A rózsaszín bazsarózsa már tágra nyitotta szirmait, teljes pompájában virít a sárga, porzós hervadás biztos előjeleivel. Beledugom az orromat, mennyei illat, de nyomban jön a büntetés-tüsszentés, a balzsamos ellágyulásba belehasít a felismerés, évszakváltozás már megint, ki kell cserélnem a téli gumikat. Már rég ki kellett volna cserélni. És még mi mindent kellene. Semmi sincsen rendben, minden romlik, koszolódik, amerre fordulok, csupa mentőakciót igénylő káreset. A fogam, a hátam, a bőröm, a hajam, az egyik és másik gyerek leckéje, láza, angolja, zongorája, kifogyott a tinta a tuner a faxpapír, a postát és az önkormányzatot nem intéztem el. Ez a normális ügymenet. De mi van, ha valaki elesik a buszon, lábát töri, és ez, mondjuk, a mamám, vagy valaki nem kel ki az ágyból, vagy becsukja az ajtót és többet nem nyitja ki? Értékeljük a ma reggeli kivételes állapotot, hogy nincs nagyobb baj, és nem halljuk a bugyborgó szemrehányást, hogy miért nincs itthon fogkrém és gémkapocs. Vonszolnak a kötelességek a gyorsuló időben. Bele kell törődni, hogy nagyon kevés feladatot vagyok képes naponta kipipálni, pedig korán kelek, és igyekszem. De minek lihegni, mikor az elvégzetlen dolgok száma végtelen, az elvégzetteké pedig véges. Igaz, hogy nincs fogkrém és gémkapocs, mert megint elfelejtettem venni, de kár ezen lovagolni, amikor annyi minden nincs még. Se szeri, se száma. Nyugodtan aludhatnék tízig, az elvégzett per elvégzetlen hányados csak matematikailag értelmezhetetlen mértékben csökkenne. Akár tiblábolhatok itt a kertben néhány percecskét. Csak nem ibolya bújik meg ott, vagy valami szép szemét kéklik csupán? Résen kell lenni, fel kell fogni, most vagy soha: ibolya. Lehasalni hozzá, jól megnézni, megérinteni, megenni nem lehet. Adja az ibolyaszagot. Ha egy kicsit arrébb kotrom az avart, mellesleg össze kéne gereblyézni, kiderül, hogy telis-tele van a kert ibolyával, te jó ég, szerencse, hogy egyáltalán észrevettem, mindjárt elvirágzik, nyüzsögnek a bodobácsok és a hangyák. A katica rám mászhat, tán a pötty teszi, hogy szeretem. Előbukkan a ház mögül a fehér macska, azzal az okos, mindentudó fejével kíváncsian nézi, mi folyik itt, kecsesen lépdel, pedig igen dagadt, önelégült, széles mosollyal nyaldossa a bajuszát, mint aki jót evett, és egy cseppet sem bánja, hogy kövér, ringó farmozdulatokkal közeledik, végigcirógatva bundájával a friss hajtásokat. Megrökönyödik, amikor észrevesz, ez meg mit hasal itt. A kétlábúak nem szoktak ilyen viselkedést tanúsítani. Nem mindennapos eset. Tanulmányozni fogja. Tisztes távolból figyel, mert érzékeli a földön hasaló lény ambivalens érzéseit irányában. A növények igen, de az állatok, az valami túlzás, valami kiszámíthatatlan túlpörgése a szerves anyagnak, a hatodik napon bekövetkezett alkotói túlhabzás. Kíváncsisága legyőzi tapintatát. Eleinte csak lila a akác fedezékéből obszervál, majd úgy csinál, mintha legyeket hessentene, ellazultan, mintegy mellesleg felkel, egyik lábát a másik elé helyezi, miért is ne, minek következtében egyre csökken köztünk a távolság. Egyáltalán nincsen neki színe, fúj, de fehér, de rossz volna, ha hozzám érne a szőre. Zöld ragadozó szemével ironikusan nézi, hogy mi a fenét keresek a virágágyasban. Csak nem akar rám rontani? Gyorsan fölállok, megdermedek, belerúgni sem volna jó, fúj a puha húsába, meg miért is, ebbe s a szép lénybe, menekülnék, de s-alakba görbülten kereng a lábaim körül, sündörög, hátha mégiscsak lesz simogatás, aztán illedelmesen arrébb vonul, és várakozóan leül a kőpárkányra, oda, ahol legjobban süti a nap.

A téli gumi a pincében van. Oda bizony nem kellemes lemenni. A pince még most is elég szörnyű, bár a ház nemrégen felújíttatta, le lett betonozva, és bevezették a villanyt. Így a macskák által odahordott döglött egerekbe és ételmaradékokba nem vaktában botlik bele az ember, hanem szépen látja, és kikerüli. A pincerekeszben sem kell tapogatózni, a villanykörte sandán megvilágítja azt a ménkű sok mihaszna dolgot, ami oda lekerült, hátha jól fog még jönni. Kidobni nem esett volna jól, gyerekkönyv, társasjáték, kávédaráló, monitor várjon a sorára ebben a limbóban. Nahát arra ugyan várhat. Törött és nem törött szánkók, rollerek, biciklik, sílécek, fenyőfatalpak gúlába halmozva, ha egyet kihúzunk, ugyan minek, omlik az egész a fejünkre, a sarokban kőlapmaradékok, hogy ha majd egyszer csőrepedés lesz, teszem azt, akkor milyen jó lesz. A bambuszbölcső, mennyit követelték vissza, de itt nem kerestük, és a babakocsi, amit már nem lehetett továbbadni, a két gyerek agyonnyúzta, megjárta a fényes Coloradót, s most itt rostokol a sötétben, a Cadillac! Münchenben vettük még terhesen, akkor még Nyugatra kellett menni jobb cuccokért, kész röhejnek tűnt, szégyenlősen kiválasztottam egy piros-kék csíkos huzatú, csillogó fémvázasat, aztán belekerült egy valóságos baba, és attól fogva nem volt benne semmi röhejes, egy tekintélyes Zsiga feküdt benne, mint egy püspök. A járókelők megcsodálták. Hol vettem azt a csuda babakocsit? Na és ami benne van? Az én termésem, az én elsőszülöttem, ez a tökéletesen pufók emberfia, aki benne szunnyadoz? Igen, ő fogja felhozni a téli gumikat, nem én. Dög nehezek és ormótlanok, csak nem fogom magamhoz szorítani ezeket a pókhálós zsákokat? Megnőtt, nem pufók, hanem hosszú, nagy étvágyú és erős, bár nem igazán kerékfelhozó alkat, de úgy döntöttem, rábízom a dolgot.

Felcsöngetek, kérem, és jön, jámbor fajta. Köszönti a fehér cicát, nem bánja, hogy az üdvözlésképpen a lábához dörgölőzik.

Odaadom neki a pincekulcsot. Jó dolog a megelégedés, lám, milyen szép szál legény lett, egy fejjel magasabb nálam. Mennyit cipeltem én őt, most rajta a sor, cipeljen ő, mi meg csak itt üldögélünk, nemdebár cicus? A macska egy kókuszháncs lábtörlőn helyezte kényelembe magát, közvetlenül a földszinti szomszéd gipszkutyájának orra előtt. Udvariasan bólogatott az én nemdebáromra, de ahogy félrenyaklott fejét ingatta, úgy tűnt, mintha szkeptikusan, majdhogynem csúfolkodva nézte volna a langaléta fiatalember hosszú lábain való imbolygását. Hisz csoda, hogy jár. Mi tagadás, én sem voltam biztos benne, hogy felfogta-e, amit mondok. Téli gumi, érti-e? Tudja melyik a mi rekeszünk, és hogy hol van a villanykapcsoló, hiszen nem is figyel? De milyen kedvesen mosolyog, és mondja mindenre, hogy jó. Mire gondolhat? Ez a kulcs nyitja a vasajtót, ez meg itt a lakatkulcs. Hú, túlságosan mosolyog, nem? A macska bólint. Ő nem adná oda neki a kulcsokat, inkább lekísérné, mert ennek nem lesz jó vége, ez a hosszú ember mindent elereszt a füle mellett, biztos, hogy semmi nem jut el az agyközpontjáig. Mi lesz, ha eltéved a pincében, vagy talán csápokkal közlekedik? Tőlem tájékozódhat magnetikusan vagy ahogy akar, nem kísérem le. Én megszoptattam, tisztába raktam, Weöres-versekre megtanítottam, pokrócba csavarva hentergettem, tigris voltam, cápa voltam, kerestem, de nem találtam, számtanpéldáját megoldottam, de most eljött az én időm, hiába nézel ilyen kétkedően, te vesébe látó fehér cica, hiába húzod el a szádat, mint egy kételkedő öreg filozopter, én most addig állok itt karba tett kézzel, mint aki jól végezte dolgát, míg ki nem hozza. Meglátod, hogy kihozza. Nekem csak a csomagtartót kell kinyitnom, és ő berakja ügyesen mind a négy kereket. Követjük tekintetünkkel a pincelejáróig. Vagy hat-nyolc bicikli van nekitámasztva. Zsiga gólyalábain lépdel az összegabalyodott küllők és pedálok között, és az akadály iránt érzéketlenül, azazhogy akadálytalanul mozog. Mit neki gravitáció! De hogy fogja kinyitni az ajtót, ha el van rekesztve a biciklikkel? A macska csodálkozva bámulja szökdelését, ilyet még nem pipált. Ő nem így csinálná, az hétszentség. Annak rendje és módja szerint fogná a bicikliket, egyesével áttámasztaná a lépcsőházkorlátnak, hogy felszabadítsa a lejáratot. Bizony én sem próbálnék meg száraz lábbal átkelni ezen a biciklitengeren. De nekem mindegy. Nem szólok bele. Nem írhatom elő egy kétméteres embernek minden mozdulatát. Nem kell nekem mindent jobban tudnom. A cica egyetértően bólogatott. Bizony nem. A lustaság csodákra tesz képessé. Még hogy egyesével! Fel se vetődik benne. Nekimegy, semmi az egész. Az egyik lábát vakon átveti egy vázon, és lelép egy pedál és egy kerék közötti lyukba, ott lábujjhegyen egyensúlyoz, majd újra lép, mint egy távvezérelt földönkívüli, megint bele a résbe, semmi nem borul föl, nem szorul be a lába, már húzza is ki, és emeli könnyedén újra, másik lába is földet ért vagy a föld fölött lebeg, és követi lengén a teste, lapockája verdes a trikója alatt, nadrágja bő, jó, hogy le nem csúszik, karját széttárja, hogy bele ne gabalyodjon a kormányokba, most meg olyan mint egy madármutáns, egy oldalági fejlődés soha nem látott, idevetődött példánya. Ott repked, és időnként leereszt egy-egy lábat, nahát.

Az ajtót kinyitja, a biciklik engedelmesen hátrálnak, majd új kompozícióba dőlve kiegyensúlyozódnak. Nincs baj.

Amíg lent jár, kedvesen beszélgetünk a macsekkal. Meggyőződésem, hogy okosabb nálam, de ez most nem zavar. Elnyújtóztatta testét, majd kéjesen összegömbölyödött, és rátette a fejét a mancsára. Hogyhogy te mindig ráérsz? Én reggeltől estig rohanok, hogy minden meglegyen. Ha sokat vacakol odalenn, nem jut időm elvinni, és jövet bevásárolni, aztán rendet rakni, megfőzni, elolvasni, megválaszolni, kupakokat visszacsavarni. Te csak nyalakszol a rózsaszín nyelveddel? Fogkrém, méz, mustár, festék száradjon be nyugodtan?

Én csak szunyókálok szépen, észre se veszem.

És a morzsák, maszatok, a hulló festék, omló vakolat, zubogó csap?

Jön már a madár a pincéből vissza, egy-egy hatalmas sárga plasztik csomaggal a hóna alatt, libben, szökken túlméretezett terhével, biciklik rései közé lábat eresztve, vakon lép, de mindig jó helyre, és nagyon vigyorog. Ilyet még nem pipáltunk, se te, se én.

Na ugye. A fehér macska elismerően biccentett, majd felkászálódott, és egész hátával hüledezve megindult kifelé a kertbe. A kapuból hátrasandított, hogy na, mi lesz már, előzékenyen kinyitottam neki. A nagy feltárulkozásban elkábított a tavaszi nap, és az a balzsamos mindenható rózsaillat már megint.

Mondd, előled nem illannak el az ibolyák? De már nem figyelt rám, messze járt, elnyelték tenyérnyi, homályos, rózsaszín foltok.