“Az irodalomról szóló beszéd a XXI. század elején korszerűtlennek tűnik. Az irodalom mára, mondhatni, megszűnt létezni” – ezekkel a meglehetősen erősnek tűnő, ám revelatív erővel aligha bíró mondatokkal kezdődik Bagi Zsolt Az irodalmi nyelv fenomenológiája című nemrégiben megjelent kötetének bevezető fejezete. A szerző, aki a pécsi Sensus csoport tagja (amelynek kötelékébe tartozik/tartozott többek között Kálmán C. György, Orbán Jolán és Vári György), és akinek elsősorban az irodalom és fenomenológia kapcsolatát megcélzó dolgozataival immár tíz éve találkozhatunk, most két önálló kötettel jelentkezett. Valószínűleg a könyvkiadás nehézségei okolhatók, hogy a két szorosan összetartozó könyv különböző időpontban, más-más kiadónál jelent meg. A korábban napvilágot látott A körülírás előszavából megtudhatjuk, hogy az alcímében és tárgyában az Emlékiratok könyvét megjelölő munka az irodalmi nyelv fenomenológiájára irányuló kutatás “melléktermékeként” született, illetve nőtte ki magát önálló komplexummá mint kiemelt interpretációs bázis, s talán ez az autonómiára törekvés tehette indokolttá az önálló kötetkiadást. Mégis jobb lett volna, ha a két mű fordított sorrendben és még inkább együtt jelenik meg, hiszen Bagi maga is jelzi, hogy “számos olyan fogalom marad tisztázatlan ebben a könyvben, amely biztos alapját csak a fent említett átfogó munkában találja meg”. Ez így is van, csupán épp A körülírás lényegét tekintve önálló gondolati felépítménye némileg önállósítja is a két fogalmi keretet. Mindkét kötet címe némileg félrevezető, de ez jószerével legszembetűnőbb komoly hiányosságuk is.

Az irodalmi nyelv fenomenológiája cím – bár a mű egyes szövegrészletei ennek ellentmondanak –, korántsem egy készre kidolgozott irodalmi fenomenológiát jelöl, hanem egy látensen létező, alig belátható fenomenológiai gondolkodás olykor bámulatosan részletesen kidolgozott, egymással csak bizonyos rejtett szálakon összefüggő, és nem egyszer a legváratlanabb összefüggéseket felvillantó dokumentumait. Mindez természetesen a másik könyvre is vonatkozik, ezért hát megfelelő összkép birtokbavételéhez mégiscsak a két kötet együttolvasására van szükség. Bagi Zsolt mindkét könyve számos olyan erénnyel bír, amelyet nem feltétlenül várnánk el egy ilyen, a kijelölt téma alapján szoros tárgyat szaktudományos keretek között vizsgáló munkától. Ezek közül leginkább szembetűnő szinte meglepően világos, áttetsző, jó értelemben vett egyszerű nyelvezete, amely igyekszik minél inkább kerülni a zártságot, és merész lendülettel a legbonyolultabb filozófiai problémáktól az irodalmi(ság) legkülönfélébb területein keresztül a legtriviálisabb populáris régiókig merészkedik, de mindig logikusan és indokoltan, bevonva ezzel a látszólag szűk kérdéskört az esztétika és a kultúratudományok széles körébe. Ide kívánkozik néhány bíráló megjegyzés: a hátlapszöveg arra enged következtetni, hogy Bagi kötete az irodalmi modernitásról, és annak elvesztéséről szóló fejtegetés. Nos, ez részben igaz, ám itt jóval többről van szó: Bagi célja az, hogy magát az irodalmi nyelvet ragadja meg a fenomenológia metódusával, anélkül, hogy elméletét például Ingardenéhez hasonló rendszerré építené. Ahogy A körülírás sem csupán a címben megjelölt alakzat megfogalmazása és kibontása, de nem is csak a Nádas-regény elemzése, mint ahogy a fülszöveg írja.

Az irodalmi nyelv fenomenológiája négy fő részre oszlik: a bevezető rész kijelöli a főbb csapásirányokat, itt esik szó a modernitás/posztmodernitás irodalminyelv-felfogásának különbségéről, egészen a fent említett radikális kijelentésekig. Ezt követi a kötet törzse, amelyben az elméleti belátás interpretációk során konkretizálódik. A harmadik, viszonylag rövid szakaszban találjuk meg lényegében a Bagi Zsolt-féle nyelvi fenomén elméleti kifejtését. A szerényen csak Függeléknek nevezett, mégis a kötet több mint harmadát kitevő rész pedig öt fejezetből áll, melyek mindegyike egy-egy fenomenológiai alternatíva felőli közelítés, illetve párbeszéd kísérlete. A fentiek alapján kitűnik, hogy a bevezetés kivételével, melynek helye nem eldönthető, az egymást követő részek mintha fordított sorrendben lennének; vagyis az alkalmazástól haladunk az elmélet, az alapok felé. Ugyanez érződik az utolsó rész öt fejezetének időrendje esetében, ahol a tárgyalt szerzők sorrendje: Georges Poulet és Jean Starobinski, J. Hillis Miller, Sartre, Derrida, Ricoeur, De Man és Husserl.

A husserli fenomenológia kétségtelenül a 20. század legerőteljesebb és legnagyobb hatású szellemi áramlatainak egyike: nélküle elképzelhetetlen példának okáért Heidegger, s ezáltal minden, ami a heideggeri univerzumból következik. S ez bőven elég. Ugyanakkor Husserl filozófiájának közvetlen irodalmi elméletté és műértelmező metódussá alakítására, az intencionalitás és a fenomenológiai redukció közvetlen irodalomelméleti feldolgozására mindeddig nem sok kísérlet történt, Ingarden vállalkozása az egyetlen többé-kevésbé ismert példa. Ez a kiváló, a megérdemeltnél jóval kevésbé méltányolt mű, illetve az ebben kidolgozott rétegelmélet sokkal erősebb szálakon kötődik a fenomenológiához és Husserlhez, mint az közismert. Természetesen a későbbi jelentékeny diskurzusok szinte mind tartalmaznak fenomenológiai mozzanatot, ezekben az esetekben mégsem beszélhetünk fenomenológiáról, különösen a filozófiai rendszerek széthullása és módszerré válása, valamint a nyelv szerepének és jelentőségének újrafogalmazódása korszakában. Ezért van szó az irodalmi nyelv fenomenológiájáról és nem egyszerűen mondjuk a fenomenológiai interpretáció mibenlétéről. Mégsincs kétségünk: az eljárás jogos, hiszen könnyen belátható: az intencionalitásban ott lévő nyelvi (irodalmi és esztétikai) tárgy és szubjektum viszonya az értelemképződés gazdagságára, vagyis az irodalmi műalkotás létmódjának talán legfontosabb tulajdonságára mutat rá.

Bagi Zsolt a goethei Weltliteratur bölcsőjénél állva kezdi vizsgálódásait, megmutatja: az irodalomfogalom kialakulása és változása párhuzamos az irodalom fogalmának felbomlásával. Válságról, majd pedig meghasadásról beszél. Ennek eredménye az e recenzió kezdetén idézett állítás az irodalom “megszűntére” vonatkozóan. Idézi Friedrich Schlegel sötét vízióját az elsatnyult, eltorzult, végül elhaló művészi érzékről, amelyet A görög költészet tanulmányozásáról című munkájában elevenít meg érzékletesen. Miről is van itt szó? Két, egy belső és egy külső, hatásról és folyamatról. Az irodalom, az irodalmiság egyik oldalon belülről bomlott fel. Fontos itt egy korszakhatár, a modern irodalom létrejötte, amikor ugyancsak Schlegel nyomán (kissé leegyszerűsítve) a természethez igazodást felváltotta a saját világ teremtése. A 20–21. század mozgalmai az avantgárdon és a posztmodernen keresztül a vizualizáltság jelenbéli előretöréséig csak kiteljesítették a szétvetülést, szétszóródottságot. A másik a külső hatás, Adorno kifejezésével a “sematizált sematizmus” eluralkodása, amelynek megjelenése ugyancsak az ebben az értelemben vett modernitáshoz köthető. Ezt ma a popslágerek, sztárparádék, a reklámözön fojtogató dömpingje képviseli a legtöményebben. A sematizált sematizmusokat fogyasztó olvasó mindig ugyanazt olvassa; tehát voltaképpen nem olvas. S ez végeredményben tagadja a nem-sematizált reflexió és redukció lehetőségét, tagadja az irodalmi nyelvet. “A modern irodalom fogalma a szétvetülés által nem adekvát kifejezéshez, hanem végső lehetőségéhez, vagyis halálához ér el.” (21.) Mindezek után a következőképpen merül fel a kérdés: Van-e szükség irodalmi nyelvre a 21. században? A válasz: igen. A modern irodalomban a szó láthatóvá válik, és ezen túl az irodalom eltűnése nem történeti viszonyok függvénye, hanem “annak a kritikai viszonynak megsemmisítésére tett kísérlet, ami a modern irodalmat (…) a szóhoz mint olyanhoz fűzi.” (27.) Bagi Zsolt gondolatmenete végül a politikai nyelv sajátosságában látszik megtalálni a megoldást, ám érvelésének ez a része – túl szokatlanságán – kifejtetlennek és homályosnak tűnik.

Bagi Zsolt könyvének egyik sarkpontja az irodalmi nyelv fenomenológiája általános teoretikus alapjának és közelítésmódjainak kidolgozása Husserl felől, erről kapunk képet a Függelék utolsó fejezetében. “Az irodalmi nyelvet egyszerre mint transzcendentális konstitúciót és mint konstituált tárgyat kell megragadnunk.” (270.) A feladat emellett egyszerre történeti és transzcendentális, vagyis a történeti vizsgálat mellett “strukturális elemzés” is szükséges, de nem egymástól elválasztva, hanem e vizsgálat fenomenológiai adottságaiból következően specifikusan redukált minőségben, amely körmozgásra, a hermeneutikai körre emlékeztet. A fejezet végén újfent szóba kerülő interszubjektivitás kapcsán hívja fel a szerző a figyelmet, hogy ennek a kiteljesedett (szintetikus) változata (amely már Husserlnél is alapelv) megjelenik Barthes S/Z-jében az irodalomelméletben is, mégpedig az “írható” és “olvasható” szövegek közti különbségtételben.

Ez az utolsó fejezet lényegében kritikai fogalomtörténetet ad, amelyben az irodalmi nyelv eredetének más vizsgálatait járja körül a szerző, amelyek azonban elengedhetetlenek a kitűzött feladat megoldásához. Ilyen a kritikai viszony sokféle alakja, így például képzeletként, melynek kapcsán Bagi Sartre L’Imaginaire című korai munkáját hozza például, ahol a műalkotásnak mint olyannak összetett és sajátos ontológiai problémái kerülnek ebbe a fenomenológiai diskurzusba. Ezek a kitérő, sokszor (eszme)történeti, a tárgyhoz távolabbról csatlakozó szakaszok legalább olyan érdekesen, lényegretörően kihüvelyezetten-kihegyezetten vannak Bagi koncepciójába, illetve szövegébe építve, mint maga a tulajdonképpeni tárgy. Ricoeur metaforaelmélete viszont azzal az idegenséggel szembesíti a fenomenológust, amely az irodalmi közlés homogenizálhatatlan világát jellemzi.

A könyv közbülső részei a “Vázlat” és “Tisztázat” címet viselik; az előbbi az elméletet és gyakorlatot közvetlenül ütköztető rész, az utóbbi az irodalmi nyelv fenomenológiájának tételes kifejtése. Ez utóbbi jel és fenomén éles szembeállításával és a szemiológia erőteljes bírálatával kezdődik. Szerzőnk utóbbit a sematizált sematizmusok (e kifejezést véleményem szerint már csak a szóismétlés elkerülése végett is tanácsosabb lenne mondjuk betöltött sematizmusnak vagy egyszerűen csak sematizációnak, sematizációs mechanizmusnak nevezni) elméleti párjának tekinti. Nos kétségtelen: a jelszerűség primátusa nehezen látszik összeegyeztethetőnek a nyelvi konstitúció fenomenológiai természetével. Ezen az úton továbbhaladva Bagi egy igen fontos megállapítást tesz, mégpedig, hogy az irodalmi nyelv sohasem ismételhető, egyszeri és egyedi közlemény, intencionális teljesítmény, ezáltal különbözik a kommunikáció más formájától. Az irodalmi nyelv ugyanis a sematizáltságtól mindig elkülönbözik, “meghasonlott”, redukált. “Tárgyát mint lényeget állítja, noha egyben e lényeg tárgyiasítását is elvégzi” (146.) Ehhez különféle korrelátumok, redukált és meghasonlott tárgyiasságok csatlakoznak, melyek az irodalmi nyelv világát és struktúráját konstituálják. Bagi egy szemléletes hasonlattal érzékelteti ezt a kettősséget: “A művilág az, ami ha egy ablaknak vesszük a struktúrát, akkor a látott világot jelenti, azaz amely egyszerre alkotja az általunk látott képet, és a horizont általunk nem látott, ám mindig hozzáértett részeként a látottat meghatározó világegészt.” (148.) Az irodalmi nyelv által végrehajtott redukció a tárgyiságok világának redukciója, tárggyá tétel, amely egészen máshogy valósul meg például egy versben és egy prózai alkotásban. Ugyanis az irodalmi nyelv által végrehatott redukcióban nem lehet közvetlenül a fenomenológiai redukciót felismerni. Megint csak Sartre megfogalmazását idézi, aki szerint az irodalmi megnyilvánulások “visszájukról láttatják” a kommunikatív aktusokat. Példái a költő, aki “megtagadja, hogy használja a nyelvet”; és a regényíró, aki számára az elköteleződést rója ki feladatul; hozzátéve, hogy ez utóbbi esetben sem csupán végrehajtja a redukciót, hanem reflektálja is. A második konstitutív mozzanat a meghasonlottság, mely nem más, mint olyan nyom, ami nem fenomenalizálódik, nem jelenik meg a maga testiségében, hanem távol marad, de idegenségében is ott kísért. Itt egy újabb fontos ponthoz érünk, mivelhogy az irodalmi nyelv intencionális korrelátuma immanens és transzcendens részre hasad. Egy korlátozott nézőpontú regényben a művilág csakis a struktúra által nyújtott kitakarásban, Husserl terminológiájával Abschattungban, leárnyékolásban tárul fel; amint erre már Ingarden is rámutatott, amikor e két “réteg” kölcsönösségéről beszél Az irodalmi műalkotásban. Izgalmas, amikor Bagi a modern európai regény nagy alkotásain (és Lukács nyomán), Thomas Mann, Kafka, Virginia Woolf, Joyce, Beckett művein keresztül érzékelteti e kettéhasadás különféle változatait. Kafka kastélya annyi, amennyit K. lát belőle, a To the Lighthouse világa a mű struktúrája által lehetetlenné tett totalitás, míg Becketté a kitakarások nélküli világ totális és kegyetlen üressége.

A “Vázlat” felépítése lényegesen eltér a kötet többi részétől: viszonylag rövid és hosszabb szövegrészek váltakoznak, melyek maguk is olyan címkékkel vannak ellátva, mint “tisztázat”, “feladat”, “kitérő”. Ez két egységre oszlik, egyik A szó immanenciája, a másik Az irodalmi nyelv transzcendenciája címet viseli. Itt jutunk Bagi Zsolt gondolkodásmódjának sűrűjébe, ahol példátlan intenzitással és élességgel világít meg rejtett kapcsolatokat és köt össze különböző szálakat, helyez új fénybe kanonikus szövegeket elemzéseiben. A Mrs. Dalloway, Francis Ponge költeményei, a The Turn of the Screw, Baudelaire L’étranger-je kerülnek terítékre. Ezeket itt érzékeltetni alig lehet. Baudelaire költészetében például ez a szemléletmód mutatja meg, miként lehet ez a költészet a modern irodalom paradigmája, s ehhez a turista-lét példája is kézhezálló eszköz.

E nagyszabású vállalkozás közben született meg és terebélyesedett, kívánkozott önálló kötetbe A körülírás, melyről az Előszóból megtudhatjuk, hogy már nem csupán az elmélet kiegészítésére és megerősítésére szolgál, hanem a körülírás mint műszó bevezetésével önálló életet nyert, és nemcsak “Nádas poétikájának igazi értelmét és horderejét” tette világossá, de a körülírás – komplexebb összefüggésbe helyezhetően is – “tulajdonképpen minden problémát magában foglal és láthatóvá tesz, ami az irodalom fogalmában a kezdetektől jelen van.” Bagi Zsolt karcsú kötetét egyetlen központi, mondjuk úgy vezérgondolat köré építi – másképp fogalmazva minden út a körülíráshoz vezet, vagy épp tőle távolít el. Nádas regénye ennek fényében nem elbeszélő, nem leíró, hanem körülíró regény; és válik az irodalmi nyelv fenomenológiája által felfedezett fogalom – vagyis a körülírás – elméleteken is túlmutató és örökérvényű felismerésének megjelenítőjévé. Meglepő és felkelti az érdeklődést, hogy olyan rég hallott kifejezésekkel találkozunk, mint “struktúra”, vagy olyan rég hallott nevekkel, mint Lukács György. És általában is vonzó a szerző többek között Sartre, Genette és a Tel Quel kapcsán kibontakozó franciás műveltsége.

A kötet felépítése nem “fordított” mint az előbbié: ha nem is egyenesen, de biztosan halad célja felé. Az előszó utáni bevezető fejezet egyszerre jelöli ki Bagi saját pozícióját a filozófiai hagyományban, másrészt bölcseleti alapvetést ad munkája számára. Ez és az utolsó fejezet jelöli ki a vizsgálódás kereteit, ez utóbbiban testközösség és múltfeldolgozás viszonyáról kapunk képet. A kettő közti szakasz a körülírás fenoménjének lépésről lépésre, élvezetes és érzékletes elemzések általi tisztázása és kibontása. Ennek közepében leljük az “exkurzusokat”, vagyis azokat az elméleteket, melyeket szerzőnk bírál, és amelyektől maga is eltávolodik.

Bagi részben összefoglalja azon állítások legfontosabbikát, melyek a fenomenológai elmélet és gyakorlat során kikristályosodtak, és a körülírás biztos megalapozása szerint jelentőségük lehet. Kiindulópontja az irodalmi műalkotás két, egymással szembenálló szemlélet- és megközelítésmódja: a nyelvészeti és az esztétikai. Bagi ez utóbbi mellett teszi le a voksát, aláhúzva a szépirodalmi nyelv létjogosultságát és specifikumát. Üdítően hat, amikor túl a bináris oppozíciók végtelen tyúk/tojás vitáin, bevezeti az irodalmi műalkotás struktúrájának és világának fogalmait. Egyik sem rendelhető a másik fölé, és mindkettő konstitutív alapja az irodalmi nyelv, ez pedig olyan beszédmód, melyet semmilyen kontextusa, relációja nem határozhat meg végérvényesen, hanem újra és újra visszatér eredeti állapotába, s ez ahhoz az alapigazsághoz vezet, miszerint egy irodalmi mű teljes és végleges megértése lehetetlen. E kettő bizonyos elsőbbsége aztán két irodalomtípust és mű-változatot hoz létre: a realista és az idealista/strukturalista típust. Az előbbi a világ meghatározó erejét tartja fontosabbnak, az utóbbi a nyelv teremtőerejét vallja. És ez újfent régi konfliktusok (realizmus/esztétizmus stb.) elevenjét idézi.

Nádas írásmódját vizsgálva Bagi kétfajta struktúrát különít el. Az egyik a “részek és fejezetek” szintje, a másik a “kisebb szerkezeti egységek” szintje. Az Emlékiratok könyvét az utóbbi szint határozza meg a fejezetek egymás közti és belső viszonylatainak függvényében. Rávilágít test és írás párhuzamára: “Az írás, mint ahogy a test is, lényegileg hordozza saját megélésének lehetetlenségét.” (32.) A szerző innét kezdve testet és írást egymást átható test-írásként, paradigmaként használja. “A szöveg testivé válása tehát abban áll, hogy egy élmény, egy írás identitását Nádas felbontja azzal, hogy egy komplex összefüggésrendszerbe (…) helyezi. (…) Ez testesül meg a regény bekezdésnyi-oldalnyi mondataiban, melyeknek uralása az olvasó számára is lehetetlen, maga is elvész a rengetegben, mintha maga is megélné az idegent a sajátban. Thoenissen és Stollberg kisasszony csókjának esetében például a két test közötti viszonyba benyomul egy harmadik: “Sokkal inkább egy másik test már működő intencionalitása hatol be a saját test intencionalitásába, oly módon, hogy attól erőszakkal sem lehet megszabadulni.” (47.) Bagi kétségtelenül jelentőséget tulajdonít az interszubjektivitásnak, melynek jellemzőit hosszasan taglalja. Kétségtelen a jelentősége az irodalmi modernitás paradigmatikus műveiben, nem hinném azonban, hogy hiánya okán Kafkánál és Beckettnél egyáltalán nem beszélhetünk világról. Noha Lukács jogos bírálatban részesül, Walter Benjamin A német szomorújáték eredetében felállított elméletének végigmutatása feltétlenül tanulságos a két elmélet rokonságának és vitáinak szemszögéből.

A körülírás tehát elbeszélés és leírás függvényében, attól elkülönböződve konstitulálódik. Bagi élesen bírálja Genette narratológiájának időfogalmát is. Egyrészt azért, mivel az nem számol a bergsoni tartammal, másrészt mert szerinte nem a narráció körülményeit, hanem az irodalmi nyelvet mint konstitutív aktust kell vizsgálni. A narrátor ennek csupán terméke és elleplezője. Ez utóbbi kijelentést én túl erősnek érzem: Genette vitatható szempontjai nem adnak okot a narratológia eredményeinek elbagatellizálására. Bagi a leírást az ennek abszolutizálására törekvő nouveau roman, mégpedig elsősorban Robber-Grillet La jalousie című regényének példáján, a mozgalom ihlette művek mechanisztikus és statikus voltára való rámutatással szemlélteti.

E kettőn lép túl a körülírás, ami tulajdonképpen az élmény körülírása, testivé tétele. Nádasnál éppen ez a “testiség” a jelentés megszületésének eredete, ami univerzális tulajdonsága az irodalmi műnek. A körülírás nem ábrázolja, nem elmeséli tárgyát, hanem új és új irányból megközelítve próbálja azt megragadni. S igaz: a könyv gondolatmenete a körülírás fogalma köré szerveződik, második szinten további fontos terminusokat vezet be, teljessé téve elméletét. A kérdés mármost az, milyen helye, létjogosultsága van a körülírásnak a másik két írói módszerrel szemben. Az egyik tehát a test, a testi lényeg, amely a művilág egy eleméből az interszubjektivitás útján lényegi tényezővé növi ki magát, a megjelenítésnek egy teljesen új módját, a test-írást létrehozva ezzel. A körülírásnak aztán igen fontos tulajdonsága a vetemedés, mely összekapcsolja a mondatokat, de gyűrődést, törést is létrehoz, mint a testi lényeg immanens struktúrája. Egy rövid, de jellemző példa magából a regényből (Bagi a 120. oldalon idézi): “De az illat vonzása nem lehetett olyan erős, hogy ugyanakkor ne érezzek szörnyű taszítást, el ettől a hangtól, arctól! Mert nem egyszerűen szétdúlt volt, mint én, nem az én dúltságomra válaszolt a dúltságával, hanem mániákus és rögeszmés, és nem először jutott eszembe, hogy bolond.” És ennél sokkal bonyolultabb körülírásokat elemez végig Bagi, meggyőzően bizonyítva például hogy a regény soha nem válik a narratív logika alávetettjévé, a Melchior/Thea fejezet is éppen azáltal lesz jelentős, ahogy Nádas a két szálat “aláveti a körülírás logikájának: variációvá teszi azokat, pillanatnyi értelmezéssé, perspektivikus kijelentéssé, amely csak a körülírás egységében kapja meg végső helyét.” (121.) Innét jutunk el azután végül a “tiszta fenomenológiai beállítódásig”, ahol Bagi újrafogalmazza és összefoglalja a körülírás mibenlétét, mégpedig ugyancsak az elbeszélés-leírás-körülírás hármasába állítva. Ennek lényege, hogy a körülírás alapjaiban különbözik a másik kettőtől abban, hogy több tekintetben eltér azoktól a szemléleti formáktól, amelyeket a “hagyományos” elemzések során többnyire alkalmazni szoktunk. A test új idősémát teremt, nincs “előtt” és “után”, csak a testek egymásbafoglaltsága; részlet részlethez kapcsolódik, kölcsönösen áthatják egymást. Ez az áthatás az a jelenség, amely egy részlet identitását meghatározza. Az identitás megszületése a konstitúció működésére mutat, de a vetemedés maga is konstituált. Ezért hát a körülírás az elbeszéléstől és a leírástól épp ebben a lényegileg rendhagyó mivoltában különbözik: ha korrelátumait tőle elválasztva próbálnánk meg elemezni, akkor máris leírássá vagy elbeszéléssé tennénk. Egyetlen komoly problémám ezzel a könyvvel, hogy a körülírás fogalma aligha alkalmazható az Emlékiratok könyvén kívül más művekre, és ha igen, akkor is újabb és újabb módosításokat, finomításokat igényelne. A középkori misztériumdrámának vagy a barokk operának még lehetett szubsztanciális meghatározását adni, ám ez a 20. század második felének prózájára vonatkoztatva kétségessé válik. Jól utal erre a 132. oldal lábjegyzete a Mészöly Filmjének leíró nyelvével dialógust folytató nádasi körülírásról, e két rokon beszédmód e vizsgálat során felvilágló különbözőségéről. Azonban kétségtelen: ebben az esetben az elmélet messzemenőkig kiállja az értelmezés próbáját.

Bagi Zsolt mindkét könyve mindazonáltal ritka jelentős irodalomelméleti teljesítmény, amely néha meglep újszerű módszerével és gondolataival, de ezt precízen és hitelesen, nagy szak- és szépirodalmi műveltséggel teszi. Formális szinten maga is átveszi a körülírás technikáit: a gondolat effajta, a lineáristól eltérő vonalvezetése jellemzi. Nem kimerít egy témát, hanem egy lényeges mozzanat felől ragadja meg, majd ezt több dimenzióban, a távolabbi, de releváns kapcsolódási pontokat megkeresve járja körül. Külön kiemelendőek a finom, olykor agysebészi gonddal koncentrált elemzések, melyekből ugyan messze nem kapunk kimerítő interpretációkat, sem pedig mechanikus elemzéseket, ehelyett elmélet és értelmezés egymást élesen megvilágító ölelkezéseit. És ami talán még fontosabb: a test tematizációjának soha nem látott dömpingje idején üdítő ez a valóban meggyőző megközelítésmód.