Balogh Tamás szépíróként indult. Igen fiatalon fedezte föl tehetségét az Ab Ovo Kiadó, amelynél 1993-ban jelent meg az Egy füzet magánélete című pepita kötete, mely novellákat, félperceseket, jelenéseket tartalmaz. A szerző akkor tizennyolc éves volt, érettségizett. Később a szegedi tudományegyetem bölcsészkarán folytatta tanulmányait, s töretlenül publikált különféle folyóiratokban, főként novellákat, karcolatokat, tárcákat. Stílusát elsősorban az irónia, a groteszk humor jellemezte; egyik önéletrajzában így vall: “3. …tudom, hogy mi akarok lenni nagykoromban: (világhírű?) író. 4. Példaképem az összes jó prózaíró, de főleg Karinthy Frigyes. Ő volt a legjobb…” (Egy füzet magánélete, 15.) Karinthy mellett Kosztolányi Dezső is hatott Balogh prózájára, az Esti Kornél-féle alterego-játék például a Nemlétező dolgok Balkéz Kettőjében idéződik meg (a kötetet 2004-ben a szegedi Bába Kiadó adta ki).

A szépirodalmi munkák az utóbbi időben kissé háttérbe szorultak, s megszaporodott az irodalomtörténeti-filológiai tanulmányok száma. Feltehetően összefügg ez azzal, hogy a szerző a Szegedi Tudományegyetem Modern Magyar Irodalmi Tanszékének doktorandusza lett. Mesterei Ilia Mihály és Lengyel András, vélhetően e két kiváló tudós hatásának köszönhető, hogy Balogh figyelme egyre inkább a filológiára irányul (persze a szépírói álmokat nem föladva). A kutatómunka eredménye vitathatatlan: többek között sajtó alá rendezte Kosztolányi Aranysárkányának ifjúsági változatát (2004), valamint Schöpflin Aladár levelezését (2004); felfedezte és kiadta Nemes Nagy Ágnes addig ismeretlen regényét, Az öt fenyőt (2005). Ez utóbbi tette igencsak heves indulatokat váltott ki, bár e regényt Nemes Nagy kiadásra szánta, kiadóknál kilincselt vele, s többször javítva nyomdakész állapotba hozta.

Nyerges András Élet és Irodalom-beli kritikájában “a filológia ifjú vitézé”-nek kiáltotta ki Baloghot: “ez a fiatal filosz tehetséges, szertelen és izgatott, azaz beillene poétának is, Balogh Tamás erudícíója azonban kifejezetten filológiai tehetségre vall, az ilyesmi pedig nálunk a fehér hollónál is ritkább.” (ÉS, 2007/13.) Nyerges lelkesedése érthető, hiszen a szerző nemcsak ír és elméleteket gyárt, hanem aprólékos és fáradhatatlan munkával minden létező szálat igyekszik kibogozni, minden lehetséges nyomot igyekszik megfejteni. Ha kell, a Gazdatisztek Lapjának évfolyamait böngészi át, ha kell, a legapróbb mosócédulát is megvizsgálja. Az efféle kutatómunkához persze szükség van a szerencsére is, ám Fortuna csak azoknak segít, akik jó helyen keresgélnek, s jó úton indulnak el valamely, addig ismeretlen cél felé.

Balogh Tamás a tanulmánykötet előszavában írja: “Az Álmodozók irkafirkája ismert művek ismeretlen történetét, és majdnem elfeledett vagy ismeretlen művek történetét rajzolja meg.” (6.) Kosztolányi Dezső és Móricz Zsigmond mellett Örley István, Nemes Nagy Ágnes és Fekete István a főszereplő, tehát három olyan költőről-íróról is olvashatunk, akiket amúgy nem túlságosan gyakran emlegetnek; már-már elfeledte őket az irodalmi köztudat, a “kánonról” nem is beszélve. Balogh azonban mintegy újra fölfedezi őket, s ezzel lehetőséget teremt arra, hogy újra beszéljünk, vitatkozzunk róluk, de leginkább, hogy újraolvassuk műveiket.

Kezdjük a Nemes Nagy Ágnes-regénnyel, hiszen Az öt fenyő kiadását rég tapasztalt heves és indulatos vita követte, s ez alkalmat teremtett arra is, hogy az elsődleges szerzői szándékról, az írók-költők életében meg nem jelent művek utólagos kiadásáról, az irodalomtörténet és a filológia lehetőségeiről, felelősségéről gondolkozzunk. Balogh úgy véli, hogy “a szakmai visszhang egyértelműen a kiadás jogosságát és szükségességét igazolta” (228.). Érvei meggyőzőek: Balassi Bálint szerelmes verseire hivatkozik, melyek csak a XIX. században kerültek elő, s jelentősen átrajzolták a költőről addig kialakult képet, de utal József Attila Szabad-ötletek két ülésben című, ugyancsak nagy vitát kiváltott munkájára is.

Az öt fenyő felfedezésével és közzétételével Balogh voltaképpen új magyar regényírót mutatott be az olvasóközönségnek. Idézi Nemes Nagy Ágnes szavait egy 1981-es interjúból: “…egy regényt is írtam akkoriban. Pocsék rossz regény volt, olyan kis utánzatregény. Fiatal is voltam még ahhoz, hogy prózát írjak, de mivel mindenki írt mindenfélét, gondoltam, én is írok egy regénykét. Schöpflin Aladár dicsérte ugyan, de ő sem ajánlotta kiadásra.” (148–149.)

A botrányt kiáltók talán épp emiatt ellenezték a regény megjelenését, ám többen voltak, akik helyeselték Balogh cselekedetét. Hernádi Mária például Forrás-beli tanulmányát ekképp zárja: “Nemes Nagy Ágnes Az öt fenyő című regénye túlmutat a »zsengék« kategóriáján. Jelentősége elvitathatatlan: mivel ezer szállal kapcsolódik az életműhöz, s annak mélyebb megértését segíti, ismerete ezentúl megkerülhetetlen. Köszönet a könyvért Balogh Tamásnak, aki felkutatta és sajtó alá rendezte, Lengyel Balázsnak, aki megőrizte és közreadta, s a Tiszatáj Kiadónak, amely eljuttatta az olvasókhoz. Nemcsak egy klasszikus költőnk életműve (s a róla alkotott képünk), hanem a teljes magyar irodalom is gazdagodott vele.” (A Fa vonzásában. Az öt fenyő Nemes Nagy Ágnes életművének tükrében. Forrás, 2005. december, 98–105.) Károlyi Csaba az Élet és Irodalomban kifejti, a regény olvastán nem érez semmi botrányosat, majd hozzáteszi: “Nemhogy botrányt nem váltott ki a könyv megjelenése, de irodalmi szenzáció se nagyon lett még belőle.” (Egy fenyőfa tette. ÉS, 2005/29. 22.)

Mint ahogy nem lett irodalmi szenzáció Kosztolányi Dezső elfeledett ifjúsági regénye, az Aranysárkány sem. Sem a XXI. században, sem megjelenésekor. Pedig – miként Balogh Tamás kimutatja – “[K]origény volt ekkor a gyermekekről, illetve a gyermekekhez szólás.” (54.) Kosztolányi átdolgozott regénye a kamaszokról, a gyerekekről szóló művek sorába illeszkedik: Móricz Zsigmond (Légy jó mindhalálig), Szerb Antal (Utas és holdvilág), Molnár Ferenc (A Pál utcai fiúk) Karinthy Frigyes (Fából vaskarika) vagy Schöpflin Aladár (Ördögfiókák) munkái mellett a leányregények is megemlíthetők, Dánielné Lengyel Laura, Gáspárné Dávid Margit vagy Kosáryné Réz Lola írásai.

Balogh szerint a valóság megismertetésének igénye lehetett a végső ok, amiért nem új, meseszerű regényt írt Kosztolányi, s vélekedését az író vallomásaival támasztja alá: “magamról tudom, hogy engem a gyermekmesék, melyekben tündérek, manók és csodálatos varázslók szerepelnek, mindig bosszantottak, körülbelül húszéves koromig. Akkor érdekeltek. (…) A gyermekmesék felnőtteknek valók, kik már ismerik a valóságot, és határok közé szorított, rokkant képzeletük azon ámuldozik, hogy a törvény alól kivételek vannak.” (57.)

Az Aranysárkány átdolgozott változatát és az eredetit alaposan összeveti a szerző, nemcsak a stilisztikai és a tematikus változásokról szól részletesen, hanem “az erkölcs védelmében véghezvitt” módosításokról is. Idesorolja Novák jellemének kismértékű változását, vagy a szövegben található olyan eltéréseket, mint például: “Vili padján nincsenek »geometriai idomok, trágár ábrák«, és az általa Nováknak küldött fadobozban nem »valami ocsmányság«, hanem »egy döglött patkány« volt.” (63.) – Balogh precíz filológusi munkája e dolgozatban is megmutatkozik.

Miként A harmadik regény című tanulmányában is, amelyben megállapítja: “…a Hajnal Badánybannak mindmáig nincs »teljes« szövegkiadása.” (191.) Balogh Fekete István regényének három szövegváltozatát vetette egybe: az Új Időkben 1942-ben folytatásokban megjelentet, az első kötetbeli kiadást (1942) és az 1965-ös, negyedik kiadást. A dolgozat végén olyan szövegrészeket közöl a szerző, amelyeket bizonyos kiadásokból kihagytak. Némelyiket politikai okból: “1945 után (…) el kellett távolítani a Magyarországon élő etnikumok érzékenységét bántó sorokat.” (190.) De van olyan kiadás is, amelynek terjedelme bővült, ezért fordulhatott elő, hogy “1942-ben még mint túlságosan meseszerű, később azonban már mint romantikus-realisztikus regényt értelmezik a nem ugyanazon szöveget olvasó bírálók.” (191.)

Hasonló megállapítást tesz Fekete István Végtelen út című regényéről is “A nagypapa körül van valami homályos mese” című tanulmányában: “a megjelent szövegváltozatok (…) nagymértékben eltérnek egymástól”. (219.) Ám mielőtt ezt bizonyítja, alaposan elemzi és bemutatja az író kevésbé ismert alkotását. A Végtelen útról megtudjuk, hogy értelmezhető családregénynek és fordulatos pikareszknek egyaránt, hogy egyetlen Fekete-regény sem játszódik ilyen sok helyszínen, hogy megszólal benne az egykori gazdatiszt és a természetvédő, de néha mintha az uradalmi intéző hangját hallanánk, hogy bizonyos szempontból a Tüskevár és a Téli berek előképének is tekinthető.

A filológus Balogh kimutatja az eredeti, 1948-as Új Idők-beli közlés és a Nesztor Kiadónál megjelent kötet közötti eltéréseket, kemény kritikával illetve az 1990-es kiadás szerkesztőjét, aki a szerző véleménye szerint eltekintett az ultima manus elvétől, s nem a folyóiratközlés, hanem egy gépirat alapján rendezte sajtó alá a regényt. Önkényesen belecsempészett a szövegbe olyan részeket, amelyeket Fekete István törölt, vagy toldalékokat írt át, szavakat cserélt, így “hamis, sosem volt szövegváltozatot hozott létre.” (224.) Az új, hiteles szövegközlés talán épp Balogh Tamás nevéhez fűződik majd.

A tanulmánykötetben olvashatunk még Kosztolányi Dezső ifjúkori helykeresésének önellentmondásairól, Örley István “Iskolá”-járól, “a hetven évig tetszhalott életet élt” Andris című novelláról, egy kiadatlan Móricz-könyv történetéről és Kosztolányi el nem készült regényéről, a Mostoháról. A kötetté formálás igénye című fejezetben pedig az Esti Kornél keletkezéstörténetéről szól a szerző, s egy új adalékról, a kötet megjelenését több évvel megelőző szerzői nyilatkozatról is tudósít.

Hatvany Lajos a tudni nem érdemes dolgok tudományának nevezte a filológiát. Balogh Tamás kutatási eredményei is cáfolják e némiképp ironikus megállapítást, hiszen az általa napvilágra került “dolgok” mindenképp hasznosak és szóra érdemesek, legyen az akár új, eddig ismeretlen regény vagy az 1935-ös Összegyűjtött költeményei című Kosztolányi-kötet papírborítója, amely – a jelenleg ismert bibliográfiák közül egyetlenként – feltünteti Kosztolányi Dezső munkái között az Aranysárkány ifjúsági kiadását. (Erről a szerző az Aranysárkány gyerekeknek című dolgozatához fűzött jegyzetben ír.)

Balogh Tamás dolgozataiból az elszántság éppúgy kiolvasható, mint az irodalom iránti rajongás. Az Álmodozók irkafirkája tanulmánykötet a klasszikus irodalomtörténethez áll közel. Nem az elmélet az elsődleges, hanem a gyakorlat, vagyishogy miként születtek a művek, hogyan érhető tetten a szerzői szöveggondozás, hogyan alakul az alkotások utóélete. Különösképp szimpatikus, hogy érthető, szabatos mondatok sorjáznak, világosan követhető a gondolatmenet, az aprólékos filológiai és textológiai fejtegetések sem unalmasak, sokkal inkább a kutatás izgalmát és élményeit villantják föl. A kötet valamennyi tanulmánya arról győz meg, hogy ha valami egyszerűen is elmondható, nem kell bonyolultan megfogalmazni.