“A padláson állítólag mindenféle tiltott dolgot műveltek, a dohányzásnál sokkal szörnyűbb dolgot: szipóztak. Soha nem tudtam meg, valóban feljártak-e a volt gimnázium padlására, vagy csak a mindannyiunk által rongyosra olvasott Csáth-kötet hatott rá, hiszen mindannyian, akik az irodalmat a magyaróránál többre tartottuk, azzal foglalkoztunk, hogy megtaláljuk a varázsló kertjét és azokat a helyeket, ahol azok a nők laktak.” (202.) Lovas Ildikó új regényének, a Spanyol menyasszonynak egyik én-elbeszélője, a szabadkai lány, aki a nyolcvanas években volt gimnazista, így vall a szabadkai íróhoz, Csáth Gézához fűződő viszonyáról. Ezeknek a soroknak nem csupán a név nélküli elbeszélő vonatkozásában van értelmük, hanem rámutatnak a regény genezisére, valamint a két történetszál viszonyára is. Mert a Spanyol menyasszony, csakúgy, mint a szerző előző regénye, a Kijárat az Adriára (2005), két szálból áll. Az egyik szálat a már említett narrátor, a másikat pedig Jónás Olga, Csáth felesége meséli el. Az első dolog, amiért meg kell dicsérnem a regényt, nem más, mint arányos fölépítése, vagyis a két narratíva váltogatásának kellemes és jól eltalált ritmusa. A kötet húsz fejezetből áll – ezeket a szerző sorszámokkal jelölte és “mely…” kezdetű tartalmi összefoglalókkal látta el –, mindkét elbeszélő tíz fejezetet mesél el, de nem fejezetenként, hanem változatos rendben váltják egymást. Mindkettejüknek öt-öt fejezet jut a regény mindkét felében, mégpedig az első és a harmadik negyedben kettő-kettő, a másodikban és a negyedikben három-három Olgáé. A szerző jó érzékkel adagolja a fejezeteket, a megfelelő pontokon állítja meg az elbeszélés folyamát, és frappánsan kapcsolódik vissza a megszakított történetekhez.

Ha Jónás Olgának van neve, fölmerül a kérdés, hogy kicsoda a másik narrátor. Tűnjék ez bármennyire naiv eljárásnak, a jegyzetelés során két rövidítést használtam: O-val jelöltem Csáth feleségét, I-vel pedig a másik narrátort, a szerző keresztneve alapján. Persze tudom én, hogy az elbeszélő nem azonos a szerzővel, és azt is tudom, hogy “Bovaryné én vagyok”, vagyis Jónás Olga legalább annyira tekinthető a szerző szövegbeli képviselőjének, mint a másik főszereplő, akit azonban egyes önéletrajzi elemek a szerzőhöz kapcsolnak. De nem csak hozzá. A Spanyol menyasszony főhősének élete több ponton is egyezést mutat a Kijárat az Adriára hősnőjével. “Húszéves voltam, amikor a tengerről három hétig nem jelentkeztem. Semmire nem emlékszem már abból a három hétből, csak anyám arcára, amikor hazaérkeztem. A tenger elvette az eszem. Szerelmes lehettem? – Te, szerinted szerelmes voltam ’87-ben, amikor három hétig nem jelentkeztem nektek a tengerről?” – elmélkedik a Kijárat… elbeszélője, illetve teszi föl a kérdést apjának. (A második kiadást idézem, Kalligram, Pozsony, 2006. 142.) “Néhány héttel később lementünk a tengerre. […] Akkor történt, hogy nem jelentkeztem a szüleimnek több mint három héten keresztül. Rossz volt a telefon, nem találtunk fülkét, lusta voltam.” (194.) Ezt már az új regényben olvassuk. Azt nem tudom, hogy Lovas Ildikó járt-e ’87-ben a tengernél, de azt igen, hogy ő is húszéves volt ebben az évben, csakúgy, mint narrátora, és azt is, hogy a Spanyol menyasszony karaktere nem előzmények nélkül való, hanem szorosan kötődik a Kijárat…-ban megformált figurához. (Nemcsak a tenger miatt, hanem többek között azért is, mert mindkettőjüknek baja volt az alacsonyabb fiúkkal, és mindkettejük környezetében voltak jégkorongos ifjak. De hogy egy fontosabb szempontot is említsek: hangjuk, melyen elmesélik történetüket, hasonló intonációjú.)

De ki a spanyol menyasszony? Ő az időben hozzánk közelebb eső történetszál főszereplője (ha volna neve, nem kellene mindig így körülírnom – kiskorában a család egy idős női tagja tükröskatának hívta, mert szerette tükörben nézegetni magát, de én mégsem nevezhetem így), aki a regény nyitó jelenetében menyasszonyi ruhájában (spanyol modell, egyenesen Párizsból) áll a júliusi hőségben, és hagynia kell, hogy megbámulják. A méregdrága ruha hátán százhatvan gomb kapott helyet: “A tarkómig zárt ruha nyakától a farcsontomig végigszórták a ruhát gombokkal, minden centire kettő fért: apróbb gombok tán nem is léteznek.” (11.) Ennek a ruhadarabnak a regény világában van egy párja. “… rengeteg apró gomb van a hálóingen, zárt nyakától a köldökömig végigszórták a hálóruhát gombokkal, minden centire kettő fért, apróbb gombok talán nem is léteznek…” – így beszél Jónás Olga “végiggombos” hálóingéről, melyet férje rendre leparancsolt róla, mert nem akarta, hogy látszódjék rajta a vágy, miközben legombolja felesége testéről a ruhát. (159.) A menyasszonyt fehér ruhába zárják, ezt a ruhát gombokkal – mint pecsétekkel – lezárják, hogy így vessenek rá leplezetten erotikus pillantásokat; Csáth nem tűri a gombokat, mert nem enged teret az erotikus vágynak, hiszen birtokolni és rendelkezni akar. A regény két szála között számos ehhez hasonló párhuzamosságot találhatunk. A két főhős sorsa hol azonosságaik, hol különbségeik miatt mond valamit egymás számára. Csáth Géza naplója fontos szerepet játszik Jónás Olga életében, egyes részeit elolvastatja vele a férje, más részeit titokban olvassa el, és emiatt kínokat kell átélnie. A másik főszereplő éjszakánként azon búslakodik, hogy miért nem hallgatta végig féltékeny vőlegényét, aki föl akarta olvasni “a naplójából azokat a részeket, amelyek szerinte kellőképpen kifejezik akkori érzelmi állapotát”. (127.) Mindkét nőben fölmerül a gondolat, hogy kizárja a férfiakat világából, és nők közösségében folytatja életét. Csak míg ez a kortárs elbeszélőnél egy alternatív–értelmiségi szingli lakóközösség gondolatában jelenik meg, melyet rögtön elvet mint “bárgyú-filmes ötletet” (uo.), addig Jónás Olga kedvelt – biszexuális – cselédlányával, Veronnal és lányával, Kisolgával képzeli el az idillt. Ha létrehoznák zárt közegüket, Olga párnákat, a másik narrátor könyveket helyezne a falak mellé, hogy kibéleljék és biztonságossá tegyék terüket. A legfontosabbak a testi tapasztalatokkal kapcsolatos párhuzamok. Az egykori “tükröskata” idegszálgyulladását gondoskodó anyja hipermangánnal kezeli, Csáth pedig megköveteli Olgától, hogy szeretkezés előtt ezzel a szerrel mossa meg ágyékát. Olga örömét leli az anális szexben, a másik főhős nem rajong érte.

És ha már a szexnél tartunk. “Nem szeretem a kefélni szót, a dugnit pláne nem, a basznit szeretem, de az meg a szöveget nem szereti, hogy tréfával éljek: szétkúrja azt” – idézte Lovas Esterházy Péter Egy nőjének nyolcadik darabját a Kijárat…-ban. (Idézett kiadás, 260.) Nos, a Spanyol menyasszony egyik fő poétikai tétje, mint oly sok műnek mostanában, a testről való beszéd lehetőségeinek föltérképezése. A 297. oldalig kell várnunk arra, hogy a szerző leírja az Esterházy-szöveg beszélőjének kedvelt igéjét. “A testem az ő testétől változik át és át, újra meg újra, lányból asszony, boldog anyából gyilkos, szétbaszott asszonyból szűz leszek.” Jónás Olga is tudja azonban, hogy ez a szó nem szereti a szöveget – a következő mondat mindjárt ennek a belátásáról szól. (“Istenem, nincsenek ilyen szavak, amilyeneket a számba adsz.”) Persze Olga ismeri a szóban forgó igét, csak éppen nem tartja használhatónak elbeszélésében. “Tényleg azt hiszed, kérdezte nem egyszer, hogy csak te tudsz b…?” – idézi egy helyütt férjét, aki nyilvánvalóan nem három ponttal fejezte be mondatát, hanem kimondta a főnévi igenevet. (113.) Az érzéki Olga így gyötri férjét: “Azt akartam, hogy mindent lásson, még azokat a kéjérzéseket is, amelyeket meg sem ismertem. Férfiak f… látszódjék a szememből.” (139.) Megint csak pontok helyettesítik azt a szót, mely nem fér bele abba a regiszetrbe, melyet Olga az elbeszélésben használ. Férje nemi szervét vonalzónak, mérőszerszámnak, varázsvesszőnek nevezi visszafogott, ugyanakkor szecessziós elemekkel átszőtt nyelvén. Egy ponton, amikor az impotenciáról van szó, ez a visszafogottság negédességbe megy át: “varázsvesszőjének egyre gyakoribb szomorúsága”. (113.) Az ondó Olga szótárában “szerelmi nedv”, a szeretkezés “áldozás”, a szexuális gyönyör “boldogságot érezni”, a női nemi szerv “kehely”. Utóbbi pedig összekapcsolódik a regény virág-motivikájával, a liliomok kelyheivel, melyek “ontják magukból a bódító illatot”. (276.) Szép ez a kapcsolódás, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy a liliomokat Magdolna-napkor viszik az asszonyok a templomba, azon a napon, mely “arról szól, hogy Jézus szereti az asszonyokat. Arról szól, hogy asszonynak lenni jó”. (uo.) A regény terében egyébként hely jut még egy virágnak, a lila és a sárga bársonykáknak, melyeknek bár a narratívát befolyásoló lényegi szerepük nincs, finoman kötik össze a két szálat, és kapcsolják a könyvet a szerző első regényéhez, a 2000-ben megjelent Meztelenül a történetben címűhöz, melyben szintén visszatérő motívumként van jelen a bársonykák képe.

A testről való beszéd természetesen nem korlátozódik a nemiségre. A könyv egyik legemlékezetesebb része az a pontosan megrajzolt, brutális jelenet, amikor Csáth székre ülteti Olgát, a szék alatt kutyaszíjjal összeköti nyakát és kezét. Ez nem a férj szadizmusa miatt érdekes, hanem azért, mert Lovas Ildikó nagyon érzékletesen mutatja be, mit érez a nő teste, akinek a szájában még egy selyemsál is található, mely átható kölniillatával hányingert kelt, Olga viszont nem hányhat, hiszen megfulladna. De hogy egy kedvesebb példát is mutassak, az is figyelemre méltó, miként írja le a szerző a kisfiútestet három jól megválasztott jelzővel: “hurkás láb”, “duci has”, “izzadt hát”. (29.) A lelki folyamatokat Lovas szereti a testi működések köréből vett metaforákkal jellemezni. Így lesz egy kellemetlen emlék kibeszélése hasmenéshez hasonlatos, a Csáth naplójának olvasása okozta fájdalom és a fájdalom élvezése pedig olyan, “mint a begyulladt fogínybe aprókat szurkálni a fogvájóval”. (61.) Eredetibb, amikor a kortárs elbeszélő így ír izgalmáról: “Minden döccenéssel, ami közelebb vitt a diszkóhoz, a hasamban masniba kötődtek a beleim.” (51.) Olga természetesen nem mondana ilyet. Ahogy nem nevezné vőlegénye korábbi szerelmét “volt-barátnőnek” (121.), és az ad hoc szeretkezésre sem használná a “numera” kifejezést. (202.) A kortárs főszereplő visszafogottabb szexuális életének tudható be egyébként, hogy nála nem igen olvashatunk a másik rétegre jellemző szecessziós kifejezéseket, sem pedig a saját nyelvének megfelelő fordulatokat a nemiség körülírására. Rögtön a könyv nyitó jelenetében azonban érdekes szóra bukkanunk. “A júliusi hőségben a szoba sarkában álldogáltam. Álltam egyik lábamról a másikra. Hófehér stiklában.” (10.) Nem csak azért idézem ezt ide, mert az elbeszélő szellemes szójátékkal folytatja ezt a részt, melyben elmondja, hogy “stikában”, vagyis titokban szeretett volna állni, miközben mindenki őt bámulta, hanem azért is, mert a “stikla” szó használata finoman fölidézi azt a nyelvi közeget, mely meghatározza a narrátor megszólalásait, vagyis azt, hogy szabadkai. Később reflektál is erre a szóra: “Stiklámban, ahogyan a magas sarkút neveztük…” – itt az elbeszélő jelzi, hogy tudatában van, a stikla szó magyarázatra szorul. (38.) A szabadkaiságnak, mely Lovas pályájának kezdete óta fontos eleme írásainak, ebben a könyvében nincs olyan erős identitásképző ereje, mint az előző regényben. Kulturálisan viszont nagyon is meghatározó a tér szerepe. A könyv egyik legerőteljesebb mondatát idézem: “A kisnövésű fiúk, akik zavartan a kezem után nyúltak az unalmas város végtelenül jelentős főutcáján, ahol mindenki megjelent, aki csak számít, szuszog, pillódzik a városban, s ez nem változott Vajkay Ákoséknak a vasútállomásra tartó sétája óta…” (49.) Az elbeszélő teljesen magától értődő módon kanyarintja bele a város – a fikcióban – valós terébe a Pacsirta szereplőinek sétáját.

Ugyanilyen magától értődő könnyedséggel mozog az elbeszélés különböző történetelemei között. Hogy visszatérjünk a nyitó képhez – miért ne tennénk, az elbeszélő is vissza-visszatér hozzá a későbbi fejezetekben, ahogy más mozzanatokhoz is, hogy az ismétlésekkel ritmikusságot adjon a szövegnek –, már itt megfigyelhetjük, hogyan montírozódnak egymásra különböző eseménysorok. A menyasszony áll párizsi (de spanyol modell!) ruhájában, hófehér stiklájában, és észre sem vesszük, a harmadik bekezdésben már egészen másutt járunk, egy hideg novemberi éjszakában, amikor az elbeszélő az udvarlójával állt a ház előtt, aki még nem akarta fölengedni, előbb csókolózni akart, becsúsztatta kezét a lány télikabátja alá, és a hátán mozgott a keze, ahol most a százhatvan gomb helyezkedik el. Ő tiltakozott, mondván, “befagy a fenekem”. És akkor már csak egy lépés kell ahhoz, hogy a negyedik bekezdésben falusi disznótoron találjuk magunkat, ahol a gyereknek azt mondják, siessen, mert a hidegben “befagy a lukad”. (11.) Számos példát mutathatnék még arra, hogyan siklik az elbeszélés egyik helyszínről, egyik idősíkról a másikra. Azt hiszem, ebben rejlik Lovas egyik prózaírói erőssége. Olykor hosszabban elkalandozik, egész betételbeszéléseket helyez szövegébe. Ezek közül említést érdemel Vajba Jakab bordély-cukrászdájának a története és a feledhetetlen novella Kedves Jenőről. Novellának mondom, hiszen A gyógyszerészsegéd címen a szerző második novelláskötetében (A másik történet, 1995) is szerepelt ez az írás, majd bekerült a Via del Corso gyűjteményébe is (2001). A szegény kisgyermek panaszai “A patikának üvegajtajában…” kezdetű darabját felidéző és szövegszerűen is citáló szöveg némi módosítással került be a regénybe, Olga meséli el Veronnak mint olyan történetet, melyet férjének unokabátyja (vagyis Kosztolányi) megírt. Ebből a történetből érződik leginkább, milyen fanyar humora van a szerzőnek. Kedves Jenő, a patikussegéd egyik nagy tragédiája, hogy nem tudja meghódítani a nőket, a másik pedig az, hogy ha levelet kap, így szólítják meg: “Kedves Jenő!” “Miért nem Édes Jenő! Vagy Tisztelt Jenci! Hát nem érzik, hogy lehetetlen, összeférhetetlen dolog ugyanúgy címezni, mint ahogy megszólítják a címzettet?” (145.) Nagyon találóan villantja föl a századforduló vidéki városának világát ez a történet. De a nyolcvanas évekbeli kamaszkorról is éles képet kapunk a másik elbeszélőtől, aki a diszkóról írva egy dalszöveget is beilleszt beszámolójába. “Lasciatemi cantare”, vagyis “Lásátemíkántáre”, hagyjatok énekelni, zengte Toto Cotugno. Ha ez a felszólítás a közönségnek szól, én engedelmeskedem neki, és nem csak akkor, ha Cotugno harsogja, hanem akkor is, ha Lovas Ildikó mondja. Mert szépen énekel.