Antoine Compagnon könyvének figyelemfelkeltő címe mind az irodalomelmélet pártján álló, mind az azzal szembehelyezkedő olvasók számára ígéretes olvasmány lehet. Az irodalomelmélet és -történet hazai, illetve külföldi nagy vitájában is megfigyelhető a teória élősködő démonként való emlegetése, míg az irodalomtudósok saját munkájukat az irodalomról való józan gondolkodásként fogják fel. A francia szerző nem kis feladatra vállalkozott az irodalomelméleti gondolkodás térképének megrajzolásával, áttekintve és újraértelmezve a nagyobb vitákat kirobbantó kérdéseket. Compagnon hangsúlyozottan elveti az irodalmi szövegek naiv, szakmaiságot nélkülöző, az oktatásban itthon és (a könyv tanúsága szerint) külföldön tapasztalható elemzésének módszerét. Vagyis számára “idegesítőnek” bizonyulnak olyan kérdések, mint: “Mit akart mondani nekünk a szerző? Melyek a vers vagy a próza szépségei? Mi a tanulság?” stb. (14. o.) A könyv szerzője tehát nem tagadja, hogy ezen megközelítések kiirtását, vagy legalábbis az arra tett kísérletet az elméleti szempontok bevezetésének köszönhetjük. Ugyanakkor, mint azt jelzi is, naivitás lenne azt gondolnunk, hogy az ilyen kérdések végérvényesen eltűntek az irodalomról szóló diskurzusból, hiszen az elméletnek való ellenszegülés folyamatosan újratermeli őket, így a szerző szerint ezen “őskérdéseket” érdemes újra és újra feltenni, a rájuk adott válaszokkal bizonyítva meghaladottságukat.

Compagnon tehát kezdetben öt kérdést fogalmaz meg: “Mi az irodalom? Milyen kapcsolat van az irodalom és a szerző között? Milyen kapcsolat van az irodalom és a valóság között? Milyen kapcsolat van az irodalom és az olvasó között? Milyen kapcsolat van az irodalom és a nyelv között?” (25. o.) Ezek a megközelítések azonban már a kezdetekkor, vagyis az irodalom mibenlétének tárgyalásakor szükségszerűen további szempontokkal bővülnek. Így végül a későbbi fejezetek az irodalomnak a szándékkal, a valósággal, a befogadással, a nyelvvel, a történettel és az értékkel való viszonyának vizsgálatát végzik el. A könyv nem törekszik egy elmélet utáni elmélet megalkotására, sokkal inkább lehetőségeket, szempontokat mutat be, véleményeket ütköztet, ábrázolva ezzel egy-egy elmélet újszerűségét és hiányosságait is.

A Mi az irodalom? kérdését a francia szerző több irányból közelíti meg: vizsgálja az irodalom fogalmának kiterjedését (véleménye szerint a 19. században e művészeti ág szűkülése, a 20. században az “elvesztett területek visszanyerése” következett be, míg a 21. században “az irodalom ismét majdnem annyira szabadelvű, mint volt a szépirodalom, mielőtt a társadalom szakosodott volna”), (35. o.) megértésének elméleteit és változásait, funkcióját, tartalmának és kifejezésének formáját. Arisztotelésztől kezdve az orosz formalistákon át egészen Genette-ig idézi a különböző elméletek következtetéseit, beszél az irodalmat a fikcionalitás vagy éppenséggel a nyelviség, illetve nyelvhasználat alapján körülhatárolni kívánó kísérletekről. Nem váratlan, hogy zárásképp leszögezi: az irodalom az az irodalom, ennél hiába is próbálkozunk, nem jutunk tovább, hiszen minden megközelítés olyan vakfoltokkal jöhet csak létre, mely újabb vitákra adhat okot. Megállapítása szerint “az irodalmi szövegek éppen azok, melyeket a társadalom éppen anélkül használ, hogy föltétlenül eredeti összefüggéseikhez viszonyítaná.” (48. o.) Ennek megfelelően tehát az irodalmiság társadalmi konszenzus eredménye, a közösség döntésén múlik, hogy egy szöveg irodalminak minősül-e vagy sem. A szerző később szűkíti a kört, megállapítva, hogy az minősül irodalomnak, amit szaktekintélyek (érti ez alatt a tanárokat, illetve a kiadókat) abba sorolnak. Compagnonnak tehát sikerült ezzel kettős választ megfogalmaznia: látszólag túllép a végeláthatatlannak tartott vitán, ugyanakkor éppen az általa megfogalmazottak vezethetnek újabb kérdések burjánzásához. Nehezen tisztázható ugyanis, hogy egy szaktekintély mi alapján minősít egy szöveget irodalomnak, így felmerülhet a gyanú, hogy mindez valójában nem más, mint a Mi az irodalom? kérdésének eltérő módon történő megfogalmazása.

A könyv leghosszabb és legizgalmasabb fejezete a Szerző szerepkörével foglalkozik; a középiskolai tanulmányokra visszagondolva többen emlékezhetnek olyan műelemzésekre, melyek legfőbb célja az író eredeti szándékának föltérképezése volt (a Compagnon által “idegesítőnek” nevezett kérdések közül tehát itt a “Mit akart mondani nekünk a szerző?”-ről van szó). Az ilyen megközelítések kétségtelenül leszűkítik az irodalomról folyó diskurzust, éppen ez az egyik oka annak, hogy Roland Barthes 1968-ban szenvedélyesen a Szerző halálát állította, illetve követelte. Compagnon elismeri ezen írás jogosságát, ugyanakkor rámutat: Barthes későbbi írásaiban tovább radikalizálja eredeti érveit, így a kelleténél messzebbre megy. A “minden szituáción kívüli szöveg elve” ugyanis, melyet a Picard-ral való vitájában megfogalmaz, az interpretációk túlzott burjánzásához, azok érvényességének relativizációjához vezethet. Compagnon ugyanakkor bizonyítja azt is, hogy a szerzői szándék eliminálására tett minden kísérlet ellenére az irodalomtörténet továbbra is használ olyan módszereket (nevezetesen a műfaji kategóriák alkalmazása, illetve a párhuzamos szöveghelyek kutatása), melyek épp az intencióba vetett hitet tartják fenn. Hasonlóan az előző fejezethez, a szerző itt sem próbálja meg ezeket az apóriákat egyetlen végső válaszban feloldani. Igyekszik a szerzői szándék mellett, illetve ellen megfogalmazott érveket részletesen bemutatni; megidézi az Új Kritika téziseit, melyek alapvetően az író akaratára vonatozó kérdések irrelevanciáját és az írott műhöz viszonyított temporalitását hirdetik, ugyanakkor megemlíti Hirschnek a szöveg értelmét, jelentését, alkalmazását differenciáló teóriáját. Nem foglal állást egyik tábor mellett sem; a fejezet végkövetkeztetésében e kérdéskörön való túllépést szorgalmazza, hiszen, mint mondja, alapvetően hamis az a választás, mely a szöveg vagy a szerző közötti döntésre késztet.

A szerző pozíciójáról, illetve az irodalom és valóság viszonyáról szóló fejezetekben indokolt lett volna az újhistorizmusra történő hivatkozás. A Stephen Greenblatt nevéhez köthető irányzat a szerző, a referencialitás, illetve az intertextualitás újradefiniálását végzi el (például a szerzőnek a “társadalmi energia áramlásával” történő helyettesítése, illetve az intertextualitás nem irodalmi szövegekre történő kiterjesztése), ami segíthetett volna Compagnonnak abban, hogy az irodalmat a szerzőségről, illetve a valóság utánzásáról alkotott, általa szélsőségesnek ítélt álláspontok között próbálja pozicionálni. A mimézisz ígért újradefiniálása így nem valósul meg maradéktalanul; a szerző az előző fejezethez hasonlóan az irodalomelmélet gyakran hangoztatott érveinek éleslátó és pontos bemutatását, majd azok kritikáját adja (különösen erősen fókuszálva ismét Barthes munkáira), ugyanakkor tényleges alternatívát az eddigi következtetések meghaladására nem nyújt, a továbblépést ezen kérdések mellőzésében, új irányba történő haladásban látja (ám, hogy mi lehet ez az “új irány”, továbbra is rejtély marad).

A francia szerző következetesen alkalmazza eddigi módszerét a későbbiekben is; a fejezetek elején megfogalmazza azokat a kérdéseket, melyekre a különböző elméleti iskolák más-más módszerrel próbáltak választ adni, a továbbiakban ezen teóriák részletes bemutatásával, majd azok kritikájával szolgál. Az olvasóról szóló részben például rámutat a filológia, a formalizmus, illetve a strukturalizmus azon hiányosságára, miszerint az érzelmi illúziótól való félelmükben látványosan elhanyagolták a befogadót. Ezzel szemben mutatja be Iser elméletét az implicit olvasóról, melynek hiányosságait Stanley Fish felvetéseinek megidézésével ábrázolja. Végezetül Compagnon minkét féltől elhatárolja magát: Iser teóriájáról kijelenti, hogy “alkalmazkodó, mérsékelt, túl sokat markol, aminek az az eredménye, hogy kerülő úton, azok különösebb megváltoztatása nélkül újra visszahelyezi jogaiba régi kutatásainkat, s éppen az ellenkezőjét éri el annak, amit szeretett volna” (180. o.), Fish munkássága pedig szerinte az irodalomelmélet “önpusztító végletességének” bizonyítéka. Sajnálatos módon a szerző nem fejti ki bővebben indokait, pedig a német irodalomtudós munkásságáról vallott álláspont megkívánná a részletezést. Az értelmezői közösségek fishi elméletről alkotott azon megjegyzés pedig, hogy ez mind a szöveget, mind az olvasót “fogolyként” kezeli, aligha védhető könnyen a rosszindulat vádja ellen. Az amerikai kritikus és elméletíró koncepciójában ugyanis ezen közösségek mindenki által elfogadott, közös szabályok alapján hoznak létre értelmezéseket, így szó sincs kényszerről, a fishi kommuna tagja aktív résztvevő, aki nem mellesleg időnként módosíthat is a szabályokon.

Ezekből a kritikákból egyre inkább érzékelhető, hogy a könyv szerzője alapvetően az irodalomelmélet deficitességét igyekszik bebizonyítani. Sőt a befogadóról szóló fejezettől kezdve egyre több megjegyzés tanúsítja: Antoine Compagnon az irodalomról való tudományos gondolkodást alapvetően a józan ész határain kívül gondolja el. Idézi például Frank Kermode megjegyzését, miszerint “Iser befogadásesztétikájával az irodalomelmélet végül a józan ésszel érintkezett”. (179. o.) Az elmélet tehát csak időnként, mondhatni “legjobb pillanataiban” kerül közel a józan észhez, így például Jauss esetében, aki a szerző szerint egyfajta szintézis megalkotására tett kísérletet, az irodalomtörténet-írással kapcsolatos elmélete a szélsőségektől mentes arany középutat igyekszik képviselni.

Könyvének zárólapjain a francia szerző már nyíltan beszél az elmélet és józan ész szembenállásáról. Szerinte az előbbi legfőbb célja az utóbbi “zavarba ejtése”, éppen ezért tekinti illuzorikusnak a szerzőt, az olvasót, a történelmet stb. (301. o.) Ugyanakkor Compagnon leszögezi azt is, hogy nem kívánt egyik javára sem dönteni, alapvetően mind a józan ész, mind az elmélet felvetéseit igazolhatónak látja. A józan ésszel szemben történő pozicionálás ugyanakkor automatikusan az elmélet negatív minősítését vonja maga után, hiszen minden olyan gondolkodásmód, amely kívül marad annak tartományán, eleve homályos és zavaros. A józanság ellentéte a részegség vagy a bódulat (esetleg az őrület), s ha Compagnon szerint az elmélet csak néha éri el a józan észt, akkor ezzel alapvetően elmarasztalja. Ugyanakkor jogosan merülhet fel az a kérdés, hogy egyáltalán miért alkalmaz a szerző ilyen oppozíciót, miért tesz különbséget elmélet és józan ész között? Tény, hogy az irodalomról szóló tudományos diskurzust számtalan vita és szélsőséges kijelentés tarkítja; ám ez szükségszerűen része létének. Mint azt Paul de Man írja: “[a]zt állítani, hogy ez elégséges indok lehet arra, hogy ne vállaljuk az irodalomelmélet művelését, annyi lenne, mintha az anatómiát azért vetnénk el, mert nem sikerült megszüntetnie a halandóságot”. (Paul de Man: “Ellenszegülés az elméletnek”, in: Szöveg és interpretáció, Bacsó Béla [szerk.], Cserépfalvi Kiadó, Budapest, 105. o.) A szerzővel, a befogadóval, az irodalomtörténettel kapcsolatos ellentmondásokat felületesen szemlélve könnyen merülhet fel az elmélet kritikája, mivel az láthatóan nem tud egyetlen univerzális választ adni ezekre a problémákra. Ugyanakkor az még Compagnon könyvéből sem derül ki, hogy a “józan ész” miként oldaná fel ezeket az apóriákat, vagyis pontosan milyen állításokkal bír az az irodalomról szóló diskurzus, mellyel az elmélet ennyire durván szembehelyezhető. Vajon nem fogalmi zavarról van szó? Vajon Compagnon nem valami olyasmit nevez józan észnek, ami inkább az irodalmat érintő általános gondolkodásnak tekintendő? Mert ha valami ellenszegülhet az elméletnek (saját magán kívül persze), az az irodalommal kapcsolatos szélesebb körben elterjedt gondolkodás, mely továbbra sem hajlandó megszabadulni a szubjektummal, a történelemmel, illetve a nyelvvel kapcsolatos mítoszaitól. A tudomány mindenkori feladata azonban az, hogy e leegyszerűsítő, felületes nézeteket igyekezzen megcáfolni és megszüntetni, vállalva ezzel esetlegesen a démonizálás következményeit is.