Krasznahorkai László kulcsfontosságú egzisztenciális kérdéseket tesz fel, az apokaliptikus parabolák és groteszk metaforák formájában megjelenített pszichológiai élveboncolás eszközét látja az irodalomban. Olyan kiemelkedő kritikusok és írók elismerését vívta ki, mint Susan Sontag vagy W. G. Sebald. A Sátántangó egy csődbe ment magyar kolhoz romjain játszódik, egy leépült falusi közösség sorsát mutatja be, amely a maga Godot-jára vár. Mint kiderül, az illető egy Irimiás nevű csaló, tőle várják azt, hogy kiszabadítsa a falusiakat kiszolgáltatott helyzetükből. A regény hatalmas műgonddal megírt tanulmány az emberek leigázásáról, akik számára – Camus szavaival – rettenetes súlya van az Isten vagy az Úr nélkül töltött napnak. Nehéz lenne ennél meggyőzőbb bizonyítékot találni arra, hogy a kommunizmusban minden érték elpusztult.

Az ellenállás melankóliája arról szól, hogy a kommunista korszakban vándorcirkusz érkezik egy magyar kisvárosba, ahol télvíz idején éppen áramszünet van, ezért elég fagyos a hangulat. A cirkuszosok kitömött óriásbálnát hoznak, akkorát, mint a Leviatán, velük tart a Hercegnek nevezett démonikus törpe is. A környékbeli falvakból a kisvárosba tódul a nép, amikor oda is eljut a cirkusz híre. A Hercegnek sikerül föllázítani az elégedetleneket, zavargások törnek ki, vandál cselekedeteket követnek el. Az anarchia erőivel a szférák kozmikus harmóniájáról ábrándozó két idealista, az eseményektől meglepett páros áll szemben: az életből kivonult idős zenetudós, Eszter György, a zeneiskola nyugdíjazott igazgatója, aki a zongora ideális, püthagoraszi hangolásán dolgozik, valamint a fiatal naiv újságkihordó és amatőr csillagász, Valuska János, aki a zavargások ártatlan áldozata lesz. Ebből az ellentétből bontakozik ki a rendről és a társadalomban eluralkodó káoszról folytatott elmélkedés.

Van még valami, ami a hangulatok és lelkiállapotok mesteri leírása, valamint a bámulatos pszichológiai portrék mellett csodálandó Krasznahorkainál: az ellenpontokra és a sok szálon futó cselekményre épülő hibátlan szerkezet. Arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy mindkét művet filmre vitte a neves magyar rendező, Tarr Béla, és mind a Sátántangó hét és fél órás filmváltozata, mind Az ellenállás melankóliája (Werckmeister harmóniák címmel játszották) kultuszfilm lett.

Az író következő regénye, a Háború és háború egyetlen ember sorsáról szól, hőse egy magyar történész, aki felfedez egy titokzatos középkori kéziratot, amely a háborút mint fenomént tárgyalja. Az a rögeszméje, hogy leginkább azzal hívhatná föl az emberiség figyelmét a közeledő apokalipszisre, ha közreadná a kéziratot egy nagy New York-i internetes portálon. Az elbeszélő kilép addigi életéből és New Yorkba megy, csak azért, hogy számos hiábavaló kísérlet után megátkozza azokat, akik pusztítják az értékek világát, és öngyilkosságot kövessen el. E könyv másik témája az értékek pusztulása utáni világ, a mű támadja a materializmust, mert megfosztja a természetet és az embert a sacrumtól. “Megrontották a földet” – kesereg a regény hőse, mint egy mai Ézsaiás “a nemesek, a kiválóak és a nagyszerűek tartós eltűnésén” –, “miért múlhatott ki a nemesség a világból, hogy tehát hova is tűnhettek el a nemesek, a kiválóak és a nagyszerűek innét?”^* Képtelenség leírni, mi történt velük, hová vezetett civilizációnk erkölcsi katasztrófája, mert a nyelv mindent meghamisít, különös tekintettel az örök igazságokra.

Az író nemcsak a nyugati civilizáció hanyatlását érzékeli, szerinte a Kelet is fertőzött, a gyakorlati materializmus betegségében szenved. Krasznahorkai bírálja korunk szellemi nyomorát, olyan buddhistaként lép fel, aki egyetlen konkrét buddhista felekezeti hagyományt sem követ, mert Buddha eredeti tanítása érdekli. Évek óta folytat dialógust a távol-keleti filozófiákkal és kultúrákkal, Kelet lelke után kutatva bejárta Japánt, Mongóliát és Kínát. És feljegyzi, milyen változásokat tapasztal. Rombolás és bánat az Ég alatt című dokumentumregényében idéz egy kínai értelmiségit, aki a következőket mondja Kínáról: “Nincs már buddhizmus, nincs már taoizmus, nincsenek kolostorok, nincs festészet és nincs zene, nincs költészet…”

Krasznahorkai utolsó könyvében, a 2003-ban kiadott Északról hegy, Délről tó, Nyugatról utak, Keletről folyó című művében a középkori japán irodalom remekére, Genji történetére utal. Genji herceg unokája félig álomszerű utazást tesz Kiotóba, azt az ideális kertet keresi, amelyet a száz legszebb japán kertet bemutató könyv illusztrációi közt talált egyszer. Eljut a düledező buddhista kolostorba, ahol eldobált whiskysüvegek csúfítják el mindazt, amit még megőrzött fénykorából. Buddha szobra elfordítja az arcát. A csodakert létezik, sajnos a hős nem veszi észre a bejáratát, és elutazik. Megpróbál még visszatérni, de már a kolostort sem találja meg.

Krasznahorkai a világot mollban leíró apokaliptikus szerző. Szerencsére megmenti a monoton jeremiádáktól eleven intelligenciája, szépségimádata, a szenvedőkkel való együttérzése és humorérzéke (bár gyakran fekete humort találunk a műveiben).

PÁLFALVI LAJOS fordítása

^{* Az idézet forrása a Megjött Ézsaiás (Magvető 1998). (A ford.)}