Gergely Jánosról ismeretségünk kezdete, a nyolcvanas évek vége óta két közhely jut eszembe. Ezüst haj, ez az egyik. Nem mondhatom, hogy fehér haj, mert ez a kifejezés esetleg elesettséget, slamposságot sugallhatna. Ezüst haj: ebben viszont ezüstkések-villák méltóságos patinája, fémes tisztasága, rátartisága és ódon bája is benne van. Szálfatartás, ez a másik közhely, de mit lehet tenni? Aki valaha is látta az egyetemi tanárok, professzorok sötét öltönyös, ünnepélyes csoportját ilyen-olyan alkalommal, az azt is tudja, hogy a kicsi, nagy, kövér, sovány, erre hajló, arra dőlő fák között mindig ő volt a fenyő, a szabályos, az egyenes, a formáját-színét megőrző.

Gergely János 1930. február 13-án született Cegléden. Ott végezte elemi- és középiskolai tanulmányait. Egyetemre Budapesten járt, magyar-francia szakos tanárként diplomázott az Eötvös Lóránd Tudományegyetemen, 1953-ban. Pécsre került, a Nagy Lajos, majd a Széchenyi István Gimnáziumban dolgozott, előbb beosztott tanárként, utóbb igazgató helyettesként. A Pécsi Pedagógiai Főiskolán 1959-ben kezdett tevékenykedni. Végigjárta a ranglétrát a tanársegédségtől a docensen át a főiskolai tanári címig. A hatvanas-hetvenes években tizenegy éven át a Tanárképző Főiskola Kollégiumának igazgatója is volt. Ezt követően a Pécsi Tudományegyetem főtitkáraként, 1992 és ’95 között pedig a szekszárdi Illyés Gyula Pedagógiai Főiskola főigazgatójaként működött. Legnagyobb érdemének sokan azt a hihetetlen szervezőmunkát tartják, amely életútján mindvégig jellemezte. Szerepe volt abban is, hogy Magyarországon meghonosodjék az audiovizuális nyelvoktatás. Hosszú pályája során megszámlálhatatlanul sok kitüntetést kapott, így például Apáczai Csere János-díjat, a Pécsi Városháza díját, a Baranya Megyei Közgyűlés díját. Volt az Oktatás Kiváló Dolgozója, kollégiumi működéséért kétszer kapott Ifjúságért Érdemérmet. Ötvenöt éve, 1953-tól aktív a Tudományos Ismeretterjesztő Társulatban. Érdekesség: negyvenszer járt Franciaországban. Nős, felesége Boros Éva középiskolai tanár. Két leányuk és két unokájuk van.

Mielőtt bekopogtatnék hozzájuk, igyekszem tájékozódni. A volt tanítványok, egykori és mai barátok egybehangzóan önzetlenségéről, nagyvonalúságáról beszélnek. Olyan is akad, aki arról számol be: Boros Éva diákja volt a gimnáziumban, de a Kazinczy-versenyekre Gergely János segítette a fölkészülést. A lakásukon fogadták az egykori tanulót, sőt, maguk vitték Győrbe, a verseny helyszínére, a bogárhátú Volkswagenjükön. Hogy mindez esetleg pénzbe is kerülhet? Ez soha föl sem merült.

Ami a külsőségeket illeti, a mai helyzet a húsz évvel ezelőttihez képest majdnem változatlannak látszik. Azóta is egy pécsi, belvárosi ház ajtaja mögött van Gergely János külön világa. Régimódi lámpaernyő, tekintélyes étkezőasztal, gyönyörű pipatórium, és persze a harsányan ugató kutyák – ezek az első benyomásaim. A professzor járása kis híján a régi, de a figyelmes szemlélő észrevesz rajta valami megtörtséget. Nem egészen érti, hogy miért keresem föl, minek már róla írni. Ugyanakkor tudom, hogy Pellérdre készül, ahol kifejezetten kisdiákoknak szervezett versmondó verseny zsűrijében dolgozik majd.

A szó szoros értelmében polcokkal és könyvekkel bélelt szobában ülünk le beszélgetni. Rosszul leplezett örömmel nyugtázom, hogy az íróasztalon ott hever a Jelenkor legújabb száma.

Gergely János: – Édesanyám tizennégy gyermekes, vasutas család sarjainak egyike volt. Nagyapám raktárosként dolgozott a MÁV-nál. Nagyanyámmal együtt fölnevelték mindazokat, akiket nem ragadott el a betegség. A tizennégyből én már csak hét élő nagybácsival, nagynénivel találkoztam anyám körül, amikor kinyílt az eszem. Édesapám pedig azok közé az erdélyi menekültek közé tartozott, akik az első világháború után kerültek a mai Magyarország területére. Ha visszagondolok rá, meggyőződésem, ő érdemelte volna meg, hogy továbbtanulhasson, nem én. Olyan tehetséges ember volt ugyanis. Ragyogóan zenélt, kottából hegedült, bejárt a kolozsvári színházba statisztálni és így tovább. Kolozsvári pályafutását egyébként rézművessegédként fejezte be. Ott tanult a Holzmann-féle műhelyben. Tulajdonképpen maradhatott volna Erdélyben, de a Trianon utáni új rendre föl kellett volna esküdnie. Ezt önök tőlem soha meg nem kapják, de az életemet elvehetik – mondta az esketőknek. Két héttel később, fiatal feleségével és kislányával együtt, a sorstársaihoz hasonlóan, Budapesten találta magát. Három hónapig vasúti vagonban laktak, pontosabban a felesége ott adta föl, és elhagyta apámat, aki végül a MÁV északi főműhelyében kapott állást. Utóbb ez lett az úgynevezett járműjavító. Nekilódult az idő, jött a karácsony. Egy ceglédi kollégájától, barátjától apám meghívást kapott az ünnepekre. Az egyik nap azután elmentek későbbi nagyapámhoz, Horváth Istvánhoz névnapot köszönteni. Két hét múlva pedig apám visszatért szeretett Juliskájához, ahogy mindig hívta, anyámhoz, mondván, fontos ügyben keresi. Anyám kiment a vonat elé, apám pedig a vásártéren fölhúzta az ujjára ezt a gyűrűt, amit most is viselek, és amibe az van belevésve: Juliska, 929. III. 24.

Sz. Koncz István: – Nem nehéz kikövetkeztetnem: így került Ceglédre.

– Így bizony. Hitelből, kölcsönből vettek később részletre egy nádas házat, a Liliom utca 5. alatt. Én abban nőttem föl. Apám pedig minden reggel háromnegyed háromkor kelt. Ment Kőbányára dolgozni. És minden este háromnegyed hatkor ért haza.

– Ön pedig lassan cseperedett, és elindult az iskola felé.

– A Csengettyűs temető mellett volt a Csengettyűs iskola, voltaképpen egy romos épület, amelyben első és második osztály működött. Magyar Antalnénak hívták a tanítónőnket. Ő javasolta, hogy merre menjek tovább: osztatlan osztályban tanultam harmadikban és negyedikben is. Mondhatnám, de így is volt, hogy onnan egyenes út vitt a gimnáziumba.

– És az egyetem? Hogy tudták előteremteni a szülei a taníttatáshoz szükséges pénzt?

– Nem tudták előteremteni. Hetedikes voltam, amikor Piros Kálmán tanár úr meglátogatta édesanyámat, és elmondta, hogy a tanári kar szerint tovább kellene tanulnom. Ehhez jó belépő lenne, ha a Cegléden is megalakult Népi Kollégiumban helyeznének el. Így is lett. Teljes ellátást kaptam, de mindennap hazamehettem látogatóba. Olyan szegény gyerekek voltunk ott együtt, akik érettségi után másképp nem juthattunk volna egyetemre.

– Hogyan jött a szakpár választása?

– Hiszek abban: a tanárokon múlik, hogy a gyerekek milyen irányba mennek tovább. Olyan magyar és francia tanáraim voltak, akik meghatározták a későbbi sorsomat. Ráadásul heti öt órában tanultunk latint, nyolc éven át. Ez alapozta meg a műveltségemet. Amikor a felvételire került a sor, első helyen a Pázmány Péter, második helyen a József Attila Tudományegyetemet jelöltem meg. A francia írásbeli egyik fele abból állt, hogy a Kommunista kiáltványt kellett magyarra fordítani… Fölvettek, majd a Pázmány Péter Egyetemből Eötvös Lóránd lett. Azokban az években apám már nem volt velünk. 1950-ben meghalt. Nagyon fájlaltam az elvesztését. Csodálatos ember volt, és gyönyörűen beszélte a nyelvünket. Számtalan történetet őrzök róla.

– Meséljen el közülük néhány emlékezetesebbet!

– Megesett például, hogy egy héten háromszor került az asztalra lebbencsleves. Ilyenkor füstölt hús főtt benne, és az volt a másodikféle. A harmadik alkalommal, amikor apám az utolsó csöppig kikanalazta a tálból a levest, letette a kanalat, és így szólt édesanyámhoz: Juliskám, édes lelkem, mondhatnék-e én tenéked valamit? Ne gondold, hogy én egészen alföldi lennék. Készíthetnél nékem olykor sült rucát káposztacikával. Ha valaki így beszélne ma, mesterkéltnek hatna. Édesapám szájából azonban teljesen természetesen hangzott.

Általában este nyolcra kellett otthon lennem. Történt egyszer, hogy szerelmi légyottról igyekeztem hazafelé, lehettem úgy hetedikes gimnazista. Elkéstem. Apám jött elém, kinyitotta a kiskaput, félreállt, és beengedett. Elnézést kértem a pontatlanságomért. Csak annyit mondott, hogy máskor ne késsek. Telt-múlt az idő, még mindig szerelmes voltam, megint elcsúsztam a hazaérkezéssel. Apám kinyitotta a kiskaput, elém állt. Megmondtam volt, édes lelkem, ha ez még egyszer előfordulna, szembe kell néznünk egymással. Szembenéztünk, félreállt. Attól fogva nem késtem el. Olyan basszusa volt, hogy máig borsódzik a hátam, ha fölhangzik bennem. Sokat álmodom vele.

– Térjünk vissza az egyetemre. Hogyan teltek azok az évei?

– Már az első szemeszter előtt, nyáron dolgoztam, igyekeztem legalább annyit keresni, hogy tudjak venni télikabátot. Az alispán közbenjárására körzeti cséplőgépellenőrként működhettem a kecskeméti közellátási felügyelőségnél, Kiskunhalason. Kerékpárral kellett közlekednem, egy forintot adtak kilométerenként. Szerencsére a falu ketté volt osztva, és egy ceglédi finánc kapta a település másik részét. Évek óta végezte már ezt a munkát. Így ha bajban voltam, vagy elakadtam szakmailag, fölkerestem. Végül is így mentek el azok az esztendők. A szorgalmi időszakban igyekeztem tanulni, a nyarakat pedig munkával töltöttem.

– Hogyan választotta a végzés után Pécset?

– Nem volt döntési lehetőségünk. Elhelyezési bizottságok határoztak arról, hogy hová kerülünk. A tanév befejezése után sokáig kellett várnunk, jó két-három hétig. Annyira éhesek voltunk, hogy elmondhatatlan. Hazamentem édesanyámhoz, és kértem, főzzön egy fazék marhapörköltet galuskával; fölviszem a diáktársaimnak. Amíg Cegléden voltam, összehívták a bizottságot. Akkor már elhatároztuk Évával, hogy össze fogunk házasodni. Így, amikor visszaérkeztem a vonattal Budapestre, mondta, hogy Pécsre megyünk lakni, dolgozni. Addig még nem is jártam Baranyában.

– Mi fogadta itt?

– A kinevezésemen annyi állt csak, hogy általános gimnázium, Pécs. Ezzel kellett jelentkeznem a tanács művelődési osztályán. Onnan azonban a tanítóképzőbe irányítottak. Az igazgató kiüzent a titkárnőjével, hogy várakozzam. Három órán át vártam, akkor beengedett az előszobájába, és megkérdezte, hogy nem tudom-e: kezdő pedagógust a tanítóképző nem igényel. Hiába mondtam, hogy nem magamtól jöttem. Fél órával később kezdődött a tanévnyitó értekezlet, azt is végigültem. Este hatkor próbálták kipuhatolni az igazgató úrtól az idősebb munkatársak, hogy mit keresek én ott? Elmondta, és a kollégák érdekes módon kiálltak mellettem. Hogy igenis, szükség van fiatalításra! Mindez persze mit sem változtatott azon, hogy visszaküldött a művelődési osztályra. Így kerültem a Nagy Lajos Gimnáziumba. Ott is laktam a kollégiumban. Nagyon jól éreztem magam.

– Ezzel együtt viszonylag rövid időt töltött ott. Miért?

– Másfél évet csak, igen. 1955 februárjában átkerültem az akkor formálódó Széchenyi Gimnáziumba, igazgatóhelyettesnek. Ugyanabba az épületbe, megjegyzem, amelyikben olyan sokáig várakoztatott az igazgató. Egyébként ő már akkor nem volt ott. Hatan jutottunk be, fiatal tanárok, köztük Szederkényi Ervin, a Jelenkor későbbi főszerkesztője. Az volt a feladatunk, hogy a gimnáziumot megerősítsük. Hogy az egyetlen, jószerével üres asztal helyett alakítsunk ki fizikai laboratóriumot, például. Majdhogynem a nulláról kellett indulnunk, de végül, azt hiszem, szép eredményeket értünk el.

– Néhány évvel később átkerült az akkori Tanárképző Főiskolára. Arra miként került sor?

– Egyfelől Temesi Mihály professzor fiát a véletlen folytán tanítottam a gimnáziumban. Talán ennek is szerepe lehetett a sorsom alakulásában. Másfelől azonban Temesi korábban kapott a nyelvész-akadémikus Pais Dezsőtől egy levelet, amelyben figyelmébe ajánlott engem, mint kedves tanítványát. A professzor tehát magához kéretett, és megkérdezte, mivel akarok foglalkozni? Még a Nagy Lajosban tanítottam akkor. A mondattan, a szemantika és a stílus érdekel, ha időm és lehetőségem van rá, ilyen tárgyú könyveket olvasok, feleltem neki. Erre adott néhány kötetet, és azt mondta, egy hónap múlva visszavár. Így indult a kapcsolatunk, amely végül odáig jutott, hogy 1959-ben maga mellé emelt a magyar nyelvészeti tanszékre mint tanársegédet.

– Mai szemmel nézve kivételes időszak lehetett. Az irodalom olyan oszlopai jártak a hatvanas évek elején Pécsett, mint például Kassák Lajos.

– A Bóbita Bábszínház helyén működött a Doktor Sándor Művelődési Ház. Ott vendégeskedett Kassák, de a beszélgetőpartnere sem volt akárki! Gyergyai Albert mutatta be őt a közönségnek. Pár évvel azt követően megjelent egy kis könyvecske, a professzor vallomásával arról, hogy miért lett, és miért maradt tanár. Balzac óta tudjuk, hogy a tanárság, mint az újságírás, mindenhova elvezet, hogyha persze otthagyjuk… Na most, Gyergyai olyasmit ír, hogy a tanár évezredes hagyományok követője, és az elődök példája, a nagy költő és filozófus nevelők sora önmagában büszkeséggel töltheti el az embert. Másfelől a tanári minden más pályánál tágasabb. A jó tanár ugyanis esztétikus, lélekbúvár, művész, mesterember egy személyben. Harmadfelől az emberi társadalom legszebb, legromlatlanabb, legígéretesebb, legtisztább rétegével van dolgunk. Lehet-e ennél szebb feladat, nagyobb tisztesség? – kérdezem Gyergyaival magam is.

– Ez a hitvallás vezényelte önt a kollégium igazgatói székébe is?

– A tanszéki munkám mellett vállaltam, nem kis részben azért, mert magam nagyon sokat köszönhettem a kollégiumi környezetnek, lehetőségeknek. Megjegyzem, alighogy elhelyezkedtem az új helyemen, meghívtam Gyergyai Albertet. Tartott egy nagyelőadást, és bemutatta az akkoriban megjelent könyvét. Különleges élmény volt. Miután hazautazott, és közeledett a karácsony, küldött két láda könyvet a hallgatóknak, hálából, hogy olyan kedvesen fogadták őt.

– Akkor ez megadhatta az alaphangot az ön kollégiumi működéséhez is.

– Sok szempontból, igen. A professzor tudniillik élete derekáig maga is ott lakott az Eötvös-kollégiumban, egy szobában. Puritán ember volt, és a magam tapasztalatából is állíthatom, hogy nagyszerű tanár.

– Az igaz, hogy ön alig kapott pénzt az újonnan vállalt föladatért?

– A befektetett munkához képest valóban kevésnek tűnt a hatszáz forint, amit adtak. Ráadásul azt is csak tíz hónapra kaptam, mondván, a diákotthon nyáron nem működik. De egy bizonyos ponton túl kit érdekelt a pénz? Kezdettől úgy gondoltam, hogy egy kollégium vezetőjének nem az a feladta, hogy lábmosás-ellenőrző gyakorlatokat végezzen, vagy hogy hallgatótárolót működtessen. A tároló azért jutott eszembe, mert feudális körülmények között dolgoztunk – volt tizennyolc ágyas szobánk, és több tizenhat ágyas is. Emeletes ágyon lakott a hétszázötvenből négyszáznyolcvan gyerekünk. De megpróbáltam szellemet vinni az öreg falak közé. Az volt a célom, hogy az ott lakók a hétköznapi tanári, világmagyarázói munka mellett nyíljanak ki a mindenség felé. A legjobb magyar művészek, a legnagyobb magyar tudósok segítségét, támogatását kértem. A műveltség ugyanis véleményem szerint elsősorban szemlélet, és nem adathalmaz birtoklása. Na, ezektől az emberektől aztán lehetett szemléletet tanulni! De járt hozzánk rendszeresen például nőgyógyász is. Mindig arra törekedtem, hogy sózzuk meg, tegyük ízessé a mindennapjainkat, lássunk túl a saját korlátainkon, még akkor is, ha tisztában vagyunk képességeink és életlehetőségeink végességével.

– Még egy legendára rá kell kérdeznem: tényleg tartottak órákat is a kollégiumban?

– Úgy vettem észre, hogy az elénk sereglő, falusias, kisvárosi környezetből érkező fiataloknak a főiskola mindent nem tud megtanítani. Kurzusokat, szakkollégiumokat szerveztünk tehát. Az Eötvös-kollégium gyakorlatát és tapasztalatait átvéve készítettem egy tanulmányt, amit a főiskolai tanács elé terjesztettem. Elfogadták, annak mentén dolgoztunk tovább. Az angol tanszék alapítója, Bognár József ingyen adott angolórákat, de ugyanúgy behívtam Szende Bélát, aki a németet vitte – kialakult a nyelvórák rendszere. A szakkollégiumokhoz pedig sikerült megnyerni a legjobb tanárokat; Bécsy Tamást például, és még sorolhatnám. Az ő esete különösen érdekes volt. Akkoriban írta a drámáról szóló könyvét. Amit egy hét alatt összeállított, az szolgált vitaalapul nálunk. Telt ház volt az előadásain mindig.

– De jött, amennyire tudom, például a humoralista Sándor György is.

– Hogyne. Az akkoriban futott, minden nagy műsorát nálunk, ahogy az idő tájt hívtam, a mi falusi butikunkban tesztelte. Főpróbák voltak, legalábbis úgy nevezte azokat az estéket.

– Miért hagyott föl ezzel a munkával?

– A tanszéki feladataimat a kollégium mellett folyamatosan elláttam. Lépést tartottam a tudománnyal is. Földvári rektor úr azonban 1979-ben elvitt magával az egyetemre főtitkárnak. A három dolgot már nem lehetett párhuzamosan vinni. A tanszékhez makacsul ragaszkodtam, ebből még egy kis bonyodalom is származott. Tudniillik jogszabály tiltotta, hogy a főtitkár, a régi kifejezéssel élve a questor, oktasson. Nagy nehezen mégis engedélyezték a dolgot – tizennégy órát tartottam hetente. Mellette dolgoztam főtitkárként, és szerveztük a tanárképző kar kettéválasztását. Hogy ugyanis legyen BTK, vagyis bölcsészettudományi, és TTK, tehát természettudományi kar. Minden lépéshez az összes egyeztető fórum jóváhagyását meg kellett szerezni. Nem sokat aludtam. De nem lehet ezt igazán elmesélni, hiszen akkora öröm volt. Szinte euforikus lázban égtünk. Megéreztük ugyanis, hogy az átszervezéssel a jövőt alapozzuk meg.

– Ha már itt tartunk: olvasom, hogy professzor úrnak komoly szerepe volt az audiovizuális nyelvoktatás meghonosításában. Erre hogy került sor?

– Ebből annyi igaz, hogy ismertünk egy jugoszláv módszert, melynek a zágrábi egyetem volt a központja. Ezt vette át, illetve részben a Tudományos Ismeretterjesztő Társulat. Hogy oda miképpen kerültem? Az első napon, amikor munkába álltam, jött Tóth Pista bácsi, a pécsi napilap “Tollseprű” című rovatának népszerű szerzője, és beléptetett. A formális tagságom még abban az évben tartalommal telt meg, ugyanis Szilágyi Béla történelemtanár kollégám bevont az érdemi munkába. Akkoriban épültek a meszesi emeletes házak. Na, azok úgy készültek, hogy a munkások az egyik épületben laktak, a másikat építették, a legelejét pedig már átadták. Így haladtak sorra, előre. Nem volt hazautazás vagy ilyesmi. Béla bácsi oda járt, és arra kért, hogy járjak oda én is előadásokat tartani. A felnőttoktatás formái akkor alakultak, nagyon érdekelt az egész. Szórakoztató formában, irodalmi, kulturális kérdésekről beszéltem másfél-két órát, annyit, amennyit éppen kibírtak szegények. Közben a kapcák ki voltak csavarva a csizmákra – rendes, kemény levegő volt, csípte a szemet. A gyalult faasztalokon ott voltak még a kihűlt főzelékek, paprikás krumplik a kenyérmaradvánnyal. Kicsit összerendeztük, leültünk, és mint afféle mesemondó figura, igyekeztem tartalommal megtölteni az estéjüket. Tehát ezen a szálon csatlakoztam a többi TIT-es kolléga munkájához.

– Ahol az idegennyelv-oktatás is az ellátandó föladatok részét képezte.

– Igen, a zágrábi professzor, Guberina dolgozta ki az audiovizuális nyelvoktatás módszertanát és technikáját. A TIT akkori nyelvészeti vezetője bevont a franciatanításba. Kezdetben elég sokat szenvedtünk, mert a hanganyag nem mindig volt szinkronban a képekkel és viszont, de ahogy tökéletesedtek a technikai feltételek, finomodott az előadásmód is. Körülbelül hat-nyolc évig dolgoztam ezen a területen, heti négy órában. Az úttörő munka lassan átalakult, Boros János kollégám is bevezette a módszert a német nyelv oktatásában, majd mások is. A módszert, ismétlem magamat, egyébként nem fetisizálom, nem gondolom, hogy egyedül ez volna eredményes, de a beszédkultúra kialakításában komoly sikereket lehet elérni vele. Abban, hogy sokat dolgoztam, a kíváncsiságom mellett szerepe lehetett annak, hogy a szervező ambícióimat is kiteljesíthettem. A fiatalon elhunyt szociológus, Kériné Sós Júlia Tanárok élete és munkája című tanulmányában, kutatási eredményeire alapozva négy típusba sorolja az egyetemi tanárokat. Említ olyanokat, akik megújították a maguk tudományterületét, olyanokat, akik a módszertanban tettek úttörő jelentőségű lépéseket, és a többi mellett olyanokat is, akik szervező típusú tanárok.

– Utóbbiak között nyilván magára ismert, professzor úr.

– Attól kezdve, hogy elolvastam a tanulmányt, tudatosodott bennem, hogy talán érdemes a szervezési kísérleteimet, újításaimat tovább folytatni. Ám baráti körben mindig siránkoztam, milyen kár, hogy ilyen szerény adottságokkal születtem.

– Ne legyen álszerény! A Tanárképző Főiskola kettéosztásáról mi is beszéltünk, de szólhatnánk a művészeti kar létrehozásáról, a népművelés-képzés beindításáról, a felnőttképzés kiteljesítéséről, amelyekben ugyancsak rendkívüli eredményeket tulajdonít önnek a szakma.

– Nem vagyok álszerény, de komolyabb képességgel, még nagyobb tudással csodákat lehetett volna művelni.

– A szekszárdi kitérőre hogyan nyílt lehetősége?

– Vasárnap délelőtt volt, épp lakodalomban voltunk előző este. A feleségemmel beszélgettünk az ott tapasztaltakról. Csöngettek. Jobbágy Valér érkezett, aki korábban az ének-zene tanszék tanára volt, majd Szekszárdra került, a főiskolára, és párhuzamosan vezette az ottani Madrigál Kórust. Elmondta, hogy a főiskolán kiírták a főigazgatói pályázatot, és néhányan úgy gondolják, hogy talán én lennék az alkalmas személy. Minek menjek oda? Mit akarok még? Jó nekem a Temesi-tanszéken! – ellenkeztem. Végül hétfőig kértem gondolkodási időt. Igent mondtam, azzal a feltétellel, hogy Pécsett megtarthatom az óráimat. A tanácsülésen megválasztottak a pályázati kiírásban szerepeltetett három évre. Hozzáteszem, nem is lehetett volna hosszabb időre, mert a ciklus végére elértem a jogszabályban meghatározott, hatvanöt éves, maximális életkort. Túlkoros lettem tehát.

– Azt mondják, Szekszárdon az integráció szükségességének elfogadtatásában alkotott maradandót.

– Minél kisebb egy intézmény, annál jobban ragaszkodik az önállóságához. A szervezői munkám mellett az erőszakosságomat is be kellett vetnem, hogy az ottani tanács legalább állást foglaljon az integráció ügyében. Ne tagadjuk: nagy szerencsém is volt. Beválasztottak a Főiskolai Főigazgatói Konferencia tagjai közé. A Rektori Konferenciát akkoriban Hámori József vezette. Meghívtam a tanácsülésre: segítsen meggyőzni a tanszékvezetői kört: a pécsi egyetemmel ki kell dolgoznunk az integráció feltételeit. Összeállítottam egy anyagot, ami arról szólt, hogy milyen irányba kellene haladnunk. Nem volt jó visszhangja. Na, eljött az ülés napja, Hámori professzor megtartotta az előadását, majd kényszerűen magunkra hagyott bennünket: utazott tovább, elintéznivalója volt Budapesten. Távozása után kizárólag ellenvélemények hangzottak el. Senki sem állt mellém. Magamban már arra gondoltam, hogy fölteszem a kérdést szavazásra, és rögzítjük a tanács tiltakozását. Hanem akkor szót kért N. Horváth Béla, az irodalom tanszék vezetője. Fölállt, és azt mondta: a kollégák meg fognak döbbenni, de azt a javaslatot teszem, hogy hagyjuk nyitva az integráció kérdését, és térjünk vissza rá több tapasztalat birtokában. Itt dőlt el a dolog. Egyszerűen fölismerte a folyamat jelentőségét. Megjegyzem, javaslatomra utóbb ő lett a főigazgató. Na, talán mindennek, amit elmondtam, szerepe volt abban, hogy tavaly, amikor harmincéves lett az intézmény, megkaptam az Illyés-plakettet.

– Ezzel az erővel Leőwey-emlékplakettet is kaphatott volna, professzor úr, hisz annyiszor vett részt felesége osztályainak életében…

– Azokról az évfolyamokról, ahol Éva osztályfőnök is volt, sok gyerek máig a barátom. Éveken át együtt jártunk például kukoricát címerezni. Nem egyszer előfordult, hogy én maradtam a diákokkal, a feleségem pedig hordta a vizet egy teherautóval.

– Mi lehetett ez önnél?

– Öröm, szórakozás volt számomra. Pénz nem járt vele, szeretetből csináltam. A külföldi utazásaim jelentős része is szolgálat volt. A Tóth Sándor vezette Pécsi Balettel például többször jártunk Franciaországban. Ez úgy indult, hogy az első alkalommal a hallgatók közül senki sem vállalkozott arra, hogy december elején elmenjen, és január végén térjen haza. Vagyis hogy távol töltse a vizsgaidőszakot. Sanyi, aki tolmácsot keresett, azért gondolt hallgatóra, mert fizetni nem akart az impresszárió. Kényszerpályára kerültünk, megkérdeztem Ormos Mária rektor asszonyt, elenged-e. Ha meg tudom oldani a vizsgáztatást, mehetek, válaszolta. Megoldottam, bementem a színházba, megegyeztünk. Elfogadtak, befogadtak, így lett az egy alkalomból jó néhány. Bár azon kívül is sokszor jártam ott, de mikor lett volna annyi pénzem, lehetőségem, hogy beutazzam az egész országot? Ráadásul gondtalanul, örömmel, zenével, táncosokkal, művelt emberfőkkel! Engem is kikapcsolt a mindennapi, elég feszített, egyetemi munkámból.

– Az ám, egyetemi munka! Két évvel ezelőtt professzor úr visszavonult az oktatásból. Ezt azért furcsállom, mert a beszélgetésünk során is kiderült: korábban mindig ragaszkodott a tanszéki óráihoz. Miért hagyta abba?

– Abba kell hagyni, amikor az ember úgy érzi, hogy lelassultak az asszociációi. A legkisebb memóriazavarral sem lehet az egyetemi oktatásban dolgozni. Ez a harmadik tavasz azóta, hogy bejelentettem a távozási szándékomat. A döntéshez hozzájárult a másfél évtizedes cukornyavalyám, ami súlyosbodott, és nyolc év óta csak inzulinnal tudom valamelyest kordában tartani.

– Mivel telnek a napjai?

– Ostromolnak volt minisztériumi barátaim, hogy írnám meg az eltelt időszak tanulságait. Leginkább azt várnák tőlem, hogy a kollégiumi évek eredményeit rögzítsem, aminek neveléstörténeti szempontból látnák jelentőségét. El is kezdtem az anyaggyűjtést, de a formába öntéséhez segítségre lesz szükségem. Nem tanultam meg ugyanis a számítógépes technikát, meg rossz a kezem nagyon. Félő, hogy egyszer ez is elhagy. Legszívesebben beszélgetések formájában adnám át a tapasztalataimat, világítanám meg a szervező típusú munka tudományos hátterét satöbbi.

Hogy mivel telnek a napjaim? Nagyobbik unokám két tannyelvű, ötosztályos gimnáziumba jár. Most harmadikos. Néhány osztálytársát bevonva tervezek neki a közeli jövőre házi kurzust. Vannak nyolcan-tízen, lányok-fiúk vegyesen. Megszerettek, én is őket, szívesen vagyunk együtt. Itt, nálunk nagy hely van, elférünk… Van itt élet, ilyen szempontból, csak én nem tudok már menni.