“csorba lépcsőkön föl a tisztaságig”

(P. Gy.)

Ez a történet egy középiskolai tanári szoba legbelső zugában kezdődik, hogy aztán nem is annyira egyenes úton érjen ki az utcára, térben és időben ráadásul jócskán eltolódva. Mire a történet véget ér, már este lesz, és a város egy másik szegletében fogunk csatangolni, kétségbeesetten keresve az utca lámpafényes oldalát, na meg főként a hazavezető utat, miközben fejünkben a lehető legsötétebb gondolatok fognak kergetőzni, és képtelenek leszünk szabadulni bizonyos élményektől, amelyekkel a közelmúltban lettünk gazdagabbak. Az akkori közelmúltban, amely azonban számunkra most még a nem is annyira közeli jövőt jelenti, hiszen egyelőre történetünk legelején járunk, abban a bizonyos fentebb említett tanári szobában, s annak is legbelső zugában. Pontosítsunk: ez a bizonyos tanári szoba két részre oszlik. Ahogy belép az ember a folyosóról, egy tágasabb, majdhogynem emberi léptékű szobába jut, ahol 6-7 asztal zsúfolódik össze, a hozzájuk járó tanárokkal egyetemben. Ezt a “nagyszobát” keskeny ajtó választja el egy kisebb, kamraszerű helyiségtől, amely voltaképpen afféle póttanári olyan kollégák számára, akiknek már nem jutott hely a kinti részben. Nem feltétlenül negatív megkülönböztetés ez, a kistanáriba “száműzött” tanárok nem egyértelműen rosszabb pedagógusok a másik helyiségben tanyázó társaiknál, legfeljebb csak ügyetlenebbül tudnak helyezkedni, vagy elkülönülő alkatok, esetleg egyszerűen később érkeztek az iskolába. Erre gondolt Kollarik, amikor megmutatták a helyét ebben a cellácskában, pontosabban, amikor a magyar munkaközösség vezetője, Dr. ez meg az (Kollarik ugyanis hirtelen zavarában nem értette a szúrós tekintetű hölgy nevét, és ez a hirtelen zavar még jó néhány hétig eltartott, Kollarikban még inkább erősítve az elanyátlanodás érzését), a nyelvtudományok kandidátusa az ujjával bökött a keskeny ajtóból a kisszoba legtávolabbi szegletében megbúvó asztal felé, mondván: “Az lesz a maga helye”, hogy azonnal sarkon forduljon, mintha már a helyiségbe való bepillantás is csorbítana a tekintélyén. Legalábbis Kollarik így érezte, valószínűleg tévesen, de hát legyünk elnézőek vele, elvégre az első munkahelyéről volt szó, és a fenekén még ott virított az egyetemi lét tojáshéja.

Legyünk őszinték, Kollariknak nem igazán fűlt a foga a pályakezdéshez. Valójában persze azt sem tudta, hogy szíve szerint mihez fűlne a foga, ha esetleg ahhoz nem, hogy ne csináljon semmit. De ez sem teljesen igaz. Kollarik egyszerűen csak nem tudta, hogy mit akarna csinálni. Az egyetem sem vonzotta, tehát azt sem lehet mondani, hogy az elmúlt időket kívánta volna vissza, terhére volt már az utolsó időszak, amikor nem foglalkozott semmivel, csak élte azt a bizonyos “arany életet”, ami állítólag az egyetemistáké, de amiből ő nem látott mást, mint több hónapos időhúzó semmittevés után a vizsgaidőszakok izzadságszagú és kapkodó görcsét, hogy lehetőleg minél kevesebb tanulással teljesítse a minimumot, és aztán lehajtott fejjel vagy éppen ingerült ellenszegüléssel hallgassa a szülői szemrehányásokat. Kollarik nem találta a helyét az egyetemen. Valójában sehol sem találta a helyét, de mivel értelmiségi családból származott, amelyben hagyomány volt az egyetemi végzettség, föl sem merülhetett, hogy mást csináljon érettségi után, tehát öt éven keresztül az omladozó Duna-parti épület zegzugos folyosóin érezte idegenül magát. Persze az is lehet, hogy máshol, más körülmények között még elveszettebb lett volna, de ezt nem volt alkalma kipróbálni. Így amikor megkapta a diplomáját, mindenképpen érzett valamiféle megkönnyebbülést, hogy legalább ezen túl van, most már jöhet bármi, de mindenekelőtt néhány hét nyugalom. Ehelyett a néhány hét helyett azonban már a diplomaosztója utáni családi vacsorán közölte vele az édesapja, hogy fölhívta egy régi jó barátját, aki nem is annyira mellesleg egy jó nevű belvárosi gimnázium igazgatója, nincs-e véletlenül üresedés náluk, és mit tesz isten, a barátjáéknál éppen magyartanárra van szükség, másnap reggel nyolcra már várja is Kollarikot az irodájába. Kollarik egy pillanatig sem késlekedett a válasszal. Azonnali néma csend volt ez a válasz, amelyből érzékeny fülek, mondjuk, egy anyai fejen tanyázók, kihallhatták a teljes kétségbeesés hangtalan sikolyát. Ám családjukban az apa volt a döntéshozó, nemcsak azért, mert ő biztosított az átlagos értelmiségi életszínvonalhoz képest viszonylagos jómódot szerettei számára, hanem mivel társadalmi helyzetében is feltétlen megbecsülésnek örvendett, még egy egykori miniszter, sőt két jelenlegi államtitkár közeli ismeretségével is büszkélkedhetett, s mindez hozzátartozói szemében mitikus nagyságúvá növelte alakját. Apelláta tehát föl sem merülhetett. Így aztán Kollarik a tiszteletére rendezett vacsora hátralevő részében úgy érezte magát, mintha a semmi ágán üldögélő, átültetésre váró szív lenne, és a desszert elfogyasztása után olyan sietséggel távozott a nagyszüleitől örökölt belvárosi lakásába, mint akinek sürgősen, még éjfél beállta előtt föl kell vennie az utolsó kenetet.

Másnap reggel hétkor az apja telefonja ébresztette, aki biztos akart benne lenni, hogy nem kési le a fontos, legalábbis az ő, mármint az apa számára oly fontos randevút, és így már tényleg nem volt mit tenni, Kollarik felöltözött (apja javaslatára, ami azonban inkább afféle diplomatikusan megfogalmazott napi parancsként hangzott, még nyakkendőt is próbált kötni – egyikét a nagyapjától rámaradt csupaszín nyakkendőcsodáknak –, de aztán ráébredt, hogy mivel nem ért hozzá, csak kompromittálná magát egy összevissza bogozott selyemdarabbal a nyaka körül, ami inkább egy meghiúsult öngyilkossági kísérlet képzetét keltené a gyanútlan szemlélőben), és aztán egy utolsó pillantást vetve lakása oly marasztalóan hívogató berendezésére, útra kelt a gimnázium ismeretlen messzesége felé. Mivel ez az “ismeretlen messzeség” valójában ötperces sétát jelentett (igaz, hogy ezalatt az öt perc alatt lelki szemei előtt kétszer is lepergett az élete), ezért minden vonakodása ellenére is a megbeszélt időpont előtt érkezett az iskola titkárságára, és így még végtelen pillanatokig bámulhatta a falakon az egykori igazgatók arcképeit, amelyek olyan benyomást tettek rá, mintha egy büntetés-végrehajtási intézet hóhéri karának fényképsorozatát szemlélné. Aztán nyílt a hatalmas, műbőr borítású ajtó, és egy enyhén borízű, ám meglehetősen nagy terjedelmű hang (amely mögött mintha nem lett volna senki, legalábbis Kollarik nem tudott az ajtónyílásban bárkit is fölfedezni) belépésre szólította föl.

Az igazgatói iroda olyan nagy volt, hogy egy pillanatra azt hitte, valamiféle díszterembe érkezett, és önkéntelenül keresni kezdte tekintetével az átjárót, ami a megfelelő helyiségbe vezetheti, amikor a hatalmas üres tér túlsó sarkában fölfedezett egy meglepően kicsi íróasztalt, amely zsúfolásig meg volt pakolva mindenféle irattal, és a papírhalom mögül egy nagy vörös fej kandikált elő, amely az előbb hallott hangon az üdvözlés meglehetősen különös formáját röpítette felé: “Mit bámul, mint ökör a csalamádéra?! Jöjjön már közelebb!”

Kollarik megpróbált úgy araszolni előre, mintha valójában távolodna, és csak újabb, erőteljes nógatásra gyorsította meg a lépteit. “Szóval maga az…”, szólt egy kicsi száj a nagy vörös fejen, amely fej meglehetősen erős kontrasztot alkotott az apró, ám gömbölyű testet borító fehér köpeny, valamint a köpeny alól kivillanó fekete zakó színével, “az apját jól ismerem, nagyon derék ember, jó magyar ember…”, tette hozzá olyan fenyegetően, mintha legalábbis kétségbe vonná, hogy az apa derekassága és jó magyarsága Kollarikot elnézve öröklődhetett volna. És valóban, Kollarik agyán végigfutott a gondolat, hogy vajon teljes joggal lehetne-e őt fiatal, ám derék és jó magyar embernek tekinteni, ha ennek kritériumait ez a nagy vörös fejű, fehér köpenyes ember állapítja meg. “Na, mutassa csak a diplomáját!”, szólt rá a vörös fejű, ami úgy hangzott, mintha egy rendőri intézkedés részeként az iratait kérte volna el, mert, mondjuk, a közveszélyes munkakerülés gyanúja forog fenn. És Kollarik tényleg úgy érezte magát, mint akit joggal gyanúsítanak bármilyen hasonló aljasság elkövetésével, hiszen a szíve szerint a társadalom számára talán valóban közveszélyes módon került volna mindenféle kontaktust ezzel a vörös fejű emberrel és az általa vezetett intézménnyel, s ezért aztán olyan remegő kezekkel nyújtotta át a kért dokumentumot, hogy még a figyelmetlen szemlélő számára is világossá vált volna, hogy vaj van a fején.

“Lássuk csak!”, mondta az igazgató, és kinyitotta az oklevelet. De valójában bele sem tekintett, hanem Kollarik szemébe fúrta átható pillantását (ami annak ellenére sikerült neki, hogy Kollarik buzgón próbált másfelé pislogni), és csak annyit mondott: “Hát ezzel nem nagyon lehet dicsekedni…”. Elhallgatott és percekig mereven bámult Kollarikra, aki úgy érezte, hogy most, miután földre került, csak össze kell görnyednie, és akkor a további rúgásokat is el tudja viselni. Ám a vörös fejű arca egyszerre földerült, “No nem baj, majd odafigyelünk magára!”, rikkantotta megváltozott hanghordozással, fölpattant az íróasztal mögött (állva szinte még kisebb volt, mint ülve, ám a feje, mintha még nagyobbra nőtt volna), kicsit (már amennyire a pocakja engedte) előre dőlt, és kinyújtotta a karját: “Engedd meg, én vagyok az idősebb!” Kollarik kezet fogott az igazgatóval, és közben egy huszadik század eleji, vaskosan realista magyar regényben érezte magát, ami látszólag kedélyesen kezdődik ugyan, de egy mindent felemésztő hatalmas tűzvésszel fejeződik majd be. És ezt az érzését még hetek múltán sem tudta elfelejteni.

Így került Kollarik a két részre osztott tanári szoba legbelső zugába, az ablak mellé, ahol volt egy asztala olvasólámpával (“feltehetőleg a havi egyszeri kötelező éjjeli őri szolgálat esetére”, gondolta magában Kollarik, amikor először pillantotta meg a lámpát, mert egyébként el nem tudta képzelni, hogy mi szüksége lehet rá kizárólag délelőtti időbeosztása mellett), valamint az asztal fölött egy bekeretezett fényképe, melyen a magyar irodalom nagyjainak arcképcsarnokából egy szúrós tekintetű, bajuszos férfiú nézett rá megrovóan, és az alábiggyesztett idézettel óvta őt a bűnösök közötti cinkos némaságtól, mely idézetet Kollarik a kezdeti időkben némileg tanácstalanul próbált vonatkoztatni a nagy fejű igazgatót és a nyelvtudós munkaközösség-vezetőt magában foglaló tantestületre. Meglehetősen ritkán ült azonban asztalánál a rácson keresztül kifelé bámulva a napsütésben fürdő vagy eső mosta utcára (amely utca, egyes szakértő források szerint, a főváros legkutyaszarosabb utcája volt), mivel az első adandó alkalommal, akárcsak egyetlen lyukasóra erejéig is, iszkolt haza, ötpercnyire lévő lakásába, ahol úgy fújhatta ki magát, mintha a Titanic egyik utasaként sikerült volna még egy utolsó helyet elcsípnie a mentőcsónakban. De ha nem volt más választása, és mégiscsak el kellett töltenie egy-egy szünetet a magyartanári belső helyiségében, akkor úgy megbújt ott, mint aki legszívesebben a saját létezését is feledné tizenöt perc idejére. Ennek megfelelően a kollégái is csak akkor vettek róla tudomást, amikor éppen véletlenül beléütköztek a tanári ajtajában, de egyébként még talán a folyosón is általuk nem tanított, felsőbb évfolyamos diáknak nézték. Így eshetett az első napok egyikén (amikor Kollariknak még kulcsa sem volt a magyartanári ajtajához, mely ténynek – gyatra szójátékkal élve – kulcsfontossága lesz a hamarosan elmondandó eseményekben), hogy miközben bent matatott a belső helyiség rejtekében, és próbálta végiggondolni az előtte álló óra anyagát (még pontosabban arra gondolt, hogy már csak egy órát kell kibírnia, és újabb délután haladékot nyer ebben a mindennapos túlélési gyakorlatban, amit tanításnak csúfol a köznyelv), egyszer csak rémülten hallotta, hogy nyílik és csukódik a külső szoba ajtaja, majd kulcs fordul a zárban, és távolodó léptek egyre halkuló hangja hallatszik a folyosóról. Az azonnali rémület persze némileg túlzó kifejezés: Kollarik az első pillanatban tökéletes nyugalommal gondolta végig, hogy ezúttal, úgy látszik, csak egyvalaki tartózkodott a tanári külső részében; majd az villant az agyába, hogy ezek szerint a folyosóra nyíló ajtónak kulcsa is van, és ő mindeddig csupán a sors szeszélyéből találta mindig nyitva; és akkor hirtelen rádöbbent, hogy jé, hiszen őt bezárták. Azonban ez a felfedezés is csupán a meglepetés erejével hatott rá, és csak amikor egy-két perc múltán meghallotta az óra kezdetét jelző csengőt, ébredt annak tudatára, hogy kutyaszorítóba került. Hogy itt áll, mint egy fába szorult féreg, és még csak ordítania sem szabad, elvégre mégiscsak különösen venné ki magát a tanári ajtaján belülről kifelé dörömbölő, rikoltozásával az iskola csengetés utáni csendjét felverő, néhány napos tanítási tapasztalatával még tanárnak is alig nevezhető újsütetű munkaerő. Kétségbeesésében még az ablakot is méregetni kezdte, ám rögtön látnia kellett, hogy legfeljebb a rács rúdjai közé tudna beszorulni, amivel nem egyértelműen javítana a helyzetén. Már éppen azon volt, hogy föladja a dolgot, letelepedjen az asztalához, és lesz ami lesz alapon azon kezdje törni a fejét, hogy milyen mesét fog beadni a nagyfejű igazgatónak a meg nem tartott óráról, amikor egyszerre zörrent a zár, föltárult az ajtó, és mint egy szolgálatkész isten a jól olajozott masinából, belépett egy ismeretlen nő, aki épphogy bele nem ütközvén az ott ólálkodó Kollarikba, fölsikoltott: “Jézusom, maga meg kicsoda?!”, ami némileg úgy hangzott, mintha a Megváltó kilétét firtatná, holott csak a váratlan találkozás hatott rá rémítően. A helyzet azonban gyorsan tisztázódott, kiderült, hogy a nő is magyartanár, csak külföldi utazása miatt – természetesen igazgatói engedéllyel – néhány nappal meghosszabbította a nyári szabadságát, és így Kollarik, gyors köszönetnyilvánítás után, pár perces késéssel ugyan, de megtarthatta az óráját. Mindenesetre ettől kezdve a már egyre kevésbé ismeretlen nő – akit nevezzünk ezentúl Adélnak – védőszárnyai alá vette a kezdeti csetlés-botlásában valóban segítségre szoruló Kollarikot, anyja helyett anyjaként pátyolgatta, és néhány hét elteltével, mintegy a magánéletre is kiterjesztve a szépen bimbódzó munkahelyi kapcsolatot, meghívta magához vacsorára. Pontosabban magukhoz, ahogy mondta, hiszen férje, a közismert építész, aki a főváros több fontos középületét is a nevével jegyezte, valamint Kollarikkal nagyjából egyidős fiúk is szívesen találkozna az Adél által már annyit emlegetett ifjú kollégával. Itt kezdődik voltaképpen történetünk, ezután a némiképp hosszadalmas, ám a cselekmény egésze szempontjából nem mellékes bevezető után, hogy aztán olyan tájakra kalauzolja a talán már nem is egészen gyanútlan olvasót, mely tájakról csak meglehetősen különös tapasztalatok birtokában lesz visszatérés, ha ugyan visszatérésnek nevezhetjük majd az utolsó mondat végére elhelyezett pontot.

Egyelőre azonban ott tartunk, hogy Kollarik – nem lévén eléggé jártas a diplomatikus visszautasítás gyakorlatában – elfogadta a vacsorameghívást, és elbeszélésünk folyamán immár másodszor kényszerült gondos öltözködésre, amit kissé talán túlzásba is vitt, és úgy érkezett – a kötelező virágcsokorral és jó minőségű száraz vörösborral a kezében – a megadott címre pontosan öt perccel a megbeszélt időpont után, mint akit az édesanyja vágott puccba az első áldozása alkalmából. A megadott cím a főváros egyik külső kerületének impozáns villaépületét jelentette, egy legalább száz éves, a maga idejében minden bizonnyal önálló rezidenciának épült, ám a későbbi korok praktikusabb felfogása szerint több lakásra osztott kertes házat, amelynek kapuja előtt Kollarik jócskán elbizonytalanodott. A négy csengőgomb mellett elhelyezett nevek egyike sem volt ismerős ugyanis számára. Akkor jutott eszébe, hogy Adéllal minden egyéb részletet tisztáztak ugyan, de a nő valószínűleg magától értetődőnek vette, hogy Kollarik tudja a vezetéknevét. Pontosabban a férjéét, akiről egyébként is meg volt győződve, hogy mindenki ismeri, hiszen fontos közéleti ember, büszkén is viselte a nevét, de Kollariknak mégsem azon mutatkozott be, neki rögtön fölajánlotta a tegeződést, hozzátéve, hogy szólítsa nyugodtan Adélnak. Kollarik viszont, aki még a saját külön bejáratú magánéletét is inkognitóban élte, nem volt tisztában a közélet kitűnőségeivel. Persze hallott valamit harangozni, és az iskolában is nyilván elhangzott a füle hallatára Adél vezetékneve, de ő meglehetősen szelektív hallású volt, és ráadásul, ami nem érintette személyesen, az rögtön kiröppent a fejéből. Márpedig eddig a pillanatig eszébe sem jutott, hogy szüksége lehet erre az információra.

Most tehát ott állt négy, számára teljesen ismeretlen, vagy még inkább gyanúsan ismerős (hiszen a négy közül bármelyik jó lehetett) név előtt, és nem tudta, mit csináljon. Némileg olyan volt a helyzet, mint a rázáródott tanáriban, de másodjára statisztikai képtelenség lett volna isteni beavatkozásban reménykednie. Nem nagyon lévén más választása, megnyomta a legfelső gombot, és aztán feszült várakozással hallgatta a ház mélyében eltűnő csengetést. Eltelt egy perc, majd kettő, és nem történt semmi. Ez némileg megnyugtatta, és már sokkal kevésbé remegő kézzel nyúlt ki a második gomb felé. Aztán amikor arra a csengetésre sem reagált senki, megpróbálkozott a maradék két lehetőséggel. Ám senki és semmi, a ház némán állt, mint egy némileg hatásvadász Poe-vers kelléke.

Kollarik, valamivel felszabadultabban, nagyot sóhajtott, miközben azt mondta magában: “Biztos valami félreértés; na nem baj, majd tisztázzuk az iskolában”, és elindult, hogy minél előbb biztonságban tudja magát és főként az üveg vörösbort, amelynek már előre örült, milyen jó lesz otthon kinyitnia, amikor váratlanul elektromos recsegés hallatszott a háta mögül, és aztán egy a recsegésnél is recsegőbb hang (amelyről elsőre képtelenség lett volna megállapítani, hogy férfié-e vagy nőé) alig érthető “igen?”-t, “ki az?”-t, esetleg “mi van?”-t dörmögött a kaputelefonba, de Kollarik azt sem tartotta kizárhatónak, hogy talán csak hörgött egyet.

“Elnézést,”, mondta Kollarik zavarában alig hallhatóan, “vacsorameghívásra jöttem”, ami elég hülyén hangzott ugyan, de azt mégsem mondhatta, hogy nem tudja, kit keres. “Mi?!”, recsegte a hang érezhetően ingerülten, és akkor Kollarik immár valamivel erőteljesebben elkezdte mondani, hogy mit akar, de még igazából bele sem foghatott, amikor a hang már közbevágott: “Gyere be!”, berregés hallatszott, és föltárult a kertkapu.

Kollarik végigment a keskeny ösvényen, belépett a házba, majd tanácstalanul megállt, mert fogalma sem volt, merre induljon, de akkor a feje fölül újra hallotta a hangot, bár ezúttal valamivel kevésbé reszelős változatban: “Gyere föl!” Fölbotorkált a lépcsőkön, és akkor egyszerre meglátta Adélt, aki egy nyitott lakásajtóban állt. Pontosítsunk: meglátott egy nőt, aki egy nyitott lakásajtóban állt, és akinek minden bizonnyal Adélnak kellett lennie, de aki csak annyira emlékeztetett az iskolában megismert Adélra, mint az avignoni kisasszonyok valóságos, hús-vér nőkre. Az iskolai Adél jó tartású, mindig választékosan öltözött, megjelenésében és modorában egyaránt elegáns nő volt, akinek az életkora sosem merült föl kérdésként Kollarikban… – egyszerűen azért nem, mert az a fajta valódi nőiesség sugárzott róla, amely a szó legnemesebb értelmében ellen tud állni az idő múlásának. A nyitott ajtóban álló nő, aki a körülmények összjátéka révén nem lehetett más, mint Adél, viszont a lehető legelhanyagoltabb benyomást keltette. Piszkos szürke haja csapzottan hullott a vállára, választékos öltözet helyett bolyhos fürdőköpenyt viselt, amely ráadásul még a lépcsőház félhomályában is meglehetősen gyanús tisztaságúnak tűnt Kollarik szemében, a lábát több helyen is fesledező házipapucsba bújtatta, de a legmegdöbbentőbb az arca volt. Kollarik mindeddig meg volt győződve róla, hogy az arcát minden sminklehetőség ellenére sem váltogatja ruhaként az ember. Egy arc olyan-amilyen, kerüljön bár rá több doboznyi festék. Az ajtóban álló nő felpüffedt ábrázatában és beesett, félig lehunyt szemhéjú szemében viszont normális esetben fel nem tudta volna fedezni a más körülmények között megismert vonásokat. Illetve ez sem teljesen igaz. Mert ahogy közeledett hozzá, az a kísérteties érzése támadt, hogy ez a nő nem Adél, csupán Adél legrosszabb lehetősége. Mintha egy elvarázsolt kastélyban járt volna, ahol belenézett az arcvonásokat legelőnytelenebb módon eltorzító tükörbe, és aztán úgy maradt volna, eltorzult tükörképként. Ilyen volt ez a nő, aki Adél is volt, meg nem is. De sokat nem töprenghetett ezen, mert a nő megszólalt.

“Hozta isten”, mondta olyan hangon, mintha egy imitátor beszélt volna helyette, aki ráadásul még fel is öntött a garatra fellépés előtt, és ezért nem teljesen ura a helyzetnek, illetve a hangjának, “már azt hittem, el se jössz; pontosabban biztos voltam benne, hogy nem jössz el; de talán jobb is lett volna”, és ahogy beszélt, Kollarik orrát megcsapta a szag.

Különös szag volt, helyesebben különös szagok keveréke. Az édeskés parfümbe burkolózó, erősen izzadt test kipárolgása vegyült benne többféle töménységű és minőségű alkohol illatával, és alkotott a gyanútlan orr számára súlyos, kábító elegyet. Kollarik hátra is hőkölt egy pillanatra, de aztán elszégyellte magát udvariatlanságáért, és közelebb lépett. “Jó estét, Adél!”, mondta és átnyújtotta a virágcsokrot.

A lakás tágassága és elegáns, nagypolgári bútorzata meglepő ellentétben állt a benne uralkodó rendetlenséggel. Mindenütt szétszórt ruhadarabok hevertek földön és bútorokon egyaránt, fél pár cipők árválkodtak a szoba legkülönbözőbb pontjain, mintha egy szórakozott, féllábú házigazda épp csak kiugrott volna belőlük egy pillanatra, az asztalokat pedig romhalmaz jellegű csendéletek borították, amelyek mosatlan tányérokból, üres üvegekből és pecsétes borítójú könyvekből alkottak megbonthatatlannak tűnő egységet. “Bocs”, mondta Adél, ahogy mindenfajta különösebb kalauzolás nélkül előrecsoszogott, “csak most keltem föl”, de nem tűnt úgy, mintha különösebben feszélyezné a helyzet. “Ma nincs valami jó napom, egész nap feküdtem”, folytatta, de még mielőtt Kollarik szabadkozhatott volna, hozzátette, “de majd te jóvá teszed”, és Kollarikra mosolygott. Pontosabban görcsösen megrándult a szája és püffedt arca fölszaladt a szeme elé, amiből Kollarik egy mosolyra következtetett, ahogy egy artikulálatlan ordításból a fájdalomra következtet az ember.

“Egész nap feküdtem és álmodtam”, mondta Adél és lehuppant egy fotelba, amit félig elfoglalt valami ruhadarab, “azt nem tudom, aludtam-e, de álmodtam, az biztos, legalábbis azt hiszem; s hogy mi álmok jőnek az életben…”, és újra megrándult a szája. Kollarik zavartan álldogált, egyrészt mert nem kínálták hellyel, másrészt, mert hely sem nagyon volt. Szemezett ugyan egy székkel, de ahhoz hogy rá tudjon ülni, le kellett volna róla emelnie egy fél pár cipőt, és még nem érzett elég tetterőt hozzá. “Azt álmodtam például, hogy férgek másznak belém, bár nem tudom, hogy ez nem valóság volt-e?”, mondta Adél, és úgy libbentette meg a háziköntösét, mint aki tényleg betolakodó élősdiek után kutat. Kollarik látta kivillanni a nő fonnyadt mellét, és ijedten kapta el a tekintetét, nem is annyira a szemérmessége miatt, mint inkább önvédelemből. “Te már voltál úgy, hogy azt érezted, férgek másznak beléd?”, nézett Adél álmos érdeklődéssel Kollarikra, aki csak a fejét rázta, mert ilyen élményhez még tényleg nem volt szerencséje. Olyat már álmodott, hogy kígyó kúszott a takarója alá, és akkor egyetlen pánikszerű ugrással a szoba közepén termett, de férgek még nem tették látogatásukat nála.

“Veled viszont nem álmodtam”, mondta Adél, “sajnos…”, tette hozzá sokat sejtetően, bár Kollarik nem tudta pontosan, hogyan is kéne értenie, illetve ahogy hangzott, úgy semmiképpen nem akarta érteni. Inkább végigjártatta tekintetét a szobán és a feltehetően további helyiségekbe nyíló ajtókon, és azon tűnődött, vajon hol lehet a híres sztárépítész, akinek a keze nyoma egyáltalán nem érződött ezen a rendetlenségében is teljesen sablonos lakáson, és merre van a fiúgyermek, akiről csak annyit tudott, hogy nagyjából egykorú vele és zseniális, mint az apja, hiszen már ötévesen kacsalábon forgó várat vagy valami hasonlót épített magának legóból. Eredetileg nem nagyon volt kedve velük találkozni; ha előre megkérdezik, szívesebben tudta volna le minél szűkebb körben, esetleg csak Adél társaságában ezt a puszta illendőségből elfogadott vacsorameghívást. De most már felmentő seregként reménykedett a férj és/vagy a fiú megérkezésében, ám minden jel arra mutatott, hogy Adélon kívül senki sincs a lakásban.

“Nem is tudom, miért jöttél…”, nézett Adél újfent Kollarikra, és közben a köpenye övével játszadozott, hol feszesebbre húzva, hol egészen lazára engedve a csomót, ami azt a rémítő képzetet keltette Kollarikban, hogy szórakozottságában esetleg teljesen széttárja a köntösét. Amikor pedig válaszként óvatosan elhangzott a vacsorameghívás fogalma, álmatag tekintettel csak annyit reagált: “Igen? Érdekes… Erről nem álmodtam. Mindenesetre semmi nincs itthon. Azt hiszem, akkor el kell mennünk Róza mama tanyájára.” És mozdulatlanul ült tovább a fotelban.

Kollarik nem tudta, mire gondoljon. Egyrészt Adél állapota miatt eleve valószínűtlennek tűnt számára bármiféle kiruccanás, másrészt pedig ez a Róza mama, a hozzátartozó tanyával azt az érzetet keltette benne, mintha vidékre kéne utaznia ezzel a fürdőköpenyes, némileg szétesőben lévő nővel, és a legkevésbé sem fűlt a foga egy ilyen vállalkozáshoz. Ám akkor Adél egyszerre, mintegy varázsütésre magához tért: “Magamra kapok valamit. Így talán mégsem mehetek”, és némileg bizonytalanul a szoba túlsó végébe indult. Odabotorkált az ablaknál terpeszkedő kanapéhoz, amelyen mindenféle ruhadarabok hevertek gyűrött összevisszaságban, és anélkül, hogy ügyet vetett volna az őt zavartan figyelő Kollarikra, ledobta magáról a köntösét. Kollarikot ez minden előzmény ellenére olyan váratlanul érte, hogy nem tudta idejében elkapni a tekintetét, és egy pillanatra látta a nő nagy, fehér hátát és hurkás combjait. Aztán gyorsan elfordult, és akkor meghallotta, hogy Adél azt susogja öltözködés közben: “Meglátod, milyen szép esténk lesz…”, ami minden ígéretes tartalma ellenére is kifejezetten fenyegetően hangzott számára.

Róza mama tanyája egyszerű kiskocsma volt néhány utcával odébb. Két helyiségből állt: a külső volt az ivó, söntéspulttal és a hozzátartozó bávatag tekintetű törzsvendégekkel, akiket minden valószínűség szerint a nap bármely órájában meg lehetett itt találni, hogy aztán záráskor a csapos késsel fejtse le őket évszázados helyeikről; a belső pedig az étterem, amelyben néhány piros-fehér abrosszal letakart asztalka szolgálta a meleg ételt megkívánók igényeit. “Mindig van pacal is”, súgta Adél, ahogy beléptek az ajtón, és olyan cinkosan hunyorított Kollarikra, mintha tudná, milyen bensőséges viszonyban van ezzel a póriasságában is különleges étellel. A belső helyiségbe mentek, miközben Adél úgy üdvözölt mindenkit, mintha mindennapos ismeretség kötné velük össze. Letelepedtek egy asztalhoz, melynek közepén kis művirág csokor árválkodott egy vázában, és miközben megérkezett a pincér, Adél megosztotta Kollarikkal rendelési javaslatát: “Igyunk előbb valamit, jó? Egész nap egy falatot sem ettem, és akkora űr van a gyomromban, hogy egy kis helyet kéne benne csinálni az ételnek.” Kikért egy fél vodkát egy pohár sörrel, Kollarik pedig fél liter száraz vörösbort rendelt, bár a kocsmát elnézve volt némi kétsége afelől, jót tesz-e magának ezzel a választással.

Ahogy várható volt, Adélnak azonnal fejébe szállt az éhomra bedobott feles, ráadásul rögvest kért is egy másikat, úgyhogy hiába hozták ki a vacsorát (neki rántott sajtot, Kollariknak pedig hagymás rostélyost), szinte hozzá se nyúlt, csak néha piszkált bele szórakozottan, miközben Kollarikot viszont buzgón kapacitálta a hús elfogyasztására. “Ebben a korban sokat kell enni! Hiszen még növésben vagy…”, vigyorogta, miközben vodkás leheletével pácolta Kollarik arcát. Aztán elővett egy doboz cigarettát és rágyújtott. “Na végre!”, nyögte kéjesen, “Már mióta vágytam erre… De ma egész nap olyan okádhatnékom volt, hogy rágyújtani sem volt erőm”, és a túlsütött hússzeletet nyiszáló Kollarik szemébe fújta a füstöt.

Kollarik buzgón őrölte fogai közt a rágós és ízetlen falatokat, és közben azon töprengett, miként tudna idejekorán lelépni. Úgy érezte, már így is túlteljesítette a napi jószolgálati penzumot, és ha nem is nyert közvetlen hálókocsis ingyenutat a mennyországba, de nem tehet neki szemrehányást senki, ha minél gyorsabban bekapja a vacsoráját, néhány percig még udvariasan mosolyog Adélra, aztán pedig másnapi teendőire hivatkozva elköszön, és szedi a sátorfáját. Jó, esetleg még hazakíséri a nőt, de aztán iszkiri. Ám Adél kezdett egyre jobban belemelegedni, bár mindinkább akadozó nyelve látszólag épp az ellenkezőjéről tett tanúbizonyságot, és faggatni kezdte Kollarikot. Hány éves pontosan? (Jé, hárommal több, mint az ő fia, ki gondolta volna…) Hol lakik? És kivel? És amikor Kollarik bevallotta, hogy egyedül lakik a nagyszüleitől örökölt lakásban, akkor jött az elkerülhetetlennek tűnő kérdés: van-e barátnője? Kollarik nem szerette ezt a kérdést. Nem azért, mert éppen nem volt, hanem mert gyakorlatilag még sohasem. Persze voltak kalandjai, már ha folyamatos kalandnak lehet nevezni azt a kétségbeesett párkapcsolat-hajszolást, ami az egyetemi éveit jellemezte, és amelynek során egy házibuli kavalkádjában (amikor a féktelen tombolásban még a szemüvege is eltört, részletekre tehát alig-alig emlékezett) a szüzességét is elveszítette, de futó viszonyoknál (melyekben leginkább ő futott az épp aktuális lány után) többre nem ment. Pedig ő mindenáron többet akart, de talán éppen ez volt a baj, ez a mindenáron akarása a többnek, miközben a haverjai kisebb célkitűzésekkel nagyobb sikereket arattak. És mindez nem töltötte el feltétlen önbizalommal, így az ilyen és ehhez hasonló kérdések kiszolgáltatottá tették. Persze lazán rávághatta volna, hogy van. De nem volt az a lazán rávágós alkat, így most is zavarba jött, megpróbálta másra terelni a szót, ám csak még jobban belegabalyodott.

Adélt mindenesetre nagyon érdekelte a téma. Először történt az este folyamán, hogy feltétlen figyelemmel fordult Kollarik felé. Nincs barátnője? Az ő korában?! Lehetetlen! Amikor ő ennyi idős volt, naponta három pasast fogyasztott el reggelire, és akkor még nem beszéltünk a többi étkezésről. Hiszen ebben a korban csak erről kéne szólnia az életnek! Egyre jobban feltüzelte magát, és ennek megfelelően mind hangosabban beszélt, Kollarik pedig, akit eleve feszélyezett a helyzet, már úgy érezte, hogy mindenki őket figyeli, legalábbis az a háromfős társaság, amely csupán két asztallal odébb üldögélt. Zavarában egyre szűkszavúbb válaszokat adott, amelyekkel csak még inkább ingerelte Adélt, aki már valósággal kiabált, és aztán hirtelen átnyúlt az asztalon, megragadta Kollarik önkéntelenül ellenszegülő kezét, megszorította, és közben ezt rikácsolta:

“BASZNI, BASZNI, BASZNI KELL!!! ENNYI IDŐS KORBAN AZ EMBERNEK MINÉL TÖBBET KELL BASZNIA!!!”

Kollarik moccanni sem mert. Bár a szemét sem fordította arra, de pontosan tudta, hogy a háromfős társaság elhallgatott és gátlástalanul bámulja őket. Ő pedig csak ült, mint aki karót nyelt, izzadt tenyerével Adél görcsös markában, és arra gondolt, hogy ez nem lehet a valóság, legfeljebb annak földi mása.

Adél amilyen hirtelen megfogta, úgy engedte el a kezét, hátradőlt, újabb cigarettára gyújtott, és így folytatta: “Nem mondom, hogy velem, bár nem lenne ellenemre. De mindenképpen nőre van szükséged, méghozzá minél több nőre, nem pedig leragadni egynél, mert az maga a halál!”, és olyan vehemenciával dobta be a vodkája maradékát, mint aki ezzel pecsételte meg az imént kimondott alapvető igazságot.

“Én már egyszer meghaltam…”, mondta rekedten, cigarettafüstbe burkolózva, “akit most látsz, az nem én vagyok. Annak idején, amikor kommunában éltünk, annyira más volt minden, és én is másvalaki voltam. Persze te nem is tudod, mi a kommuna. Talán nem is hallottál róla, vagy ha igen, akkor badarságokat. Az embereknek általában tévképzeteik vannak a kommunáról, manapság még inkább, de persze akkoriban sem nagyon tudták, hova tenni. A hatóságok sem, nem is nézték jó szemmel, de hát pont ez volt a szép benne. A lázadás. Egy olyan lázadás, amely ellen nehezen lehetett föllépni. Az állam az ideológia szerint az egész országból egy nagy kommunát akart csinálni, akkor mért ne valósíthattuk volna meg kisebb méretekben a sajátunkat. Persze zargattak eleget, de hát másért is zargattak volna. És hát végül is nem volt több az egész, mint néhány fiatal együttélése egy nagy lakásban. Ránk akarták bizonyítani, hogy a szabad szerelem hívei vagyunk, és vétünk a közerkölcsök ellen, de hát ez nem volt bizonyítható. Mert elvégre mi más a szerelem, ha nem a legteljesebb szabadság. De közben törvényes párkapcsolatokban éltünk a kommunában is, én például az akkori férjemmel, aki orientalista volt, afféle csodabogár, én meg pont ezt szerettem benne. Hogy más volt, másként gondolkodott, és nem csak a szó politikai értelmében. Élni persze nem nagyon lehetett vele együtt, mert annyira más volt, nem e világra való, vagy túlságosan is az, mindegy… Egyszóval nem lehetett sokáig elviselni a bogarait, de a kommunában még ez is elment. Mert a létezésnek az tényleg egy más minősége volt. A mai eszemmel már nem tudnám tolerálni, de mégis vágyom vissza belé, vágyom az akkori eszem után, mert akkor még minden olyan egyszerűen volt bonyolult. Most meg itt ez a bonyolult egyszerűség, ami látszólag ugyanaz, és mégis mennyire más. Mert most is kommunában élek, de már csak önmagammal. Persze te ezt nem értheted. Én alapvetően közösségi ember vagyok, ezért is lettem tanár, de közben itt van ez a kurva magány. Ami még mindig jobb, mintha valakivel együtt lennék magányos. Ezért jó a mi házasságunk. Ezért működik. Mert a férjem folyton külföldön dolgozik. Most is Berlinben van, vagy hol a búbánatban. Aztán időnként megjelenik, és hoz nekem mindenféle használhatatlan kacatot, ami persze elsősorban azért használhatatlan, mert ő hozza. Ahelyett, hogy itt lenne, és nem venne nekem semmit. De nem, neki a németeknek kell házat terveznie, mert az a »trendi« manapság. Már ez a szó, hogy »trendi«, ez is mennyire »trendi«… De én nem akarok trendi lenni, én ódivatú akarok lenni, elavult és másvilági, mint mondjuk egy orosz grófnő egy realista nagyregényből, hóval, trojkával meg báléjszakával…”, lihegte Adél, és elnézett Kollarik feje fölött a semmibe.

Kollarik csak ült az asztalnál, tányérján a hagymás rostélyos maradék mócsingjaival, poharában az állítólagos soproni kékfrankossal, amitől szép lassan, de biztosan tompa sajgás költözött a fejébe, bár lehet, hogy a sajgást másnak köszönhette, mondjuk Adél szavainak, vagy a helyzetnek, hogy itt ül egy orosz nagyregény díszleteként egy kiürülőben lévő éjjeli menedékhelyen, mert közben a háromfős társaság is szedte a sátorfáját, újabb vendégek pedig nem érkeztek, és az ivóból is egyre ritkábban szűrődtek be hangok, mintha lassacskán már záróra lenne, és úgy is érezte magát, mintha tényleg elérkezett volna a zárás ideje, szép sorjában a gondolatait is tisztába lehetne tenni, lehúzni a redőnyt és kiírni: “Kollarik nyitása holnap reggel 9-kor, tűz esetén kulcs a házfelügyelőnél”, de Adél reménytelenül úgy viselkedett, mintha ő lenne a házfelügyelő, akinek joga és kötelessége mások macerálása, újabb és újabb cigarettára gyújtott, néha belekortyolt a sörébe, és beszélt, csak beszélt, mintha itt és most szavakkal kéne megváltania az emberiséget, de legalábbis önmagát.

Éppen valami örökbefogadásról adott elő akadozó nyelvvel, de töretlen lendülettel, melynek során egy kis cigány lurkót vett magához valaki, egy házaspár, egy csillagszemű kis porontyot, akit elevenen fel lehetett volna falni, annyira édes volt, csak nézett azokkal az ártatlan bogárszemeivel, a fekete hajával meg a tejeskávé bőrével, és amikor a házaspár végre hazavihette, hosszas huzavona, mindenféle hivatalos egyeztetések, meg környezetfelmérés után, melynek során egy kurva, így mondta Adél, egy kurva kereste fel őket, többször is, állandóan a nyakukra járt, mindenféle hülye kérdésekkel bombázta őket, és mindenáron tudni akarta, hogy élnek, nem élnek-e rosszul, nem is annyira anyagilag, mint inkább családként, már ha családnak nevezhető két ember együttélése, akiknek se kutyája, se macskája, s főként nincs gyereke, vagyis pont az hiányzik, mert a nő meddő, legalábbis azt mondják az orvosok, bár ezt a nő nem akarja elhinni, és a férfira gyanakszik, s ezért aztán tényleg nem élnek valami hű, de mesésen, gyakran veszekszenek, sőt az igazat megvallva folyton veszekszenek, alig bírják elviselni egymást, pokollá teszik egymás életét, ott élnek együtt egy nagy lakásban, és mindennap gondosan aláfűtenek a hétköznapi pokolnak, és már a válás az egyetlen menekülési útvonaluk, amikor eszükbe jut afféle utolsó mentsvárként az örökbefogadás, hogy hátha az segít, mert egy gyerek tényleg mindent meg tud változtatni, legalábbis ebben hisznek, főként a nő, megszállottja lesz a gondolatnak, és végül a férfi is beadja a derekát, így amikor eljön hozzájuk a gyámügyis liba, úgy viselkednek, mint egy mintaházaspár, eljátsszák ezt a szerepet, amit talán nem is kell annyira játszaniuk, mert akkor már napok óta beleélték magukat az örökbefogadás megváltó képzetébe, és végül a gyámügy is pozitívan bírálja el a kérelmüket, és akkor heteken keresztül csak vásárolnak, mindenféle babaholmit meg bababútort, és átrendezik a lakást, meg főként a saját lelküket, hogy készen álljon a gyerek fogadására, és amikor minden együtt van, akkor elmennek az otthonba, összepakolják a pöttömnyi purdét, hazaviszik, és a boldogságtól azt se tudnák, hogy mit csináljanak, ha nem kéne azonnal tisztába tenni a kicsit.

Kollarik csak szűrőn keresztül hallotta a nő szavait, mintha vattát tettek volna a fülébe, pedig ő maga tette oda azzal, hogy elege volt az egészből, a bortól is elbódult kissé, de főként az este varázsától, már ha varázsnak nevezhető az a különös, túlvilági hangulat, amit a kocsma és főként a vele szemben megállás nélkül, összevissza karattyoló nő gyakorolt rá, és már nemcsak arra nem figyelt, amit Adél mondott, hanem valójában már semmire sem figyelt, ült csak kábán az asztalra támaszkodva, és közben fél füllel hallotta ezt az érthetetlen történetet erről az örökbe fogadó párról, akikről azt sem tudta, kicsodák, de főként, hogy mi köze hozzájuk, hogy jön az eddigiekhez, a kommunához, Adélhoz meg a férjeihez, az orientalista csodabogárhoz és a sztárépítészhez, de elsősorban hozzá, Kollarikhoz, és arra gondolt, mennyire abszurd ez az egész, véget kéne neki vetni, de nem volt mese, mert Adél egy szusszanás nélkül hadart tovább, már amennyire akadozó nyelvvel hadarni lehet, és már ott tartott, hogy az örökbefogadott gyermek felcseperedett, és iskolába kellett mennie, és úgy tűnt, hogy minden sínen van, mert a környék, sőt a város egyik legjobb iskolájába íratták, és meg voltak győződve, hogy mindent megtettek érte, már amit egy gyermektelen házaspár egy örökbe fogadott gyerekért megtehet, mert azzal végig tisztában voltak, hogy ők csak örökbe fogadó, tehát egyben örökbe fogadott szülők, hiszen nemcsak ők fogadták örökbe a gyereket, hanem az is örökbe fogadta őket, vagyis anyja-apja helyett anyja-apja lehetnek a gyereknek, aki a gyerekük helyett a gyerekük lehet, de csakis “helyett”, és ezért úgy tisztességes, ha ezt a gyereknek is rögtön tudtára adják, hiszen magától is látná, hogy ők nem cigányok, tehát nem lehetnek az igazi szülei, ezért aztán kezdettől fogva úgy nevelték, vagyis főként a nő nevelte úgy, kezdettől fogva úgy neveltem, mondta Adél, és akkor hirtelen Kollarik elkezdett figyelni, mert immár nem az volt a számára addig teljességgel érdektelen történet tétje, hogy miként nevelte bele a nő a még alig tudatánál lévő gyermekébe, hogy nem ő az anyja, hanem az, hogy ez a nő valójában Adél, tehát ez a történet róla, róluk szól.

“A bajok pedig az iskolában kezdődtek”, folytatta Adél, “mert az én kis bogárszeműm, már az első héten megverte az egyik társát, és mikor elmentem érte a tanító néni kérésére, hazavittem, és kérdőre vontam, akkor csak nézett rám az ártatlan bogárszemeivel, és láthatólag nem értette az egészet, megverte, mert megverte, ennyi az egész, volt persze valami elvett játék a dologban, de nem volt valódi jelentősége, mint ahogy én sem tulajdonítottam az egésznek jelentőséget, titokban még büszke is voltam, hogy az én hátrányos helyzetből indult picinyem meg tudta védeni magát, ilyen a társadalom, érveltem magamban, soha nem fogja kiküzdeni a helyét, ha hagyja magát elnyomni, és így aztán voltaképpen fenyítés nélkül hagytam az esetet.”

“Persze ma sem hiszem”, mondta tovább rövid szünet után Adél, “hogy meg kellett volna fenyítenem, mert azzal semmire nem megy az ember, illetve csak az ellenkezőjére, bár ebben az esetben nem tudom, mi lett volna az ellenkezője, egyszóval ma sem tudom, mit kellett volna tennem, talán rögtön pszichológushoz küldeni, de én nem hittem a pszichológusokban, ahogy ma sem hiszek bennük, bár elfogyasztottam az évek során egy párat, vagy talán éppen ezért nem hiszek bennük, mert tudom, hogy ők sem hisznek magukban, bennem meg aztán végképp nem, mindenesetre talán mást is tehettem volna, mint semmit, de semmit tenni mindig könnyebb, főleg, ha öntudattal csinálja az ember, márpedig öntudatom az volt, ezerszázalékos, az én kis örökbefogadott cigánykölköm tele van természetes jósággal, amit a társadalom megpróbál ugyan kiirtani belőle, de ő meg tudja védeni magát, istennek hála, így gondolkodtam, akár egy elfuserált Rousseau, és minden különösebb lelki probléma nélkül engedtem vissza a fiamat az iskolába, és egy ideig nem is nagyon volt gond, de aztán egy nap a tanító néni újra hívott, hogy mindenképp beszélnie kell velem, és amikor bementem, elpanaszolta, hogy a gyerekem a fütyijét mutogatta a lányoknak, és ezért iskolapszichológushoz kéne küldeni, mire én megmondtam a tanító néninek, hogy menjen ő az iskolapszichológushoz, ha annyira kedve van hozzá, a fiamat meg hagyja békén, jól összevesztem vele, aztán az igazgatóval is, másnap pedig mentem és átírattam a bogaramat egy másik iskolába.”

Adél elhallgatott egy pillanatra, nagyot húzott az üres söröspohárból, de nem zavartatta magát, kiitta a maradék habot, és aztán folytatta: “Ezzel vette kezdetét a mi kis oktatásügyi kálváriánk, minden egyes stációnál egy újabb iskolával, nem is tudom, hány iskolát próbáltunk ki a fiammal, a szigorúan hagyományostól a legalternatívabbakig, de semmi nem ment. Volt ahol a fegyelmet nem bírta, volt ahol a túlzott szabadságot, pontosabban a túlzott szabadság sem volt elég túlzott neki. Még olyan helyről is sikerült kirúgatnia magát, ahonnan elvileg nem rúgtak ki senkit. Persze annak megtalálták a módját, hogy őt eltanácsolják. Én pedig tényleg tanácstalan voltam. Vagyis inkább azzal áltattam magam, hogy rossz a rendszer. Ezt egyébként ma is hiszem, de akkoriban kifejezetten menedéket kerestem ebben az elméletben. Hogy én is csak a hihetetlen alkalmazkodóképességemnek köszönhetem (mert ha nem tudnád, én hihetetlenül alkalmazkodóképes vagyok, ne röhögj, szólt Kollarikra, akinek persze esze ágában sem volt röhögni), szóval csak ennek köszönhetem, hogy el tudom viselni a nagyszerű tantestületünket meg az egész hányadék világot.”

“Mert ilyen ez,”, mondta Adél, “ott vagy te és veled szemben az egész világ.” A hamu a cigarettájáról a blúzára pottyant, de észre sem vette, csak beszélt tovább. “Így képzeld el, ahogy most ülünk. Mindig a másik oldalon, köztünk meg az asztal. Állandóan. És hiába próbálsz átülni a másik oldalra, mindig azon kapod magad, hogy a túloldal megmarad. És eleinte még hitegeted magad, hogy a te oldaladon is vannak. Mondjuk a család. Kezdetben. De gyorsan rádöbbensz, hogy a család csak addig véd, amíg te is viszontvéded. És amint szembefordulsz az állítólagos értékeivel, máris körön kívül találod magad. Persze »szeretnek«, mert a felebarátjukat is szeretik, de ez már csak amolyan alamizsna, amilyet a templomnál kuporgó koldusnak is odalöknek, ennek a szeretetnek már nincs védereje. Egyedül maradtál. De akkor ott a kommuna. Közösen gondolkodók véd- és dacszövetsége. Pontosabban közösen másként gondolkodóké. És tudod, egy dologról lehet közösen másként gondolkodni, de mindenről aligha. A kommuna jó volt, amíg arról szólt, hogy az egyik elfuserált közösségből, a családból átlépjen az ember a másik elfuserált közösségbe. Amíg még hinni lehetett a közösségben mint olyanban. De aztán az ember ráébred, hogy nincs közösség, csak reménytelen individuumok szánalmas tömege. Akik mind zsenik, mind megváltják a világot, és persze együtt, mert egységben az erő, de valójában mind el vannak foglalva a maguk pitiáner problémáival, egyszerűen azért, mert emberek, és az ember csak a tömegsírban képes problémamentesen beilleszkedni a többi közé.”

Kollarik azon töprengett, Adél vajon észrevenné-e, ha ő szép csendben fölállna az asztaltól, és kisettenkedne a kocsmából. A hólyagja már lassan kezdett szétpattanni, a fejéről nem is beszélve, de meg sem merte kockáztatni, hogy legalább a mellékhelyiségbe kikéredzkedjen. Csapdába esett. Egy végtelen monológ indamondatai fonódtak rá fojtogatóan, és esélye sem volt a szabadulásra. Úgy érezte, talán meg is ölné a nőt, ha távozásával kiszakítaná szavakból bűvölt transzállapotából. Így csak ült szófogadóan, mint egy megszeppent kiskamasz, aki először szembesül a világ valótlanságával.

Adél pedig beszélt, a közösséggel kapcsolatos kudarcai után a párkapcsolatba vetett reményeinek elmúlásáról, arról, hogy miként ment gajra az első házassága az orientalistával, aki előbb három hónapra tűnt el Vietnámban, aztán félévre Kínában, és ezek mind egyszemélyes kutató ösztöndíjak voltak, tehát föl sem merült, hogy Adél elkísérje, s így aztán amikor előállt egy kihagyhatatlan, egyéves mongóliai utazás tervével, ahova már együtt mehettek volna, akkor Adél bemondta az unalmast, hogy ő nem fog egy évig jurtában lakni meg erjedt kancatejet inni, és ezt az álláspontját olyan hevesen védte, hogy már akkor sem lett volna esélyük a további együttélésre, ha az orientalista hirtelen pályát módosít, és elszegődik például BKV-jegyellenőrnek.

Ezek után jött a második férj, régi egyetemi ismeretség, egy író, aki nem is annyira mellesleg középiskolai tanárként dolgozott, ott találkoztak újra össze Adéllal, egymásra csodálkoztak egy tanévnyitón Adél előző munkahelyén, és a nagy csodálkozásnak házasság lett a vége, na meg szerelem, így ebben a sorrendben, mert a házasságnak még nem sok köze volt a szerelemhez, az csak úgy jött, dacból az első kudarca miatt, de aztán szerelem lett a vége, csak az a vicc az egészben, mondta Adél, de érdekes módon nem nevetett, hogy jóval később, már a válásuk után, voltaképpen a mostani férjével való együttélése alatt döbbent rá, hogy a második férje volt az igazi, a nagy szerelem, de persze most már késő, nem mehet vissza hozzá, azok után, ahogy elhagyta, ahogy hagyta magát elcsábítani a mostani férje által, egyszerűen azért, mert elviselhetetlen volt a második férje nyüglődése, hogy nem találta a helyét a tanításban, folyton írni akart, amikor meg ott volt a lehetősége, hogy írjon, akkor csak szenvedett, ez is baj volt, meg az is baj volt, nem ment az írás, neki valahogy sohasem ment az írás, de persze a tanítás sem, mert arra meg nem tudott odafigyelni, így aztán folytonos konfliktusai voltak, és persze mindenki állandóan őt, a feleségét csesztette, legfőképp az igazgató, hogy beszéljen már a férjével, de urambocsá!, hogy lehetne beszélni valakivel, aki saját magával sem képes szót érteni, meg hát ivott is, rendszeresen másnaposan ment tanítani, úgyhogy ő nem bírta tovább, érthető, hogy az első adandó alkalmat megragadta, és lelépett a harmadik férjével, aki akkor még csak az első szeretője volt.

Adél láthatólag kezdett kifulladni, vagy egyszerűen csak az alkohollal súlyosbított kimerültség érte el a tetőfokát benne, mert a szavak még az addiginál is jobban bukdácsoltak a szájában, és Kollariknak többször is az volt a benyomása, hogy elalszik beszéd közben, tán már el is aludt, s csak álmában motyog tovább rendületlenül, s hogy mindez nem is más többé, mint Adél álma, egy álom, amelyben ott ülnek kettesben a kihalt kiskocsmában, és lepereg szemük előtt Adél élete, vagy legalábbis egy képsor, amelyet Adél az életéről vizionál, s melyben az idősíkokat ide-oda taszigálva keverednek különböző elbeszélés-törmelékek ilyen-olyan férjekről meg örökbe fogadott gyermekről, akivel minden törődés ellenére is csak baj van, mert közben, ahogy Kollarik a történetek útvesztőiből kitalálva rácsodálkozott, a gyerek már felnőtt, legalábbis annyira, hogy tudjon autót vezetni, illetve megpróbálja, mert amikor Adélék nem voltak otthon, elkötötte az apja kocsiját és aztán karambolozott vele, ráadásul beszívott állapotban, vagy ezt csak Adél feltételezte, ez nem derült ki pontosan, mindenesetre ő megúszta, de az autó totálkáros lett, és akkor már Adél sem tudta mivel védeni, mert ez már a sokadik stiklije volt, a férje joggal borult ki, hogy ő visszaadja az intézetbe, ami persze nem volt lehetséges, de elküldték egy vidéki bentlakásos gimnáziumba, ahonnan ugyan nemsokára kirúgták, de addigra betöltötte a tizennyolcat, és elköltözött a szüleitől egy albérletbe, amit ki tudja, hogy tartott fönn, de ezt Adél nem is akarta tudni, mert annyira gyanús üzelmei voltak, vagyishogy akarta volna tudni, persze hogy akarta volna, mindent tudni akart róla, mert imádta ezt a kölköt mindennel együtt, a férjével is azért veszett végleg össze, mert bár igaza volt, de soha nem tudta neki megbocsátani, hogy elüldözte a gyereket, magának meg azt nem tudta megbocsátani, hogy hagyta elüldözni, és igazat adott neki, hogy az elköltözés pillanatában az arcukba vágta, pontosabban az ő arcába, mert a férje persze nem volt otthon, biztos házat tervezett éppen Karlsruhéban, szóval az arcába vágta, hogy úgysem ők a szülei, mi közük hozzá, hova költözik, mi közöd hozzá, vágta Adél arcába, nem vagy az anyám, fogta a cókmókját, és becsapta maga után az ajtót, Adél meg ott maradt, megkövült arccal, szeme alatt az üres árokkal, és amikor becsapódott az ajtó, holtan esett össze.

“Amikor becsapódott az ajtó, holtan estem össze”, mondta Adél, a történet végére meglepően kitisztult hangon, de ahogy ezt kimondta, a feje hirtelen kicsúszott kezei támasztékából és hatalmasat koppant az asztalon, ő pedig hisztérikusan röhögni és zokogni kezdett egyszerre, amit hamarosan fölváltott a fuldokló köhögés. Kollarik ott ült ezzel a teljesen összeomlott nővel a vacsora roncsai fölött, és azért imádkozott magában, nehogy valaki meghallja odakint az ivóban ezt a pokoli hangzavart, és őt vonja felelősségre. Ijedtében rátette a kezét Adél karjára, áthajolt az asztalon és azt súgta a nő fülébe: “Nem kéne mennünk?” Adél meglepő gyorsasággal elhallgatott, ránézett Kollarikra, és annyit válaszolt: “Jó, de csak ha hazakísérsz!”

A hazaútról inkább ne nagyon beszéljünk, hogy ne kelljen belebonyolódnunk annak a kínos csetlés-botlásnak a taglalásába, melynek során Kollarik hol csak támogatta, hol viszont szabályosan vonszolta a karjába kapaszkodó, róla élő nehezékként lecsüngő, és ezért őt időnként esetlen tánclépésekre kényszerítő Adélt, aki hol teljesen elhagyta magát, hol pedig fejét gátlástalanul kísérője vállára fektetve botorkált a sötétben. Mert sötét volt, utcai lámpák nem égtek, így Kollariknak arra is kellett ügyelnie, nehogy megbotoljanak, mivel tudta, hogy akkor képtelen lenne megtartani a rácsimpaszkodó, ernyedtségében meglehetősen súlyos testet. Ám a sötétnek részben örült is, mert így nem kellett attól tartania, hogy indiszkrét tekintetek tovább nehezítik irigylésre méltatlan helyzetét. Adélék házához érve reménykedni kezdett, hogy a nő összeszedi magát, és elbúcsúznak a kapuban, de ő, ha lehet, még szorosabban vonta magához, és rekedt hangján megkérdezte: “Ugye feljössz?”, majd Kollarik habozását érezve annyit fűzött hozzá: “Ne félj, nem vagyok pedofil…” Kollarik az este folyamán először kezdett el igazán félni, ám nem nagyon volt választása, mert a nő testtartásán érződött, hogy egyedül nem tudna, vagy legalábbis nem akarna fölmenni a lépcsőn.

A lakásba érve Adél azonnal lerogyott a kanapéra, a feje hátracsuklott és a szeme lecsukódott. Kollarik biztosra vette, hogy elaludt, és azon tűnődött, miként tudna úgy lelépni, hogy ne hagyja a nőt a nyitott ajtó miatt kiszolgáltatott helyzetben, ám végül úgy döntött, már így is túlontúl előzékeny volt, lesz ami lesz, ő távozik, méghozzá minél kevésbé feltűnően, és óvatosan a kijárat felé indult. Ám alig tett meg pár nesztelen lépést, amikor meghallotta a háta mögül Adél hangját: “Már mész?! Még meg se mutattam a fiam fényképeit…” Kollarik hangtalan sóhajtással fordult vissza, és dadogva kezdett szabadkozni, hogy már későre jár, másnap korán kell kelnie, de közben érezte, mennyire nevetségesen erőtlen a magyarázkodása. “Ugyan már”, mondta Adél, úgy terpeszkedve a kanapén, mint egy unatkozó madám, akinek az éjszaka közepén is ügyelnie kell a kupleráj rendjére, “gyerek még az idő; gyere, ülj ide mellém, mindjárt előszedem a fényképeket”. Kollarik elővigyázatosságból a legközelebbi székre ereszkedett le, és közben Melpomenus Jones, Leacock novellájának a hőse járt az eszében, aki annyira nem tudott nemet mondani senkinek, hogy előbb beleőrült, majd a történet végén bele is halt. Arra gondolt, hogy a végső megoldás talán tényleg a halál lenne, és akkor Adélnak sem volna más választása, mint engedni, hogy a hullaszállítók végre kicipelhessék őt az ajtón. De ahogy ránézett a nőre, s látta, hogy annak megint lecsukódott a szeme, hirtelen elhatározással talpra ugrott. “Mennem kell!”, mondta a maga számára is meglepő erővel, ám ahelyett, hogy elindult volna, egyfajta illendőség diktálta búcsúzási szándékkal közelebb lépett a kanapéhoz. Adél kinyitotta a szemét, majd váratlan mozdulattal előre dőlt és megragadta Kollarik karját. “Ne menj el!”, zihálta, “Ne hagyj magamra, nem akarok egyedül maradni!”, és olyan görcsösen kapaszkodott Kollarik kezébe, mintha a vízbefúlástól rettegne. “Dugj meg!”, nyüszítette, “Nőnek akarom érezni magam…”

Ez volt az a pillanat, amikor Kollariknak határozottan kellett volna cselekednie. Lefejteni magáról a nő kezét, megfordulni és semmivel sem törődve kimenni a lakásból. Aztán lemenni a lépcsőn és meg sem állni hazáig. Ám ő fiatal volt és tapasztalatlan. És főként képtelen lett volna bárkit is megbántani. Egyszerűen meg nem bocsátható udvariatlanságnak érezte volna. Így az azonnali cselekvés helyett habozni kezdett. Nem az volt a kérdés, hogy szeretkezzen-e ezzel az elhanyagolt külsejű, nem egészen jó illatú, hervadt nővel, hanem, hogy mit tegyen. Milyen módon tegyen úgy bármit is, hogy lehetőség szerint ő is túlélje az egészet, és a nő méltósága se szenvedjen csorbát. Márpedig a kettő együtt lehetetlennek tetszett. Különösen, hogy ez a történet már régen nem szólt az emberi méltóságról. Valami másról szólt. De hogy miről, azt ne feszegessük. Ne legyünk okosabbak, mint Kollarik, ne illegessük magunkat a mindentudó elbeszélő gőgösen magabiztos szerepében. Adél mindenesetre kapva kapott Kollarik tétovázásán, kétségbeesetten szorította a kezét, és megpróbált hozzábújni. A helyzet azért volt különösen kellemetlen, mert a nő már félig lelógott a kanapéról, tehát óhatatlanul a földre esett volna, ha Kollarik kiszabadítja magát. Így viszont élő szoborkompozícióként feszültek egymáshoz, és Kollariknak tényleg az volt az érzése, hogy egy modern Laokoón-csoport részeként viaskodik a rátekeredő kígyóval. Minden erejét összeszedve igyekezett visszatolni a nőt a kanapéra, miközben a felsőtestük szép lassan síkossá vált a rajtuk csordogáló izzadtságától, és így egyre nehezebb volt megfelelő fogást találnia. Ezért aztán maradt a hiábavaló igyekezet, Adél továbbra is polipként csápolta körül a karjaival, ő pedig kétségbeesetten érezte, hogy a szőnyeg kezd kicsúszni a lába alól. Emiatt egy pillanatra elterelődött a figyelme, ami elég volt Adélnak, hogy taktikus harcosként éljen a kínálkozó lehetőséggel, rávesse magát, és a földre terítse.

Kollarik került alulra, Adél tömegétől a padlóra passzírozva, arcán a nő hozzányomódó zsíros arcával, orrában pedig az alkoholos-izzadt kipárolgás szagelegyével. Egy másodperc töredékéig kábultan hevert, de aztán a pánik megsokszorozta az erejét, és legördítve magáról a ránehezedő testet, sikerült föltápászkodnia. Ott állt győzedelmes hímként az alatta elterült nőstény fölött, de agyában sokkal inkább egy gyermek riadtságával, és csak annyit tudott hebegni: “Most már tényleg mennem kell, tényleg mennem kell…”, de ezt a mondatot úgy ismételgette, mint egy bűvös varázsigét, amellyel rontástól lehet szabadulni.

Adél csak feküdt a földön mozdulatlanul, kábult-merev tekintettel bámulva Kollarikot, és akkor sem szólt semmit, amikor ő, szavainak némileg ellentmondó rövid tétovázás után, bizonytalan léptekkel elindult a kijárat felé. Úgy ment, mint aki szeretne ugyan már minél messzebb lenni, de nincs meggyőződve arról, hogy ez sikerülni is fog neki. És a hátáról is lerítt a hitetlenkedés, amikor mégis elérte az ajtót, lenyomta a kilincset és kilépett a lépcsőházba.

A lépcsőházban koromsötét volt, Kollarik azonban egyáltalán nem kereste a kapcsolót, inkább azonnal elindult lefelé. Többször is megcsúszott a helyenként csorba lépcsőkön, egyszer a kanyarodót eltévesztve még a falnak is nekiütközött, de mindezt szinte észre sem vette, ment tovább rendületlenül. A kertkapunál szöszmötölt egy darabig, mert nem tudta, hogyan működik a nyitó szerkezet, de aztán rálelt a gombra, és az utcán találta magát. Már majdnem a buszmegállónál járt, amikor lassítani kezdett. Akkor vette csak észre, hogy szinte futva tette meg az addigi utat. A járdán haladt, a félhomályban, mert utcalámpák csak a túloldalon égtek. Ösztönösen át akart vágni az úttesten, hogy a lámpafényre érjen, de akkor hirtelen eszébe jutottak Adél kocsmabéli szavai. Hogy hiába is menne át, a másik oldal, vagyis ez, mindig megmarad. Ezért aztán maradt ő is a félhomályban, és bandukolt tovább. Lehajtott fejjel, mint egy győztes hadvezér, akinek odalett a fél serege.