A 2006-os év novemberében Magyarországra utaztam, hogy interjút készíthessek azzal az íróval, akit olyan izgalmasnak találtam. Krasznahorkai azt javasolta, hogy Szentendrén találkozzunk, mert azon a környéken lakik. Ismertem ezt a magyar “Duna menti Kazimierzt”, amelyet szerb menekültek alapítottak a XVII. században. Az első magyarországi látogatásom idejéből emlékszem szép templomaira és a Marcipán Múzeumra. Ezúttal elég kalandos körülmények között jutottam oda. Az 1956-os budapesti mészárlás ötvenedik évfordulóján tartott hatalmas tüntetés miatt a busz nem jutott el a HÉV végállomásáig, és amikor végre futva megérkeztem a peronra, már csak a távolodó vonat fényeit láttam. Taxival mentem hát ki Szentendrére. A főtéren futottam össze Krasznahorkaival, aki a novemberi hidegben is egy szál zakóban és kalapban járkált. Olvasmányélményeim alapján hűvös, szaturnuszi karakterre, komor arcvonásokra számítottam, ehelyett egy temperamentumos, jó humorú, extrovertált, kitűnő szónoki képességekkel megáldott férfiúval találkoztam.

 

Azzal a vicces megjegyzéssel kezdtem a beszélgetést, hogy a baljós Szaturnusz már akkor keresztezni akarta a szándékaimat, amikor elindultam hozzá Budapestről. Ezt mulatságosnak találta, és a melankolikus művészekre, “Szaturnusz gyermekeire” terelődött a szó. Az antik mestereknél kezdtük, aztán Dürer, a reneszánsz Firenzében újplatonikus akadémiát alapító Marsilio Ficino, Cervantes, az angol metafizikus költők, Milton, Robert Burton és nagy műve, A melankólia anatómiája, a romantikus költők egész plejádja és a szimbolista írók után végül eljutottunk Dosztojevszkijig, Kafkáig, Musilig és Brochig. Mindannyian a szenvedés kaotikus térségének látták az emberek világát, ezzel állították szembe az ideális, harmonikus, kristályszerkezetű műveket, amelyeknek rendet kell teremteniük, és meg kell akadályozniuk azt, hogy az idő kifejtse pusztító hatását.

Közben előkerült a tolmács, egy szimpatikus fiatalember, és hamarosan egy étterem fűtetlen emeleti helyiségében találtuk magunkat, ahol forró teát szolgáltak fel nekünk. Megengedtem még magamnak azt a tréfás megjegyzést, hogy a melankolikusok országában lennie kell Marcipán Múzeumnak, mert az a legjobb orvosság depresszió ellen a bor és a csárdás mellett, aztán belekezdtünk az interjúba.

 

Jacek Dobrowolski: – Az ön prózája könnyen fölismerhető zeneiségéről és a ritmikus narrációról, mint például Faulkner művei. Szövegeire a hosszú mondatok ellenére is nagyfokú claritas jellemző. Az iskolában annak idején hangosan olvasta Homéroszt, Horatiust és Caesart?

Krasznahorkai László: – Igen. Értelmiségi családból származom, egy kisvárosban, Gyulán születtem, a kommunista hatalom pedig nem engedte a magunkfajtáknak, hogy nyugati nyelvet tanuljanak, német vagy angol tagozatos osztályba járjanak. Ezért olyan iskolába mentem, ahol görögöt és latint tanítottak.

– Ennek köszönheti, hogy író lett?

– Nem. Elolvastam Kafkától A kastélyt, és akkor döntöttem úgy, hogy író leszek. Olvasás közben úgy éreztem magam, mintha a könyv egyik szereplője lennék. Lenyűgöző élmény volt, ennek hatására próbálkoztam meg az írással.

– Kafka melankolikus író, Szaturnusz gyermeke, mint ön.

– Alighanem… Mellesleg jegyzem meg, hogy Dürer szülei az én városomban, Gyulán születtek.

– Ezért van Dürer utca Az ellenállás melankóliájában? Azt hittem, ez színtiszta fikció, pedig a szülővárosából vette.

– Így van. A város persze borzasztóan sajnálja, hogy maga Dürer nem ott született…

– Mire vezethető vissza az ön melankolikus világképe?

– Ha emberi perspektívából nézem a világot, el kell gondolkodnom azon, hogy mi a Teremtés monumentalizmusa. Életem e szakaszában döbbent meg, hogy egyre csodálatosabb, most, amikor már túl vagyok néhány nehezebb időszakon és betegségen, a halál közelében is voltam. Csak azzal van bajom, hogy ha azt nézem, amit Isten teremtett – sziklát, fát –, ebbe a képbe mindig belép az ember, és akkor szétesik minden. Szétporlad a kő, kivágják a fákat, tönkreteszik a tájat a kirándulók vagy piknikezők. Nem vagyok híve annak, hogy pikniket rendezzenek a természetben. Tehát az ember megjelenésével egyszer csak feltűnik valami, ami korábban nem volt része az isteni teremtésnek. Valamiféle fundamentális gonosz. Pusztító erő jelenik meg az isteni teremtésben, mert mindaz, ami a természetben halálhoz vezet, mindig része a dolgok nagyobb átáramlásának. És mihelyt megérzem a levegő szagát, mondjuk, a bosnyák Szarajevóban (jártam ott a háború utolsó hónapjaiban), vagy amikor most Budapesten a gyűlölet szagát érzem…

– Amikor egymás torkának ugranak a vörös és fekete bolsevikok.

– Ilyen pillanatokban találok valamit, ami igazából hiányzik az isteni teremtésből.

– Unde malum?

– Ha a Szövetségről kellene beszélnünk, ha az Ószövetségre kellene hivatkoznunk, annak nem lenne értelme, mert a bibliai Ádám nem ugyanolyan személy volt, mint azok az emberek, akikről beszéltem. De remélem, hogy ezekért a szentségtörő kijelentésekért nem kapok több büntetést, mint amennyit már amúgy is kiróttak rám.

– Említette az édenkertben élő Ádámot, de kereste őt Japánban is, a zen kertekben, mert a japánokban elevenen él a tökély fennkölt eszméje, amelyet maga is szeretett volna megtalálni. A perfekcionizmus szaturnuszi eszme. Igaz, sikerült megvalósítani a keleti világ kertjeiben, Kínában és Japánban is, de bizonyára ismeri Ruth Benedict Krizantém és kard című könyvét. A krizantém szép, de a kard pusztítóbb lehet. Hallott Brian Victoria pár éve megjelent A zen a háborúban és Zen háborús történetek című könyveiről? A szerző a Szótó zen szekta papja és történész. Áttanulmányozta mindazt, amit a zen mesterek hirdettek a fasiszta, militarista rezsim alatt. Kiderült, hogy támogatták a diktatúrát. Két héttel a New York-i terrortámadás után a Rinzai zen szekta legnagyobb iskolája közleményben tudatta, hogy az ő hívei is folytattak szent háborút, nekik is voltak kamikazéi, és bocsánatot kértek, mert annyi szenvedést okoztak, emberek milliói pusztultak el, és mert soha nem beszéltek erről Japánban, amit igen nagy hibának tartanak. Ezeket a tényeket tabuként kezelték Japánban.

– És ez ma is így van.

– Victoria könyvei talán változtattak ezen a helyzeten… Az ember hódolhat a tökély igen fennkölt eszményének, teremthet csodás kerteket, és elképzelheti, hogy ő az ártatlan Ádám vagy Buddha ebben a kertben. Ez olyan, mint az amerikaiak adamita mítosza. Amikor a puritánok elhagyták a romlott Európát és megérkeztek Amerikába, Virginiának nevezték azt a földet, és elkezdtek neveket adni az állatoknak, ahogy Ádám tette a paradicsomban. Teljesen ártatlannak érezték magukat, de ne feledkezzünk meg arról, mit műveltek az indiánokkal és a négerekkel, és arról se, hogy milyen felfordulást csináltak a japán esztéták. Maga viszont nem esik bele az ártatlan paradicsom csapdájába. Látja a rosszat és leírja, ezért értékelem nagyra a filozófiáját. Mert nagyon könnyű esztétává válni, az ember belegyönyörödhet a kertekbe, és azt mondhatja: “Ez a tökély, túl jón és rosszon”.

– Beethoven nem tehet arról, hogy tetszett a zenéje a koncentrációs táborok őreinek. Ez nagyon fontos különbség. Ami nem jelenti azt, hogy Céline-rajongónak kell lennie az embernek. A franciák azt mondják, fantasztikus író, a legjobbak közé tartozik. Nekem jobban tetszik Proust. Természetesen folytathatnám a sort. Ezra Pound nagy költő volt, nem létezik XX. századi irodalom Pound nélkül. Ezek nagyon bonyolult kérdések, nem adhatunk rájuk egyszerű választ. Nagyon könnyű azt mondani, nagyon is szokványos magyarázat az, hogy nem lehet erkölcsi alapon megítélni egy intellektuálisan kiválóan felépített művet. Nekem az a problémám, hogy Pound esetében a rossz erkölcsből zseniális remekmű születhet. Bármilyen irányból el lehet érni a tökéletességet.

– A totalitarizmus felől is. A totalitárius birodalmakkal a tökély eszméit akarták kifejezni.

– Ami Japánt illeti, azt hiszem, nem vagyok olyan kényelmes helyzetben, mint Ezra Pound esetében. Úgy érzem, Pounddal ismerős tájakon járok.

– Misima Jukióval viszont vannak problémái.

– Misima csak undort kelt bennem. Az az állítás, hogy az igazságot csak az abszolút szabadságnak köszönhetően, radikális életstratégiával lehet elérni, abszolút elviselhetetlen. Rendszerint nagy örömmel különböztetem meg a hamis morált a magas művészettől olyan terepen, ahol otthonosan mozgok, de Japán egy kicsit más. Ez nehéz kérdés, de nem a zen, hanem csak a japánok miatt. A japán kultúra egyedülálló a maga nemében. Nem hasonlítható semmilyen más kultúrához. Az egyetlen esélyem az, ha odamegyek és megpróbálom megérteni, de persze lehet, hogy sosem sikerül. És valószínűleg ez lesz a vége, mert minél inkább úgy érzem, hogy értem, annál kevésbé értem, mint kiderül. Természetesen az a tökély, amellyel találkozik az ember a japánkertben, nem feltétlenül zen kertben…

– Az úgynevezett júgen – a titokzatos transzcendencia érzete, a kertek melankóliája?

– A melankólia, a bánat, a tudás súlya az emberi megismerést megelőző tapasztalatra vezethető vissza. A melankóliának csak egy iránya van, az a fájdalom, amit akkor szenved el az ember, ha úgy érzi, nincs mód elérni a tökélyt, az talán nem is létezik. Itt nélkülözhetetlen az irónia. Én nem követelek tökélyt, félek tőle. Sok olyan barátom van, Lengyelországban is, aki azt mondja, fél a tökélytől, a rendtől, nem szeretik az ilyesmit. Azt viszont igen, ha van egy kis rendetlenség, némi tökéletlenség, mert van valami olyasmi a tökélyben…

– A teljes vagy az egész jobb kifejezés, mint a tökély. A tökéletes lehet destruktív.

– Igaza van, de én azt akartam mondani, hogy ami nem egyenértékű valami emberfelettivel, az pontosan emberi. Ez fontos megkülönböztetés. Amikor Nietzsche “emberfelettiről” és “emberiről” beszél, akkor a nem emberi személy teremtéséről beszél. A kedvenc történetem illusztrálja a legszebben ezt a folyamatot, amely a romantikával együtt kezdődött, és ma is folytatódik tovább. Nietzsche nyilván jól ismert esetéről van szó, aki 1889-ben ment az utcán, és látta, hogy csődület támadt egy lovas kocsi körül. A ló nem akarta húzni tovább a kocsit, pedig a kocsis ostorral verte. Nietzsche odarohant és átölelte a ló nyakát. Később azt állította, hogy a kocsist is megölelte. A szívére hallgatott… Thomas Bernhardot is nagyra becsülöm, ismertem is valamennyire… Sok mindent a szemére lehet vetni, de azzal nem vádolhatja senki, hogy túlságosan is szerette az embereket. Van egy tévéfilm, amelyben azt láthatjuk, hogy egyenes adásban nézi a corridát. Figyeli, mi történik az arénában, mégis teljesen mozdulatlan marad az arca. Nem mutatják az arénát, mégis biztosak lehetünk abban, hogy a torreádor most szúrta agyon a bikát. Amikor összeesett a bika, együttérzést láthattunk Bernhard arcán. Nekem ez nagy megkönnyebbülés volt… Tényleg szerettem Bernhardot, de féltem elmélkedései következményeitől, nem tudtam, hová vezetnek a gondolatok ösvényei. Ez a másik történet még tanulságosabb, sőt még bonyolultabb annál, amelyet Ezra Pound kapcsán említettünk.

– Az interjú előtt bizonyos rokon lelkekről, Szaturnusz gyermekeiről, a melankolikus emberekről beszélgettünk. Az említett szerzők közül egyesek gyönyörűségüket lelik a melankólia átélésében, mint a depressziós, öngyilkosságra hajlamos Emil Cioran. De önnek hasonlóképpen sikerül ellensúlyozni ezt a Weltschmerzet, mint Rudolf Steinernek, aki elkészítette a kozmikus erők, Krisztus, Lucifer és Ariman monumentális szobrait, majd egy kis mosolygó alakot helyezett melléjük. Amikor megkérdezték, mit ábrázol, azt felelte, a Welthumort. Az ön műveiből sem hiányzik a humanista szívélyesség, az emberek iránti empátia, valamint a romantikus irónia és a nevetés; ennek köszönhetően sosem lesz magából Misima vagy Cioran.

– Nagy különbség van Cioran és Misima között. Ciorannak volt humorérzéke…

Nem azért van szükségünk rá, mert nem akarunk meghülyülni, hanem azért, mert a humorérzéktől megfosztott szellem állapota irracionális vakbuzgóságról árulkodik, ez pedig rémisztő. Lehet, hogy Istennek van humorérzéke, bizonyíték lehet erre az emberi nem.

– Az emberiség mint kozmikus tréfa.

– (nevetés) Nem mennék olyan messzire, hogy kozmikus szintre helyezzem az emberi létezést.

– Találtam valamiféle párhuzamot a műveihez. Ligeti György szerzeményeire gondolok, különös tekintettel a Le Grand Macabre című operájára. Van benne groteszk világ, rengeteg fájdalom és szenvedés, ugyanakkor van benne felszabadító nevetés. Nagyra tartja Ligetit?

– De még mennyire. Sajnos meghalt. Találkoztam vele. Élete utolsó éveiben annyi különféle betegséggel és szenvedéssel küszködött, hogy elvesztette a türelmét. Nem velem szemben, engem jól viselt, talán azért, mert hasonló humorérzékünk volt, és ugyanúgy értettük a vicceinket. Abban nyilvánult meg a türelmetlensége, hogy már nem akart semmit, nem akart már csinálni semmit, nem akart sem adni, sem elfogadni. Elege volt mindenből. Meg tudom érteni.

– Magának és Ligetinek sikerült ellensúlyozni az iszonyatot és a szenvedést az örömtelivel és a komikussal. Ugyanez a látásmód érvényesül Dante Isteni színjátékában vagy Cervantes Don Quijotéjában. Az ellenállás melankóliája című könyvben Eszter és Valuska kiegészítik egymást, mint Don Quijote és Sancho Panza. Szeretném még egyszer hangsúlyozni, hogy nem tartom magát az abszolútum olyan tisztelőjének, aki elvesztette emberségét, és csapdába esett, mint Misima.

– Ebben a könyvben csak egyvalami számít, az a lényege, amit egymás iránt érzünk. Amikor a könyv végén Eszter azt mondja, nem az a fontos, mit gondolt az ember, nincs semmi jelentőségük a fennkölt eszméknek és a fennkölt gondolatoknak. Csak az a fontos, amit Valuska iránt érez. A szeretet, csak az számít. Ez nagyon egyszerű könyv, nagyon egyszerű. Nagyon bonyolultnak tűnik, pedig nem az.

– Eszter számára Valuska testesíti meg a szív ártatlanságát.

– A kő ártatlanságát, olyan értelemben, ahogy a természet ártatlan, de nem az emberi ártatlanságot. Nem akarok ebben a könyvben olyan benyomást kelteni, hogy azok az emberek, akik nap mint nap megjelennek, azok a “hétköznapi szentek”, kivételesen jóságos emberek, akik minden magukra vállalhatnak azért, ha szabad így fogalmaznom, hogy megváltsák jóságukkal az emberiséget.

– A Sátántangóban megváltásra vártak az emberek, de az álmegváltójuk, Irimiás ügynök becsapta őket, Az ellenállás melankóliájában viszont Valuska az az ártatlan ember, aki nélkülözhetetlen Eszter számára, mert ő szabadítja meg a melankóliától.

– Igen, ezt nagyon tisztán látja. Van ott egy nagyon fontos pillanat, amikor Eszter először beszél Valuskával, és elmondja, mi tetszik neki benne. Azt mondja, szereti benne azt, hogy fölösleges… Tény, hogy Valuska ilyen függelék a létezésen, nem szükségszerű, a Teremtéshez tartozó függelék. Valuska létezése nem magyarázható meg ebben a sötét, reményvesztett és megválthatatlan, hülye világban.

– Az menti meg magát a teljes pesszimizmustól, hogy állandóan kiutat keres ebből a csapdából, mindig kétségbe vonja a készen talált sztereotípiákat, megőrzi a kíváncsiságát.

– A “kíváncsiság” szó kicsit talán banálisan hangzik. Beszéljünk inkább a mahájána buddhizmusról. Ez egy igen eredeti hagyomány, kivételes helyet foglal el a nagy vallási áramlatok között. Ha az i. e. VI. században élt Buddha Sákjamunira gondolunk, és megpróbáljuk elképzelni, mit is hirdethetett valójában, tudnunk kell, hogy a tanításait szóban hagyományozták, csak majd’ háromszáz évvel később jegyezték le, méghozzá páli nyelven, nem pedig azon a magadhi nyelven, amelyet használt. Inkább filozófiai, nem pedig vallási eszmének kell tekintenünk a tanait. Számomra ő a szellemtörténet egyik legnagyobb gondolkodója. Az eszmerendszer központi eleme a szenvedésről mondott igazság. Miután elolvastam a legrégebbi töredékeket, a legkorábban följegyzett szavait, amelyek csak ránk maradtak, az a benyomásom támadt, hogy amikor a “szenvedés” szót használja (és nem tudjuk, melyik szó volt az, mert csak a páli “dukhát” ismerjük, nem maradtak ránk régi magadhi feljegyzések), akkor nem arra a szenvedésre gondolt, amelyet akkor érzel, ha késsel megvágod magad, hanem a világmindenséget alkotó, egymáshoz kölcsönösen kapcsolódó elemek közti nagyon bonyolult viszonyokról volt szó. Ő mindent összefüggésekben, események hatalmas hálózataként látott, amelyben az “én” érzete csak egy az elemek közül, és az állandó akció és reakció csapdájában van.

– Az ok és okozat törvényei…

– Igen. Szédületes gondolat, zseniális látomás a világmindenség működéséről. A mahájánának voltak más filozófusai, akik leírták ezt, például Nágárdzsuna. Azt akartam mondani, hogy az a kép, amelyet Buddha nevében vázoltam föl, hihetetlenül összetett elképzelés, nincs semmi köze az erkölcsökhöz. És később a buddhizmusban ebből probléma lett… Itt el kell magyarázni, hogy az ősi szerzetes szanghában (közösségben) igen komoly szerepet játszott a morál. Úgy gondolom hát, hogy ezt a két dolgot, a világmindenséget összetartó, mindenre kiterjedő bonyolult kapcsolatokat, összefüggéseket és az erkölcsöket nehéz összekötni. Ezért a mahájána buddhizmus egyik későbbi korszakában úgy próbálták megoldani ezt a problémát, hogy vallássá alakították Buddha Útját. E nehezen meghatározható pillanat óta ez már nem filozófia, hanem vallás. Ez feltehetően azelőtt történt, hogy a buddhizmus szétvált théravádára és mahájánára. Erre a vitára Asóka császár idejében, a szinódus előtt került sor. Azt akartam mondani, hogy engem a morál mellett a kíváncsiság motivál. Kicsit öreg vagyok már ahhoz, hogy azt higgyem, bármikor bármit is tudhatunk, kérdéseket viszont tehetünk fel. Sosem szabad fölhagynunk a kereséssel, meg kell őriznünk azt a kíváncsiságot, ami Eszterben megvan: a megismerés vágyát. Hinnünk kell abban, hogy megtudhatunk valamit az emberi létről és arról a világegyetemről, melynek létezése tagadható, mint ahogy a mahájána tanítás, s ezen belül a zen tagadja is, mert látszatvilágnak tekinti. Azt hiszem, ez félreértés. Ha a kvantummechanikára gondolunk, amely a legkisebb részecskék kutatását is lehetővé teszi, arra a következtetésre juthatunk, hogy adott pillanatban az a részecske nincs sehol. Niels Bohr azt állította, hogy a szóban forgó részecske a végtelenségig osztható, és az a részecske a végtelenségig osztható, és az a részecske az idő adott pillanatában nem található sehol. Ez fontos, mert oda vezet engem, ami a legjobban érdekel: az egész nem azonos az egyes elemek összességével. A teljesség speciális létező. Beszélhetünk részekről, beszélhetünk részecskékről. Apró darabokra vagdoshatom ezt a papírlapot, aztán megint összerakhatom úgy, hogy az eredeti papírlapra emlékeztessen, de az már nem lesz ugyanaz a lap. Schaffhausenben, Svájcban van egy vízesés, ott tör át a Rajna a hegyeken. Abban különbözik a többi vízeséstől, hogy egész közel lehet menni hozzá, ott állhat az ember egy-két méterre a hatalmas víztömegtől. Ott álltam, lenyűgözve a lezúduló víz fantasztikus tömegétől. Rossz idő volt, az emberek gyorsan mentek tovább, de én ott álltam órák hosszat, el voltam ragadtatva a vízeséstől. Egy idő után vízcseppeket kezdtem keresni, mert az a vízesés mozgó emulzió volt, egyetlen vízcseppet kerestem a röppályák milliárdjain, és nem találtam. Mert a vízesés egész volt, és nem vízcseppekből állt. És ez érdekel engem a legjobban, bocsánat a kitérőért. Ezért érzem úgy, hogy nagyon közel áll hozzám a történelmi Buddha, ezért tudok komoly erőt meríteni belőle.

– Én is úgy érzem, nagyon közel áll hozzám Buddha eredeti tanítása. De amikor azt mondta, hogy az egész világmindenségre kiterjedő háló, az okokból és okozatokból álló hálózat víziójának semmi köze a morálhoz, akkor feltehetőleg a théraváda buddhizmusban ismeretes összes viselkedési szabályra, a több száz erkölcsi és szokásbeli útmutatóra gondolt, nem pedig a helyes magatartás, a helyes beszéd stb. alapelveire. Buddha tanítása nagyon is etikus volt, hiszen rámutatott arra, milyen következményekkel járnak a szenvedést okozó gonosz cselekedetek. Feltételezem hát, hogy a hamis morált, a hipokrízist és az “erkölcsi rendszereket” bírálja, nem pedig Buddha tanításának lényegét, ami a szívjóság volt.

– Teljes mértékben egyetértek, azzal a megszorítással, hogy mi is úgy gondoljuk, ez Buddha eredeti tanítása, pedig nem tudhatjuk biztosan! És itt nemcsak az esetleges torzítás jelenthet problémát. Látom, nagyon tájékozott, és tudja, hogy nézett ki a tanítás a buddhista szerzetesi szanghában. Az nem úgy ment, hogy itt én vagyok a tanító, és hosszasan fogok magyarázni, amíg a tanítvány meg nem ért. A mesternek volt bizonyos tudása, amit a tanítványnak kívülről meg kellett tanulnia. Nem bíztak semmit a tanítvány képzeletére. A mester nem volt olyan őrült, hogy azt higgye, aszerint lehet alakítani az ősi tanítást, ahogy a tanítvány érti. Ha figyelembe vesszük a korabeli India történelmi kontextusát, nem feledkezhetünk meg arról, hogy azokban az időkben tilos volt írásba foglalni a filozófiai és vallási tanításokat. Nem a bráhmanizmust védték ezzel, azért döntöttek így, mert semmit sem akartak a véletlenre bízni – vagy teljes egészében fennmarad a tanítás, vagy eltorzítják. Ezért sem vagyok biztos abban, hogy majd’ háromszáz évvel később pontosan jegyezték föl Buddha szavait a szent nyelven. Ami azt jelenti, hogy minden nyelvészeti jellemző jegy elveszett az eredeti tanítás árnyalataival együtt. És ez nem torzítás kérdése, hanem azzal magyarázható, hogy az emlékezetre bízták ezt a hagyatékot. De amit följegyeztek, az Hamvas Béla magyar gondolkodó szerint fordulópontot hozott az emberiség történetében… Az ellenállás melankóliájában nyilván több minden van, mint amiről én tudok. Az irodalom számomra nem a saját gondolataim kifejezője, hanem kísérlet a teljesség elérésére, amennyire ez lehetséges. Végkövetkeztetésként szeretnék visszatérni a Herceg alakjához.

– A Sötétség Fejedelméhez.

– És mit mond egy adott pillanatban?… Hogy mindent le kell rombolni, mert a romokban minden elfér. Pusztítás és helyreállítás. Az építés csak önmagát tartalmazza, nem az egész folyamatot. Ijesztő gondolat. Csak egyvalamit állíthatunk szembe ezzel: az örömöt, azt az egyszerű örömöt, amit akkor érzek, ha látom, hogy nő a fű. Nagyon keveset tudok ennek az örömnek a természetéről és a tartalmáról, de azt tudom, hogy bennem van. És ezt szembeállíthatom azzal az apokaliptikus nézettel. Mindkét dolog egyidejű bemutatása összesítve adhat valamiféle teljességet.

– A születés és a halál kiegészítik egymást.

– Pontosan ezt állítja a herceg. Én pedig azt mondom, hogy a születés örömteli. Az öröm másfajta gondolkodás, különbözik attól, amely beteljesülésnek tekinti a születést és a halált. A Herceg felfogása szerint ez két külön dolog, és lehetőséget adnak az embernek arra, hogy ne legyen se optimista, se pesszimista. Végül is a születés és a halál független a döntéseinktől. De amikor tudatosan, a tapasztalataim alapján próbálom felépíteni a világfelfogásomat, nagyon szenvedek attól, hogy nem lehetek optimista, pontosan ezért koncentrálok a születés és a teremtés tényeire. Vagy inkább tagadásra hajlok: végül úgyis elpusztítanak mindent, mindennek meg kell halnia. Úgy gondolom, az irodalmi mű a létrejötte pillanatában azt ábrázolja, amit talán nem tudásnak, hanem csak szerény feltételezésnek kellene neveznem. Azért vagyok alázatos, mert más világok esetében megkülönböztetem a tudást a feltételezéstől.

– Szeretném még megkérdezni, hogy ismeri-e Bruno Schulzot, aki magához hasonlóan szintén sokat köszönhet Kafkának. Olvasta német fordításban? Szereti a műveit?

– Nagyon. Sajnálom, hogy a fogadtatása nem áll összhangban az életmű jelentőségével. Német nyelvterületen elismerik, de azon kívül… Számomra Schulz fogékonysága a legfontosabb. A világképe és a fogékonysága a lényeg. Schulz esetében az a tény sokkoló, hogy ő csak elszenvedte az eseményeket, csak kínlódott, passzív volt. Hagyta, hogy minden átmenjen rajta. És ezért volt annyira sebezhető. Nyitottan, nagy figyelemmel fordult minden felé, ez pedig hihetetlen fogékonyságával magyarázható. Azt hiszem, Schulz a XX. század egyik legfontosabb írója. Ha továbbra is olvasni fogják, akkor biztos másképp néznek majd rá.

– Végül visszatérek még a vízeséshez, amelyben nem volt egyetlen vízcsepp sem. Egyszer rég két csoport vitatkozott a mahájánán belül. Az egyik azt állította, hogy a jelenségeknek állandó tulajdonságaik vannak, a másik pedig azt, hogy ezek csak ideiglenes terminusok, minden jelenség üres. Ha tehát elfeledkezünk az olyan elnevezésekről, mint a vízesés és a vízcsepp, akkor az lesz, ami van, és te leszel az a vízesés. Te vagy az a vízesés. És akkor tényleg megérthetjük egymást.

– És nem vízcseppekből állunk. Ha darabokra törik a kimondhatatlan egészet, már nem lehet összerakni. Ebben rejlik az, amit értékeknek nevezünk.

– Ugyanakkor ha magát darabokra vagdosnák (remélem, ez nem következik be), akkor transzcendens nézőpontból minden darab teljes és egész lesz. Ez emberfeletti, de még a halál is – amikor Az ellenállás melankóliája végén leírta a test oszlását, kissé groteszk stílusban tette –, még a bomlás is…

– Mély harmóniához vezet.

– Része ennek a nagy harmóniának, még az is. Bomlás… ez a dolgok rendje. El kell fogadnunk.

– Tisztelem a véleményét, és örülök, hogy valaki ezt mondja.

– Nem tudom. Ez a maga véleménye. El kell vetnünk minden véleményt.

– (nevetés) Amikor könyvet írok, nem kell, hogy saját véleményem legyen, de mint embernek van véleményem, függetlenül a könyvtől, és erről beszélgetünk.

Szentendre, 2006. november 4.

PÁLFALVI LAJOS fordítása

 

^{* Az interjú eredetileg az Odra című lengyel kulturális havilapban jelent meg 2007 novemberében. (A szerk.)}