Receptum contra melancholiam

 

 

Hirtelen tört ránk az októberi este.

Valahol túl hosszan füttyent egy vonat.

Fürdőszobánk ajtaja megint kitárva,

s te kedvtelve nézed ingóságomat.

 

Már nincs rajtad semmi; felnevetsz.

Legalább várd meg, míg lezuhanyozom!

Karomba veszlek, beléd kóstolok,

és elindulok lefelé a friss harapásnyomon.

 

A gyors és kiadós szemmel verés után

nem lesz csoda, ha a rekordunk megdől.

Mások másként csinálják, tudom, de ki

nem szarja le. Ne félj a tökéletesebbtől.

 

Kigyúrt pszichével, olajozottan, előre.

Egymásnak esünk. Ómagyar mánia.

Ajzószer gyanánt combjaid közé

befúrom fejem. Hatékony aromaterápia.

 

Nincs facér alkatrész. Csodálkozástól

nyitott szemedben forr tengermélyi katlan.

Valami sistergő örvénybe kerültem.

Az eleje szép volt, a vége láthatatlan.

 

Hiába szállt köd a szemközti fákra,

soros rosszkedvem már a múlté.

Pontosan olvasom mozdulataidat,

és a tested, akár egy curriculum vitae. 

 

 

Nemi szerver

 

Ma megint kilüktet benne a vérparancs.

Kibúvót hiába keresnék, a mesémbe lát.

Lassan felkerülök a veszélyeztetett fajok

listájára, ha nem vigyázok, ha így megy tovább.

 

Mint éhes vad az etetőhöz, máris tart felém.

“Hamarabb szabadulsz”, szól, látva lelkesedésemet.

Az ajkakon kezdem kinyitni a testét.

Démoni nyál és remegés; ebből baj nem lehet.

 

Csókedény, mondaná nagy nyugatos költőnk,

aki papíron tudta, a magunkfajta mire vágyik:

egy teljességig táruló, hosszú pillanatra,

hajh, pinafüvet szívni kábulásig…

 

Gonosztetteim közül ez a legkedvesebb.

Nagy az ízlelés hatalma, mégis mérgez.

Közben lejjebb helyezem súlypontomat;

igazodjon ki-ki a saját méretéhez.

 

Látjuk, ahogy egymáson áthatolunk.

Halljuk a súllyal telítődő formák neszét.

Zöld szemének kikötőjében horgonyozva

fekszem, már minden tagom szanaszét.

 

A sarkon túl elsziszeg az utolsó villamos.

A Bartókon operaközvetítés. “Triviáta.”

Két nevetés közt viszlátot lehel a golyóimra,

és újra, és újra, és újra kezdi, ha jónak látja.