Ágoston Zoltán: – 2006 szeptemberében nyílt meg az új Pécsi Városi Képtár, mégpedig szimbolikus helyen, abban az épületben, amely 1904-től a város első múzeumi épületeként működött. Ide került letétbe az Antal–Lusztig-gyűjtemény egy része. 2008 februárjának végén azonban a pécsi városvezetés bejelentette, hogy nem tudja fenntartani ezt a kiállítást, és föl szeretné bontani a letét elhelyezéséről szóló szerződést a gyűjtővel. Az anyag válogatójaként, a kiállítás kurátoraként nyilván sokat tudsz az események hátteréről. Haladjunk lépésről lépésre: milyen előzményei voltak ennek a döntésnek? Úgy tudom, 2003 körül kezdődött ez a történet.

Várkonyi György: – A Városi Képtár és ezen belül az Antal–Lusztig-gyűjtemény alapítástörténetének általános és konkrét vonatkozásairól is beszélnünk kell. Talán kezdjük az általános vonatkozásokkal. Érzékelhető tendencia, hogy a manapság létrejövő nagy magángyűjtemények, illetve a lassan kihaló generációhoz tartozó gyűjtők kollekciói keresik a helyüket, hiszen – kissé leegyszerűsítve a dolgot – minden igazán jelentős magángyűjtemény célja a közgyűjteménnyé válás. A nagy formátumú gyűjtők így gondolkodnak. Ugyanakkor a néhány évtizeddel ezelőtti úzus, hogy ezek a kollekciók gyakorlatilag ellenszolgáltatás nélkül mentek át köztulajdonba, manapság már nem működik; ehelyett letéti konstrukciókban helyezik el azokat vagy az anyag bizonyos válogatásait különböző helyszíneken. Meg kell jegyeznem, hogy általában a városok a partnerek, tehát nem a nagy megyei múzeumi szervezetek, amelyek mindenütt sok gonddal küszködnek, általában nem a terjeszkedés, hanem a status quo megőrzése a legfőbb problémájuk. A városok viszont a saját identitásuk meghatározása, reprezentációjuk kiteljesítése, illetve a városvezetés politikai renoméjának növelése szempontjából fontos eszközt látnak egy-egy ilyen gyűjtemény megszerzésében. Példaként említhetjük a László Károly-gyűjteményt vagy a Vas László-gyűjteményt Veszprémben, amelyek szintén letéti konstrukcióban kerültek oda.

– A győri Kolozsváry-gyűjtemény is közéjük tartozik?

– A Kolozsváry-gyűjtemény még mindig magántulajdonban van az örökösöknél, de Győr mégis jó példa, mert a város a Radnay- és a Patkó-gyűjtemény mellé megszerezte a nagy magánkollekciók közül a Vasilescu-gyűjtemény megmaradt részét is. Ez azért érdekes, mert az utóbbi megszerzésére nyilvános pályázatot írtak ki; a hagyatékot kezelő alapítvány a minisztériumon keresztül keresett partnert az anyag elhelyezéséhez, és ebbe a versengésbe Pécs városa is beszállt. Én is ott voltam, amikor a helyszínt kereste a Városháza. Pécs alulmaradt ebben a versengésben. (A mi esetünkben sem állt fenn semmiféle kényszer vagy automatizmus Antal Péter és a pécsi városvezetés között. A pécsi városvezetés azért lehetett – átmenetileg – partner, mert feltehetően voltak olyan ambíciói, hogy önálló művészeti gyűjteményt szerezzen meg az imént vázolt célok jegyében.) Székesfehérváron a Deák Dénes-gyűjtemény lelt végleges otthonra. Debrecenben, ahol sokkal jobb infrastrukturális és működtetési feltételeket tudtak biztosítani az Antal–Lusztig-gyűjtemény másik részének, az az ottani intézményrendszer fejlődésének katalizátorává vált, és a város számára igen nagy jelentőséggel bír. Nem szeretnék azokhoz csatlakozni, akik folyton Debrecenre hivatkoznak, ahol “bezzeg” jól mennek a dolgok, noha tény és való, hogy ebben van igazság, főleg ami a pénzügyi mozgásteret és a marketinget illeti. De az is lehet, hogy ha nem jön létre a megegyezés Antal Péter és Pécs városa között, akkor Debrecenben sem indul be az a katalízis, amit említettem. Érzékelhető, hogy a városok közt vetélkedés zajlik ezen a terepen, s ezt is látnunk kell a kérdés hátterében.

Ennyit az általánosságokról. A konkrét pécsi esettel kapcsolatban azt gondolom, hogy minden komoly művészeti múzeumnak és szakembernek foglalkoznia kell az aktuális műgyűjtéssel, és rendelkeznie kell bizonyos rálátással e területre. Ennek jegyében indult útjára itt Pécsett, a Művészetek Házában a “Rejtett kincsek” elnevezésű, érdekes kiállítás-sorozat, amely több magángyűjtemény anyagából mutatott be válogatásokat, többek között az Antal–Lusztig-gyűjteményből is. Rippl-Rónai, Vajda Lajos, Gulácsy, a Nyolcak és a magyar avantgárd alkotásai szerepeltek a programban. A kiállítások során a gyűjtő és a város között egyfajta “plátói szerelem” bontakozott ki, ez azonban a gyűjtő részéről – amint azt a dolgok jelenlegi állása bizonyítja – a helyzet félreértésén alapult. A gyűjtő és a szakemberek egyetértettek abban, hogy az anyag túlnőtte a magánkezelésben tartható kollekció minőségi és mennyiségi kereteit. A hasonló gyűjteményekkel kapcsolatban léteznek bizonyos logikusan belátható megfontolások a tulajdonos részéről is: a műveket közkinccsé kell tenni. Antal Péter Pécsben erre alkalmas partnert látott, ezért születhetett meg az ajánlat.

Pécsnek tehát voltak ilyen jellegű ambíciói, és miután nem sokkal korábban kudarcot vallott a Vasilescu-gyűjtemény ügyében, az akkori polgármester kapva kapott a lehetőségen. A város kulturális vezetői felkértek – mivel élveztem Antal Péter bizalmát (ahogy abban az időben a városvezetését is) –, hogy közvetítsek az ügyben. A szándéknyilatkozat hamar megszületett, az ingatlan kijelölése – bevezetődben említetted, hogy szimbolikus jelentőségű helyszínről van szó – már hosszabb ideig tartott. Az én feladatom az volt, hogy a gyűjteményből az ingatlan méreteinek megfelelő, koherens válogatást állítsak össze. A válogatás mellett a kiállítási koncepció megalkotása és a kiállítás megrendezése is az én dolgom volt. A képtár megnyitása után röviddel munkám lezárult, a továbbiakban nem álltam munkakapcsolatban az intézménnyel.

– Amint azt a képtár létesülése alkalmával közölt írásodban is kifejtetted, a magángyűjtemények valamilyen módon a gyűjtő személyiségét is tükrözik. Amikor ebből a köz számára bemutatandó kiállítás készül, az anyag egészen más alapon szerveződik. (Megjegyzendő, hogy jelen esetben nem is a teljes gyűjteményből válogattál, hiszen akkor már nyilvánvaló volt, hogy a kollekciónak csak az egyik része kerül Pécsre, a másik Debrecenben lesz kiállítva.) Bizonyára tudtad – az irodalomkritikusok és a szerkesztők jól ismerik ezt a kérdést –, hogy e tevékenységed akarva-akaratlan valamiféle kánont alapoz meg: hangsúlyokat teremt, egyes dolgokat kiemel, másokat elhagy. A rendezőre rendkívüli felelősség hárul, hiszen az átlagos néző azzal a tudattal nézi majd a kiállítást, hogy ez “a” művészet. Milyen szakmai szempontokat vettél figyelembe, amikor hozzáláttál a munkához?

– Ez nagyon lényeges kérdés, mert azoknak a kiállításoknak az esetében, amikor egy-egy gyűjtő “rejtett kincseiből” válogatunk, a “kincseknek” kijáró közérdeklődés elvárásainak is meg kell felelnünk. A sajtó minden erőfeszítésem ellenére “csodaként” emlegette a kiállítást, nem sikerült lebeszélnem az újságírót arról, hogy ezt a kifejezést használja. Számomra a műtárgy nem csoda, hanem dokumentum, de ez nyilván a másik véglet. A bulvársajtó a maga mechanizmusainak megfelelően kezeli a kérdést. Vagyis a kánonképzés szempontja mellett ezzel az elvárással is meg kell birkózni. Ma meglehetősen kiélezetté vált ez a kérdés, hiszen harc folyik a kánon megalkotásának a jogáért és az ezzel kapcsolatos kompetenciáért. Nem tudom, az irodalomban miként van, nyilván ott is léteznek különböző típusú kiadói konstrukciók. A művészettörténet terén a kánon kérdése mindenképpen rendkívüli jelentőséggel bír: az Akadémiától kezdve az egyetemeken és múzeumokon keresztül a művészettörténeti szakfolyóiratokig és a művészeti szakkönyvkiadókig egész sor intézmény hivatott a kánon megalkotására, fenntartására és erősítésére. Akadnak azonban, akik úgy vélekednek, hogy a kánon ott generálódik, ahol a pénz akkumulálódik. Léteznek olyan csoportok – s ezek ma már jelentős erőt képviselnek –, amelyek arra törekednek, hogy az aktuális érdekeknek megfelelően a kánonképzés jogát kiragadják a szerintük megcsontosodott, ásatag intézményi rendszer kezéből. Természetesen a műkereskedelemről beszélek. Régi dolog ez, Tom Wolfe is megírta a Festett malasztban, hogy kik csinálják a művészettörténetet. Ebből a szempontból tehát egyfajta missziós szerepe is van egy-egy ilyen kiállításnak. Antal Péter gyűjteménye és személyisége alkalmat adhatott volna arra is, hogy a kuriozitás, az attrakció irányába vigyük el ezt a bemutatót.

– Te viszont nem ezt akartad.

– Nem. Meg kell mondanom, én borzasztóan szeretem a vegyes gyűjteményeket, melyeknél nem a művészettörténeti kánon és a muzeológusok szabják meg, hogy milyen művek kerülnek egymás mellé, hanem a gyűjtő szuverén ízlése. Csakhogy ebben az esetben a gyűjtemény léptéke és az irányok, rétegek szerteágazó volta miatt ennek reprezentálásáról le kellett mondanom, bármennyire kedvemre való feladat és bármilyen vonzó látványosság lett volna ez. Nem volt más lehetőség, mint hogy abba a művészettörténeti kánonba illeszkedő válogatást hozzunk létre, amelynek alakulásáért még mindig felelősnek érezzük magunkat, még ha egyesek szerint túlhaladott is ez az álláspont. Olyan válogatást, amely részben kiegészíti a helyben meglévő múzeumi anyagot, mindenekelőtt természetesen a Modern Magyar Képtárét, de a művészeti múzeumok összességére is gondolok itt. Kiegészíti, vagyis egyrészt olyan műveket mutat be, amilyenek ott nincsenek jelen, esetleg nem azonos hangsúllyal képviseltetik magukat, másrészt az ott érvényesülő kánont erősíti.

De felvetődik a kérdés, hogy vajon helyes-e, ha konkurenciát teremtünk a meglévő gyűjtemények számára. Egy hónappal ezelőtt Milánóban jártam. Milánó jóval nagyobb város, mint Pécs, a 4. század végén birodalmi fővárossá lett, és azt hiszem, ma is alternatív fővárosként működik. Ott fel sem vetődik, hogy azért, mert ott van a Brera, a világ egyik legjelentősebb képtára, nincs szükség a csodálatos, 19. századi Poldi–Pezzoli-gyűjteményre, amelyben a Breráéval egyenrangú darabok is vannak, és a gyűjtői személyiségből eredően olyan sokoldalúságot jelenít meg, ami a nagy képtárban nem képzelhető el.

– Az Antal–Lusztig-gyűjtemény pécsi kiállításáról szóló kritika, amit a Jelenkor közölt a 2007/7–8-as számában Ébli Gábor tollából, szintén kiemelte, hogy a válogatás messzemenően figyelembe vette a Modern Magyar Képtár anyagát. Az ugyanis az avantgárd és a neoavantgárd műveken alapul, míg a Városi Képtáréban inkább a 20. század első felének figuratív irányzatai, például az alföldi iskola művészete dominál, ami a város korábbi gyűjteményeiben kisebb hangsúllyal szerepelt.

– Ezt az állítást pontosítanunk kell. Magam is belementem az értelmezésnek ebbe a csapdájába, ami egy az avantgárd iránt elkötelezett közvélemény számára – nem a város közvéleményéről beszélek természetesen, hanem arról az egy-kétezer emberről, aki ezzel foglalkozik – talán nem is tűnik olyan kívánatosnak. De ezzel a hangsúlyáthelyezéssel tudtam valami önálló karaktert kialakítani. Valóban, az Antal–Lusztig-kiállítás sajátosságát egyfelől az alföldi festészet tragikus módusza adja. Ez egyébként összefügg a gyűjtő személyiségével, és nem egyszerűen abból a földrajzi tényből fakad, hogy Antal Péter Debrecenben él. Másfelől viszont ugyanilyen erősnek, sőt erősebbnek gondolom a szentendreiek, a klasszikus avantgárd, a Nyolcak és – főként a rajzok tekintetében – az aktivisták anyagát. Rudnay, Tornyai, Koszta, Mednyánszky jelenléte tehát, amire utaltál, inkább csak egyfajta sajátos színezetet ad a kiállításnak, nem pedig meghatározó karakterjegy. Ez lényegét illetően egy avantgárd központú olvasata a korszaknak.

– A kiállítás megnyílását követően távolról figyelted az események alakulását, a képtár működtetésében már nem vettél részt. Milyennek láttad az intézmény működését?

– Bár az elejétől fogva láttam, hogy bajok vannak, arra a végkifejletre, ami bekövetkezett, nem számítottam, és lelkileg sem készültem fel. Amiről most beszélek, természetesen nem az én szakmám, de a város által kidolgozott finanszírozási konstrukció számomra áttekinthetetlen, hogy ne mondjam, szürreális volt. A város egy szimbolikus jelentőségű műemlék épületet újíttatott fel a képtár számára, s ennek természetesen örültem. Hamarosan kiderült azonban, hogy a kidolgozott konstrukcióban a város képtelen megfelelő szinten finanszírozni az intézmény működését. A fenntartás drágának bizonyult, és az éves költségvetési juttatásként megállapított összegeket sohasem tudták biztosítani.

A város a Rendezvényszervező Kht.-ra bízta a képtár működtetését. A tervezés és a működtetés terén egyaránt szakmai hiányosságok mutatkoztak: maga a város kötötte a szerződést, a városi közgyűlés, de találni kellett egy működtető szervezetet. Megtalálták az Expo Centerben, és ezzel, azt hiszem, mindent megmondtam, hiszen az sem véletlenül jutott oda, hogy most már kínai vevőknek kelleti magát, hisz be kell látni a finanszírozás csődjét. Itt tehát a tervezés szintjén is szakértelmi deficit mutatkozott és a működtetés szintjén is. De nem csak a fenntartásra, működtetésre szolgáló konstrukció volt téves – ez kívülről persze nem látható, hiszen az ember nem lát bele a város pénztárcájába, illetve még ha belelát is, akkor sincs beleszólása. Finoman fogalmazva a humán erőforrással is probléma volt mindkét egymástól függő intézményben. Részben költséges volt maga az apparátus, részben a kontraszelekció elve alapján működött, sajnálatos módon. Ez az egyik baj. A másik, hogy irreális elvárások keletkeztek. A döntéshozók nem gondolták, hogy ők közszolgálati intézményt hoznak létre. Mindig azt hiszik, hogy az ilyesmi rentábilis lehet, hogy pénzt hoz. Ebben tudnak gondolkodni, s ez ma föltehetően roppant korszerű, holott aki ilyesmire adja a fejét, annak úgy kellene gondolkodnia, hogy misszióra vállalkozik, s megfontolnia, vajon van-e elég ereje hozzá.

A képtár marketingjére, a köztudatba történő bevezetésére egyetlen fillért sem szántak, holott ugyanaz a marketinges csoport a Carreras-koncertre, a Rómeó és Júliára vagy az Operaház fantomja egy-egy előadására tízmilliókat áldozott. Egyetlen (ez egy példányt jelent) plakáton kívül semmi sem jelent meg a múzeumról. Megint példálózhatnék Debrecennel, de még azzal vádolnának, hogy Debrecen fizetett ügynöke vagyok.

Hogy milyen mértékben a politikai presztízsszempontok motiválják a hasonló döntéseket, azt egy anekdotisztikus történettel szeretném illusztrálni. A Városi Képtárral, illetve az Antal–Lusztig-gyűjtemény pécsi elhelyezésével kapcsolatos tárgyalások idején az akkori megyei alelnök egy egyébként baráti hangulatú beszélgetésben azt mondta nekem, a megyei intézményben dolgozó muzeológusnak, hogy minden galádságomat el tudná felejteni (előzőleg ugyanis több cikket írtam a megyei múzeumok sanyarú helyzetéről), de azt, hogy az Antal–Lusztig-gyűjteményt átjátszom a városnak, kifejezetten árulásnak tekinti. Kérdésemre, hogy miből tartaná fenn a megye a gyűjteményt, amikor a Modern Magyar Képtárat is csak üggyel-bajjal képes működtetni, legszívesebben bezárná, azt a választ kaptam, hogy erre lenne pénz. A történethez hozzá tartozik, hogy az alelnökből később pécsi polgármester lett. Ő írta alá ünnepélyes keretek között az elődje, Toller László által előkészített szerződést. Most pedig neki kell viselnie a felelősséget a kulturális és a költségvetési bizottság által hozott döntésért. Érdekes helyzet.

– A képtár működtetésével kapcsolatban a szakmai kompetencia hiányát vetetted fel. A szakmai hozzáértés kérdése azonban a városi politika oldaláról is felmerült: egyesek szerint ugyanis a Városi Képtár létrehozása szakmai tévedés volt; állandó kiállítás helyett nagy tömegeket vonzó időszaki “sztárkiállításokra” lett volna szükség. A budapesti nagy múzeumok megakiállításaira rengetegen elzarándokoltak, de vidéki városokban is akadt néhány hasonló esemény. Akik a politika oldaláról közelítenek a művészethez, nyilván ilyesfajta, meglehetősen nagy politikai “píár-értékű” programokban gondolkodnak.

– Igen, rengeteg inkompetens megnyilvánulást hallhattunk ezzel a kérdéssel kapcsolatban. Ezen a téren számos párhuzamosságot figyelhetünk meg az EKF történetének alakulásával, ahol egy idő után a civilek szembekerültek a politikusokkal. A város a civilek munkájának köszönhetően tudta sikerre vinni a pályázatot, mégis a politikusok lettek a “megmondóemberek”, a civilek pedig kiszorultak a döntéshozásból. Így vannak leosztva a szerepek. A politikus nyilatkozik, magyaráz és megoldja a problémákat.

Egyes városok viszont valahogyan beletanultak a múzeumfenntartó szerepébe. Veszprémben rendben mennek a dolgok, pedig ott is működik párhuzamosan megyei múzeum, nem is jelentéktelen. Beletanult Székesfehérvár vagy Győr is, és én abban bíztam, hogy a városvezetés Pécsett is megérti, milyen szerep hárul manapság a városokra mint fenntartókra, hiszen a megyei közigazgatási struktúra nem marad fenn örökké. De nem csak arról van itt szó, hogy a közgazdászok számításai szerint a város képtelen lesz fenntartani a gyűjteményt. Az irigység, a féltékenység is ott munkál a háttérben: akadnak, akik minden fillért kidobott pénznek tekintenek, amennyiben nem őket támogatják velük. A városi közgyűlésben nyilvános támadások is érték ezt a kiállítást.

Visszatérve a sztárkiállítások ügyére, úgy gondolom, hogy az a felosztás, ami a médiát közszolgálati, illetve bulvár szegmensekre tagolja, az a kulturális intézményekre is érvényes: vannak közszolgálati és bulvár intézmények. A közszolgálati intézményektől nem szabad kereskedelmi feladatokat elvárni, mert erre egyrészt nincsenek felkészülve, másrészt nem ez a feladatuk, hanem – az egyetemekhez hasonlóan – a kánonképzés és a kánon megismertetése. Az egyetemek esetében még elismerik ezt a funkciót, a múzeumoktól mégis elvárják, hogy másféle feladatot lássanak el. Persze nagyon sok múlik azon, hogy egy-egy város közönsége mire vevő, mit tud befogadni. A “Mérték” című kiállítás, amely öt világhírű magyar fotográfust mutatott be, Budapesten az Ernst Múzeumban igazi sztárkiállítás volt; a kiállítási turné utolsó állomása a párizsi Pompidou Központ lesz. Nos, a kiállítást Pécsett, a Városi Képtárban is bemutatták, kivételesen professzionális marketinggel, amit a kiállítást közvetítő külső cég szervezett. A látogatók száma talán még a kétezret sem érte el. De hadd emlékeztessek Schiff András koncertjének esetére. Azt gondolnánk, egy ilyen esemény talán extra magas jegyárak mellett is megtöltené a koncerttermet, a néhány évvel ezelőtti nyári koncert mégis csak félházzal ment. Úgy látszik, a háromezer forintos jegyár sok volt, az érdeklődés meg kevés. Fiaskó a rendezőnek üzletileg, fiaskó a városnak szellemileg. Ebből nem az következik, hogy Pécs álmos kisváros, és hogy bulvár rendezvényekkel kell felrázni, amilyeneket persze a magas kultúrában is lehet produkálni. Ujjal mutogathatnék egyes nagy tekintélyű országos múzeumokra, amelyek erre a pályára álltak rá. Az EKF-folyamat alkalmas lett volna a kulturális léptékváltás végrehajtására Pécsett; a felvezető évek alatt kellett volna felkészítenünk a város közönségét – és menedzsmentjét – a minőségi kultúra befogadására. Tudom, a “minőségi kultúra” kifejezés miatt a kommunikációelmélet, a kulturális antropológia és a hasonló diszciplinák képviselői elitizmussal vádolhatnak, pedig csak részben van igazuk.

– A neves francia szociológus, Pierre Bourdieu álláspontja szerint a vélemények értéke nem egyenlő – a szakmai kompetencia kérdését nyilván nem lehet megkerülni. Ugyanakkor a világ és a média jelentős része immár több évtizede az “anything goes” szellemében működik, vagyis azt sugallja, hogy “bármi megteszi”, az elitkultúrának leáldozott. A művészet fogalma folyamatosan átstrukturálódik, s a művészeti intézményeknek ebben a folyton változó közegben kell megtalálniuk a helyüket. Pécs esetében az is felmerül, hogy a város művészeti életének intézményrendszere, a város kulturális karakterét meghatározó neves gyűjtemények zöme a Kádár-rendszerben, Aczél György bábáskodásával jött létre. A mai helyzetet az akkorival összevetve sokan egyszerűen arra a következtetésre jutnak, hogy akkor jobb volt a pécsi kultúra helyzete, mint ma. Te hogyan ítéled meg ezt a kérdést?

– Ez a probléma hosszabb kifejtést igényelne. Erősen leegyszerűsítve úgy válaszolhatnék, hogy a szabadság és a szabadosság megkülönböztetéséről van szó. Az Aczél-korszakban, nevezzük így, kétségtelenül létezett szabadság-deficit, a város ugyanakkor kivételezett helyzetben volt, nem annyira Aczélnak, hanem a helyi (megyei) vezetés személyi összetételének köszönhetően. Éppen ma olvastam néhány, a hetvenes évekből való kritikát a pécsi színházról, illetve balettről, amelyek világossá teszik, hogy a kivételes helyzet nem Aczélnak, még csak nem is a vele sikeresen együttműködő kulturális vezetésnek köszönhető, hanem végső soron Eck Imrének, Szederkényi Ervinnek és másoknak. Hol van ma az a progresszió, ami a 60-as és 70-es években jellemezte ezt a várost? Nincs nosztalgiám a rendszerváltás előtti idők iránt, de kétségtelen, hogy az akkor működő szűrő nem csak politikai, hanem minőségi szűrő is volt, és kizárt sok valóban értéktelent. Másrészt persze rengeteg dologhoz nem juthattunk hozzá, amihez ma hozzájuthatunk. Mindenképpen ellentmondásos kor volt.

– A Városi Képtárén kívül az Európa Kulturális Fővárosa egyik nagy projektjének, az úgynevezett “nagy kiállítótérnek” a sorsa is döntő módon befolyásolni fogja a város képzőművészeti életét. A nagy kiállítótérrel kapcsolatban az eddigiekben számos verzió látott napvilágot; több helyszín is felmerült lehetőségként, míg végül a Területfejlesztési Minisztérium a városi közgyűlés határozatával és a sikeres építészeti pályázattal szemben 2008 január végén azt javasolta, hogy a kiállítótér a Zsolnay-negyedben valósuljon meg. A város vezetése támogatta a javaslatot, a projekt megvalósításában partnerként közreműködő Baranya Megyei Önkormányzat viszont, amely a pályázati kiírásban megjelölt területet biztosította volna, jelezte, hogy azt szakmai szempontból elhibázottnak tartja, s nem kíván részt venni a kivitelezésében. Az új döntéssel olyan programok megvalósítása is veszélybe került, mint például a Bauhaus pécsi alkotóinak kiállítása vagy a Matisse-kiállítás.

A nagy kiállítótér az új ötlet szerint kiszakad a megyei múzeumi rendszerből, s az változatlan formában működik tovább, noha nagy lehetőség rejlett az EKF fejlesztéseinek keretében arra, hogy a Baranya Megyei Múzeumok problémahalmazát megoldják. Hogyan látod a jelen körülmények között a 2010-es programok megvalósulásának esélyeit és a képzőművészeti intézmények működésének lehetőségeit az EKF után? Mi lesz a sorsa annak a gyűjteménynek, amely mennyiségét és rangját tekintve közvetlenül a Magyar Nemzeti Galéria kortárs anyaga mögötti helyet foglalja el?

– Ez rendkívül komplex kérdés. Olyannyira az, hogy írtam erről egy hosszabb cikket, épp most jelent meg az Echo legújabb számában. A “nagy kiállítótér” eredeti projektjének felszámolása következtében kialakult válság rendezése érdekében ma is folyik az alkudozás. A helyszín megváltoztatása miatt lehetetlenné vált azoknak a szakmai problémáknak a megoldása, amelyeket az eredeti helyszín kezelni tudott volna. Egy hónapon belül tehát két olyan döntés is született, amely arculcsapáskért ért engem, nem mint magánembert, hanem mint muzeológust. A döntések egyébként országos szakmai visszhangot is keltettek, lehet, hogy mire ez az interjú megjelenik, az is nyilvánosságra kerül. Mindenki, akinek a számára a kultúra és a saját arca ugyanazt jelenti, arculcsapásként éli meg ezeket a döntéseket. Ezek a döntések a jövőt ássák alá; bizonyos csatornákat lezárnak, amelyek a művészeti muzeológia, a vizuális kultúra fejlődéséhez vezethettek volna, mondjuk, a gyerekeink életében. Amikor valami kirívó építészeti otrombasággal találkozom, mindig az bosszant leginkább, hogy a gyerekeink városait rontják el. Itt is az utánunk jövő generációtól veszik el a lehetőséget.

Arról már szót ejtettünk, hogy vajon “kurrens áru”-e egy ilyen gyűjtemény vagy sem, de az oktatásban betöltött szerepéről még nem beszéltünk. A diákok rendszeresen látogatják, és a kiállítás szakkritikai fogadtatása is egyértelműen pozitív volt. A tudományos minősítéseknél az úgynevezett “citációs indexet” is figyelembe veszik; a múzeumi gyűjteményekre vonatkozóan ennek felelhet meg a kölcsönzési index. A Nemzeti Galéria nagy Vaszary retrosprektívjéről most hoztak vissza Pécsre három kapitális Vaszary-képet. Mindhárom az Antal–Lusztig-gyűjteménybe tartozik, nem a Modern Magyar Képtáréba. Valamit talán ez is jelent. A készülő Aba-Novák kiállításra is kérnek képeket. Ámos Imre centenárium volt, egyik fő műve, az Áhítat szintén szerepelt az emlékkiállításon. A Szépművészeti Múzeum külföldi partnerek bevonásával Nemes Marcell gyűjtői tevékenységét rekonstruáló nagy nemzetközi kiállítást szervez; munkatársuk jelezte, hogy szeretne válogatni az anyagból, mivel fontos darabok találhatók benne a Nemes Marcell-gyűjteményből is. Másik kollégám a két Csáktornyai Zoltán-mű iránt érdeklődik, amelyeket a Nemzeti Galériában szeretne kiállítani; a magyar vadaknak olyan unikális darabjai ezek, amelyekhez nemigen akad hasonló. A kérések azt jelzik, hogy a gyűjtemény szakmailag nagyon is “kurrens”. Vajda Lajos-centenárium is lesz az idén, Pataki Gábor kollégám feltétlenül számít az itteni művekre; mondtam is neki, sietnie kell, ha még nyitva akarja találni a képtárat.