Aligha gondolhatta Virginia és Leonard Woolf, amikor 1917-ben megvásárolta és richmondi otthonuk, a Hogarth House ebédlőasztalára állította azt az egyszerű kis kézisajtót, amelyen 150 példányban együtt húzták le első kiadványukat, a mindössze 32 oldalas Two Storiest – amely Leonard Three Jews és Virginia Woolf The Mark on the Wall című írását tartalmazta, négy, Dora Carrington által készített fametszettel illusztrálva –, hogy ezzel a szerény kezdettel egy mérsékelten sikeres, ám vitathatatlanul jelentős kiadót hoznak létre, amely hetven éven át meghatározó szereplője lesz az angol könyvkiadásnak.

Amikor 1915-ben, Virginia Woolf 33. születésnapján egy teaházban üldögéltek, és terveket szőttek a Hogarth House megszerzéséről, felvetődött egy nyomdagép vásárlásának ötlete is: egy kisebb házinyomdát akartak létrehozni, amelynek révén megjelentethetik írásaikat – elfoglaltságot, szórakozást¹ és némi bevételt remélve, amivel átvészelhetik a háborús éveket. Mivel műveivel Virginia elsősorban Leonard Woolf tetszését szerette volna elnyerni, a saját kiadás megszüntette volna azt a megfelelési kényszert is, amellyel azokban a napokban a Duckworth-nél első regénye, a Voyage Out megjelentetése kapcsán kellett szembesülnie.

A teaasztal mellett szövögetett álmok közül az első igen hamar valóra vált: pontosan két hónap múlva, 1915. március 25-én beköltöztek a Hogarth House-ba. A richmondi házról elnevezett nyomda szintén létrejött, de nem minden nehézség nélkül. Leonard és Virginia Woolf is élénken érdeklődött a könyvészet iránt – újra és újra felmerült bennük, hogy ki kellene tanulniuk e mesterséget. Csakhogy Londonban egyetlen iskola képzett nyomdászokat: a St. Bride, ahová igen korlátozott számban és kizárólag a szakszervezethez csatlakozó fiatalokat vették fel, így hiú ábrándnak tűnt a saját nyomda alapításának gondolata.

A fordulatot egy sétájuk hozta 1917 márciusának végén, amelynek alkalmával észrevették, hogy az Excelsior Printing Supply kirakatában nyomdagépek és azok alkatrészei kínálják magukat. A boltban kiderült, hogy ott nemcsak kézisajtót,² betűkészletet és más egyéb kelléket vásárolhatnak, hanem egy tizenhat oldalas oktató füzetecskét is, amelynek segítségével elsajátíthatják a nyomdagép használatát. Egy hónap leforgása alatt megtanulták, hogyan lehet szöveget szedni és nyomatokat készíteni, majd közrebocsátottak egy reklámoldalt, amellyel baráti és ismerősi körükben beharangozták első kötetük kiadását, és megrendelőket toboroztak. A kampány sikeres volt: a Two Stories 150 kinyomtatott példányából ily módon összesen 134 elkelt.

A következő évben elvállalták Katherine Mansfield Előjáték című regényének kiadását,³ 1919-ben pedig két újabb kötetük jelent meg: közeli barátjuk, T. S. Eliot Versei és Virginia Woolf Kew Gardens című novellája. Mindháromból küldtek recenziós példányt a Times irodalmi mellékletének – a Kew Gardensről még a megjelenés hónapjában méltató kritikát közölt a lap. A váratlan és átütő siker⁴ kényszerítette őket arra, hogy a kedvtelésből létrehozott házinyomdájukat üzleti alapon működő kiadóvá alakítsák.

Egyre több megbízás érkezett számukra, ezért a nyomtatást a földszintről leköltöztették az alagsorba, meghagyva a nappalit a szerzőkkel való tárgyalásra. 1920-ban két olyan könyvet választottak kiadásra – Gorkij Tolsztoj-emlékiratait és Logan Pearsall Smith Stories from the Old Testament Retoldját –, amelyeket lehetetlen lett volna saját nyomdagépükkel lehúzni: ezeket a Pinguin Press nyomtatta ki számukra; később hasonló megfontolások alapján adták ki a nyomdai munkát például a richmondi Prompt Pressnek, a weimari Cranachnak, az edinburgh-i R. & R. Clarknak és a Garden City Pressnek. 1924-ben a Woolf-házaspár, így velük együtt a kiadó is visszaköltözött Londonba, a Tavistock Square 52-es szám alá, 1939-ben tovább a Mecklenburgh Square 37-be. Végül 1940-ben, a Londont érő egyre hevesebb bombázások miatt kénytelenek voltak a Hogarth Presst Letchworthbe, a Garden City Press épületeibe telepíteni.

Első könyvük sikerén felbuzdulva megkérték barátaikat, hogy készítsenek listát azokról a szerzőkről, akiket szívesen olvasnának a Hogarth Press kiadásában, de a javaslatok mellett hamar megfogalmazták saját kiadói elveiket is, amelyek alapján jó érzékkel válogattak szerzők és művek között. A Hogarth Press három fő erénye, hogy felkarolta a kortárs angol lírát és prózát, számos orosz, olasz, francia és német művet adott ki elsőként angolul, valamint Freud és körének műveit tette széles körben ismertté Angliában. Alapvetően azonban nem valamiféle irodalmi missziós tevékenységet akartak folytatni: kezdetben, házi nyomdászokként, saját műveiket és baráti körük írásait adták ki, később pedig pusztán kihasználták azt az előnyt, amely a kisebb kereskedelmi kiadók luxusa: a legkülönfélébb alkotásokat és szerzőket jelentethették meg – azokat, amelyek tetszettek nekik.

A kiadásra szánt művek között főként Virginia Woolf válogatott, és noha a Hogarth Pressből kikerülő könyvek listája széles látókörről és a fontosság iránti nagyfokú érzékenységről tesz tanúbizonyságot, mégis akadtak olyanok, akiket visszautasítottak, pedig utóbb elismert szerzőkké váltak. Ilyen például James Joyce (Ulysses),⁵ André Gide (A mennyország kapuja)⁶ vagy Gertrude Stein (The Making of Americans: The Hersland family). Ellenben a Hogarth Press jelentetett meg egy sor olyan művet, amelyeket a nagyobb kiadók nem találtak volna üzletileg kecsegtetőnek. Katherine Mansfieldnek még csak egy novellagyűjteménye jelent meg (In a German Pension, 1918), amikor az Előszó kiadását elvállalta a Hogarth Press (1918);⁷ T. S. Eliotnak szintén egyetlen műve jelent meg, a Prufrock and Other Observations (1917), mielőtt verseiből 1920-ban Poems címmel a Woolfok közöltek egy vékonyabb kötetre valót.⁸ A Hogarth Press adta ki E. M. Forster The Story of the Sirenjét (1920), egy Roger Fry fametszeteiből összeállított könyvecskét (Twelve Original Woodcuts, 1921), Clive Bell The Legend of Monte Della Sibilla (1923) és John Maynard Keynes The End of Laissez-Faire (1926) című munkáját is – csak hogy néhányat említsünk a Bloomsbury szűkebb köréből.⁹

Maga Virginia Woolf is a Hogarth Press révén vált ismertté, sőt szinte minden művét ezen keresztül adta ki. Itt jelent meg a már említett Kew Gardens (1919), majd a Monday or Tuesday (1921), Mrs. Dalloway (1925), A világítótorony (1927), Orlando (1928), Saját szoba (1929), On Being Ill (1930), Hullámok (1931), Flush (1933), Az évek (1937), Három adomány (1938) és Roger Fry: A Biography (1940) című művei. Halála után jelent meg a Felvonások között (1941), A pille halála (1942) és A Haunted House and Other Short Stories (1943/1944) című kötete, valamint Leonard Woolf sajtó alá rendezte egyéb írásait is The Moment and Other Essays (1947), The Captain’s Death Bed and Other Essays (1950), A Writer’s Diary (1953), Granite and Rainbow (1958) címmel. A négykötetes Collected Essaysben (1966–1967) gyűjtötte egybe Leonard Woolf Virginia életében és posztumusz megjelent esszéit (a két sorozatban, 1925-ben és 1932-ben megjelent Common Readert egészítve ki a később keletkezett elbeszélésekkel). Leonard Woolf írásait is a Hogarth Press adta ki: Stories of the East (1921),¹⁰ Fear and Politics (1927), Quack, Quack! (1935), The Hotel (1939) címmel.

Katherine Mansfield révén ismerte meg a Woolf házaspár Samuel Kotelianskyt,¹¹ akinek Gorkij személyesen küldte el a Tolsztojról írt emlékiratainak egy példányát, annak angolra fordítási jogával együtt – ezt Koteliansky Leonard Woolffal közösen fordította le. A Gorkij, Kuprin és Bunyin által írt Csehov-könyvet (Reminiscences of Tchekhov) és Csehov jegyzeteit Note-Books of Anton Tchekhov címmel fordították le szintén együtt, amelyek egy kötetben, 1921-ben jelentek meg a Hogarthnál. Ivan Bunyin San Franciscó-i úr című kötetét Koteliansky és Leonard Woolf már D.H. Lawrence-szel együtt ültette át angolra (1922). Koteliansky és Virginia Woolf néhány fejezetet Dosztojevszkij egy meg nem jelent regényéből fordított, amelyeket Stavrogin’s Confession and the Plan of the Life of a Great Sinner címmel jelentettek meg (1922), és ők fordították Tolsztoj szerelmi levelezését is, amelyet Birijukov, a szerkesztő egy életrajzi tanulmánnyal egészített ki (Tolstoi’s Love Letters with a Study of the Autobiographical elements in Tolstoi’s Work, 1923). Lacy Collison-Morley ültette angolra Italo Svevo novellagyűjteményét The Nice Old Man and the Pretty Girl and Other Stories címmel (1930), valamint Vita és Edward Sackville-West¹² fordítottak részleteket Rilke Duinói elégiáiból (1931).

Egészen új és nagyszabású vállalkozásba fogtak, amikor 1924-től James Strachey javaslatára Freud és körének munkáit kezdték el kiadni; Leonard Woolf állítása szerint ezzel nagy kockázatot is viseltek, ugyanis akkoriban a pszichoanalízisről keveset tudtak a szigetországban, és a szerzők annyira járatlanok voltak az üzleti életben, hogy már-már veszélybe sodorták a kiadást. Woolf azonban remekül intézte a kiadó pénzügyeit, és gyakran személyesen simította el a könyvkereskedőkkel támadt vitákat.

A British Psycho-Analytical Societyben külön csoport működött együtt Freuddal és körével, hogy pontos angol fordításokat és magyarázatokat készíthessenek – ennek volt tagja Joan Riviere, Ernest Jones, valamint James Strachey és felesége, Alix. Noha Freud kiválóan tudott angolul, szívesen fogadta James Strachey fordítási ötleteit, sőt az is előfordult, hogy a Strachey által kitalált terminust használta a későbbiekben írt szövegeiben. De a Hogarth Pressen keresztül kiadott International Psycho-Analytical Library¹³ nemcsak Freud korábbi írásait (Colledted Papers 1924-25) tartalmazta, hanem The Ego and the IDét (1927), The Future of an Illusionjét (1928), Civilization and its Discontentsét (1930), New Introductory Lectures on Psycho-Analysisét (1933) és Inhibitions, Symptoms, and Anxietyjét (1936) is, valamint például Ernest Jones On the Nightmare-jét (1931), Theodore Reik The Unknown Murdererjét (1936) és Anna Freud The Ego and the Mechanisms of Defence (1937) című könyvét.

A regények, verseskötetek és fordítások mellett számos nem kevésbé fontos, tematikus sorozatot is megjelentettek. Az ezekben közölt vitairatok, kritikák szerzője minden esetben valamilyen jól ismert személyiség volt, tárgya pedig éppúgy lehetett az irodalom, az esztétika, a művészet és az életrajzírás, mint a szociológia, a politika vagy a közgazdaságtan – mindaz tehát, ami a Woolfok érdeklődési körébe tartozott. A sorozatok számait ennek ellenére nem kizárólag ők állították össze, hanem egyes esetekben a szerkesztést részben vagy teljesen átengedték másoknak.

Első sorozatuk, a Hogarth Essays főként irodalommal és irodalomkritikával foglalkozott; három folyamban, 1924–1926 és 1926–1928 között, valamint 1947-ben jelent meg, tizenkilenc, tizenhat, illetve egyetlen számmal. A Hogarth Essays legelső darabja Virginia Woolf Mr. Bennett and Mrs. Brownja volt, Leonard Woolf Hunting the Highbrowja 1927-ben, a második folyam ötödik számaként jelent meg. A Hogarth Lectures on Literature első és második folyamát (1927 és 1931 között tizenöt, 1934-ben egyetlen számmal) Leonard Woolf és George Rylands szerkesztette, később már csak Rylands szerkesztésében, 1951-ben jelent meg a harmadik folyam. Eme, az irodalmon belül főként drámaírással és költészettel foglalkozó sorozatban jelent meg Arthur Quiller-Couch A Lecture on Lectures című bevezető tanulmánya után például F. L Lucas Tragedy in Relation to Aristotle’s Poeticse, majd Allardyce Nicoll Studies in Shakespeare-je, később Edwin Muir The Structure of the Novelje (I/6.).

A Hogarth Living Poets két folyamban, először 1928 és 1932 között jelent meg huszonnégy, majd 1933-tól 1937-ig öt kötetben.¹⁴ A Hogarth Press többi sorozatától eltérően nem tanulmányokat vagy vitákat, hanem kortárs költők verseit tartalmazó sorozat főszerkesztője és mecénása Dorothy Wellesley¹⁵ volt, akinek saját versgyűjteményét, a Matrixot az első folyam harmadik tagjaként adták ki. Az első folyam borítóit Vanessa Bell, a másodikéit John Banting készítette.

A Day to Day Pamphlets sorozat 1930-tól 1939-ig foglalkozott aktuális gazdasági, politikai és társadalmi kérdésekkel. Összesen negyven számának mindegyikében olyan értekezéseket közöltek, amelyek felvázolták a vizsgált probléma hátterét és következményeit, egyben vitaindító megfontolásokat tartalmaztak. Hogy mennyire izgalmasak és időszerűek voltak a Day to Day Pamphlets értekezései, talán a következő néhány, ízelítőül felsorolt példa is érzékeltetheti: M. H. Dobb: Russia To-Day and To-Morrow (1930), C. E. M. Joad: The Horrors of the Countryside (1931), J. A. Hobson: From Capitalism to Socialism (1932), Mussolini: The Political and Social Doctrine of Fascism (1933), A. L. Rowse: The Question of the House of Lords (1934), R. W. Postgate: What to Do with the B.B.C. (1935), Adolph Löwe: The Price of Liberty: A German on Contemporary Britain (1937). Leonard Woolf The League and Abyssinia című írása a 31. szám volt és 1936-ban jelent meg.

Akkoriban népszerű szerzők által, leginkább politikáról és irodalomról, levélformában írt cikkeket közöltek a Hogarth Letters sorozatban, így például E. M. Forster A Letter to Madan Blanchard (1931), E. A. Cecil Letter to an M. P. on Disarmament (1931), Francis Birrell A Letter from a Black Sheep (1932), Louis Golding A Letter to Adolf Hitler (1932), Raymond Mortimer A Letter on the French Pictures (1932), Virgina Woolf A Letter to a Young Poet (1932) és Hugh Walpole A Letter to a Modern Novelist (1932) című művét. Azonban a Hermione Lee szerkesztette sorozat nem vált igazán népszerűvé, ezért az indulását követő második évben, tizenkét levél után, 1933-ban megszüntették. Hasonlóan rövid, mindössze négy számot megért sorozatuk volt a World-Makers and World-Shakers, amelyben Naomi Mitchison és R. H. S. Crossman Szókratészról, Vita Sackville-West Szent Johannáról, Reginald Snell (L. B. Pekin) Darwinról és Marjorie Strachey Mazziniról, Garibaldiról és Cavourról írt életrajzát közölték 1937-ben.

De nemcsak saját sorozataikat nyomtatták ki, hanem elvállalták például a Merttens Lecture on War and Peace és a Search megjelentetését is. Frederick Merttens 1926-ban alapítványt tett egy kutatói program támogatására, amelynek keretében 1939-ig évente egyszer előadásokat tartottak az aktuális gazdasági, politikai és társadalmi helyzetről. A konferenciák anyagát évente megjelentették – a béke és háború következményeiről szóló nyolc kötetet a Hogarth Press adta ki 1927 és 1936 között. 1931 januárja és októbere között nyomtatták ki a J. L. Garstin és H. J. Schonfield által szerkesztett és kiadott Search első négy számát, de azután Leonard Woolf, talán mert úgy ítélte, a folyóirat tartalma számára kevéssé elfogadható, felbontotta a Hogarth szerződését a Search szerkesztőivel.

Már a Hogarth Press indulásakor nemcsak a belbecsre fordítottak különös gondot, hanem a könyvek külsejére is – a Two Storiest egy vidám mintájú japánpapírba kötötték; később a Hogarth kitűnt azzal a különleges borítóval is, amelyet Leonard és Virginia Woolf Csehszlovákiában fedezett fel, valamint azzal a márványozó technikával megfestett papírral, amelyet Roger Fry lánya, Pamela küldött nekik Párizsból. Amikor csak közvetetten tudták díszíteni a könyvek fedelét, William Nicholsont, Graham Sutherlandet, Eugene McCownt, John Armstrongot, John Pipert, Eric Gillt, John Bantinget vagy Charles Mozley-t kérték fel védőborítók tervezésére – munkáik szokatlanságukban egységes, modern, a Hogarth Presst más kiadóktól élesen megkülönböztethető jegyet alkottak. Egyetlen kivételes alkalommal segédjük, Richard Kennedy is tervezett védőborítót: Christopher Isherwood Sally Bowles (1937) című regényére,¹⁶ valamint Virginia Woolf műveit kizárólag Vanessa Bell tervei alapján díszítették. Vanessa Bell munkája a Hogarth Press tulajdonosainak vezetéknevére utaló farkasos embléma is, amely 1925-től szerepelt a kolofónban.¹⁷

Kezdetben Leonard és Virginia Woolf együtt végzett a szedéstől a nyomtatáson, fűzésen és kötésen át az elkészült könyvek kézbesítéséig mindent, azután megosztották a munkát egymás között: a kiadás és a kiadó hivatalos ügyeit Leonard, a belső, szerkesztési és nyomdai munkákat Virginia Woolf tartotta kézben. 1918 és 1923 között részmunkaidős segédeket is foglalkoztattak, 1923-ban vették fel első főállású alkalmazottjukat, Marjorie Thomson Joadot. Leonard mérhetetlenül takarékos és gyakran feleslegesen keménykezű főnöknek bizonyult, ezért kevesen bírták ki mellette huzamosabb ideig. 1920 és 1923 között dolgozott a kiadónak Ralph Partridge, 1924-ben néhány hónapig George Rylands, őt követte Angus Davidson, 1926-tól a már említett Richard Kennedy.

John Lehmann barátja, Virginia Woolf unokaöccse, Julian Bell révén 1931-ben került kapcsolatba a Hogarth Presszel. Virginia Woolf nagy lelkesedéssel fogadta Lehmannt, akit kellően állhatatosnak és rátermettnek talált ahhoz, hogy férje megossza vele a kiadóvezetés terheinek nagy részét. Valójában Leonard Woolf emberére akadt az ifjúban, aki kezdetben remekül kijött vele, ám egy esztendő leforgása alatt megelégelte azokat az alantas munkákat, amelyekkel Leonard Woolf, jó leckének gondolván, megbízta. Lehmann egyetlen szó nélkül távozott, de nem örökre: 1938-ban Leornard Woolf ügyvezetői posztot ajánlott fel számára, egyúttal Virginia Woolf neki adta el a kiadóban lévő részvényeit.¹⁸

A második világháború alatti papírhiány miatt elsőbbséget élvezett az egységesített Virginia Woolf összkiadás és Freud munkáinak megjelentetése, azt követően azonban részben személyes, részben szakmai nézeteltérésük támadt. Ennek folytán 1946-ban Leonard Woolf kivásárolta Lehmannt, és a tőle szerzett részvényeket barátainak, a Chatto & Windus tulajdonosainak adta el.¹⁹ Leonard Woolf egészen 1969-ben bekövetkezett haláláig vezette a kiadót, azután a Hogarth Press neve alatt 1987-ig, a Chatto & Windusnak a Random House-ba való beolvadásáig jelentek meg a woolfi örökség szellemében válogatott kiadványok.

Virginia Woolf, különösen, amikor egy regényen dolgozott, mérhetetlen összpontosítással szentelte magát a készülő műnek – délelőttönként kézzel írva, délután legépelve az aznap elkészült sorokat. Az a felfokozott lelkiállapot, amelybe Virginia Woolf ilyenkor került, könnyen veszélyessé válhatott amúgy is labilis idegrendszere miatt, ráadásul szellemileg olyannyira kifáradt, hogy néhány regényírással eltöltött hét után pihenésképp rendszeresen kritika, életrajz és más efféle, nem fikción alapuló mű írásával foglalkozott. Leonard Woolf szeretett volna olyan aktív és hasznos időtöltést találni felesége számára, amely délutánonként kivonja a folyamatos, megfeszített szellemi munka alól, és amelyben örömét leli.

2

Később egy pedállal működtethető mechanikus sajtót is beszereztek, amelyen főként a borítókat és a védőborítókat nyomtatták. A két géppel egészen 1932-ig dolgoztak – a másfél évtized alatt 34 könyvet ezeken adtak ki, egyenként körülbelül 150, 250, 300 vagy 500 példányban.

3

Leonard Woolf a Two Stories nyomtatásakor apró festékhiányokat fedezett fel az elkészült oldalakon. Mivel nyomtatási segédlete semmiféle megoldást nem kínált erre a problémára, Woolf egy hibás oldallal kezében bement a helyi nyomdába, a Prompt Pressbe, amelynek tulajdonosa, F. T. McDermott rögvest megmondta, mi okozza a foltosodást (McDermott korábban egy londoni nyomdában volt szedő, többek között ő készítette a Spectator oldalait is). McDermott élénk érdeklődésére Woolf megmutatta neki házi nyomdájukat; s látván körülményeiket, McDermott azonnal rendelkezésükre bocsátotta saját pedálos sajtóját, amelyen egyszerre négy oldalt tudtak kinyomtatni a 68 oldalas Előjáték 300 példányából.

4

A regény megjelenéséről így írt Virginia Woolf naplójába 1919. június 10-én: “Ashehamből visszatérve az asztalt a Kew Gardensre szóló megrendelésekkel elhalmozva, beterítve találtuk.” A naplóbejegyzés kissé fáradt hangon folytatódik: “A siker örömét jelentős mértékben elrontja (…) a szükség, hogy mintegy 90 példányt elkészítsünk, borítókat vágva, címkéket nyomtatva, könyvtáblát ragasztva és végül elszállítva, amely felemészti majd minden szabadidőnket, és azt is, amely nem még szabad.” Az első kiadás alkalmával mintegy 170 példányt maguk nyomtattak a könyvből. A második kiadás 500 példányát már nyomtattatták, s ugyan 1920 végig eladták az összes raktáron lévő kötetet, nem vállalkoztak harmadik kiadásra.

5

1918 áprilisában T. S. Eliot mutatta be a Woolf-házaspárnak Harriet Shaw Weavert, James Joyce, valamint az Egoist partónusát (az Egoiston keresztül jelent meg Eliot Prufrock című verseskötete is az előző évben). Weaver kiadót keresett az akkor még mindig készülő Ulysses számára, ezért a már elkészült fejezetek kéziratát Woolféknál hagyta, hogy megfontolhassák, elvállalják-e a kiadást. Leonard Woolf két rangos nyomdát is megkérdezett ez ügyben – az elutasítás indokaként mindkét esetben azt kapta, hogy egy ilyen trágár szöveg kinyomtatása nemcsak a szakma erkölcseivel, de Anglia törvényeivel is ellenkezik, így könnyen beperelhetik majd a kiadót és a nyomdát egyaránt. Az Ulyssest azután részletekben adta ki az amerikai Little Review, végül 1922-ben Párizsban jelentette meg a befejezett, teljes kötetet Sylvia Beach saját könyvkereskedése és kölcsönkönyvtára, a Shakespeare and Company gondozásában.

6

A Porte étroite-ot Straight is the Gate címmel csak 1924-ben fordította le Dorothy Strachey, Lytton és James Strachey nővére. André Gide-et 1918-ban ismerte meg – halálukig, több mint harminc éven át szoros barátság fűzte őket egymáshoz, ezalatt Dorothy Bussy Gide minden művét lefordította angolra. A Hogarth Press jelentette meg 1949-ben Bussy név nélkül kiadott, leszbikus témát feldolgozó, 1933-ban írt regényét, az Oliviát is, amelynek francia fordításához John Lehmann nővére, Rosamond írt előszót.

7

Leonard Woolf szeretett volna lehetőséget biztosítani baráti körük munkáinak megjelentetésére is, ezért arra gondolt, hogy a Hogarth Press második kiadványa egy csupán illusztrációkból álló kötet legyen. Ennek elkészítésére 1918 elején fel is kérte Vanessa Bellt, aki a munkába bevonta Duncan Grantet és Roger Fryt is. A fametszetekből összeállított gyűjteményt mégsem bízta Leonard Woolfra – az végül 1919-ben jelent meg alkotói körük és vállalkozásuk, az Omega Workshop kiadásában.

8

Eliot harmadik kötetét, a Kopár földet szintén a Hogarth Press adta ki 1923-ban, Homage to John Dryden című írását pedig a következő évben a Hogarth Essays sorozatban (I/4.) közölték.

9

A Bloomsbury Csoport informális intellektuális társaság volt, baráti kör, amelynek tagjai között volt Vanessa és Clive Bell, Virginia és Leonard Woolf, Thoby és Adrian Stephen, Duncan Grant, Roger Fry, Lytton Strachey, Dora Carrington és John Maynard Keynes. Ide szokás sorolni E. M. Forstert, Saxon Sydney-Turnert, James és Marjorie Stracheyt, valamint Molly és Desmond MacCarthyt is, de a tágabb baráti körbe még rengetegen tartoztak. A Bloomsburyhez szoros barátság fűzte például R. C. Trevelyant is, akinek Poems and Fables című kötetét 1925-ben adta ki a Hogarth Press, Beelzebub and Other Poemsét pedig egy évtizeddel később.

10

A Stories of the East egyik írását, a “Pearls and Swine”-t megjelenésekor a Daily Mail a valaha írt legjobbak közé sorolta, rengeteg megrendelést szerezve ezzel a kötetre a Hogarth Pressnek.

11

Samuel Solomonovich Koteliansky Ukrajnában született, 1911-ben költözött Londonba, ahol közeli barátságba került Virginia és Leonard Woolffal, D. H. Lawrence-szel, Katherine Mansfielddel és Mark Gertlerrel. Számos orosz író műve az ő fordításában jelent meg először angolul.

12

Vita Sackville-West szintén a Woolf-házaspár baráti köréhez tartozott. Sissinghurst című versgyűjteménye 1931-ben jelent meg a Hogarthnál.

13

A British Psycho-Analytical Society 1986-ban újraindította könyvsorozatuk kiadását The New Library of Psychoanalysis címmel a Tavistock, majd a Routledge kiadónál.

14

A Hogarth Living Poets nyitó kötete Frances Conford Different Dayse volt, majd sorjában adták ki például William Plomert (The Family Tree, I/10.), Vita Sackwille-Westet (King’s Daughter, I/11.), E.A. Robinsont (Cavender’s House, I/14.). C. Day Lewisnak három kötete is ebben a sorozatban jelent meg: a Transitional Poem (I/9.), a From Feathers to Iron (I/22.) és a Magnetic Mountain (II/1.), valamint John Lehmann is kétkötetes szerzőjük volt a Garden Revisited and Other Poemsszel (I/21.) és a Noise of Historyval (II/2.).

15

Dorothy Wellesley Jupiter and the Nun (1932) című műve volt az utolsó, amelyet a Woolfok a kézisajtón húztak le. Wellesley sussexi villája, a Penns-in-the-Rocks belső dekorációjára 1929-ben Vanessa Bellt és Duncan Grantet kérte fel.

16

Richard Kennedy A Boy at the Hogarth Press című könyvében részletesen beszámol a kiadónál töltött éveiről: nemcsak annak működésébe nyújt bepillantást, hanem érdekes adalékokkal szolgál a Woolfok hétköznapjainak elképzeléséhez is. A kiadóhoz minden előképzettség nélkül, nagybátyja Leonard Woolfhoz fűződő barátsága révén, tizenhat évesen került. Noha Kennedynek a Hogarth Pressnél nem tulajdonítottak különösebb tehetséget, és csak a teafőzést, a szedést és a védőborítók nyomtatását bízták rá, idővel kiváló illusztrátor és nyomdász vált belőle, aki például a kifejezetten a Hogarthot mintának tekintő, ezért szintén egyetlen kézisajtóval és Caslon betűgarnitúrával 1971-ben megalapított Whittington Press indulásánál is segédkezett. A Boy at the Hogarth Presst Kennedy John Randle, a Whittington egyik alapítójának biztatására írta meg 1971-ben, a Whittington1972-ben, első kiadványaként ezt nyomtatta ki.

17

Az embléma George Rylands Russet and Taffeta című könyvén szerepelt először, és egészen 1933-ig ezt nyomtatták a borítókra – a Hogarth Living Poet sorozat második folyamától kezdve lecserélték az Edward McKnight Kauffer által tervezettre.

18

Leonard Woolf 1938-ban betegeskedett és túlontúl fáradtnak érezte magát ahhoz, hogy a kiadó ügyeit egymaga vigye, ezért Virginiával fontolóra vették, hogy társuljanak egy másik kiadóval. Ez az ötlet ugyan feledésbe merült, de Lehmannt – aki nemcsak alkalmas volt a kiadó vezetési gondjainak enyhítésére, hanem elég tőkével rendelkezett ahhoz is, hogy a részvények felét megvásárolja – maga mellé vette Woolf.

19