Miközben 1974 egy nyári estéjén a gép a kapuhoz gördült, Karin lehajolt, és elővett néhány dolgot a hátizsákjából. Egy fekete svájcisapkát, amelyet ferdén az egyik szemébe húzott, egy vörös rúzst, amellyel úgy festette ki a száját, hogy az ablakot használta tükörnek – Torontóban már sötét volt –, és egy hosszú, fekete cigarettaszipkát, amelyet készenlétben tartott, hogy a megfelelő pillanatban a foga közé szorítsa. A sapkát és a szipkát az Irma la Douce-jelmezből csente el, amelyben a nevelőanyja ment az álarcosbálra, a rúzst meg maga vásárolta.

Tudta, hogy nem nagyon fog úgy festeni, mint egy felnőtt kurva. De nem is úgy, mint az a tízéves lány, aki tavaly nyár végén szállt fel a repülőre.

A tömegből senki nem nézte meg alaposabban, még amikor a szipkát a szájába dugta, és zordul fixírozni kezdte őket, akkor sem. Ahhoz túlzottan izgatottak, zaklatottak, boldogok vagy rémültek voltak. Sokan szintén úgy néztek ki, mintha jelmezben lennének. Fekete férfiak suhogtak el élénk színű köpenyekben és kicsi hímzett kalapban, öregasszonyok ültek a bőröndjeikre görnyedve, a fejükre borított sálban. Hippik csupa gyöngyben meg szakadásban, aztán Karin pár pillanatra egy csoport eléggé komor férfiú közé ékelődött, akik fekete kalapot viseltek, és az arcukon kétoldalt tincsek lógtak.

Az utasokra váróknak nem lett volna szabad ide bejönniük, de azért bejöttek, átbújtak az automata ajtókon. Karin a csomagkiadó futószalag túloldalán a tömegben észrevette az anyját, Rosemaryt, aki még nem látta meg őt. Rosemary hosszú, sötétkék ruhát vett föl, arany és narancssárga holdakkal, a haja frissen volt festve, nagyon feketére, és a feje tetején kis madárfészekbe fésülte. Idősebbnek látszott, mint Karin emlékeiben, és egy kicsit árvának. Karin tekintete lesiklott róla – Dereket kereste. Dereket könnyen meg lehet találni a tömegben, a magassága, a fénylő homloka meg a halvány, hullámos, vállig érő haja miatt. Meg az élénk, kitartó tekintete, a gunyoros szája miatt, és hogy egy helyben tud maradni. Nem úgy, mint Rosemary, aki most is erre-arra tekereg, nyújtózik és kémlel, kábán, elbizonytalanodva.

Derek nem állt ott Rosemary mellett, nem volt a közelben sem. Hacsak nem ment ki a mosdóba, nem jött el.

Karin kivette a szipkát, és a helyére tolta a sapkát a fején. Ha Derek nincs itt, semmi értelme a viccnek. Rosemaryben egy ilyen vicc csak zavart keltene – mikor már így is épp elég zavart, elég kifosztott.

– Ki vagy rúzsozva – kiáltotta Rosemary nedves, káprázó szemmel. Magához ölelte Karint a szárnyhoz hasonlító ruhaujjaiba és a kakaóvaj illatába. – Ne mondd nekem, hogy apád megengedi, hogy rúzsozd magad.

– Viccnek szántam – mondta Karin. – Derek hol van?

– Nincs itt – felelte Rosemary.

Karin észrevette a futószalagon a bőröndjét, lebukott, bekígyózott a testek közé, és lekapta. Rosemary megpróbált segíteni a cipekedésben, de Karin azt felelte: – Jó. Jó. – Átfurakodtak a kijáraton, a várakozó emberek tömegén, akiknek nem volt bátorságuk vagy türelmük befurakodni. Csak akkor szólaltak meg, amikor kiértek a forró, esti levegőbe, és elindultak a parkoló felé. Akkor Karin megkérdezte: – Mi baj van: megint rátok jött a szélvihar?

“Szélviharnak” Rosemary és Derek nevezte a veszekedéseiket, amelyeket a Derek könyvén való közös munka nehézségeinek tudtak be.

Rosemary gyászos komolysággal jelentette ki: – Nem találkozunk többet. Nem dolgozunk már együtt.

– Tényleg? – kérdezte Karin. – Úgy érted, szakítottatok?

– Ha a hozzánk hasonló emberek szakíthatnak – felelte Rosemary.

 

Az autók fénye még most is csak úgy ömlött befelé a városba vezető utakon, és ugyanakkor ömlött kifelé is, végig a hatalmas, kanyargó felüljárókon és az alattuk hömpölyögő utakon is. Rosemary kocsijában nem volt légkondicionáló – nem mintha nem engedhette volna meg, csak nem hitt benne –, ezért az ablakot kellett leengedni, amitől a forgalom hangja mint valami folyó zúdult be a benzinszagú levegőben. Rosemary utált Torontóban vezetni. Mikor hetente egyszer bejött a városba, hogy találkozzon a kiadójával, ahol dolgozott, busszal jött be, máskor meg Derekkel hozatta el magát. Karin csöndben várt, amíg a reptéri autópályáról kelet felé le nem fordultak a 401-esen, aztán az anyja ugráló figyelmével megtett százharminc kilométer után rá nem kanyarodtak a másodrendű útra, amely majdnem odáig elvezetett, ahol Rosemary lakik.

– Derek elment? – kérdezte Karin, aztán: – Túrázni ment?

– Nem tudok róla – felelte Rosemary. – De hát nem is tudnám meg.

– Na és Ann? Ő még mindig ott van?

– Valószínűleg – mondta Rosemary. – Soha nem megy sehova.

– És minden cuccát elvitte?

Derek jóval több mindent hozott oda Rosemary lakókocsijába, mint amennyi szorosan véve a kézirathalmain végzett munkához kellett. Természetesen könyveket – nemcsak azokat a könyveket, amelyekre hivatkozni kellett, hanem olyan könyveket és folyóiratokat is, amelyeket a munka szüneteire szánt, amikor ledőlt Rosemary ágyára olvasni. Lemezeket is. Ruhát, bakancsot, ha esetleg úgy döntene, hogy újra nekivág az erdőnek, gyógyszert gyomorpanaszokra és fejfájásra, sőt szerszámokat és fát, hogy verandát építsen. A borotvakészlete kint volt a fürdőszobában, a fogkeféjével meg az érzékeny ínyéhez való speciális fogkrémmel együtt. A kávédarálója a konyhapulton. (Újabb és elegánsabb társa viszont, amit Ann vett, egy másik konyha pultján állt, abban a házban, amely – egyelőre még – Derek háza.)

– Mindent kiürített – mondta Rosemary. Ahogy az első város peremét elérte ezen az új úton, megállt egy nyitva tartó fánkárus parkolójában.

– Veszek kávét, hogy életben maradjak – mondta.

Karin máskor, mikor ezen a helyen megálltak, bent maradt a kocsiban Derekkel. Derek nem inna ilyen kávét. – Az anyád a rémes gyerekkora miatt lett rabja ezeknek a helyeknek – mondta. Nem úgy értette, hogy Rosemaryt állandóan ilyen helyekre vitték, hanem hogy nem volt szabad ide járnia, ahogy nem volt szabad olajban sült meg cukros ételeket ennie, és zöldségből meg nyúlós kásákból álló étrenden tartották. Nem mintha a szülei szegények lettek volna – gazdagok voltak –, hanem mert táplálkozás-fanatikusok voltak, megelőzve a korukat. Derek nem olyan rég ismerte Rosemaryt – például azokhoz az évekhez képest, amióta Ted, Karin apja ismerte –, de hamarabb beszélt Rosemary gyerekkoráról, mint Ted valaha, és más részleteket is kifecsegett róla, mint például a rituális heti beöntéseket, amelyek Rosemary saját történeteiből kimaradtak.

Karinnek az iskolai évei alatt, a Teddel és Grace-szel töltött évek alatt soha, de soha nem kellett betennie a lábát ilyen helyre, amely bűzlik az égetett cukor, a zsír, a cigarettafüst és az állott kávé borzalmas szagától. De Rosemarynek felragyogott a szeme a tejszínes krémmel (crème-mel) és lekvárral töltött, karamellel és csokoládéval leöntött fánkok, a csörögék és a képviselőfánkok, a mazsolás fánkok, a töltött croissant-ok és az óriás zabkekszek látványától. Nem látta be, miért kellene bármelyikről lemondania, hacsak az elhízás veszélye miatt nem, és egyáltalán nem tudta elhinni, hogy ne erre a fajta ételre sóvárogna mindenki.

A pultnál – ahol az ember nem tartózkodhatott húsz percnél tovább, legalábbis a felirat szerint – két nagyon kövér, komoly hajbodorításon átesett nő ült, közöttük meg egy sovány, fiús külsejű, de ráncos férfi, aki erősen hadart, és láthatólag viccekkel szórakoztatta őket. Miközben a nők a fejüket rázták és nevettek, Rosemary meg a mandulás croissant-ját választotta ki, a férfi Karinre kacsintott kéjesen, cinkosan. Karin rájött, hogy még mindig ki van rúzsozva. – Nem tud ellenállni, igaz? – kérdezte a férfi Rosemarytől, aki nevetett, vidéki kedélyeskedésnek vette.

– Sose tudtam – felelte. – Biztos nem kérsz? – fordult Karinhez. – Semmit?

– A kislány vigyáz az alakjára? – kérdezte a ráncos férfi.

 

A várostól északra alig volt forgalom. A levegő lehűlt, mocsárszaga lett. A békák helyenként olyan hangosan kuruttyoltak, hogy még a kocsi hangját is elnyomták. A kétsávos út örökzöldek fekete csoportjai és borókákkal tarkított, kisebb földek puhább sötétje, az erdőig hátráló tanyák körül kanyargott. Aztán egy kanyarban a fényszóró megvilágította az első sziklahalmokat, némelyik rózsaszínben és szürkén csillogott, némelyik alvadtvér-pirosban. Ez egyre gyakrabban fordult elő, helyenként a sziklák már nem halmokba préselődtek, hanem mintha kézzel terítették volna le vastag vagy vékony rétegekben – ezek szürkék vagy zöldes fehérek voltak. Mészkő, emlékezett Karin. Mészkő fekükőzet, és helyenként a kanadai pajzs szikláival váltakozik. Erre Derek tanította meg. Derek azt mondta, szeretett volna geológus lenni, mert rajong a kőzetekért. De azért nem rajongott volna, hogy bányászvállalatokat gazdagítson meg. És a történelem is vonzotta – fura párosítás. A történelem a szobatudósnak, a geológia a szabadban dolgozónak, mondta olyan ünnepélyesen, hogy elárulta, magát neveti ki.

Karin szeretett volna megszabadulni valamitől – azt kívánta, bár vinné ki a kocsi ablakán az éjszakai levegő áramlása –, a finnyásságától és a felsőbbrendűségétől. Amit a mandulás croissant miatt érzett, a rossz kávé miatt, amelyet Rosemary szinte lopva kortyolgatott, meg a pultnál ülő férfi miatt, sőt még Rosemary fiatalos, hippis ruhája és a szénaboglyás haja miatt is. És szeretett volna megszabadulni attól is, hogy hiányzik neki Derek, attól az érzéstől, hogy betöltetlen űr maradt, fogyó lehetőségek. Hangosan annyit mondott: – Én örülök: örülök, hogy elment.

Rosemary megkérdezte: – Komolyan?

– Jobb lesz neked – felelte Karin.

– Igen – mondta Rosemary. – Kezd visszatérni az önbizalmam. Tudod, az ember fel sem fogja, mennyire elvesztette az önbizalmát, és mennyire hiányzik, amíg vissza nem kezd térni. Azt akarom, hogy mi ketten nagyon jól töltsük a nyarat. Még kirándulni is elmehetünk. Szívesen vezetek is, ahol nem nagyon halálos. Meg elmehetnénk túrázni az erdőbe, ahova Derek vitt ki téged. Kedvem volna hozzá.

Karin azt felelte: – Ja – bár nem volt benne teljesen biztos, hogy Derek nélkül nem tévednének-e el. Nem a túrázáson jártak a gondolatai, hanem egy tavaly nyári jeleneten. Rosemary az ágyon, egy takaró alatt kuporgott, sírt, a marokra fogott takarót meg a párnát a szájába tömte, harapta dühödt fájdalmában, Derek meg csak ült az asztalnál, ahol dolgoztak, és a kézirat egyik lapját olvasta. – Nem tudnál valamit csinálni, hogy lecsillapítsd anyádat? – kérdezte.

Karin azt felelte: – Rád van szüksége.

– Nem tudok vele mit kezdeni, amikor ilyen – mondta Derek. Mikor elolvasta, letette a lapot, és egy másikat vett föl. Két lap között Karinre nézett, szenvedő arckifejezéssel. Kimerült volt, öreg, elkínzott. Azt mondta: – Ki nem állhatom. Sajnálom.

Úgyhogy Karin bement a hálószobába, megsimította Rosemary hátát, és Rosemary is azt mondta, hogy sajnálja.

– Mit csinál Derek? – kérdezte.

– A konyhában ül – mondta Karin. Nem volt kedve azt mondani, “és olvas”.

– És mit mondott?

– Azt mondta, jöjjek be hozzád és beszéljek veled.

– Jaj, Karin. Úgy szégyellem magam.

Mi történt, hogy ilyen veszekedés tört ki? Mikor Rosemary megnyugodott, és megmosta az arcát, mindig azt mondta, a munka, a munka körüli nézeteltéréseik. – Akkor miért nem hagyod ott a könyvét? – kérdezte Karin. – Ott van az összes többi munkád. – Rosemary kéziratokat szerkeszt, így ismerkedett meg Derekkel is. Nem úgy, hogy Derek benyújtotta a kéziratát ahhoz a kiadóhoz, ahol Rosemary dolgozik – erre még nem szánta el magát –, hanem mert Rosemary ismerte Derek egyik barátját, és ez a barát azt mondta: – Ismerek egy nőt, aki tudna segíteni. – És Rosemary hamarosan kiköltözött vidékre, ebbe a lakókocsiba, amely nem messze állt Derek házától, hogy közelebb legyen hozzá a munka alatt. Eleinte megtartotta a torontói lakást, de aztán hagyta, mert egyre több időt töltött a lakókocsiban. Még mindig vállalt más munkát is, de nem olyan sokat: egy munkanap alatt végzett vele Torontóban, hogy reggel hatkor elindult, és este tizenegy után ért haza.

– Miről szól az a könyv? – kérdezte Karintől Ted.

Karin azt felelte: – Valahogy La Salle-ról, a felfedezőről meg az indiánokról.

– Történész ez a pasas? Egyetemen tanít?

Karin nem tudta. Derek mindenfélét csinált: volt fényképész, dolgozott kutatóként egy bányában, de ami a tanítást illeti, Karin szerint középiskolában tanított. Ann úgy mondta, a munkája “kívül esik a rendszeren”.

Ted viszont egyetemen tanított. Közgazdász volt.

Karin persze nem számolt be Tednek meg Grace-nek a fájdalomról, amit ezek szerint a könyv körüli nézeteltérések jelentettek. Rosemary önmagát vádolta. A feszültség, mondta. Néha meg azt mondta, a menopauza. Karin hallotta, ahogy azt mondja Dereknek: – Bocsáss meg –, mire Derek, hűvös önelégültséggel: – Nincs mit megbocsátani.

Erre Rosemary kiment a szobából. Nem hallották, hogy újra sírni kezd, de folyton számítottak rá. Derek keményen nézett Karin szemébe – gyötrődő és rémült grimaszt vágott.

Hát mit csináltam már megint?

– Nagyon érzékeny – mondta Karin. Tele volt a hangja szégyennel. Vajon Rosemary viselkedése miatt? Vagy mert Derek valahogy őt – Karint – is bevonta valami önelégültségbe, valami megvetésbe, amely messze túlmutatott a jelen pillanaton. És mert nem tehetett róla, meg volt tisztelve.

Néha egyszerűen eltűnt onnan. Elment az utca túlsó végére Annhez, és úgy tűnt, Ann mindig örült, amikor megjött. Soha nem kérdezte meg, miért, de ha Karin azt mondta: – Rájuk jött ez a hülye veszekedés – vagy, később, amikor már kitalálták maguknak ezt a külön szót: – Rájuk jött ez a szélvihar –, Ann sosem látszott meglepettnek vagy bosszúsnak. – Derek magától is sokat követel – mondta például, vagy: – Hát, gondolom, majd túljutnak rajta. – De ha Karin folytatta, és elmondta: – Rosemary sír –, Ann csak azt felelte: – Vannak dolgok, amiről szerintem jobb nem beszélni, nem gondolod?

De más dolgokat szívesen meghallgatott, bár néha tartózkodóan mosolygott hozzá. Ann kedves arcú, kerek nő volt, őszes haját csikófrizurára vágva hordta, lazán hullott a vállára. Beszéd közben gyakran pislogott, és nem nézett az ember szemébe (Rosemary azt mondta, az idegei miatt). És az ajka – Ann ajka – olyan keskeny volt, hogy ha mosolygott – mindig zárt szájjal, mint aki valamit magában tart –, szinte el is tűnt.

– Tudod, hogy ismerte meg Rosemary Tedet? – kérdezte Karin. – A buszmegállóban történt, esett az eső, és Rosemary épp a száját rúzsozta. – Aztán messzebbről kellett kezdenie, hogy Rosemary azért volt kénytelen a buszmegállóban rúzsozni a száját, mert a szülei nem tudtak róla – a rúzst tiltotta a vallásuk, akárcsak a filmeket, a magas sarkú cipőt, a táncot, a cukrot, a kávét, az alkoholt meg a cigarettát, természetesen. Rosemary elsőéves volt a főiskolán, és nem akart úgy kinézni, mint egy vallási őrült. Ted meg tanársegéd volt.

– De látásból már ismerték egymást – mondta Karin, és elmagyarázta, hogy egy utcában laktak. Ted a gazdag házak közül a legnagyobbik kapusházában, mivel az apja volt a sofőr és a kertész, az anyja a házvezetőnő, Rosemary meg a szemközti oldal egyik átlagosabban-gazdag házában (bár az az élet, amelyet a szülei éltek odabent, egyáltalán nem volt átlagos-gazdag élet, mivel nem játszottak semmilyen játékot, sosem jártak partikra, se kirándulni, és valamilyen okból jégszekrényt tartottak hűtőszekrény helyett, amíg a jégvállalat tönkre nem ment).

Tednek volt egy kocsija, amit száz dollárért vett, megsajnálta Rosemaryt, és felvette az esőben.

Mikor Karin elmondta ezt a történetet, eszébe jutott, ahogy a szülei mesélték, nevetve, egymás szavába vágva, a maguk szokott módján. Ted mindig megemlítette a kocsi árát, a márkáját és a gyártási évét (Studebaker, 1947), Rosemary meg hozzátette, hogy az utasülés felőli ajtó nem akart kinyílni, és Tednek ki kellett szállnia, és megvárni, amíg ő a sofőrülésen keresztül bemászik. Ted meg elmondta, milyen hamar vitte el Rosemaryt élete első filmjére – aznap délután –, és hogy a film címe Van, aki forrón szereti volt, és amikor fényes nappal kilépett a moziból, az arca csupa rúzs volt, mert akármit is csinált a többi lány a rúzzsal, leitatták vagy bepúderezték, Rosemary nem tanulta el tőlük. – Nagyon lelkes volt – mondta Ted mindig.

Aztán összeházasodtak. Elmentek egy lelkész lakására: a lelkész fia Ted barátja volt. A szüleik nem is tudták, mire készülnek. És a szertartás után Rosemarynek megjött a vérzése, és Tednek mint ifjú férjnek az volt az első feladata, hogy el kellett mennie egy csomag betétért.

– Tudja anyád, hogy ezt mind elmeséled nekem, Karin?

– Nem zavarná. Aztán mikor az ő anyja megtudta, ágyba kellett feküdnie, annyira rosszul érezte magát attól, hogy összeházasodtak. Ha a szülei tudták volna, hogy egy hitetlenhez készül hozzámenni, bezáratták volna abba a torontói egyházi iskolába.

– Hitetlen? – kérdezte Ann. – Tényleg? Milyen kár.

Talán arra gondolt, milyen kár, hogy ezután a hercehurca után mégsem tartott ki a házasság.

 

Karin összehúzódzkodott az ülésen. A feje Rosemary vállára bukott.

– Nem zavar? – kérdezte.

– Nem – felelte Rosemary.

Karin azt mondta: – Nem fogok igazán elaludni. Ébren akarok lenni, amikor bekanyarodunk a völgybe.

Rosemary énekelni kezdett.

– Kelj föl, kelj föl, drága Cory…

Lassú, mély hangon énekelt, Pete Seegert utánozta a lemezről, és Karin legközelebb azt vette észre, hogy a kocsi megállt: felkapaszkodtak a rövid, kátyús útszakaszon a lakókocsihoz, és ott ülnek előtte a fák alatt. Az ajtó fölött égett a lámpa. Bár Derek nincs odabent. Sem Derek holmija. Karin nem akart megmozdulni. Kéjesen zsörtölődve fészkelődött és tiltakozott, ahogy senki más jelenlétében nem tehette volna, csak Rosemaryében.

– Kifelé, kifelé – mondta Rosemary. – Egy perc múlva az ágyadban leszel, gyere már – mondta, rángatta és nevetett. – Gondolod, hogy fel tudlak cipelni? – Mikor kirángatta Karint, és tántorogva az ajtó felé irányozta, azt mondta neki: – Nézd meg a csillagokat. Nézd meg a csillagokat. Csodálatosak. – Karin lehorgasztotta a fejét, morgott.

– Ágyba, ágyba – mondta Rosemary. Bent voltak. Derek enyhe illata: marihuána, babkávé, faanyag. Meg a bezárt lakókocsi szaga, a szőnyegeké meg a főzésé. Karin tetőtől talpig felöltözve végigzuhant a keskeny ágyon, Rosemary meg utána hajította a tavalyi pizsamáját. – Vetkőzz le, különben borzasztóan fogod érezni magad, ha felébredsz – mondta neki. – A bőröndödet majd holnap elintézzük.

Karin úgy érezte, élete legnagyobb erőfeszítése, mire ülő pózba rántja magát, lerángatja a ruháit, és fölhúzza a pizsamáját. Rosemary körbejárt, nyitogatta az ablakokat. Karin utoljára azt hallotta, hogy megkérdi: – És ez a rúzs: mi volt a pláne ezzel a rúzzsal? – és utoljára még azt érezte, hogy egy törlőruha anyai, durva támadásba veszi az arcát. Kiköpte az ízét, tobzódott a gyerekességben, az ágya hideg mezején, az alvás iránti mohó vágyában.

 

Ez szombat este volt. Szombat este és vasárnap reggel. Hétfő reggel Karin megkérdezte: – Elmegyek, meglátogatom Annt, jó? – mire Rosemary azt felelte: – Persze, menj csak.

Vasárnap sokáig aludtak, és egész nap ki se léptek a lakókocsiból. Rosemary elcsüggedt, hogy esik. – Tegnap este látszottak a csillagok, mikor hazajöttünk, látszottak a csillagok – mondta. – Ez az első nyári napod, és esik. – Karinnek meg kellett nyugtatnia, hogy nem baj, úgyis olyan lustának érzi magát, hogy nem akar sehova se menni. Rosemary megcsinálta a tejeskávéját, felvágott egy dinnyét, bár nem volt teljesen érett (Ann észrevette volna, de Rosemary nem). Aztán négykor hatalmas, szalonnás lakomát csaptak, palacsintával, eperrel és műtejszínhabbal. Hatra a nap is előbújt, de ők még mindig pizsamában voltak, ennek a napnak már annyi. – De legalább nem néztünk tévét – mondta Rosemary. – Legalább ehhez gratulálhatunk magunknak.

– Eddig – mondta Karin, és bekapcsolta.

Régi magazinok kupacai között ültek, Rosemary rámolta ki őket a szekrényből. Amikor ideköltözött, már a lakókocsiban voltak, azt mondta, végül úgyis kidobja őket, csak előbb átnézi, nincs-e valami bennük, amit érdemes megtartani. De nem vitték túlzásba az átnézést, mert mindenfélét talált, amit felolvasott. Karin eleinte unta, de aztán hagyta, hogy magával húzza ez a régi kor, a mulatságos hirdetéseivel és előnytelen hajviseleteivel.

Észrevette az összehajtogatott takarót a telefon tetején. – Mi az, nem tudod, hogy kell kikapcsolni a telefont? – kérdezte.

Rosemary azt felelte: – Nem akarom igazán kikapcsolni. Hallani akarom, ha csöng, és hagyni. Nem venni róla tudomást. Csak nem akarom, hogy túl hangos legyen, ennyi az egész.

De nem csöngött, egész nap.

Hétfő reggel a takaró még mindig a telefonon volt, a magazinok visszakerültek a szekrénybe, mert Rosemary végül nem tudta rászánni magát, hogy kidobja őket. Az ég felhős volt, de nem esett. Megint nagyon későn keltek föl, mert éjjel kettőig filmet néztek.

Rosemary kiteregetett néhány gépelt lapot a konyhaasztalon. Nem Derek kéziratát: az a nagy halom már eltűnt. – Egyébként Derek könyve tényleg érdekes volt? – kérdezte Karin.

Korábban nem jutott volna eszébe, hogy beszéljen róla Rosemaryvel. A kézirat egy nagy tekercs szögesdrót volt, egész idő alatt az asztalon várta, hogy Derek és Rosemary megpróbálja kigabalyítani.

– Hát, állandóan változtatott rajta – mondta Rosemary. – Érdekes volt, de zavaros. Először La Salle érdekelte egyedül, aztán áttért Pontiacra, aztán túl sokat akart átfogni, és semmivel nem volt megelégedve.

– Szóval örülsz, hogy megszabadultál belőle – mondta Karin.

– Rettenetesen. Végtelen bonyodalom volt.

– És Derek nem hiányzik?

– Ez a barátság véget ért – mondta Rosemary gondterhelten, miközben egy kéziratlap fölé hajolt, és valamit javított rajta.

– Na és Ann?

– Azt hiszem, az a barátság is véget ért. Sőt, gondolkozom is valamin. – Letette a tollát. – Arra gondoltam, el kéne innen költözni. De gondoltam, megvárlak vele. Nem akartam, hogy arra gyere vissza, hogy semmi sincs a helyén. De végül is Derek könyve miatt voltunk itt. Illetve Derek miatt. Ezt tudod.

Karin azt mondta: – Derek meg Ann miatt.

– Derek meg Ann miatt. Igen. És emiatt most már nem kell.

És erre mondta Karin: – Elmegyek, meglátogatom Annt, jó? – mire Rosemary azt felelte: – Persze, menj csak. Nem kell azonnal döntenünk. Csak úgy eszembe jutott.

 

Karin elindult a köves úton, és azon tűnődött, mi lett más. A felhőkön kívül, amelyek egyáltalán nem szerepeltek a völgyről való emlékeiben. Aztán rájött. A mezőkön nem legeltek tehenek, ezért a fű magasra nőtt, a borókák elterebélyesedtek, nem látszott a patak vize.

A völgy hosszú volt és keskeny, a túlsó végén állt Ann és Derek fehér háza. A talaja legelő, tavaly lapos volt és átlátható, tisztán látszott a patak tekergése. (Ann kiadta a földet valakinek, aki fekete Angus marhákat legeltetett rajta.) Az erdős hegyoldal mindkétfelől meredeken emelkedett, és hátul, a ház mögött körbezárult. A lakókocsit, amelyet most Rosemary bérel, eredetileg Ann szülei számára hozatták, akik oda költöztek le, amikor télen a völgy megtelt hóval. Közelebb akartak kerülni az üzlethez, amely akkoriban a bekötőút sarkán állt. Mára csak a betontalapzat maradt, rajta két luk a benzintartály helyén, meg egy öreg busz, az ablakain zászlókkal, ahol hippik laktak. Néha kiültek a betonra, és ünnepélyesen és fennkölten integettek Rosemarynek, ha arra vezetett.

Derek azt mondta, marihuánát termesztenek az erdőben. De nem vesz tőlük, nem tartja őket megbízhatónak.

Rosemary nem volt hajlandó Derekkel füvezni.

– Amúgy is nyugtalan vagyok melletted – mondta. – Nem hiszem, hogy jó volna.

– Te tudod – felelte Derek. – Jót is tehetne.

Ann sem füvezett. Azt mondta, hülyén érezné magát. Nem is dohányzott soha, azt sem tudja, hogy kell leszívni.

Nem tudták, hogy Derek egyszer Karinnek is megengedte. Ő sem tudta, hogyan kell leszívni, Dereknek kellett megtanítania. Nagyon erősen próbálta, olyan mélyre szívta, hogy a hányással küszködött. Kint voltak a pajtában, ahol Derek a kőzettani mintáit tartotta, amiket a hegyoldalban gyűjtött. Azzal próbálta nyugtatni Karint, hogy nézzen a kövekre.

– Csak nézd őket – mondta. – Nézz beléjük. Figyeld a színüket. Ne akard erősen nézni. Csak nézd és várj.

De végül nem ez hozta rendbe, hanem egy kartondoboz felirata. Volt ott egy halom kartondoboz, amibe Ann pakolt mindenfélét, mikor néhány éve leköltöztek ide Torontóból Derekkel. Az egyiknek az oldalán egy játékhajó körvonala látszott, és alatta a felirat: HALÁLMEGVETŐ. A szó első felét – HALÁL – piros betűkkel írták. A betűk vibráltak, mintha neoncsövekből állnának, és olyan parancsot adtak Karinnak, amely túlmutatott a szó jelentésén. Szét kellett tagolnia, és szavakat kellett találnia benne.

– Mit nevetsz? – kérdezte Derek, és erre elmondta neki, hogy mit csinál. A szavak csodálatosan buktak elő.

Al. Alá. Hal. Hál. Hall. Hála. Álla. Hallá. A “hallá” volt a legjobb. Minden betűt magába foglalt.

– Elképesztő – mondta Derek. – Elképesztő, Karin. Hála, hallá a hal.

Nem is kellett szólnia, hogy ne meséljen erről az anyjának, se Ann-nek. Mikor aznap este Rosemary megcsókolta Karint, beleszippantott a hajába, és nevetve mondta: – Istenem, mindenütt érződik a szaga, ez a Derek micsoda elhivatott egy füves.

Aznap este Rosemary épp boldog volt. Átmentek Derekhez és Annhez, és az üveges verandán vacsoráztak. Ann azt mondta: – Gyere velem, Karin, segíts leszedni a habot a felfújtról. – Karin ment vele, de visszajött – mintha csak a mentaöntetért jönne.

Rosemary meg Derek áthajolt az asztal fölött, marháskodtak, csókos arcot vágtak. Nem látták meg.

Talán ugyanaznap este volt, hogy kifelé jövet Rosemary elnevette magát a hátsó ajtó melletti két szék láttán. Két régi, sötétvörös fémszék volt, párnás ülőkével. Nyugat felé néztek, a napnyugta maradványai felé.

– Ez a két régi szék – mondta Ann. – Tudom, hogy van mit nézni rajtuk. Még a szüleim vették.

– Még csak nem is kényelmesek – mondta Derek.

– Dehogynem – mondta Rosemary. – Gyönyörűek, ők vagytok ti. Imádom őket. Azt üzenik: Derek meg Ann. Derek meg Ann. Derek meg Ann nézi a naplementét a dolgos nap végén.

– Ha egyáltalán látják a borsóindák mögül – mondta Derek.

Mikor Karin legközelebb zöldséget szedett Ann-nek, észrevette, hogy a székek eltűntek. Nem kérdezte meg Anntől, mi lett velük.

 

Ann konyhája a ház alagsorában volt, de csak félig a föld alatt. Négy lépcsőt kellett lefelé lépni. Karin lement, és az arcát a szúnyoghálóhoz nyomta. A konyha sötét helyiség volt, magas ablakát benőtték a bokrok – Karin egyszer sem látta, hogy ne égett volna bent a villany. De most nem égett, és Karin először azt is hitte, nincs bent senki. Aztán meglátta, hogy valaki ül az asztalnál – Ann volt, de a feje más formájú. Háttal ült az ajtónak.

Levágta a haját. Rövidre vágta, úgy lebegett, mint bármilyen ősz hajú matróna frizurája. És csinált valamit – mozgott a könyöke. A félhomályban dolgozott, de Karin nem látta, hogy mit.

Azzal a trükkel próbálkozott, hogy addig nézi Ann tarkóját, amíg meg nem fordul. Nem sikerült. Megpróbálta könnyedén végighúzni az ujját a hálón. Aztán hangot is adott.

– Hu-hú-hu-hú.

Ann fölkelt, megfordult, de olyan kelletlenül, hogy Karinnak az az abszurd gondolata támadt, hogy talán végig tudta, ki van itt, talán látta őt jönni, és azért helyezkedett ebbe a védett pózba.

– Én vagyok, én vagyok. Az elveszett gyermeked – mondta Karin.

– Nahát, csakugyan – mondta Ann, és kiakasztotta a kampót. Nem ölelte át Karint – de hát ő meg Derek sosem szokta.

Meghízott – vagy a rövid haj miatt látszott úgy –, és az arcán piros foltok égtek, mintha valami rovar csípte volna meg. A szeme is piros volt.

– Fáj a szemed? – kérdezte Karin. – Azért dolgozol a sötétben?

– Jaj, észre se vettem – felelte Ann. – Nem vettem észre, hogy nem ég a villany, csak ezt az ezüstöt tisztítottam, és gondoltam, elég jól látok. – Aztán láthatóan igyekezett felvidulni, úgy beszélt, mintha Karin sokkal kisebb gyerek volna. – Olyan unalmas dolog ezt az ezüstöt pucolni, valószínűleg révületbe estem. Micsoda szerencse, hogy eljöttél segíteni.

Karin taktikából átmenetileg ez a sokkal kisebb gyerek lett. Felkuporodott az asztal melletti székbe, és lelkesen kiáltotta: – Na és hol van a jó öreg Derek? – Tűnődött, hogy Ann nem azért viselkedik-e ilyen furcsán, mert Derek megint felfedezőútra indult a hegyekbe, és nem tért vissza, elhagyta Annt is meg Rosemaryt is. Vagy beteg. Depressziós. Ann egyszer azt mondta: – Derek fele annyiszor sem volt depressziós, amióta eljöttünk a városból. – Karin azon tűnődött, jó szó-e az, hogy “depressziós”. Úgy látta, Derek kritikus, és néha elege van. Ez volna a depresszió?

– Valahol itt kell lennie – mondta Ann.

– Örök haragban vannak Rosemaryvel, tudtad?

– Igen, Karin. Tudtam.

– És nem sajnálod?

Ann azt felelte: – Ez egy egészen új ezüsttisztító módszer. Mindjárt megmutatom. Fogsz egy villát vagy kanalat, vagy akármit, belemártod ebbe az oldatba, itt a mosogatóban, egy pillanatra benne hagyod, aztán kiveszed, beteszed az öblítővízbe, és szárazra törlöd. Látod? Pont ugyanúgy csillog, mint régen, amikor annyit dörzsöltem meg fényesítettem. Komolyan. Szerintem pont olyan szépen csillog. Várj, eresztek friss öblítővizet.

Karin belemártott egy villát. Azt mondta: – Tegnap Rosemaryvel egész nap azt csináltunk, amit akartunk. Még csak föl sem öltöztünk. Csináltunk palacsintát, és ilyen régi magazinokat olvasgattunk. Régi Hölgyek Lapját.

– Azok még az anyám lapjai voltak – mondta Ann egy kicsit mereven.

– Elragadó – mondta Karin. – Eljegyezték. Pond’s krémet használ.

Ann elmosolyodott (micsoda megkönnyebbülés), és azt mondta: – Igen, erre emlékszem.

– Meg lehet menteni ezt a házasságot? – kántálta Karin mély, baljós hangon. Aztán kényeskedő-nyafogó hangra váltott.

– Az a baj, hogy az uram olyan gonosz, és nem tudom, mit kezdjek vele. Egyrészt fogta magát és megette az összes gyerekünket. Nem azért, mintha nem adnék neki tápláló ételeket, mert igenis adok. Egész nap robotolok a forró tűzhely előtt, finom ebédet készítek neki, aztán hazajön, és első dolga, hogy kitépi a baba lábát…

– Na, elég – mondta Ann, és már nem mosolygott. – Hagyd abba, Karin.

– De tényleg szeretném tudni – mondja Karin fojtottabb, de makacs hangon. – Meg lehet menteni ezt a házasságot?

Ha arra gondolt, hol szeretne legjobban lenni, egész évben erre a konyhára gondolt. A tágas helyiségre, amelynek a sarkai még akkor is homályosak, ha ég a lámpa. Az ablaknak feszülő zöld levelek mintájára. Arra a mindenféle holmira, aminek szigorúan véve nem kellene egy konyhában lennie. A lábbal hajtós varrógépre meg a hatalmas, túltömött fotelra, a karfáján fura szürkés-zöldre kopott gesztenyebarna karosszékre. A vízesésről készült roppant képre, amelyet Ann anyja festett, még menyasszony korában, amikor volt ideje, mint aztán később soha.

(“Micsoda szerencse ránk nézve” – mondta Derek.)

Az udvarban egy autó fékezett, Karin arra gondolt: lehet, hogy Rosemary? Esetleg most Rosemary esett depresszióba, ott egyedül, és eljött Karin után?

Mikor meghallotta a csizmát a konyha lépcsőjén, tudta, hogy Derek az.

Kiáltott neki. – Nicsak, nicsak. Ki van itt!

Derek bejött, és azt mondta: – Szia, Karin –, de minden öröm nélkül. Letett az asztalra néhány zacskót. Ann udvariasan megkérdezte: – Kaptál filmet, amit akartál?

– Igen – mondta Derek. – Mi ez a moslék?

– Az ezüsttisztításhoz kell – felelte Ann. Karinnak, mintegy mentegetőzve azt mondta: – Elment filmet venni. Hogy lefényképezze a kőzeteit.

Karin a kés fölé hajolt, amit épp törölgetett. Az lenne a legrosszabb, ha most elsírná magát (tavaly nyáron szó se lehetett volna ilyesmiről). Ann valami másra is rákérdezett – a zöldségekre –, hogy Derek vett-e, Karin meg elszántan fölnézett, a szemét a tűzhelyre szögezte. Ezt a típusú tűzhelyet már nem gyártják, mondta egyszer Ann. A fa- és villanytűzhely keresztezése, a melegedő sütő ajtajára vitorlást nyomtattak. A hajó fölött az állt: CLIPPER TŰZHELYEK.

Igen, erre is emlékezett.

– Azt hiszem, Karin szívesen segítene neked – mondta Ann. – Segítene beállítani a kőzeteket.

Kis szünet következett, közben valószínűleg egymásra néztek. Aztán Derek azt mondta: – Na jó, Karin. Gyere, segíts fényképezni.

 

A kövek többsége csak úgy a földön hevert a pajtában – nem voltak szétválogatva, felcímkézve. A többi a polcokon, külön kiállítva, előttük nyomtatott kártyán a nevük. Derek egy darabig hallgatott, körbe járkált, a géppel babrált, próbálta beállítani a legjobb szöget és a megfelelő fényt. Mikor elkezdett fényképezni, rövid utasításokat adott Karinnak, tolja arrébb a köveket vagy billentse meg egy kicsit, vegyen föl a földről egy másikat, amit akár címke nélkül is lefényképezett. Karin nem érezte, hogy Dereknek igazán szüksége volna a segítségére – vagy hiányozna neki. Derek többször is úgy vette a levegőt, mint aki mindjárt közli is ezt – vagy valami fontos, de kellemetlen hírt –, de végül mindig csak annyit mondott: “Told egy kicsit jobbra” vagy “Hadd lássam a másik oldalról is”.

Karin tavaly egész nyáron nyaggatta a maga kölyök módjára és kérte komolyan is, hogy elkísérhesse a zsákmányszerző útjaira, és Derek végül meg is engedte. Amennyire tudta, megnehezítette, mint egy vizsgán. Befújták magukat szúnyogriasztóval, de az sem akadályozta meg teljesen, hogy a rovarok rájuk támadjanak, bemásztak a hajukba, befurakodtak a gallérjuk meg a mandzsettáik alá is. Mocsaras helyeken kellett végigcuppogniuk, ahol a csizmájuk nyoma azonnal megtelt vízzel, aztán szederrel meg vadrózsával és makacs, felbuktató indákkal benőtt, meredek partokon kellett felkapaszkodniuk. Meg felmászni a csupasz sziklák sima, ferde kiszögellésein. A nyakukba csengőt kötöttek, hogy ha elválnak is, be tudják egymást tájolni, és hogy a medvék hallják, hogy jönnek, és maradjanak távol.

Egy nagy halom medveürülékre bukkantak, még fényesen csillogott, benne egy félig megemésztett almacsutka.

Derek elmondta, hogy az egész vidék tele van bányákkal. Szinte minden ismert ásvány előfordul itt, de ahhoz általában nincs elég, hogy hasznot hozzon. Ő már minden elhagyatott, félig-meddig elfelejtett bányát bejárt, kiütögette a mintáit vagy egyszerűen felszedegette őket a földről. – Ahogy hazajöttünk, rögtön eltűnt a hegyekben, és talált egy bányát – mondta Ann. – Akkor tudtam, hogy valószínűleg feleségül vesz.

Karinnek csalódást okoztak a bányák, bár nem vallotta volna be. Valami Ali Baba-féle barlangra számított, a sötétben megcsillanó sziklákkal. Ehelyett Derek egy szűk bejáratra, szinte természetes repedésre mutatott a sziklán, amelyet most egy nyárfa állt el: ezen a valószerűtlen helyen eresztett gyökeret, innen nőtt ki görbén. A másik bejárat, amely mindenütt jobban megközelíthető, magyarázta Derek, egy luk a hegyoldalban, mellette a földön elkorhadt gerendák hevertek, vagy még tartották is a tető egy részét, és téglák fogták vissza a földet meg a sziklatörmeléket. Derek megmutatta a halvány ösvényeket, ahol az érccel teli csillék síne futott. A földön csillámkődarabkák hevertek, Karin fölszedett néhányat. Ezek legalább gyönyörűek, igazi kincsnek tűntek. Mintha sima, fekete üveg lett volna, ami a fény felé fordítva ezüstté válik.

Derek azt mondta, csak egyet vigyen el, azt is titkos talizmánnak, de ne mutogassa senkinek. – Tartsd titokban – mondta. – Nem akarom, hogy beszélni kezdjenek erről a helyről.

Karin megkérdezte: – Akarod, hogy megesküdjek Istenre?

– Csak ne felejtsd el – felelte Derek. Aztán megkérdezte, hogy szeretné-e látni a várat.

Újabb csalódás, ezúttal viccből. Derek odavitte egy cementfalú romhoz, és elmondta, hogy valószínűleg az érc raktározására használták. Megmutatta a magas fák között a rést, amelyet csemeték nőttek be, ott húzódott a sín. Az volt a vicc, hogy pár éve eltévedt itt néhány hippi, és azzal jöttek elő, hogy várat találtak. Derek utálta, amikor valaki ilyesmiben téved, nem látja, ami az orra előtt van, vagy amire megfelelő tudás birtokában rájöhetne.

Karin kimászott az omladozó fal tetejére – Derek nem szólt rá, hogy vigyázzon, hova lép, és ki ne törje a nyakát.

Hazafelé kitört a vihar, egy sűrű cédrusbozótban kellett meghúzódniuk. Karin nem bírt nyugton maradni – nem tudta eldönteni, hogy fél, vagy mámoros. Mámoros, döntött végül, aztán fel-alá ugrált, köröket futott, és feltartott karral kiáltozott az éles fényben, amely még erre a menedékhelyre is behatolt. Derek rászólt, hogy nyugodjon meg, üljön le, minden villanás után számoljon tizenötig, és figyelje, hogy jön-e a mennydörgés.

De Karin úgy érezte, meg van vele elégedve. Nem gondolhatta, hogy fél.

Az a helyzet, hogy van olyan ember, akinek határozottan muszáj tetszeni. Derek is ilyen. Ha az ember kudarcot vall előttük, akkor beskatulyázzák az agyukban, örökre bezárják, és megvetik. Ha Karin fél a villámlástól, fél a medveürülék láttán, vagy azt akarja hinni a romról, hogy várrom – sőt ha nem ismeri fel a különbséget a csillámkő, a pirit, a kvarc, az ezüst és a földpát között –, bármelyik elég, hogy Derek úgy döntsön, hogy lemond róla. Ahogy különféleképpen, de lemondott Rosemaryről és Annről is. Idekint, Karin társaságában komolyabban azonos önmagával, mindent megbecsül a komoly figyelmével. Ha ővele van, és nem a másik kettővel.

 

– Érzed, hogy ma itt gyász és borongás honol? – kérdezte Derek.

Karin végigsimított egy kvarcdarabot, amely olyan volt, mint egy jégkocka, a közepén gyertyával. Megkérdezte: – Rosemary miatt?

– Nem – felelte Derek. – Ez komoly. Ann ajánlatot kapott erre a helyre. Stocóból jött egy cápa, és azt mondta neki, hogy valami japán társaság fel akarná vásárolni. A csillámpalát akarják. Hogy kerámia féktárcsát gyártsanak belőle. Gondolkodik rajta. El tudja adni, ha akarja. Az övé.

Karin megkérdezte: – Miért akarná? Eladni?

– Pénzért – mondta Derek. – Esetleg.

– Rosemary nem fizet elég bért?

– És az meddig fog tartani? A legelőt sem vették bérbe idén, a talaj túlzottan szotyog. A házba bele kell fektetni, különben összedől. Én négy éve dolgozom egy könyvön, és még be se fejeztem. Nem állunk jól. Tudod, mit mondott neki az ingatlanos fickó? Azt mondja: “Ebből itt egy új Sudbury lehetne.” És nem viccelt.

Karin nem értette, miért viccelt volna. Fogalma nem volt Sudburyről. – Ha gazdag lennék, megvehetném – mondta. – És akkor úgy élhetnétek, mint eddig.

– Egyszer majd gazdag leszel – mondta Derek tárgyilagosan. – De nem elég hamar. – Elcsomagolta a fényképezőgépet. – Maradj az anyád mellett – mondta. – Ő bűzlik a pénztől.

Karin érezte, hogy az arca kitüzesedik, érezte a szavak megdöbbentő hatását. Ilyet még életében nem hallott. Bűzlik a pénztől. Gyűlöletesen hangzott.

Derek azt mondta: – Jó, akkor most gyerünk a városba, nézzük meg, mikorra hívják ezeket elő. – Nem kérdezte meg, hogy Karin akar-e jönni, ő meg amúgy sem tudott volna válaszolni: a szeme kétségbeejtően megtelt. Lesújtotta és megvakította, amit Derek mondott.

Ki kellett mennie a fürdőszobába, úgyhogy elindult a ház felé.

A konyhából kellemes illat áradt: valami lassan fővő hús illata.

Egyetlen fürdőszoba volt, az emeleten. Karin hallotta, hogy Ann odafönt van, a szobában járkál. Nem szólt, nem nézett be hozzá. De mikor lefelé indult, Ann utána kiáltott.

Kifestette magát, hogy az arca ne legyen olyan foltos.

Az ágyon és a földön ruhák halmai hevertek szanaszét.

– Próbálok valami rendet teremteni – monda Ann. – Van itt néhány ruha, amire már nem is emlékeztem. Némelyiktől végleg meg kell szabadulnom.

Ez annyit jelent, hogy komolyan el akar költözni. Amikor Rosemary elszánta magát, hogy kiköltözik valahonnan, mindent felpakolt egy teherautóra, amíg Karin iskolában volt. Karin nem is látta, miket válogat ki. Csak később találkozott velük, amikor a torontói lakásban, meg most a lakókocsiban felbukkantak. Egy kispárna, egy pár talpas gyertyatartó, egy széles fatál – csupa ismerős holmi, de most már örökre útban voltak. Karin a maga részéről úgy érezte, jobb lett volna egyáltalán semmit sem elhozni.

– Látod azt a bőröndöt? – kérdezte Ann. – Fent a szekrény tetején. Fel tudnál mászni egy székre, és ki tudnád tolni a szélére, hogy elkaphassam? Én már próbáltam, de elszédültem. Csak told ki, én majd elkapom.

Karin fölmászott, és megtolta a bőröndöt, hogy a szekrény peremén billegett, aztán Ann elkapta. Kifulladva köszönte meg, és az ágyra huppantotta.

– Van hozzá kulcs is, van kulcs is – mondta.

A zár merev volt, a csappantók nehezen nyíltak. Karin is segített. Mikor a bőrönd fedele hátrabillent, a dohos ruhákból áradt a molyirtószag. Karin jól ismerte ezt a használtruha-boltokból, ahol Rosemary szeretett vásárolni.

– Ez a mamád régi holmija? – kérdezte.

– Karin! Ez az én esküvői ruhám – mondta Ann félig-meddig nevetve. – Csak a lepedő régi, amibe csomagoltam. – Felcsippentette a szürkés anyagot, és kiemelt egy csipke és tafota göngyöleget. Karin helyet csinált neki az ágyon. Aztán Ann nagyon óvatosan elkezdte kifordítani. A tafota zizegett, mint a levelek.

– Ez meg a fátylam – mondta Ann, és kiemelt egy vékony réteget, amely a tafotához simult. – Jaj, jobban kellett volna rá vigyáznom.

A szoknyán hosszú, finom szakadás volt, mintha borotvapengével vágták volna ki.

– Vállfán kellett volna tartanom – mondta Ann. – Egy olyan zsákban kellett volna vállfán tartanom, amilyet a tisztítóban adnak. A tafota annyira könnyen szakad. Ez a szakadás onnan van, ahol összehajtottam. És tudtam is. Soha, soha ne hajtsd össze a tafotát.

Lassan leválasztotta az egyik anyagot a másiktól, apránként emelte le, közben halkan biztatta magát, amíg ruha formájában ki nem tudta rázni az egészet. A fátyol szabadon hullott a földre. Karin fölszedte.

– Tüll – mondta. Beszélt, csak hogy Derek hangjának emlékét kiűzze a fejéből.

– Kristálytüll – mondta Ann. – Kris-tály-tüll. Csipke és tüll. Szégyellhetem magam, hogy nem vigyáztam rá jobban. Csoda, hogy ilyen jó állapotban maradt. Csoda, hogy egyáltalán megmaradt.

– Kristálytüll – mondta Karin. – Még sose hallottam róla. Szerintem a tafotáról sem hallottam.

– Pedig gyakran használták – mondta Ann. – Valaha.

– Van olyan fénykép, ahol rajtad van? Van fénykép az esküvőtökről?

– Anyának és Apának volt, de fogalmam sincs, mi lett vele. Derek nincs oda az esküvői képekért. Az esküvőkért sem volt oda. Nem is tudom, hogy hoztam össze. Ráadásul a stocói templomban tartottam, most mondd meg. Elhívtam a három barátnőmet, Dorothy Smitht, Muriel Liftont meg Dawn Challeray-t. Dorothy orgonált, Dawn volt a koszorúslány, Muriel meg énekelt.

– És a koszorúslány ruhája milyen színű volt? – kérdezte Karin.

– Almazöld. Csipkeruha, sifon díszítéssel. Nem, fordítva, sifon, csipkével.

Ann az egészet enyhén szkeptikusan említette, közben a ruha szegését vizsgálta.

– És mit énekelt, aki énekelt?

– Muriel. Az “Ó, Égi Vágy” kezdetűt. Ó, Égi Vágy, mindent megédesítesz – bár igazából ez egy himnusz. Igazából az isteni szeretetről szól. Nem tudom, ki választotta.

Karin megérintette a tafotát. Száraz volt és hideg.

– Próbáld föl – mondta.

– Én? – kérdezte Ann. – De hát ez hatvanas derékbőségre készült. Elment végül Derek a városba? A filmjével?

Oda se figyelt Karin válaszára. Persze nyilván hallotta az elhajtó kocsit.

– Úgy érzi, mindent meg kell örökítenie – mondta. – Nem tudom, minek ez a sietség. Aztán majd az egészet dobozba zárja és felcímkézi. Mintha attól tartana, hogy nem látja többet. Úgy vetted ki a szavaiból, hogy már el van adva a ház?

– Nem egészen – felelte Karin.

– Nem, nincs is. És nem is tenném meg, csak ha muszáj. Nem is teszem meg, csak ha muszáj lesz. Bár azt hiszem, muszáj lesz. Néha bizonyos dolgok szükségessé válnak. Azt még nem kell tragédiának vagy személyes büntetésnek felfogni.

– Felpróbálhatom? – kérdezte Karin.

Ann végignézett rajta. Aztán azt felelte: – De nagyon vigyázzunk.

Karin kilépett a cipőjéből, a sortjából, és lehúzta az ingét. Ann a fején keresztül engedte le a ruhát, és Karint egy pillanatra fehér felhőbe borította. A csipkeujjakat finom mozdulatokkal kellett leügyeskedni, hogy az illesztése épp Karin karjának a hátára kerüljön. A csipkétől a kézfeje barna lett, pedig még nem is napozott. A dereka mentén egyenként kellett beakasztani a kapcsokat, aztán további kapcsok következtek a nyakszirtje táján. Karin torka előtt egy csipkeszalagot kötöttek szorosra. Mivel a ruha alatt a bugyiján kívül más nem volt rajta, érezte, hogy a bőre libabőrös lesz a csipke tapintásától. A csipke a hiányos felületével sokkal határozottabb volt, mint bármilyen más megszokott anyag. Karin megborzadt, hogy a mellbimbóin is érezze az anyagot, de a ruha szerencsére amúgy is bő volt, előreállt Ann melle helyén. Karin majdnem teljesen lapos volt még, de a mellbimbója néha megduzzadt, érzékeny volt, mintha ki akarna pattanni.

A tafotát ki kellett húzkodni a lába közül, és harangszoknya formára rendezni. Aztán a csipke ráhullott a szoknyára.

– Magasabb vagy, mint hittem – mondta Ann. – Még járni is tudnál benne, csak épp egy kicsit kellene felcsippenteni.

Elővett a komódból egy hajkefét, és Karin haját a csipkével borított vállára fésülte.

– Dióbarna haj – mondta. – Emlékszem, a régi könyvekben a lányok mindig dióbarna hajúak voltak. És különben tényleg dióval színezték a hajukat. Anyám emlékezett olyan lányokra, akik diót forraltak, úgy kaptak festéket, aztán rá is kenték a hajukra. Persze ha az embernek a keze is foltos lett, azzal elárulta magát. Annyira nehezen jött le.

– Maradj nyugton – mondta, és a fátylat is ráengedte Karin sima hajára, aztán megállt előtte, és odatűzte. – A hozzávaló diadém valahol elveszett – mondta. – Biztos valami másra használtam, vagy odaadtam valakinek az esküvőjére. Nem emlékszem. Mindegy, ma már úgyis mulatságos volna. Egy Stuart Mária.

Körülnézett, és felvett valami selyemvirágokat – egy almabimbós ágacskát – a komódon álló vázából. Az új ötlet miatt ki kellett húzkodnia a tűket, és az egészet újrakezdeni, az ágacskát fejdísz formára hajlítani. Az ág merev volt, de végül sikerült meghajlítani, és kedvére föltűzhette. Ann félreállt az útból, Karint gyengéden a tükör elég tolta.

– Jaj – mondta Karin. – Megkaphatom az esküvőmre?

Nem gondolta komolyan. Eszébe nem jutott az esküvőjén gondolkozni. Azért mondta, hogy ennyi munka után örömöt szerezzen Ann-nek, és hogy elfedje a zavarát a tükörképe láttán.

– Akkorra teljesen más lesz a divat – felelte Ann. – Ez már most sem divatos.

Karin elfordult a tükörtől, aztán újra belenézett, de már jobban fölkészült rá. Egy szentet látott. A csillogó haj meg a halvány bimbók, a lehulló csipke finom árnyéka az arcán, a mesébe illő odaadás – az a fajta szépség, amely annyira őszinte, hogy abban már van valami baljós, valami bolond. Elfintorodott, hogy feltörje ezt az arcot, de nem sikerült: mintha a menyasszony, a tükörben született lány irányítaná a dolgokat.

– Kíváncsi volnék, mit szólna Derek, ha most látna – mondta Ann. – Kíváncsi vagyok, egyáltalán ráismerne-e, hogy ez az én menyasszonyi ruhám. – A szemhéja félszegen, gondterhelten rebbent meg. Ott állt Karin előtt, hogy leszedje az almabimbókat meg kihúzza a tűket. A hóna alól szappanszag érződött, az ujjáról fokhagyma.

– Azt kérdezné: ez meg miféle hülye öltözet? – mondta Karin felsőbbrendű Derek-hangon, miközben Ann lekapta a fátylat.

Hallották, hogy a kocsi befordul a völgybe. – Ha az ördögöt emlegetik – mondta Ann. Most már kapkodott, hogy gyorsan kiakassza a kapcsokat, de az ujja ügyetlenül reszketett. Mikor megpróbálta Karin fején keresztül lehúzni a ruhát, valami beakadt.

– Fenébe – mondta.

– Hagyd csak – mondta Karin beburkolva. – Hagyd csak, majd én. Már meg is van.

Mikor kibújt, úgy látta, hogy Ann arca – valószínűleg a bánattól – eltorzult.

– Csak hülyéskedtem Derekkel kapcsolatban – mondta.

De talán csak az ijedség és a ruha miatti aggodalom ült ki Ann arcára.

– Hogy érted? – kérdezte. – Ja? Ugyan. Felejtsd el.

 

Karin némán állt a lépcsőn, hogy hallja a konyhából jövő hangokat. Ann már korábban leszaladt.

Derek azt kérdezte: – És finom lesz? Már ez, amit csinálsz?

– Remélem – felelte Ann. – Rostélyos.

Derek hangja megváltozott. Már nem dühös. Sőt csupa barátságosság. Ann hangja is megkönnyebbült, elfulladt, mint aki próbál lépést tartani Derek új hangulatával.

– És elég lesz, ha vendég jön? – kérdezte Derek.

– Milyen vendég?

– Csak Rosemary. Remélem, elég lesz, mert szóltam neki.

– Rosemary meg Karin – mondta Ann nyugodtan. – Ez bőven elég lesz, viszont nincs bor.

– De van – mondta Derek. – Vettem.

Aztán valami suttogás hallatszott, Derek, Ann-nek. Biztos nagyon közel áll hozzá, a hajába vagy a fülébe sugdos. Mint aki marháskodik, kérincsél, vigasztal, jutalmat ígér, egyetlen mozdulattal. Karin annyira félt, nehogy szavakat kapjon el belőle – amit megérthet, aztán sosem felejt el –, hogy hangosan dobogva ment le a lépcsőn, és bekiabált a konyhába: – Ki ez a Rosemary? Jól hallottam, hogy “Rosemary”?

– Ne törj így ránk, te gyerek – mondta Derek. – Kicsit zajongjál, hogy halljuk, ha jössz.

– Jól hallottam, hogy “Rosemary”?

– Az anyád neve – mondta Derek. – Esküszöm, hogy az anyád neve.

A feszült, kínos helyzet elszállt. Derek csupa kihívás volt és jókedv, mint néha tavaly nyáron.

Ann megnézte a bort. – Remek bor, Derek, ez nagyon jól fog menni hozzá. Lássuk csak. Karin, gyere segíteni. A hosszú asztalt kivisszük a verandára. A kék tálakat és a jó öreg ezüstöt fogjuk használni, tiszta szerencse, hogy most pucoltuk meg. És kétféle gyertyát. Középre, Karin, a magas sárgákat, és köréjük körben a kicsi fehéreket.

– Olyan lesz, mint egy százszorszép – mondta Karin.

– Bizony – felelte Ann. – Ünnepi vacsora. Mivel hazajöttél a nyárra.

– Én mit csinálhatok? – kérdezte Derek.

– Várj, hadd gondolkozzam. Igen: kimehetsz szedni valamit a salátába. Egy kis káposztát vagy sóskát, meg… szerinted van még zsázsa a patakban?

– Van – felelte Derek. – Láttam egy kicsit.

– Akkor abból is hozzál.

Derek végigfuttatta a kezét Ann vállán. – Minden jól lesz – mondta.

 

Mikor már majdnem készen voltak, Derek lemezt tett föl. Ez is azok közé a lemezek közé tartozott, amelyeket átvitt Rosemaryhez, és aztán nyilván visszahozta. Régi dallamok és táncok lantkísérettel, ez volt a címe, a borítóján meg egy csoport régimódi, borzasztóan sovány hölgy táncolt körben, hosszú derekú ruhában, a fülük előtt egy-egy apró fürt göndörödött. A zene hatására Derek gyakran méltóságteljes és mulatságos táncba kezdett, és Karin meg Rosemary is beállt. Karin elkapta az ütemet, de Rosemary nem tudta. Nagyon igyekezett, mindig kicsit késve lépett, utánozni próbálta, amit csak ösztönösen csinálhatott volna jól.

Most Karin kezdett táncolni, a konyhaasztal körül, ahol Ann a salátát tépkedte, Derek meg a bort nyitotta ki. – Régi dallamok és táncok lantkísérettel – énekelte elragadtatva. – A mamám jön vacsorára, jön a mamám vacsorára.

– Azt hiszem, Karin mamája jön vacsorára – mondta Derek. Fölemelte a karját. – Várj, várj. Nem az ő kocsija?

– Jaj. Legalább az arcomat meg kellene mosnom – monda Ann. Ledobta a zöldségeket, és kisietett a hallba, aztán fel a lépcsőn.

Derek megállította a lemezt. A tűt az elejéhez illesztette. Mikor újra szólt a zene, elindult Rosemary elé – ami általában nem volt szokása. Karin először maga is ki akart szaladni. De aztán Derek láttán úgy döntött, mégsem. Inkább elindult Ann után a lépcsőn. Bár nem végig. A lépcsőfordulóban volt egy apró ablak, de soha senki nem állt meg, nem nézett ki rajta. Tüllfüggöny borította, nem valószínű, hogy kintről meglátnák az embert.

Karin gyorsan odaért, látta, ahogy Derek átvág a füvön, átbújik a sövény résén. Hosszú, mohó, lopakodó léptekkel. Időben oda fog érni, hogy kinyissa a kocsi ajtaját, széles lendülettel kinyissa, és kisegítse Rosemaryt. Karin sosem látta ezt a mozdulatot, de tudta, hogy Derek erre készül.

Ann még a fürdőszobában volt: Karin hallotta a zuhanyt. Marad egy kis ideje zavartalanul figyelni.

És már hallotta is, hogy csukódik a kocsi ajtaja. De a hangokat nem. Nem is hallhatta, mivel az egész házban áradt a zene. És még nem jöttek elő a sövény résén. Még nem. És még mindig nem. És még mindig nem.

 

Miután Rosemary elhagyta Tedet, egyszer visszajött. Nem a házba – a házba nem jöhetett. Ted elvitte Karint egy étterembe, ott várta Rosemary. Az étteremben ebédeltek kettesben. Karin egy Shirley Temple gyerekkoktélt rendelt sült krumplival. Rosemary elmondta, hogy Torontóba készül, állást kapott egy kiadónál. Karin nem tudta, mi az a kiadó.

 

Jönnek. Együtt préselődnek át a sövény résén, pedig egymás után kellene jönniük. Rosemary a buggyos nadrágját vette föl, amelyik vékony, puha málnaszínű pamutból készült. Homályosan átlátszik a lába. Felül vastagabb, hímzett pamutblúz van rajta, kicsi tükrökkel. Úgy látszik, aggódik a feltűzött haja miatt – a keze bájos izgalommal lendül föl, és még néhány kis tincset kiszabadít, hogy az arca körül lebegjenek. (Ahogy azoknak a hölgyeknek a tincsei lebegnek a fülük előtt, a Régi dallamok és táncok lantkísérettel borítóján.) A körmeit ugyanolyanra festette, mint amilyen a nadrágja.

Derek sehol nem érinti meg Rosemaryt, de mintha folyton erre készülne.

 

– Jó, de ott is fogsz élni? – kérdezte Karin az étteremben.

 

A magas Derek szorosan odahajol Rosemary kócos, szép hajába, mintha madárfészek volna, és ő mindjárt beleesne. Nagyon odaadó. Akár megérinti, akár nem, akár beszél hozzá, akár nem. Magához húzza, gondosan odafigyel. De őt is húzzák, csalogatják az örömre. Karin jól fölismeri azt az édes, flörtölő érzést, mikor az ember azt mondja: “Nem, nem is vagyok álmos, nem, még ébren vagyok…”

Rosemary pillanatnyilag nem tudja, mit csináljon, de arra gondol, egyelőre nem is kell semmit csinálnia. Nicsak, hogy pörög a rózsás kalitkájában. A vattacukor-kalitkájában. Nicsak, hogy csicsereg és csábít Rosemary.

Bűzlik a pénztől, mondta róla.

Ann kilép a fürdőszobából, szürke haja sötét és nedves, lenyomódik a fejére, az arca tüzel a zuhanyozástól.

– Karin. Mit csinálsz te itt?

– Figyelek.

– Mit figyelsz?

– Egy súgó-búgó gerlepárt.

– Jaj, Karin, tényleg – mondta Ann, és ment tovább a lépcsőn.

Hamarosan vidám kiáltások hallatszanak az utcai ajtó felől (különleges alkalom), aztán a hallból: “Mi ez a csodás illat? (Rosemary). “Csak Ann főz valami régi csontokat” (Derek).

– Nahát, ez gyönyörű – kiáltja Rosemary, ahogy a társas izgalom betér a nappaliba. A zöld levelek, perjék és korai liliomok csokra láttán mondja, amelyeket Ann a krémszínű padlóvázába állított a nappali ajtaja mellé.

– Csak egy kis gaz, amit Ann behurcolt ide – mondja Derek, Ann meg: – Hát, csak gondoltam, jól mutatnak –, és újra Rosemary: – Gyönyörűek.

 

Ebéd után Rosemary azt mondta, venni akar Karinnek valami ajándékot. Nem születésnapit és nem is karácsonyit, csak egy csodálatos ajándékot.

Elmentek egy áruházba. Ha Karin lassított, hogy valamit megnézzen, Rosemary lelkesen és buzgón azonnal megvette volna neki. Megvette volna a szőrmegalléros és mandzsettás bársonykabátot, az antik hatású, festett hintalovat, és a negyed-életnagyságú rózsaszín plüss elefántot. Karin véget akart vetni ennek a nyomasztó vándorútnak, és kiválasztott egy olcsó dísztárgyat: egy tükör előtt pózoló balerinát