A Grantchester Road Cambridge-ben található és – mily sajátos – Grantchester felé vezet. Annak az apró falucskának az irányába, melynek almáskertje (The Orchard) volt a századelőn – s azóta is – a cambridge-i diákok és tanárok kedvelt kirándulóhelye. Ide lovagolt ki gyakran tanára, Bertrand Russell tanácsára az ifjú Wittgenstein, itt teázott Virginia Woolf és Rupert Brooke, az I. világháborúban hősi halált halt költő, aki gyönyörű versben örökítette meg Grantchester szellemét. Időzött itt a közgazdász Keynes, a regényíró E. M. Forster és Salman Rushdie, a zeneszerző Andrew Lloyd-Webber és a szövegíró Tim Rice, és még számos későbbi vagy valahai híresség.

A Grantchester Road 46-ban lakott Gömöri György irodalomtörténész, költő, műfordító, aki 1969-től 2001-ig tanított lengyel és magyar irodalmat a cambridge-i egyetemen, s aki nyugdíjba vonulását követően Londonba költözött. Cambridge-ben az otthonához viszonylag közel eső kollégiumnak, a Darwinnak volt teljes jogú tagja (jelenleg professzor emeritusa), amelyet 1964-ben alapítottak. A Darwin is a Cam folyó két partján fekszik, mint a régi kollégiumok, s épületeinek egy része – a Charles Darwin leszármazottai által lakott épületcsoport – több mint kétszáz éves. E kollégium sajátossága, hogy csak posztgraduális diákjai vannak, ezért az ebédlőben nincs is dobogóra helyezett külön tanári asztal, mint a többi kollégiumban.

Abból az időszakból, amikor Gömöri György a Darwinnak aktív fellow-ja volt, a kollégiumnak csak két igazgatóját említem, Moses Finley-t, aki 1976-tól 1982-ig volt az intézmény vezetője, s akinek több könyve (Odüsszeusz világa; Politika az ókorban; Az olimpiai játékok első ezer éve) magyarul is megjelent, illetve az ókori filozófiával foglalkozó Geoffrey Lloydot, a Brit Tudományos Akadémia tagját, aki az 1990-es években irányította a kollégiumot.

Ez volt az a – most csak felvillantott – közvetlen szellemi és természeti környezet, amelyben Gömöri György munkássága kibontakozott. Huszonkét évesen menekült el Magyarországról 1956 végén, s bő egy évtizeddel később a világ egyik vezető egyetemén állapodott meg. De a kibontakozás környezete mind szellemi, mind természeti értelemben tágabb és szerteágazóbb volt a fent említett genius locinál. Az egyik ilyen bővebb, sajátos közeget a választott hivatás határozta meg, az, hogy Gömöri György a budapesti bölcsészkaron polonistának készült, és egész pályáját végigkíséri a lengyel irodalom, költészet közvetítése a magyar és az angol kultúra felé. A másik – eredendő – közeg az anyanyelvé és a magyar kultúráé, amelyben költőként, irodalomtörténészként, esszéistaként épített szellemi otthont. A harmadik pedig – a cambridge-i lakóhely által is ösztönzötten – a magyar-angol kulturális és irodalmi kapcsolatok kutatása és ápolása, az utóbbi téren költemények műfordításain, antológiák szerkesztésén, tanulmányokon, esszéken, kutatásokon keresztül.

A rendszerváltásig könyvei az emigrációban jelentek meg, a “Cambridge előttiek” és a “Cambridge-iek” is ebben a hármas szellemi-kulturális mezőben, amelyekre a következő felsorolásban a teljesség igénye nélkül csak utalok, zárójelben egy-két példát említve az adott műfajra. Saját versek (mint a Virág-bizonyság, a Hajnali úton című legelső kötetei); versek és műfordítások egy kötetben (mint az Átváltozások, melynek utolsó ciklusa angol-szász és lengyel verseket közöl), magyar nyelvű fordításkötetek és antológiák (Borisz Paszternák: Karácsonyi csillag; Az ismeretlen fa – modern lengyel versantológia). Angol nyelven kiadott munkái a magyar és lengyel irodalommal foglalkoznak (The Hungarian Literary Scene 1957–1959; Polish and Hungarian Poetry from 1945 to 1956), a magyar költészetet ismertetik meg a brit olvasóközönséggel (Attila József: Selected Poems and Texts; Miklós Radnóti: Forced March. Selected Poems), illetve kétnyelvű (lengyel–magyar) antológiában mutatják be a magyar forradalom lengyel költészeti recepcióját (Polscy poeci o wegerskim pazdzierniku).

Első Magyarországon kiadott kötete az Angol–magyar kapcsolatok a XVI–XVII. században, 1989-ben jelent meg az Akadémiai Kiadónál, az Irodalomtörténeti füzetek sorozatában. Ez a kötet egy termékeny kutatói, esszéírói periódus kezdetét jelenti. Sorra következnek a hazai tanulmánykötetek, mint a Nyugatról nézve (esszék, tanulmányok, 1990), Erdélyiek és angolok (tanulmányok, 1991), Angol és skót utazók a régi Magyarországon 1542–1737 (szerkesztője és fordítója az útleírásoknak, 1994), Egy szigetlakó feljegyzéseiből (esszék, írások, 1996), “Jöjj el szabadság!” Írások a XX. századi magyar költészetről (1999), Magyarországi diákok angol és skót egyetemeken 1526–1789 (2005).

Mindeközben az angol–lengyel–magyar költészet közötti közvetítői elkötelezettsége is kötetekben ölt testet, amelyek angol nyelvterületen vagy itthon jelennek meg. Cambridge-i költőtársával, Clive Wilmerrel közös fordításban adja ki Petri György válogatott verseit (Night Song of the Personal Shadow, 1991), Wilmerrel együtt szerkeszti a The Life and Poetry of Miklós Radnóti (1999) című tanulmánykötetet, George Szirtessel közösen válogatja – és részben fordítja – a The Colonnade of Teeth. Modern Hungarian Poetry (1996) című antológiát, harmincöt XX. századi magyar költőt mutatva be a brit közönségnek (Szabó Lőrinctől Ferencz Győzőig); az ő fordításában jelenik meg itthon Zbigniew Herbert válogatott verseinek kötete, Az ízlés hatalma (1998), és Magnetic Poles (2000) címmel esszékötetet ad ki a XX. századi lengyel irodalomról Londonban. Időközben saját verseiből is publikál egy – Clive Wilmerrel közösen fordított – angol nyelvű kötetet, My Manifold City (1996) címmel.

Az első Magyarországon kiadott verseskönyve, a Búcsú a romantikától, amely 1990-ben jön ki a Magvetőnél, válogatott verseit tartalmazta. Ezt egy gyűjteményes kötet követi, az Őszi magánbeszéd. Versek 1954–1996 (1997), majd a Váltott hangokon, szerepversek és újabb versek (2000) következik, s 2003-ban lát napvilágot A tél illata című kötete.

Három legutóbbi könyve – amelyekről az alábbiakban szó lesz – eddigi sokszínű írói-költői pályájának fősodrába illeszkedik. A forradalom 50. évfordulójára jelent meg Az én forradalmam. Emlékezések és írások az 1956-os forradalomról című kötete; társa, felesége kerek születésnapja alkalmából adta ki kétnyelvű könyvecskéjét Versek Marinak – Poems for Mari címmel, és Zalán Tibor válogatásában tette közzé az Argumentum Kiadó az Ez, és nem más. Válogatott és újabb versek című gyűjteményes kötetét.

1956-ról a rendszerváltás előtt Gömöri György csak az emigráció fórumain szólhatott, ott és akkor közzétett visszaemlékezései, elemzései, beszámolói nem kerül(het)tek be a hazai szellemi vérkeringésbe. A legendás párizsi Magyar Füzetek, az Irodalmi Újság, a Bécsi Napló, a Mikes Kelemen Kör kiadványai, a BBC magyar adása voltak e megnyilatkozások fő fórumai. Aztán 1989–90 után több hetilap, folyóirat adott teret Gömöri György ’56-tal foglalkozó írásainak. Egy korábbi, itthon kiadott kötetében már közreadott egy kisebb csokrot ilyen tárgyú cikkeiből. Az Egy szigetlakó feljegyzéseiből című esszékötetének élén az “Ami a forradalmakból megmarad” című fejezetben idézi meg ’56 eseményeit, következményeit s a forradalom fogadtatását. A nemrég megjelent ’56-os kötet egy részét újraközli a “szigetlakós” fejezetnek, másokat kihagy (így a Petőfi Irodalmi Múzeumban 1992-ben vele készült interjút), de jóval több benne az előző kötet megjelenése óta eltelt évtized során születetett – publikált vagy kéziratból először itt közölt – írás.

Az én forradalmam borítójának alján egy fiatalember – a szerző – igazolványméretű fényképe látható, három, egyre halványuló példányban. Hiába mosódnak el azonban a kontúrok, s válik az éles tompává, van, amit éppen a múló idő, a távolság tesz élesebben láthatóvá a múlt bizonyos összefüggéseiből. 1956 októbere Gömöri György esetében – mint sok nemzedéktársáéban – is sorsesemény volt, olyan időszak, amely egész későbbi életére kihatással volt, s amelynek személyes, nemzeti és nemzetközi jelentőségét nem lehet lezáró, véglegesítő módon összegezni. Aki megélte ’56-ot, annak ez örökké újjászülető és felidézendő téma és tapasztalat marad. De az marad, vagy azzá válik azoknak is, akik fogékonyak egy rendkívüli történelmi esemény megértésének kísérletére, az időben – s ezzel együtt –, a tudományban, a médiában és a művészetekben változó reprezentációjának nyomon követésére.

A kötet két része egyaránt 12-12 írást tartalmaz. Az első részben a szerző visszaemlékezései és a forradalom fogadtatását elemző cikkei állnak, a második rész főként az ’56-ot témájául választó művek (regények, tanulmánykötetek, történeti elemzések) recenzióit, kritikáit közli. A könyv epilógusa egy 1997-es verse, az Október fényesítése, amelynek végén Gömöri György ezeket írja: “És tudom, ha majd az utókor ítélőszéke előtt / számba veszik minden nemzet fényes és szánalmas tetteit, / csak annyit kell mondanom: “ötvenhat” meg “magyar” – / és sok bűnünkre ettől lesz bocsánat, / és ez lesz, ami rólunk mindvégig fennmarad”.

Az én forradalmam különös módon képes egyesíteni a személyest, a nemzetit és a nemzetközit, mintegy újrateremtve azt az ’56 októberének pár napjára létrejött egységet, amelynek katartikus élményét az egykori részesek azóta is a forradalom védjegyeként említik. A kötetben a személyes vonatkozást a résztvevő jelenlétből, a szemtanúságból kiinduló és a tárgyszerűségből építkező szuggesztív beszámolók képviselik. Az első esszé – A forradalom sodrában – a könyv leghosszabb (félszáz oldalnyi) írása. Első változata a forradalom tizedik évfordulóján készült, a harmincadikon jelent meg először nyomtatásban, s az ötvenediken kapta meg pontosított, a mára hozzáférhetővé vált ismeretekkel kibővített szövegét.

Az írás egyszerre dokumentum, önéletírás, elemzés és poézis, anélkül, hogy ezek a rétegei szétszálazhatóak volnának. “Izgalmas napokat éltünk” – ez a nyitómondata. A hangütés tárgyszerű, a kijelentés már-már triviális, de már hallgatólagosan mozgósítja az olvasó ismereteit, és a személyeset azonnal bevonja a közösségibe. Az esszé nem “fényez”, és nem deheroizál, a résztvevő hitelességével teremti meg a fél évszázaddal ezelőtti időszak atmoszféráját, s mond el csak a beszélő által megélt – és a többi résztvevő által is megtapasztalt – eseményeket. A bölcsészkar hallgatójaként Gömöri György egyik szervezője volt az október 23-i tüntetésnek, s az előkészületekről szóló oldalakon olyan diáktársai és barátai bukkannak elő, mint Vekerdy Tamás, Karátson Gábor, Pomogáts Béla és Maár Gyula. Különös élmény ötven év távlatából újra így együtt látni – többek között – ezeket a huszonéves fiatalembereket, akik a lengyelek melletti rokonszenvtüntetésre készülnek. Aznap – írja a tüntetés kezdete kapcsán Gömöri György – “gyönyörű, derűs, sugaras, őszi nap volt. Az ég nyugodt kékjét csak elvétve zavarta meg egy-egy felhő. Olyan meleg volt, hogy ingujjban szaladgáltam, és mielőtt a menet megindult volna, levetettem, és Mártának (akinek akkoriban udvaroltam), odaadtam a nyakkendőmet. A tömeg ráérősen napozott, várta az indulást; valahol messze valaki trombitán egy ismerős dallamot játszott: az Isten, ki Lengyelt óvtad számos évig… kezdetű egyházi dalt. Volt ennek a pillanatnak valami felejthetetlen pátosza”. Ez a pátosz – mint tudjuk – nem tartott soká, bizonytalan napok következtek, majd a forradalom leverése. De – mint Gömöri György az írását zárja – “ezt a két hetet nem lehet és nem is fogjuk sohasem elfeledni”.

Mindaz, ami a kötetben ezután következik, a forradalom “utánja”. Hatása, következményei, recepciója, reprezentációja. A kötet első részében mindenekelőtt a lengyel és az angol fogadtatás, a forradalom inspirálta (főként lengyel) versek, az angol sajtó és irodalom ’56-képe állnak előtérben, mellettük a magyar irodalom tabutémáit elemző esszét is olvashatunk. A második részben Karinthy Ferenc, Simonffy András, Zimándi Pius, Méray Tibor, Vas István, Karátson Gábor ’56-os tárgyú műveiről és a forradalommal foglalkozó történeti munkákról szerepelnek írások. De van itt egy 2000-ben keletkezett nagyon fontos cikk is, amely néhány ’56-os tévhitnek és legendának az eloszlatására vállalkozik, köztük azénak, hogy a 23-i tüntetést a Műegyetem szervezte volna. Mint azt a könyv első írásában részletesen elmeséli, a lengyelekkel való rokonszenvtüntetés ötlete és előkészítése a bölcsészkarról indult ki, s ehhez csatlakoztak a műegyetemisták. S ezt Gömöri Györgynél hitelesebben senki sem tudja, hiszen ő annak a bölcsészkarról kiinduló tüntetésnek magyar-lengyel szakos hallgatóként az egyik fő szervezője volt.

Az Oxfordi Egyetem elvégzése után a kalandozások évei jöttek, Indonézia, újra Oxford, Egyesült Államok (a Berkeley és a Harvard), Birmingham, majd következett 1969-ben Cambridge, s ott a 80-as évek elejétől otthonként a Grantchester Road 46. Ahol a legutóbb megjelent gyűjteményes kötete, az Ez, és nem más legtöbb verse is keletkezett. A könyvborítón egy Medveczky Jenő-festmény látható, mely a festő nevelt fiát, Gömöri Györgyöt ábrázolja. A kép az 50-es évek közepén készült, a fiatalember fotelben ül, jobbjában hosszú tollat tart, bal könyökével egy asztalon támaszkodik, melyen könyvek hevernek, rajtuk egy üres papír. Mint a képről írott – s a kötet élére állított – versében a költő írja, “ez a fiú azért él, azért van, hogy írjon”. Ez a fiatalember a hátsó borítóról ősz hajjal és barázdált homlokkal tekint felénk. Belül, e két portré között az ifjú egykori életcéljának megvalósítását tanúsító művek – az életmű vezérszólamát alkotó költemények – találhatók. A tíz verseskötetnyi költői oeuvre legjavát adja közre a Zalán Tibor válogatta gyűjtemény, időrendbe és tíz ciklusba sorolva az eddigi kötetekből kiszemezgetett 199 verset.

A kötet címével hangsúlyozott – a 2005-ös Szonáta című versből borítóra emelt – egyediség egyszerre mutat az életút és a költői világ egyszeriségére. Ez utóbbi mindenekelőtt a sokrétegűségével, formagazdagságával, kulturális telítettségével tűnik szembe. A versekbe emelt tárgyiasságok földrajzi köre befogja a Távol-Keletet és Amerikát, a magyar, az angol, a lengyel természeti és épített tájnak, szellemi térnek az elemeit. Az időtávlat az antikvitástól az újkoron át napjainkig terjed, s ebben a történeti mezőben kimagasló hely jut a humanizmus és a reformáció magyar vezéralakjainak. A legerősebb irodalmi kötődések, vonzalmak XX. századi magyar költőkhöz kapcsolódnak, kitüntetett módon Petri Györgyhöz, Radnóti Miklóshoz és József Attilához, akiknek jelenléte nemcsak a megidézett-továbbvitt költői szemléletben és eszközökben, hanem versek témáiként is megmutatkozik, többek között az In memoriam Petrigyuri, Az utolsó alma, Abda című költeményekben.

A formagazdagság a költői műfajok sokszínűségét vonultatja fel, a prózaverstől (Búcsú Amerikától) a szabadversen át (Vasárnaponként) a hagyományos műfajok (óda, dal stb.) mellett a változatos kötött formákig, mely utóbbiba a versek túlnyomó része tartozik. Gömöri György kedveli és virtuóz módon használja a szerepjátékokat, a regiszterek váltogatását, a gunyoros-ironikus hangütést, de – főként korai műveiben – jelen van a rezignáció és keserűség tónusa is. Jellemző beszédmódja azonban talán mégis a hétköznapi megnyilatkozásokhoz hajlított, s azt néha váratlan asszociációval, képpel ellenpontozó poézis, amely gyakran egy versen belül teremt dinamikus kontrasztot és nyit fel széles képzettársítási mezőket. Mint például az 1991-es Születésnapra című verse: “sokadik éves lettem én / s nem meglepetés ez csupán / lírai reflex (után- / érzéses költemény) öngalvanizált / békacomb bánatos / okarína amelyen Boccherinit / játszik a sors az eddigelé még b o n a / szép derűs tavaszi nap van / nem érdem hogy ezt megértem / bár több hazát adott végzetem / csak egy bőrben éltem”.

Az időrendbe állított versekből közvetve az életút íve is kirajzolódik. Kezdetben a száműzetettség miatt érzett fájdalom: “Talmi Odüsszeuszok, kószálunk szét a világban, / míg otthon zárt ajakkal gyászleplet szőnek / a nemrég még nevetős, s most hirtelen / megkomolyult Penelopék… / Tél van; a bárkát dér üli meg, / gonosz északi szél suhog által a tengereken, / s oly embertelenül elvontak a csillagok is” (Talmi Odüsszeuszok – 1956 decemberéből). Majd a feltárult szabad világban szerzett ambivalens élmények: “legombolt ing idétlen kalapok rágógumireklám / hőség autók hívság autók filléres gyönyörűség / pazarlás hajsza pazarlás roppant konstrukció / minden perc robbanás lendület szüntelen növekvő nyugtalan újvilág” (Amerika: gyorsfénykép). A polgári demokráciákban élhető hétköznapok békéjével – s ennek a világ más részeitől eltérő voltával való – szembesülés: “Vasárnaponként kifésüljük a gubancokat a föld hajából / egyenletesre nyírjuk a füvet / sétálni megyünk asszonnyal csemetével / (…) más földrészeken párás dzsungelben / iszapos földbe harapva / zihál sikoltva vajúdik a sors / de hangja ha el is hallik idáig erőtlen / meg sem rezzennek tőle csöndünk ablakai” (Vasárnaponként). Aztán az 1968-tól kezdődő hazalátogatások élményei, találkozások politikával, kultúrával, rokonokkal, barátokkal. “Semmi sem olyan mint képzeltem / kisebb vagy nagyobb / kopottabb vagy fényesebb / szürkébb vagy színesebb – / nem olyan” (Látogatóban). Vagy másutt: “Furcsa országban jártam: / az üzletek előtt az emberek / hosszú sorban várták a semmit, / az újságokban a cikkírók / egyenletesen rágták a semmit…” (Ez nincs, ezt nem lehet szeretni); éppígy a politika lényegét summázva: “A helyzet rendkívüli. A helyzet: az egyhelyben biciklizés pokla” (A nyolcvanas évek). A mind sűrűbb itthonlétek élményei azután folyamatos ihletőivé válnak az újabb verseknek. Egy 2003-as keltezésűben például, amely egy épületben s a hozzá társított képekben ragadja meg az életút egyik sarokkövét: “… leülök egy padra / itt a téren, lám, nemcsak a könyveknek, / a házaknak is meg van a maguk sorsa. / Az enyém itt formálódott ötven éve.” (Pihenő a Deák téren).

Ars poetica jellegű verseiben a nyelvben és a nyelv által való élés tapasztalatát hangsúlyozza. A könyv, a nyelv, a szó mint a verset megalapozó kép vagy motívum gyakran jelenik meg az életműben. “Becsukom magamat, félig olvasott könyvet” írja az Elalvás előtt című versben. “Az én életem egyirányú utca / (…) Az ’egy irány’ itt ’egy értelem’, s tudom, / hiába (több) feleség, változatos család, / anyanyelvemen élek legbelül, s azon gondolkodom, / hogyan lehet az ember Európában magyar” – szólnak a “Sens unique” című versének kezdő- és zárósorai. Ezt a nyelv általi létteremtést már évtizedekkel korábbi költeményeiben is megfogalmazta. “Ha a nyelv épült / s ép maradt általunk – megérte!” – írta 1973-ban, a Mint skót humanista… című versében. De a törekvés – a nyelv őrzése és teremtése – a mai megváltozott társadalmi és kulturális viszonyok között már nem biztos, hogy el tudja érni a kívánt hatást. Mint a Négy sor Kosztolányinak fanyar miniatúrájában írja: “Ez már kemény utókor, rajtunk az út pora. / Nevünknél szebben csillog a sztárok tompora. / Ki hallgat jó zenét, ki olvas verset itt? / Sűrű repkény lepi a költők sírjait”.

E tizenegyedikként megjelent magyar nyelvű verseskötete előtt publikálta a feleségét köszöntő kétnyelvű könyvecskét. Ha van alkalmi vers, van alkalmi verseskönyv is, s ilyen a Versek Marinak. Születésnapi ajándék, az együtt átélt két és fél évtizedért mondott köszönet. A borítón egy markáns vonásokkal megrajzolt fiatal női fej, Medveczky Jenő rajza. A kötetben 21 vers két változatban, angol és magyar nyelven. A fordítások zömét Gömöri György Clive Wilmerrel készítette, s kettőt a feleségével közösen fordított (angolra). Itt szerepel az a Szonáta című, Marinak ajánlott vers, amelyből a válogatott kötet címe kikerült, ezekből a verszáró sorokból: “ez, és nem más, amit korábban igértem, / ez, és nem más, mind győztesek vagyunk” (kiemelések a versben). A 21 vers a közös negyedszázad bensőséges helyzeteiből, együtt átélt élményeiből, érzéseiből, álmaiból, az egymásra találás megújuló tapasztalatából villant fel képeket. “Mögöttünk szél-szaggatta hónapok, / vándoroltunk, szálláshely-koldusok, / házról házra. Ez kellett, meglehet, / hogy elfelejtve szenvedésedet / bennem találd meg újra otthonod” (Ajánlás). Ennek a kétnyelvű kötetnek a vége felé található egy vers, amelynek kezdő és záró sorai a következők: “Huszonnégy év a házban, / együtt veled, vidáman (…) huszonnégy év a házban, / ahonnan elmegyünk most – / huszonnégy év, huszonnégy – / kezdjük számolni újra”. Illetve: “With you twenty-four years / in the same house in good cheer, (…) Twenty-four years it has been / in the house we leave today; / twenty-four years, twenty-four; / let’s start counting anew”. A vers címe ez: Grantchester Road 46.

Következik a “Cambridge utáni” korszak.