szerkesztőt a lábjegyzetekért, ahol azt is jelöli, hogy az adott töredék végül melyik kötetben megjelent Lázár-műben nyerte el a végleges formáját.

Más kérdés, hogy magát Lázárt nyilvánvalóan nem efféle szándékok vezették a bejegyzések írásánál.

Mindenekelőtt használati eszköz, munkanapló, tehát nagyon is praktikus hely lehetett a számára ez a füzet. Toll és papír, ami kéznél van. Köztes tér a kifelé szóló beszéd és a töprenkedés között.

Alkotáslélektani szempontból is roppant érdekes egyébként a kézzel-tintával vezetett bejegyzések sorozata és az e helyütt természetesen nem látható, a számítógépen végzett (befejezett) munka közötti hierarchikus viszony. A füzetbejegyzések elsődlegessége, közvetlensége, a próbálgatások, töredékek, s olykor az utalások (“megírtam számítógépen”) különösen a lényegében egészként itt is olvasható novelláknál mutatják meg jól követhetően a mű keletkezését, illetve a műbe emelt részletek, mondatok s a “személyes” bejegyzések elsősorban nyelvi viszonyát. És persze éppen a gyötrődések, és az itt ritkább, valóban naplójellegű részek is magáról az alkotásról beszélnek: “Hosszú, nyugalmas, senkitől sem zavart írásidőre volna szükségem. Esetleg végképp kiderülne, hogy akkor sem tudok már írni. Hiszen az álmaimat is elvesztettem az elmúlt napokban. Hiába koncentráltam, hogy megfogjak egy elillant képet, amiből aztán lassan kibomlik az egész. Vagy semmi, csak a fájó erőlködés, vagy mégis beugrott egy kép, de több semmi.” (Ezt a feljegyzést Lázár Ervin 1994-ben írta!)

Az se kétséges, hogy az évek múlásával (a füzet telésével) Lázár Ervinnek természetesen nem csupán eszköz és terep marad a Füzet. Tudhatjuk, roppant nagy a tárgyak és a formák hatalma fölöttünk. (Hogy az irodalmi élet-gépezetről ne is beszéljünk.) Csakhogy Lázár Ervin nem Lázár Ervin volna, ha éppenséggel nem tudná önostorozással kárhoztatni magát a rendetlenség, szétesés és lustaság okán (tudja) , s ehhez nem átallana ironikus kacsintással is efféléket feljegyezni: “Van még tíz percem rá, hogy írjak a füzetembe az év első napján. Íme, megtettem!”

Mert hát legyen akkor a napló mégiscsak tükör, ellenben azért mégse volnánk mások, mint rácpácegresi tekergők, akik inkább a pusztán bóklásznak, ha lehet, semhogy az íróasztal fölött görnyedjenek.

S éppen ide tartozik az is, hogy az idő múlásával szaporodnak és bővülnek is az álom-leírások. Az irodalom gépezetével szemben, a betolakodó külvilág ellen felerősödött vajon a keresett másik valóság? Vagy pusztán elégnek gondolta Lázár ide rögzíteni ezeket az álmokat, s nem transzponálta őket kiadott művekbe? Mindenesetre határozottan úgy tűnik, sűrűsödnek ezek az álom-leíró részek – s gondoljon ki-ki, amit akar –, szaporodnak a múlt felbukkanó emlékei, alakok, fák, a szülői ház részletei, utak, képek.

Mintha csak mindinkább ide, a füzetbe, ebbe a köztes létbe tolódna Lázár Ervin megszólalása.

Mintha csak az történne, hogy minél jobban akar tőle a világ (az irodalom, az olvasó) valamit, ő annál inkább vissza, beljebb, mélyebbre fordul.

A kötetben első fejezetnek tekinthető “Nagy füzet” utolsó bejegyzése 2006. május 29-i dátummal szerepel; a könyv ezután a többi, részben korábbi, párhuzamosan is használt füzettel folytatódik. A szerkesztőket nyilvánvalóan a teljességre törekvés vezette, más kérdés, hogy a szöveghalmaz, ami ez ideig kronologikus értelemben is izgalmas könyvként működött, hirtelen megbicsaklik az olvasatban. A kisebb füzetek nem csupán rövidebbek, de sokkal esetlegesebbnek hatnak.

Más azonban az utolsó (sorrendben hatodik), a “Kisszékelyi füzet” (az elnevezés elsősorban a használat helyét jelöli), ugyanis ez megintcsak sok év bejegyzéseit hordozza (1997–2006), illetve ez, szemben a “Nagy füzet”-tel, jellemzően valóban naplóbejegyzéseket tartalmaz. Nem kétséges, hogy Lázár Ervin a funkciókat illetően egyébként tudatosan el is különítette a kettőt, erre maga is utal: “Mégiscsak el kellett volna hozni a nagy füzetet, hátha tudtam volna folytatni a FÜGGELÉK első történetét.” Azaz: a “Nagy füzet” az írás dokumentálására szolgált, míg a kisszékelyi az élés eseményeinek a rögzítésére. S tekintsük ebben az értelemben is jó, tudatos és szimbolikus döntésnek a kötet szerkesztését: elöl, a kezdetnél áll az írói lét, s a csak után következnek a hétköznapok.

Vagy ahogy Lázár Ervin fogalmazza meg (nem véletlenül éppen a “Kisszékelyi füzet”-ben): “Az író akkor író, ha ír. Egyébként szófosnok vagy szemfényvesztő. Nagyjából erről volt szó tegnap Pesten, egy hosszú beszélgetés során Tittivel. A dolog rám is vonatkozik, de legalább én 70 éves vagyok.”

Ez jó, ez a “legalább”.

És persze az is ehhez, a “Kisszékelyi füzet” természetéhez tartozik, hogy az idő előrehaladtával nem csupán egy füzet telik, de az élet dokumentálása is mindinkább rezignált, szomorú és fájdalmas lesz. Kifogy hét esztendő után egy üvegnyi tinta is (“nem vagyok nagy tintafogyasztó”), megszaporodnak a testi nyavalyák, reuma és köszvény, szívgörcsök köszöngetnek.

Vagyis el kell, szabad azt hinni, hogy ahol a reuma és a köszvény és a szívgörcsök köszöngetnek, ott kifogy a tinta?

“Leadtam a Csillagmajor függelékkel és két nem igazán jó novellával (A remete, a Lelenc) kiegészített “végleges” változatát. Mintha örökre megszabadultam volna az írásól. Nagy megkönnyebbülés.”

Szép, hogy a könyv (a “Kisszékelyi füzet”) utolsó bejegyzése egy kérdés.

“Elolvastam M. interjúkönyvét. Pongyola és meglehetősen zagyva. Talán nem így kellene. Ha ugyan érdemes már ilyennel foglalkozni.

Mikor látsz újra, Kisszékely?”

Szép, hogy nincsen rá válasz.

Bejegyzések vannak, álmok, novellatöredékek, göngyölődő, formálódó szövegek, valahol nyilván vannak a művek is, hogyne lennének, és a dátumok, a hiányzók hetek, hónapok, évek, hunyorítások és mosolyok, rácegresi fák, dűlőutak, a múlt, az egyre sűrűsödő emlékek, és a végén egy kérdőjel.