A jó és rossz fiúkról

 

Ha végigtekintünk Bizánc történelmén és az általa vívott háborúkon, inkább következtethetünk ennek az államnak a vitalitására, mint dekadenciájára; számtalan ellenség, számtalan háború és számtalan nagy vereség, mindenekelőtt számtalan belső viszály, államcsíny és polgárháború kíséri végig egész történelmét. És Bizáncnak mégis sikerült mindebből kilábalnia és talpra állnia. Még Konsztantinopolisz első bukása után is, a bizánciaknak nem csupán sikerült visszaszerezni városukat – a keresztesek ellenében, és az épeiroszi és nikaiai királyság között dúló háborúk dacára, amelyek ismét csak a nagy családok összecsapásai voltak –, de már VIII. (Palaiologosz) Mihály (1259–1282) idején megújulásra, mégpedig komoly kulturális megújulásra kerül sor, amelyet egyes történészek, nem egészen helytállóan – hogy miért, látni fogjuk – “Palaiologosz-reneszánsznak” neveznek.

Bizánc idealizálása azonban ugyanolyan tévedés volna, mint a befeketítése. Minél komolyabban foglalkozik valaki történelemmel, annál nehezebb lesz világosan és egyszerűen elkülönítenie a “jó” és “rossz” fiúkat, kivéve persze a nacionalista történetírókat, akiknél “mi” mindig jók vagyunk, “ők” meg mindig rosszak. Tévedés volna tehát Bizáncot a barbár hordák tehetetlen, jószándékú áldozatának tekinteni. Amikor van hozzá ereje, Bizánc komoly hatalom, világos imperiális ideológiával – az “imperialista” szó használata, bár ide kívánkozik, valószínűleg anakronizmus lenne.

Az anakronizmustól pedig ajánlatos tartózkodni. A nemzeti szuverenitás és a nemzetek joga egy terület birtoklására új eszme – még az 1815-ös bécsi kongresszus résztvevői számára is ismeretlen volt –, és ha valaki figyelmesen vizsgálja a történelmet, látni fogja, hogy a területeket többnyire erővel szerezték és veszítették el. Költői túlzás volna azt mondani, hogy karddal, mert ez sem volt mindig ilyen egyszerű, különösen a nagy népvándorlás esetében, mely Bizánc történelmének nagyobbik részében zajlott, az oszmán törökök végzetes felbukkanását is beleértve. Nagy tömegek, amelyek nemcsak harcosokból, hanem nőkből és öregekből is állnak, helyet keresnek, ahol letelepedhetnének; ennek logikus módon ellenállnak azok, akik már letelepedtek vagy éppen ellenőrzésük alá vonták a területet. Logikus, hogy háborúkra kerül sor; némelykor egész népeket legyilkolnak. A levuniumi ütközetről (1091) szólva Anna Komnéna szó szerint azt írja, hogy napnyugtáig minden besenyőt legyilkoltak karddal, és hozzáteszi, “a gyermekeket és asszonyokat is beleértve”. Megbánást ne várjanak; ellenkezőleg, úgy tűnik, apjának a barbárok elleni harcban szerzett érdemeit ecsetelve Anna Komnéna még túlzásba is esik, egyes történészek ugyanis a besenyők megsemmisítését 1122-re teszik, és Komnénosz Jánosnak tulajdonítják. Ezzel szemben Anna Komnéna más helyeken apja – mint ma mondanánk – “humánus viselkedését” emeli ki a hadifoglyokkal szemben. Aminek, igaz, ami igaz, kézzelfogható eredménye nincs, mert előfordul, hogy a foglyokat, állítólag önkényesen, mégiscsak meggyilkolja valaki, aki aztán büntetlen marad. Másfelől mindig kész arra, hogy az ellenségnek, például Robert Guiscard-nak, felrója a foglyokkal szembeni kegyetlenséget. Létezik tehát valamiféle elképzelés arról, mit szabad és mit nem szabad tenni csata után; vagy talán pontosabban, mit nem kellene tenni, különösen ha a foglyok keresztények – helyesebben azonos hitűek, hiszen hasonló megfontolásokkal találkozunk a mohamedánok közötti háborúkban is; de a lelkiismeret könnyen elszunyókál, az öldöklés könnyen mentséget talál, egy barbár nép megsemmisítése pedig mégiscsak kétségtelen sikernek számít. Ami megint csak nem jelenti azt, tudjuk az Ószövetségből, hogy ezek a népek, ha több sikerrel harcolnának, a területet birtokba véve egy cseppet is könyörületesebben bánnának az ott lakókkal.

Akik viszont túlélték a balszerencsés ütközetet és elkerülték a pusztulást, azokkal előfordulhat, hogy olyan helyen találják magukat, ahová nem kívánkoztak. Nikétasz Khóniatész meséli el, hogy II. János 1129-ben nagy hadjáratot indított a tribalusok ellen – “egyesek szerbeknek nevezik őket”, mondja Khóniatész –, “akik pusztították a vidéket és felborították a békét”. Miután nagy hadisarcot szedett tőlük és szétosztotta katonái között, a foglyok többségét átvitette Nikomédia környékére (Kisázsiába). Egyesek ezután a bizánci seregben szolgáltak ott, mások pedig adót fizettek.

Az egyik kísérlet volt ez a sok közül az ázsiai határok megerősítésére, amelyek a két kontinensen terjeszkedő birodalom további sorsára nézvést éppoly fontosak voltak, mint az európaiak; a bizánciak szerint az ideális határ északon a Duna, délen az Eufrátesz lett volna. Ahhoz, hogy a keresztesek egyáltalán elfoglalhassák Konsztantinopoliszt, az kellett, hogy Bizánc drámai módon meggyengüljön. Ezt két nagy vereség idézte elő Kisázsiában, a szeldzsuk törökök elleni háborúkban: Mantzikertnél 1071-ben és száz évvel később, 1176-ban Myriokephalonnál. Az első vereség Kisázsia és az ideális déli határ végleges elveszítéséhez vezetett.

A keresztesháborúk az első vereség közvetlen következményei voltak. Alexiosz Komnénosznak, aki sikeres háborúkat vívott a kisázsiai pozíciók visszaszerzése érdekében, katonákra volt szüksége, különösen mert két fronton kellett harcolnia: Kisázsia mellett a Balkánon is, többek között a szerbekkel. Ezért II. Orbán pápához fordult segítségért. II. Orbán a clermonti zsinaton keresztesháborút hirdetett meg: segíteni kell a keleti keresztényeknek, el kell felejteni a régi viszályokat; és nem csupán Romanijáról van szó – így nevezte II. Orbán Bizáncot, és ez az egyik név, amit ők maguk is használtak –, hanem Jeruzsálemről is; a nyugati keresztényeket Isten fogja vezérelni ebben a háborúban, és aki csatában hal meg, annak minden bűne megbocsáttatik. Az egybegyűltek Deus le volt – Isten akarja így – kiáltásokkal kísérték a pápa szavait.¹

Anna Komnéna erről az epizódról megfeledkezik. Nála a keresztesek elég váratlanul jelennek meg – mint valami sáskahad –, és többnyire ilyen benyomást is keltenek. Tény, hogy amikor Alexiosz Komnénosz segítséget kért, nem remélt és nem is óhajtott ilyen hadakat; neki olyan sereg kellett, amelyiknek ő parancsol, zsoldosfélék, mint amilyenek korábban Flandriai Róbert katonái voltak, és semmiképpen sem egy nagy nyugati sereg, amelynek nemcsak hogy nem parancsolhatott, hanem amely a város számára is veszélyt jelentett.

Mindenkit csak egy gondolat vezérelt, a vágy, hogy megvalósítsa álmát, és elfoglalja Konsztantinopoliszt, mondja Anna Komnéna, amikor leírja a keresztesek megérkezését Bizáncba 1096 telén. 1097-ben a bizalmatlanság már kölcsönös volt; a konfliktusok – fegyveresek is – korán kialakultak, és a gyűlölet egyre nőtt. Anna Komnéna sem érez egy cseppnyi rokonszenvet azok iránt, akiket frankoknak, latinoknak vagy keltáknak nevez. De minden bonyodalomnak legalább két oldala van.

Nem törődve a megállapodásokkal és a nemzetünk által tett szolgálatokkal, ezek a görögök mindenkire rátámadtak, aki ellenállni képesnek látszott, felgyújtották a házaikat, egész városnegyedek váltak gyorsan hamuvá. Nők és gyermekek, öregek és betegek, mind a lángokba vesztek… ugyanígy felgyújtották a templomokat és kolostorokat az összes szentségekkel és azokkal együtt, akik ott kerestek menedéket… még a holtakat sem kímélték. A tetemeket kirángatták a sírokból és végigvonszolták az utcán, mintha ezek az érzéketlen testek képesek lettek volna érezni a bántalmazást… A vandálok ezután a Szent János ispotályt rohanták meg, és karddal végeztek az ott talált betegekkel…

Így írja le Türoszi William a latinok 1182-es legyilkolását Konsztantinopoliszban. De Konsztantinopolisz akkorra már sok vérontást látott. Maga Anna Komnéna meséli, micsoda fosztogatásra került sor, amikor apja hadserege a trónért folyó küzdelemben elfoglalta Kosztantinopoliszt, és hogy ez alkalommal “sem a templomokat, sem a legszentebb ereklyéket” nem kímélték. Azt mondja, a katonák tartózkodtak a gyilkolástól – egy másik történetíró, Zónarasz szerint gyilkoltak is –, “de minden más gonosztettet elkövettek, tökéletesen és kíméletlenül semmibe véve mások méltóságát”. Konsztantinopolisz egyik legszentebb ereklyéjét, Jézus Krisztus saját kezűleg Edessza királyának, Abgárnak írott levelét viszont nem a keresztesek rabolták el; 1185-ben, II. (Komnénosz) Andronikosz megbuktatásakor tűnt el, amikor a csőcselék ismét kifosztotta a templomokat, és kiszaggatta az ikonokat ezüst és arany keretükből. Természetesen a bizánciak egymás közötti háborúinak efféle tapasztalatai semmi okot nem szolgáltattak a keresztesek iránti nagyobb bizalomra – és őszintén szólva, ilyen ok nem is volt.

…Alexiosz is megtudta, hogy Bohemond [a keresztesek egyik vezére – R. P.] küldöttei útján békét ajánl, azt is tudta azonban, hogy saját környezete mindig kész újabb gonoszságra (látta, hogy lázadoznak minden alkalommal, és nagyobb fenyegetést jelentett számára a tulajdon vére, mint az idegen ellenség), és elhatározta, hogy nem küzd tovább kétfelé a két ellenséggel. A mondás szerint szükségből erényt kovácsolván úgy határozott, bölcsebben teszi, ha békét köt a keltákkal, és elfogadja Bohemond ajánlatát.

Így írja le Anna Komnéna a helyzetet, amelybe apja került. És nem ez volt az egyetlen eset; valamivel később arról ír, hogy Alexiosznak

alattvalói lázongása sem okozott kevesebb gondot – rájuk valójában még jobban gyanakodott, és igyekezett a lehetőség szerint védeni magát ellenük. Ügyesen szövögették hálóikat.

A latinok és görögök, Kelet és Nyugat konfliktusa csak tetőzött 1204-ben, a negyedik keresztesháborúban. Bizonyos, hogy Anna Komnéna gyanúja megalapozott, és a keresztesekben már korán feltámadt a vágy Konsztantinopolisz elfoglalására. Az ösztönzés a végső elhatározáshoz ismét bizánci oldalról érkezett. A keresztesek már letértek útjukról – eredeti céljuk a Szaladin által 1187-ben elfoglalt Jeruzsálem visszaszerzése volt –, és a keresztény Magyarország ellen indultak, hogy Zadar elfoglalásával fizessék meg Velencének átszállításukat Egyiptomba; ekkor megjelent Angelosz Alexiosz, a megbuktatott II. Izsák császár fia, és a segítségüket kérte. Sikerült megszöknie a börtönből, ahol megvakított apjával együtt raboskodott – és a keresztesek meghallgatták kérését. Nem ez az utolsó alkalom, hogy egy trónkövetelő akárkinek a segítségét elfogadja; 1442-ben XI. Konstantin fivére, Demeter a török udvarban szőtt terveket barátaival Konsztantinopolisz megtámadására.

Az általános bizalmatlanság légkörét, amelyben egyesek bármit hajlandók megtenni a trón megszerzéséért, jól illusztrálja egy Pszellosz által elbeszélt epizód. A halála előtt szerzetesi fogadalmat tevő IV. Mihály (1031–1041) jámbor tetteiről szólva Pszellosz ezt írja:

Vannak, akik, nem éppen a család iránti baráti érzelmektől vezéreltetve, hanem inkább előítéletekkel megterhelve azt mondják, hogy Mihályt bizonyos misztikus szertartások késztették arra, hogy a hatalomra törjön. Kísértetszerű jelenések, amelyeket csak ő látott (amint mondják), megjövendölték felemelkedését, és szolgálatukért cserébe azt követelték tőle, hogy tagadja meg Istenbe vetett hitét. Elbeszélésük szerint ez az egyezség kínozta és háborgatta most, arra kényszerítvén őt, hogy megpróbálja kiengesztelni a Mindenhatót.

Ez a macbethi történet a bizánci történelemben nem az egyetlen és nem is kivételes találkozás a gonosz szellemekkel. Bizánc belső démonai? Lehetséges; a törökökkel, frankokkal, latinokkal, szerbekkel, bolgárokkal és a többiekkel együtt azok is a létére törnek. De megint csak ne feledjük: Nyugat-Európa is a saját belső démonait kergeti; a nagy hajsza – amelyet boszorkányüldözésnek nevezünk – még csak ezután következik, és nagy lelkesedéssel fog részt venni benne mindenki: katolikusok és protestánsok, gazdagok és szegények, tanultak és tanulatlanok egyaránt.

 

 

Bizánc, tudomány, technológia: Mechanikus játékok és görögtűz

 

A császári trón előtt egy fa állott, aranyozott bronzból, és hasonlóképpen aranyozott bronzból készült madarak ültek az ágain (valódi) madarak kiáltásait hallatva, mégpedig mindegyik a maga fajtája szerint. A császár trónját úgy készítették el, hogy az egyik pillanatban nagyon alacsonynak, majd magasabbnak, s a következő pillanatban nagyon magasnak tűnik. Igen hatalmas, és bronzból vagy fából készült. Körülötte arannyal bevont oroszlánok, mintha őriznék, farkukkal a földet verdesik, szájukat kinyitva és nyelvüket mozgatva üvöltenek…

Azután háromszor arccal a földre borulván (proszkünésziszt végrehajtván) fölemeltem a fejemet, és a császárt, aki az imént kevéssel a föld felett ült, most más öltözetben, magasan a mennyezet alatt ülni láttam. Miképpen viszik ezt végbe, elképzelni sem tudom, hacsak nem olyasféle gépezettel emelik fel, mint ami a borsajtónál használatos. A császár ekkor nem szólott egyenesen hozzám, mert ha akarta volna is, a nagy távolság miatt nem érthettem volna szavait.

Ez Cremona püspökének, Luidprandnak a nevezetes beszámolója, aki valamikor 950 táján fordult meg a konsztantinopoliszi udvarban Itália királyának követeként. A mechanikus játékokat (automaton vagy automata) az antiktivásban is ismerték. Állítólag az elsőt, egy fából készült galambot, a tarentumi Arkhütasz (i. e. 400–350), mellesleg Platón barátja szerkesztette. Alexandriai Hérón (1. század) részletes értekezést hagyott ránk különféle vízzel, súlyokkal és gőzzel hajtott mechanikus játékokról. A szöveg, akárcsak az automaták, nagy népszerűségnek örvendett a reneszánszban. Egy erről szóló tudósítás Yeatset is megihlette, és közvetve hozzájárult a Bizáncról szóló költemény megszületéséhez.

Ez a dolog racionális oldala – amiképpen Luidprand is racionálisan reagált. Azonban az ókor és a középkor folyamán és a reneszánszban is az ilyesféle dolgok felcsigázták a képzeletet és legendákat szültek; természetes, hogy a mágiával hozták összefüggésbe őket. Így jött létre számtalan elbeszélés varázslókról, akiket olyasféle szolgák vesznek körül, mint amelyeket a 20. században, Karel Èapek híres drámája nyomán, robotoknak nevezünk. Luidprand talán nem igazán tartozott az ismertetett bizánci mutatvány “célcsoportjába”; számos követre nagyobb és mélyebb hatást gyakorolt.

E csodák alkotója Leo Mathematicus volt, akit León Philoszophosznak is neveztek (kb. 790–870), egy igazi reneszánsz személyiség. Orvos, költő és tudós volt, a Bardasz által a 9. század közepén megújított főiskola vezetője. Az iskola a Magnaura palotában működött, matematikát, asztronómiát, filozófiát és grammatikát tanítottak benne; később különböző profilú állami hivatalnokokat képeztek. Habár ezeket a bizánci iskolákat gyakran nevezik egyetemeknek, meg kell különböztetnünk őket a később Nyugaton megjelenő oktatási intézményektől.

A Luidprand által leírt mechanikus játékokon kívül Leo jelzőtornyok láncolatát is létrehozta Kisázsiától Konsztantinopoliszig, amellyel gyorsan hírt lehetett adni egy ellenséges támadásról. Az információ továbbítása tűzjelekkel nem volt ismeretlen az antikvitásban, Leo azonban néhány újítást vezetett be. A történészeknél különféle magyarázatokkal találkozunk ezeknek az újításoknak a természetét illetően, de mindegyik arra vezethető vissza, hogy a jeltovábbítást időben jobban koordinálták, akár mert Leo tartósabb tüzelőanyagot használt, akár mert pontosabban kiszámította az időeltolódást Konsztantinopolisz és az ázsiai városok között. Kilenc világítótorony alkotott láncot a konsztantinopoliszi császári palota és a kisázsiai Taurusz-hegylánc között, egy óra alatt gyűrve le 450 mérföld távolságot. Leo Mathematicus mellesleg 840-től 843-ig Thesszaloniké püspöke volt, de aztán leváltották a képrombolókkal fenntartott kapcsolatai miatt.

Az egyik róla szóló legenda szerint Mamún kalifa magához hívatta, gazdagságot és rangot kínálva neki: az egész szaracén nemzet hódolni fog neked, írta állítólag a kalifa, és egyúttal örök békét és 2000 font aranyat ajánlott fel Teofil császárnak. Teofil nem fogadta el ezt az ajánlatot.

Nem tudjuk pontosan, és alighanem soha nem is fogjuk megtudni, milyen technológiai megoldások álltak a Luidprand által leírt császári-diplomáciai mutatvány mögött, ahogyan annak a receptjét sem ismerjük, amit a kortársak “görögtűznek” neveztek. Ez a fegyver néhányszor megmentette a bizánci birodalmat, és még többször a bizánci flottát; olyan tűz volt ez, amelyet egyfajta fúvócsőből bocsátottak ki – helyesebben irányítottak –, és a vízen is égett. Csak homokkal és – a legenda szerint – vizelettel lehetett eloltani. Anna Komnéna leírja, hogy a Pisával vívott tengeri ütközet előtt bronzból vagy vasból készült oroszlánfejeket és más állatalakokat erősítettek a hajókra; aranyfüsttel vonták be őket, hogy még ijesztőbbek legyenek. A görögtűz aztán – folytatja Komnéna – csöveken keresztül ezekből az állatfejekből csapott ki, és úgy látszott, mintha tüzet okádnának. A görögtűz ez alkalommal is eldöntötte a csatát:

a barbárok eszüket vesztették a félelemtől… a tüzet egyenesen rájuk irányították, és erre nem voltak felkészülve; a tűz természete szerint fölfelé tör, de ez arrafelé lobbant, amerre a rómaiak akarták…

A hagyomány szerint a görögtűz megalkotója Kallinikosz építész volt, egy zsidó, aki az arab hódítók elől menekült Konsztantinopoliszba; találmányát először Konsztantinopolisz arab ostromakor, 674–678-ban használták, akkor mentette meg első ízben a várost. Receptjét, ismét csak a hagyomány szerint, csak a császárok ismerték, meg Kallinikosz leszármazottai, akik előállították; nincs kétség afelől, hogy a titkot jól őrizték. Egyes történészek szerint egyébként Kallinikosz története koholmány, és a görögtűz a konsztantinopoliszi alkimisták műhelyeiben született.

A mechanikus játékok és a görögtűz egyaránt arra mutatnak, hogy Bizánc, legalábbis történelme egy szakaszában, olyan technológiai tudást birtokolt és alkalmazott, amely Európa másik része számára hozzáférhetetlen volt. A császári diplomácia játékszerei talán az ókori mechanikusok tudásának termékei voltak, de nincs arról adat, hogy korábban, mondjuk a római császári udvarnál, ezen a módon alkalmazták volna őket. A görögtűz hatása korántsem korlátozódott a lélektani effektusra, de Anna Komnéna leírása bizonyítja, hogy azt is számításba vették.

Gyakran nem vagyunk tudatában a látszólag egyszerű dolgok fontosságának – Bizánc átvett még egy rendkívül fontos haditechnikai találmányt másoktól: a kengyelt. A hetedik században tanulták el használatát ázsiai lovasoktól, és később terjedt tovább Nyugat-Európába.

A “középkor” szó hallatán manapság az egyik első asszociációnk – a páncélos lovag. Kengyel nélkül ez a jelenség elképzelhetetlen volna – a páncélos vitéz túlságosan ingatag a nyeregben, ezért az antikvitás, akárcsak Bizánc az első századokban, csak könnyűlovasságot ismert. A kengyel átvételével Bizánc az első európai hatalom, amelyik nehézlovasságot alkalmaz; ennek puszta megjelenése rémületet vált ki az ellenségből.

A hadtudomány művelői és a történészek sokat értekeznek ma a lovasság és a gyalogság viszonylagos előnyeiről és hátrányairól, és általában úgy tartják, hogy a jó minőségű gyalogság, íjász egységek támogatásával, felülmúlja a lovasságot. A nehézlovasság nagy pillanata valószínűleg az első keresztesháború volt, amikor páncélos lovagok viszonylag kis csapata diadalmasan nyomult előre egészen Jeruzsálemig, a későbbi török háborúkban azonban ki fog derülni, hogy az európai páncélos lovagok többnyire alulmaradnak a török hadsereggel szemben, amelynek fő fegyvernemét a fegyelmezett gyalogság adja. Európa akkor kezd majd ismét győzelmeket aratni, amikor a tűzfegyverek fejlődése következtében visszatér a gyalogság taktikai elsőbbségéhez.

Ám akárhogy is állt a dolog taktikai szempontból, a nehézlovasság megjelenésének hatalmas következményei voltak a nyugat-európai társadalomra nézve. A páncélos lovag drága, attól kezdve, hogy kitűnő és jól betanított lóra van szüksége, egészen a páncél áráig; és bármi volt is elméletileg – vagy akár gyakorlatilag – a lovasság és gyalogság erőviszonya, a nehézlovassággal csak kitűnően kiképzett és nagyon fegyelmezett gyalogság volt képes szembeszállni.

Ilyen ellenfél a középkori Európában nem volt. A páncélos lovag, a dolog természetéből fakadóan, az uralkodó osztályhoz tartozott, és katonai fölénye világosan megmutatkozott a 14. és 15. század parasztfelkeléseiben, olyan időleges vereségek ellenére is, mint amilyen a franciáké volt a flandriai városokkal vívott háborúban, vagy Jan Žižka huszitáinak sikere Csehországban. Mindenesetre a nehézlovasság kivételesen fontos eleme volt a feudális társadalomnak, amely nélkül valószínűleg másmilyenné alakult volna.

Van még egy fontos találmány, amelyet manapság nyugat-európai szimbólumnak tekintünk, de Bizáncból érkezett ide – az orgona. Bizáncban született, az udvari ceremóniák céljaira, majd a 8. században rövid időre megjelent a templomokban is, hogy aztán hamar eltűnjön onnan. A templomi zenélés a pravoszláv egyházban máig kizárólag az emberi hangon alapul. Két orgonát küldtek ajándék gyanánt a frank udvarnak a nyolcadik és a kilencedik században, de tömegesen csak a 11. században érkeznek Nyugatra, és virágkorukat azután élik, hogy a 13. században feltalálják a confaltoriumot, a levegőszabályzót. A bizánci udvarban aranyból készült orgonák voltak, amelyek a császárt üdvözölték.

A bizánci asztronómia Ptolemaiosz Almagest^{2 című művén alapult, de már használták az asztrolábiumot, akárcsak a perzsa és arab csillagászati táblázatokat; Theodórosz Metokhitész (1270–1332), akinek nálunk kizárólag a Szerbiáról és a szerb udvarról szóló beszámolója ismert – a szerb udvarnál tett látogatása egyébként csak egy epizód volt az életében –, a kései Bizánc egyik legjelentősebb csillagásza volt. Mint mondja, lelkét megtisztítja az asztronómia azáltal, hogy az emberi fontoskodás szomorú látványa fölé emeli. Egyébként nagy logothétosz3 is volt II. Andronikosz idején. Egyik kortársa így jellemzi:}

Reggeltől estig teljességgel és nagy buzgalommal az államügyeknek szentelte magát, mintha a tudomány semmit sem jelentene számára, később azonban, este, miután elhagyta a császári udvart, úgy mélyedt el a tudományban, mint akitől idegen minden más foglalatosság.

Érdemes eszünkbe vésnünk ezt a leírást annak a Bizáncnak az egyik képviselőjéről, amelyet túl gyakran képzelünk el a vallás vagy a politika igájában sínylődő társadalomként.

Tanítványa, Niképhorosz Gregorasz többek között a naptár problémájával foglalkozott, és sajátos módszert dolgozott ki a Pászka dátumának megállapítására, aminek döntő jelentősége volt a keresztény Húsvét időpontjának meghatározásában. Egy 1324-ben megtartott tanácskozáson előterjesztette módszerét az udvari tudósoknak, és azok mind elfogadták, az akkori császár, II. Andronikosz azonban politikai és vallási okokból nem támogatta. Gregorasz kutatásait később XIII. Gergely pápa fogja felhasználni 1582-es reformjához, és korszerű időszámítást vezet be, amely azonban a pravoszláv félnek továbbra sem tetszik.

A 13. századi Bizáncban Geórgiosz Pakhümerész (1242–1310) aritmetikai, zenei, geometriai és asztronómiai tankönyveket írt, később pedig Maximosz Planudész Euklidészről adott elő, és előkészítette Diophantosz Arithmetikájának új kiadását. Geórgiosz Pakhümerész a tudományt – többé-kevésbé azt, amit mi értenénk ez alatt – szintén olyasminek tekintette, amit a művelt embernek ismernie kell. Az európai hagyomány nem mindig fogadta meg ezt a tanácsot; jobban megőrizte a szentek, teológusok, történészek és költők emlékét, mint az övét vagy Leo Mathematicusét. Valószínűleg azért is, mert a történészek többsége fájdalmasan hiányos természettudományos képzettséggel rendelkezett. A bizánci szellem fejlődése nem állt meg a birodalom hanyatlásával. Maximosz Planudész, Bizánc utolsó korszakában, elsőként vezette be az indiai számrendszert a nullával, és a négyzetgyökvonás új módszerét is kidolgozta.

Sajátos paradoxon ugyanakkor, hogy Bizánc utolsó napjaiban, Konsztantinopolisz 1453-as ostromakor a technológia a bizánciak ellen dolgozott. Ismeretes a legenda, mely szerint Mehmed ágyúi vették be a Várost. “Az ágyúk döntöttek el mindent”, mondja Krisztobulosz, és a régebbi történészek többsége, Ostrogorskit és Babingert is beleértve, idézi és hisz neki. A maiak, különösen a hadtörténészek, kételkednek az akkori tűzfegyverek ilyetén hatásosságában, és az állítást legalábbis túlzónak tartják. Az akkori ágyúk nagyon pontatlanok voltak, és valójában csekély tűzerőt képviseltek; az ostrom lefolyása, és különösen az események alakulása a május 29-i döntő roham idején azt bizonyítják, hogy az ágyúknak nem volt döntő szerepük. Mindazonáltal többé-kevésbé mindenki egyetért abban, hogy a török hadsereg akkoriban kivételes leleményességgel használta fel a tűzfegyvereket, különösen az ágyúkat; II. Mehmedről azt is állítják, hogy az ostrom idején egy különleges messzehordó ágyút szerkesztett. Egy Urban nevű mérnök szerepe is vitathatatlan a legnagyobb ágyúk megalkotásában; Urban először Konsztantinopoliszban lakott, de az elszegényedett kincstár nem tudott eleget tenni igényeinek, és ezért a másik félnek adta el tudását.⁴ Érdekes vita folyt Urban nemzeti hovatartozásáról: a többség hungarusnak, vagyis magyarnak tartja, de van olyan feltevés is, hogy erdélyi szerb volt; N. Iorga román történész pedig – románnak tekinti.

A paradoxon annál nagyobb, mert a jövőben a török sereg sem fog jeleskedni se az új technológiák kiaknázásában, se a hozzájuk való alkalmazkodásban. A szóban forgó évszázadokban a technológiai fejlődés – mai fogalmaink szerint – lassú, és sok idő fog eltelni, amíg a tökéletesített tűzfegyverek olyan kizárólagos jelentőségre tesznek szert, mint amilyennel a 19. század végének és a 20. század első felének háborúiban rendelkeztek. Konsztantinopolisz elfoglalása után még nagy győzelmek és nagy hódítások várnak a törökökre, Buda bevétele és Bécs ostroma.

Orhan Pamuk Isztambul című könyvében⁵ elmeséli, hogy gyermekkorában édesanyja hajókirándulásra vitte a Boszporuszon, majd partra szálltak a Rumelihisar erődnél, mely Konsztantinopolisz 1453-as bevételének fontos helyszíne volt.

…A bátyámmal ilyenkor mindig megrohamoztuk az oszmán kori erőd falait, fölmásztunk Hódító Mehmet ágyúira, és az üvegcserepek, eldobált hulladékok, üres konzervdobozok és cigarettacsikkek közt hortyogó részegeket és hajléktalanokat látva valahogy éreztük, hogy az itt élők számára mennyire homályos, titokzatos és érthetetlen dolog lehet Isztambul és a Boszporusz hatalmas történelmi öröksége.

 

 

Csúfak, züllöttek, hazugok, piszkosak, kapzsik és főként gonoszok; Kelet és Nyugat

 

A latinok, állapítja meg Alain Ducellier, a legidegenebbek az idegenek között.⁶ A “görögöket” ugyancsak nem kedvelik a másik oldalon; a “latin” és a “görög” a szembenálló közösségekben afféle szitokszónak számít. Már Plautusnál olvasható a “graeca fides nulla fides” mondás, a görög becsület nem becsület, tehát soha ne higgy egy görögnek.⁷ Ezt a véleményt a keresztény korban csak megerősíti a keleti és nyugati egyház közötti szakadás. A 12. és 13. század fordulóján egy német szerzetes kijelenti, hogy Bizánc “a szennyek szennye”, fex fecis.

Van a minősítéseknek egy listája, amelyik gyakorlatilag azonos a két oldalon, csak éppen a másikra vonatkozik. A másik eretnek; valamivel enyhébb változatban, már-már eretnek. Nem lehet hinni sem a szavának, sem az ígéreteinek. Ahogy Pszellosz számára minden szláv szkíta, úgy Anna Komnéna számára a nyugatiak váltakozva latinok, frankok vagy kelták, de közös tulajdonságaik egyesítik őket: a kapzsiság és erőszakosság, még olyankor is, amikor bosszútól kell tartaniuk. Röviden: az erőszak kedvéért szeretik az erőszakot.

Runciman a keresztesháborúkról szóló műve elején rámutat – és egyébként sok történész egyetért vele – egy lényeges különbségre az erőszak elméleti megközelítésében:

A keresztény polgár egy alapvető problémával szembesül: van-e joga a hazájáért harcolni? Vallása békevallás; a háború pedig gyilkolást és pusztítást jelent. A korai egyházatyákban efelől semmi kétség nem volt. Szerintük a háború minden esetben gyilkosság. A Kereszt győzelme után azonban, amióta a császárság kereszténnyé vált, nem kellene-e a polgároknak készen állniuk arra, hogy fegyvert ragadjanak javaik védelmében?

A keleti egyház szerint nem kellene. Legfőbb kánonalkotója, Szent Vazul, habár belátta, hogy a katonáknak engedelmeskedniük kell, úgy vélte, hogy aki a háborúban gyilkol, annak vezeklésképpen három eszrendeig tartózkodnia kell a szentáldozástól. Ez a tanács túlságosan szigorú volt. A bizánci katonát a valóságban nem kezelték gyilkosként. De hivatása nem vetett rá jó fényt. A halál a csatatéren nem hozott dicsőséget, a hitetlenek elleni harcban elesni nem jelentett vértanúságot…

Mennyire változott meg ez az elmélet, és mennyiben volt csupán “pacifista ábránd”, mint Ducellier mondaná? Elég elolvasni korunk iskolai történelemkönyveit, hogy a válasz világos legyen. Mégis: létezik ilyen elmélet és ilyen ábránd. Ugyancsak tévedés volna azt hinni, hogy minden bizánci minden korban osztotta ezt a meggyőződést: Niképhorosz Phókasz császár (963–969) azt követelte, hogy minden katonát, aki a hitetlenekkel, azaz muszlimokkal vívott háborúban esik el, nyilvánítsanak szentté. Szemlátomást itt is a szent háború eszméje bukkan fel, habár az egyház hivatalosan mindvégig nem fogadja el.

Az “igazságos háború” elmélete Cicerótól származik – Róma háborúihoz filozófiai igazolásra volt szükség. Cicero azonban nem volt keresztény; a kereszténységben elsőként Szent Ágoston fogalmazza meg ezt az elméletet, megoldása pedig lényegesen különbözik Szent Vazulétól. A katona, aki legitim keresztény uralkodó parancsára öl a háborúban, valójában “kard”; ennek következtében különösebb bűn nem terheli. Augustinus “igazságos háború” fogalma – mely lényegében, a modern felfogáshoz hasonlóan, az önvédelem jogán alapul – nem ennyire egyértelmű, de a tézis folytatását jelenti keresztény keretben; később könnyű volt egyszerűsíteni. Runciman szerint II. Orbán sohasem ígért a kereszteseknek feltétlen bűnbocsánatot – még hősi vagy vértanúhalál esetén sem –, mert a bűnbocsánathoz mély és őszinte megbánás kell, felhívását mégis így értelmezték; ám egyetlen bizánci sem lenne képes arra, hogy egy műnek a Gesta Dei – Isten művei – címet adja, és aztán a vérontás történetét írja le és dicsőítse benne. Anna Komnénát különösen elborzasztja a papi személyek részvétele a harcban. A latinok, mondja, máskét fogják fel a papságot, mint mi. A latin papok képesek arra, hogy Krisztus Testét és Vérét osszák, és ugyanakkor készek vért ontani.

Talán ez az egyik oka annak, hogy Bizánc egész fennállása alatt a diplomáciai megoldásokra hajlik? Mondhatni, jóval Clausewitz előtt felfogta és megértette, hogy a háború a politika folytatása más eszközökkel, tehát nem cél önmagában, ahogy a barbár törzsek és későbbi államaik felfogták. A Nyugat arisztokratakódexében a háború és a vadászat az a két tevékenység, amely egyedül illik egy lovaghoz; a bizánci felfogás szerint a háború olyasmi, amit el kell kerülni, ha lehetséges.

A hadvezérnek (úgy gondolom) nem kell makacsul arra törekednie, hogy karddal győzzön; van, amikor finomabb eszközökhöz kell folyamodni, ha a körülmények lehetővé teszik és megengedik, hogy úgy is teljes diadalt arasson. Amennyire tudjuk, a hadvezér fő feladata az, hogy győzzön, mégpedig nem csupán a fegyverek erejével, hanem tárgyalások segítségével is; itt is van más mód – némelykor, ha alkalom adódik, az ellenséget csellel is meg lehet semmisíteni.

Nem kétséges, hogy Anna Komnéna e szavaiban minden nyugati lovag mindannak a rossznak a kifejezését látná, amit a görögök képviselnek; de vajon a nyugati lovagok – és végül is, bárki a történelemben – lényegében becsületesebben jártak-e el? Vajon az adott szó betartása szabály vagy kivétel a történelemben? Amíg folynak a tárgyalások, mindegyik fél a lehető legtöbbet próbálja biztosítani a maga számára; a diplomácia versengés, de nem erő és hősiesség, hanem más képességek kellenek hozzá. Az, hogy a diplomácia, akárcsak a hozzá szükséges képesség, gyakran megvetés tárgya, megint csak annak az értékrendjéről mond a legtöbbet, aki megveti, arról az értékrendről, amely teljességgel logikus egy páncélos lovag számára. Összegezve azt mondhatjuk, hogy egy olyan értékrendről van szó, amelyben a háború – mint érték – magasan fölötte áll minden lehetséges háborúellenes kijelentésnek, és ezek gyakran csak a pótlólagos igazolás szerepét játsszák; Augustinus elméletét az igazságos háborúról éppen ezért nem csupán lelkesedéssel fogadták, hanem leegyszerűsítették, egyenesen lecsupaszították.

Persze feltehetjük azt a kérdést is, hogy vajon Bizánc egész fennállása folyamán csak azért háborúskodott-e, mert rákényszerült, vagy pedig értékrendszere belső ellentmondást tartalmazott. Bizánc, helyzeténél fogva, mindenkinek az útjában állt, ám ne feledjük – ha egyetértünk is abban, hogy Bizánc, legalábbis Justinianus óta, egyfolytában defenzívában volt –, hogy a hatalom bizánci elmélete igencsak sajátos. A római, vagyis bizánci császár a világegyetem ura; mint ilyen, valójában a többi uralkodó legitimitásának forrása. Róma bizonyos pillanatokban csaknem az egész ismert világot uralta, vagy talán pontosabb azt mondani, hogy a világ annyiban volt ismert, amennyiben a római legionáriusok megismerték; vagyis Skóciától a Szaharáig. Az évszázadok folyamán e terület legnagyobb része elveszett, ez azonban csak annyit jelentett, hogy Bizánc – vagyis szerintük Róma – pusztán területei visszaszerzéséért harcol; eszerint az elmélet szerint, hogy egy későbbi terminológiát használjunk, minden hódítás reconquista, a dolgok korábbi, legitim rendjének helyreállítása.

Természetesen a helyzet a bizánci elmélet esetében is bonyolultabb, és nem mondható, hogy Bizáncot békén hagyták volna, ha kevésbé imperiális ideológiával rendelkezik. Amely egyébként csak még vonzóbb zsákmánnyá tette Bizáncot és Konsztantinopoliszt; hiszen e felfogás szerint, aki megszerzi Konsztantinopoliszt, a piros almát, ahogy az oszmán törökök nevezték, az a római uralkodók legitimitására tesz szert. Ezt gondolta Hódító Mehmed; de ezt gondolták a bolgár cárok is, amikor a romék császárának nevezték magukat, és ezt gondolta Dušan cár is, amikor 1346-ban a szerbek és a rómaiak császárának – basileuV kai autokratwr SerbiV kai RwmaniV – kiáltotta ki magát; egy baszüleiosznak és autokratórnak római titulust kellett viselnie, különben címének semmi értelme nem volt; ahhoz, hogy az orosz uralkodó cár és egyeduralkodó lehessen, elengedhetetlen volt a harmadik Róma elmélete.

Ami nem változtat a tényen, hogy a bizánci értékrend különbözött, mondhatni, a világ többi részéétől, és itt nem annyira a világ többi részének a hitbéli hovatartozása a lényeges, mert a bizánci szellem bizonyos megnyilvánulásai – vagy amit ezeken értettek – a katolikusokból, pravoszlávokból és muszlimokból egyaránt megvetést váltottak ki; olyannyira, hogy szinte egyszerűbb volna elfogadni a bizánci terminológiát, és a világnak ezt a maradék részét “barbár”-nak nevezni. Amikor Anna Komnéna azt írja, hogy az apja és a nagybátyja “rendelkezett azzal a képességel, hogy látszólagos engedmények mögé rejtse titkos gondolatait és szándékait”, akkor nem csupán kora minden latinja, szerbje, orosza vagy törökje látta ebben a görög álnokság kifejeződését, hanem ma sem számíthat pozitív megítélésre. Pedig Anna Komnéna ezt bóknak szánja, apja és nagybátyja dicséretre méltó tulajdonságaként említi.

Ahhoz, hogy az ember képes legyen így viselkedni, rendelkeznie kell egy nagyon sajátos képességgel – az önuralom képességével –, mely tulajdonság nagy becsben állt a hellenisztikus korban, és nagyon könnyen vált kereszténnyé. Uralkodni önmagunkon – legyőzni önmagunkat, ahogy a keresztények mondják – mindenekelőtt és mindenekfölött az érzékeink, a testi felünk, az alantas természetünk feletti uralmat jelentette – vagy egy másik változat szerint a természetünk fölötti uralmat, hiszen a “természet” szó mellett az “alantas” jelző már teljesen felesleges. Egy ilyen eszménynek, amelyet a kereszténység és a Sztoa is osztott, különféle következményei voltak a világhoz való viszonyra és a viselkedésre nézvést. Homérosz megsebzett hősei ordítanak, és ebben nincs semmi szégyenletes. Pszellosz és Komnéna különösen kiemelik, milyen türelemmel viselik hőseik a fájdalmakat; az ő változatuk szerint ebben hitük mélysége fejeződik ki, mert a fizikai fájdalmat Isten igazságos büntetésének tekintik bűneikért, amiért a megbüntetett hálával tartozik. Isten könyörületes, mert még ebben az életben büntet, figyelmezteti őket, hogy legyen idejük megbánni bűneiket, és ezzel elkerülni az igazi büntetést, amely haláluk után várna rájuk. A Sztoa más indoklást talált, de a szenvedés és a bajok sztoikus tűrése közmondásos.

Egy bizánci tehát képes visszafogni magát, uralkodni magán, és ez pontosan az, amire a barbárok nem képesek, és ezért nézi le őket – különösen a teljesen zabolátlan nyugati barbárokat – Anna Komnéna, még ha elismeri is katonai bátorságukat és ügyességüket. Ez nem a barbárok esetleges tulajdonsága, ez a lényegük, ez az, ami barbárokká teszi őket.

A barbárok pedig a maguk részéről mindenben görög álnokságot látnak: Ostoba görögök, elegem van az őszintétlenségből és a köntörfalazásból, vetette oda a bizánci követeknek Halil pasa, mielőtt Mehmed, a leendő Hódító serege megindult Konsztantinopolisz ellen. Nem vitás, ez az adott perc szókészlete, annak a nyelve, aki már alig várja, hogy elinduljon a végső leszámolásra; azonban az őszinteség pillanata is, amikor a gyengébbről kimondhatjuk, amit gondolunk róla – mert gyengébb.

CSORDÁS GÁBOR fordítása

 

^*

^{Radoslav Petković esszéjének első két része a februári és márciusi számunkban olvasható. (A szerk.)}

¹

^{A keresztesháborúk történetét tárgyaló kasszikus mű: Steven Runciman: A History of the Crusade, Cambridge UP, 1951. Magyarul: A keresztes hadjáratok története, Osiris, Budapest, 2002.}

²

^{Ptolemaiosz Mathématiké szüntaxisz című műve, amely arab fordítása címén vált ismertté. (A ford.)}

³

^{megasz logothétosz: főminiszter (A ford.)}

⁴

^{Konsztantinopolisz bukásáról lásd, természetesen, Steven Runciman: The Fall of Constantinople 1453, a ma hozzáférhető CANTO kiadásban, továbbá Nicol már említett, Besmrtni car című könyve. Kitűnő leírást olvashatunk még Franz Babingernél, Mehmed Osvajaè, Tomislav Bekić (ford.), Matica Srpska, Belgrád, 1968. és Jacques Heernél, Chute et mort de Constantinople 1204–1453, Perrin, Paris, 2004. Annak, aki egy helyen szeretne minél teljesebb és érzékletesebb leírást találni a színhelyről, a fegyverekről és a taktikáról, ezt a könyvet ajánlom: David Nicolle: Constantinople 1453, ill. Christa Hook, Osprey, 2000.}

⁵

^{Isztambul. A város és az emlékek, Ulpius-ház, Bp., 2007. 75–76. o. Nemes Krisztián fordítása. (A ford.)}

⁶

^{Alain Ducellier: Le Drame de Byzance, Hachette, Paris, 1976.}

⁷

^{Radivoj Radić: Strah u poznoj Vizantiji, 1180–1453, Stubovi Kulture, Belgrád. Más helyeken is hivatkozom ebből a könyvből vett példákra.}