Honi adalék a rövid névtörténethez

 

Bizáncról szólván népszerű – és némelykor teljesen jogos – eljárás elősorolni a Nyugat bűneit; de hogy áll a dolog velünk, akik oly szívesen és könnyedén kiáltjuk ki magunkat Bizánc örököseinek, vagy legalábbis egyes hagyományai folytatóinak? Kezdjük, ahogy a Nyugat esetében is tettük, a nyelvvel és a nevekkel.

Mint mondtuk, a bizánciak Római Birodalomnak tekintették császárságukat – kizárólag annak, még csak nem is Keletrómai Birodalomnak –, magukat pedig gyakran nevezték rómaiaknak. Bizánci szövegek bizonyos szerb fordításaiban azonban egyszer csak elkezdik magukat roméknak, birodalmukat pedig Romé Császárságnak nevezni.

Természetesen a római megnevezés görögös változatáról van szó. Érthető az a törekvés, hogy a szerb nyelvben különbséget tegyünk a Római Császárság – a Krisztus utáni első évszázadokig fennálló hatalmas birodalom – és a bizánci császárság között. A baj csak az, hogy ez a fordítás pontatlan, hiszen azok számára, akik mondták és leírták, az eredeti szöveg szerzői számára ez a megkülönböztetés nem létezett. A rwmaioi görögül egyszerűen rómaiakat jelent; és ez a szó ugyanúgy jelöli és magában foglalja az idősebb Catót, mint Alexiosz Komnénoszt, az Alexiáda néven ismert mű hősét és szerzője, Anna Komnéna apját; és a császárság utolsó napjaiban ugyanígy használja a szót XI. Konstantin is. Mellesleg szólva, a ’görög’ szó is ismeretlen számukra; az a latinból származik, a rómaiak alkotják meg, és valójában, a Bizánc névhez hasonlóan, pejoratív csengésű. Amikor Pléthón a 15. században bejelenti a “görög” nemzeti érzés születését, természetesen hellénekről beszél. De itt sem árt az óvatosság: ez a szó a középkori Bizáncban maga is kétértelmű és ambivalens értéktartalmú.

Nem csak az a probléma, hogy egy görög és egy latin névszót, amelyek tökéletesen ugyanazt jelentik, különbözőképpen fordítanak szerbre. Egyfelől ez a megoldás elejét veszi annak, hogy az olvasó “összezavarodjon”, és pontosabbá teszi a dolgokat. Másfelől azonban ugyanilyen joggal mondhatjuk, hogy ha az olvasó összezavarását igyekszünk elkerülni, attól a dolgok többnyire pontatlanabbak lesznek. Igaz, az össze nem zavart olvasó könnyebben mozog a számára felkínált térben, ez a könnyűség azonban nem lehet cél, ha csak részben is a tudatlanság elnézését jelenti. Az összezavart olvasó töprengeni kezd; figyelmeztető jelzést kapott: a világ nem mindig olyan, amilyennek látjuk, amilyennek tekintjük. Az ilyen fordítói megoldás – amelyik, ha már itt tartunk, nem létezik olyan nyelvekben, mint az angol és a francia, ahol a rómaiak rómaiak maradnak; és a törökök is így nevezték őket – elhomályosítja, sőt a kevésbé jártas olvasó szeme elől teljességgel elrejti a császárság kontinuitásának eszméjét, ami az egyik legfontosabb politikai eszme volt Bizáncban.

A másik probléma a Város nevével kapcsolatos. Az eredeti név Konstantin városát jelenti, és azok közé a mesterségesen alkotott szavak közé tartozik, amelyekkel a római császárság idején az újonnan alapított városokat jelölték, például a Hadrianus alapította Adrianopoliszt. A szlávok Carigradnak nevezték a várost. Egy bizánci – vagy római – számára ez csak az egyik barbár megnevezés volt arra, amit ők Városnak, a városok császárnőjének neveztek; és szépen kifejezte a barbárok – szlávok vagy szkíták, egyre megy – egyik lényeges tulajdonságát: hogy nem tudnak görögül, hanem furcsa hangokat adnak ki, éppen ezért is nevezik őket barbároknak, és nem sok érzékük van a történelemhez, mert csak a mostani, múló pillanatot látják – azt a tényt, hogy a város a Császár (cár) székhelye, de azt nem, hogy azért jött létre. És hogy az is marad, amíg csak létezik, amíg csak fennáll az ekumené (világegyetem), tenné hozzá feltétlenül elképzelt hajdani kommentátorunk.

De félre a tréfát, a helynevek átalakulása nem ismeretlen jelenség, és nem csupán nálunk. A Wien nevű várost a magyarok Bécsnek hívták, és ezt a nevet a déli szlávok is átvették. Anna Komnéna nemiceket emleget, egy barbár törzset, amely régóta katonáskodik már a császárság szolgálatában, és az angol fordító hozzáfűzi, hogy máig ezt a nevet használják a szláv országokban. Ezt a törzset egyébként a 10. századi arab útleíró, Masz’údí is említi Namjín néven, és a szlávok közé sorolja őket. Ez egyébként csapás a népszerű etimológiára – mely, mint a népszerű etimológiák oly gyakran, téves –, miszerint a ’nemci’ kifejezés a ’barbár’ szóhoz hasonlóan keletkezett: ’nemci’-nek azokat nevezték, akik némák voltak, azaz nem beszéltek szlávul. Ellenben máig sok szláv helynevet találunk Görögoszágban, különösen a Peloponnészoszon, még ha néha szinte felismerhetetlen alakban is.

Nem az a baj, hogy szóban vagy írásban így vagy úgy használnak egy nevet. A probléma akkor kezdődik, amikor ez “tudományos könyvekben” történik, és itt egészen mulatságos megoldások lehetségesek. Így azt olvashatjuk egy könyvben, hogy II. (Hódító) Mehmed “nagyszámú görögöt telepített az ország különböző részeiből az elnéptelenedett Carigradba, amelynek nevét akkoriban Isztambulra változtatták”.¹

A nagy Homérosz is elszunyókál néha – tesszük hozzá a görög és bizánci tradíció szellemében, egy nagy tudós, Dimitrij Obolensky e tévedése láttán –, hiszen, mint láttuk, II. (Hódító) Mehmed, legalábbis hivatalosan, nem változtatta meg a város nevét. De különösen nem változtathatta meg a Carigrad nevet, ahogyan a várost a szerb fordító nevezi itt; Hódító Mehmed számára a város neve Konsztantinopolisz volt és maradt. Az arabok a sztereotip eisz tén polin – vagyis “a városban” – fordulat hallatán azt hitték, hogy ez a város neve, és ezért Istinpolinnak nevezték, ami a török nyelvben aztán Isztambullá változott: a török uralkodók, mondja Nicolae Iorga, nem tudtak igazi nevet találni ennek a városnak.² A török posta csak 1930-ban kezd el ’Istambul’ feliratú bélyegeket nyomatni. Ám ezzel nem a Carigrad nevet változtatták meg, hiszen ez a név a törökök, és különösen a görögök számára soha nem létezett. És a szerbek számára? A kérdés talán meghökkentő, de lapozzák csak át Karadžić népköltészeti gyűjteményeit: igaz, hogy ő a lábjegyzetekben használja a Carigrad nevet, de a népi énekesek szinte kizárólag Sztambulról énekelnek. Karadžić, sok más népihez hasonlóan, gyakran jobban tudja a népnél, hogy mi a népi; a Sztambul mint turcizmus nyilván nem bizonyult eléggé népinek a népi énekekben.

Másfelől középkori íróink Szent Szávától kezdve a “Konstantin városa” kifejezést használják – amikoron pedig hallá az istenfélő Mánuel császár Konstantin városában, írja Szent Száva.³ Időnként megjelenik a császár városa (“Carev grad”) alak is – de nem volna-e kissé nevetséges a fenti mondat így: a császár a császár városában? Carigrad a későbbi szerzőknél, például Venclovićnál jelenik meg, csakhogy amikor Carigrad alapításáról beszél, neki is eszébe jut a neve – és saját nevéről nevezé Konstantinápolynak. De nála van ez is: a római császárok nagy szilajsággal hintón vitetvén magokat érkezének a római Kapitóleumra.⁴ Ami rokonszenvesen hangzik, de aligha tekinthetjük példaszerűnek.

A Karadžić-paradigma abszolút győzelme a 19. század közepén oda vezetett, hogy bizonyos nyelvi megoldások szentté és sérthetetlenné váltak, még olyankor is, amikor Bizáncról, s egyúttal Szent Száváról vagy Domentijanról volt szó – az unalmas, zavaros Domentijanról, ahogyan e paradigma hívei teológiailag valószínűleg legmélyebb középkori írónkat jellemezték.⁵ Így aztán a legkiválóbb bizantológusok is a Carigrad nevet használják, és Ostrogorski szerb kiadásaiban is ezzel találkozunk.

Amikor egy XI. Konstantin haláláról szóló görög énekben az így kiált fel: “mindenható Urunk, ki a világot teremtetted, könyörülj népeden, könyörülj Konstantin városán!”, akkor az utolsó Konstantin drámai függőlegest húz, mely saját tragikus korából a Város alapításának nagyszerű idejébe ereszkedik alá, évszázadokat fog át, összeköti őt Nagy Konstantinnal, és szerencsétlen kortársait mindazokkal, akik több mint egy évezreddel korábban részt vettek a Város alapításának rítusaiban, majd évszázadokig éltek benne. De amikor ez a szerb fordításban így hangzik: “Könyörülj Carigradon”,⁶ akkor ez a függőleges hirtelen megszakad, és a halhatatlanságra méltó herceg, ahogyan egyik nyugati kortársa nevezte, teljesen magára marad, még a múltjától is megfosztják.

 

A nyelvben sok minden van…

 

…nagyon jól tudták ezt a bizánciak. Apjának a normannokkal vívott háborúiról szólva Anna Komnéna elmeséli, hogy Gaita, Robert Guiscard normann vezér felesége a menekülőkhöz fordul – és Komnéna itt Homérosz egy sorát idézi –, majd nyomban hozzáteszi, hogy Gaita természetesen nem pontosan ezekkel a szavakkal fordult megfutamodó honfitársaihoz, hanem valami nagyon hasonlóval a saját nyelvén.

Homéroszi szavakkal, Anna Komnéna ezt jól tudja, csak görögül lehet szólni valakihez; de valami hasonló mondható más nyelven is. Többé vagy kevésbé – ez itt a probléma.

Érdemes megemlíteni még egy részletet. A különböző nyelvű szövegekben – és ez alól a szerb sem kivétel – az Haghia Sophiának nevezett templomot Szent Szófiának írják, mint ahogy például Szent Péter templomról beszélnek. Pedig a Sofia itt nem egy szent neve; a Szent Bölcsesség templomáról van szó.

Beszélhetünk-e ebben az esetben több évszázados ideológiai cenzúráról? Néhány kutató úgy véli, Konstantin azért választotta ezt a nevet, hogy minél kevésbé sértse továbbra is nagyszámú pogány kortársa fülét. A későbbi keresztények számára azonban ez a név majdhogynem eretnekségnek hat; Sofia, mint Isteni Bölcsesség, a gnosztikus evangéliumok lényeges motívuma.

 

A dekadencia mítosza

 

A “dekadencia” fogalma azok közé az ideologémák közé tartozik, amelyek általában többet árulnak el azokról, akik használják őket, mint azokról, akikre vonatkoznak, és az ilyen, mindenekelőtt ideologikus minősítések teljes megértéséhez mindig fontosabb a kijelentés szerzőjének alapos tanulmányozása, mint a szóban forgó tárgyé. Emiatt a “bizánci dekadenciáról” vagy Bizáncról mint dekadens kultúráról szóló beszéd nem csak Bizáncot, hanem a vele foglalkozókat is érinti.

A bizánci kultúra dekadenciájáról szóló tézist egyes modern szerzők Edward Gibbonnak (1737–1794), A római birodalom hanyatlásának és bukásának története⁷ című mű szerzőjének tulajdonítják. Függetlenül attól, hogy Gibbont tekinthetjük-e a tézis eredeti szerzőjének, tény, hogy ő volt egyik legbefolyásosabb korai szószólója. És befolyása hosszan tartó és erős volt. Ezt írja egy angol tudós a 20. század hatvanas éveinek közepén:

Ha egy angol iskolás ötven évvel ezelőtt bizánci dolgokért rajong, azonnal megrótták volna. Athén aranykora, a Krisztus előtti ötödik század számított a legkívánatosabb tanulmányi területnek, és Róma története Hadrianus uralkodásáig számított tiszteletreméltónak; ez után (vagy nem ezt mondta Gibbon?) következik a hanyatlás és bukás kora. Szegény bizánciak csak a dekadens görögök halvány visszfényei voltak; művészetük sztereotip, ihlettelen és mesterkélt; az uralkodás formája statikus és passzív, irodalmuk elhanyagolható. A “byzantinus est, non legitur” volt a bevett szabály.⁸

Ám ugyanekkora tévedés volna azonosítani Gibbon és Joseph de Maistre viszonyát Bizánchoz. Terjedelmes művének vége felé Gibbon közli az olvasóval, hogy “a barbárság és a vallás diadalát” írta le, és ideológiai álláspontja itt tökéletesen világos; ha valaki legalább egy válogatást elolvas művéből, látni fogja, hogy ez a megjegyzése korántsem esetleges, hanem programszerű. Nem sok rokonszenvet táplál a kereszténység egésze iránt, és nem véletlen, hogy a mű első köteteinek megjelenését a nagy siker mellett meglehetős botrány kísérte.

Gibbon ifjúkorában egy időre katolikus lett, és csak a család nyomására tért vissza az anglikanizmushoz, később azonban Voltaire tanítványául szegődött; lényegében negatív véleménye a kereszténységről, és az antikvitás – különösen az 5. századi Athén – magasztalása és idealizálása tipikus felvilágosítói álláspont a 18. század végén. A dolgok ilyetén értékelése mellett Bizánc, mely mindig büszkén hangsúlyozta keresztény-római jellegét az antikvitás pogány-római korszakával szemben, természetesen csak a rövidebbet húzhatta, különösen ha még azt is figyelembe vesszük, hogy Konsztantinopoliszt éppen az a császár alapította, akinek köszönhetően a kereszténység politikai győzelmet aratott, az a császár, akit a kereszténység – mindannak dacára, ami elmondható róla – szentté nyilvánított. Egyébként Bizánc történelmét Voltaire is “próféciák és csodák értéktelen halmazának” nevezte. Gibbonnak mégis a javára kell írnunk annyit, hogy a bizánci történelmet a római császárság organikus részének avagy befejezésének tekintette. És ez az egyetlen, amiben ő és a bizánciak egyetértenének.

Gibbon enyhén szólva tartózkodó viszonyát Bizánchoz egyesek azzal is magyarázzák, hogy nem ismerte a görög forrásokat, a döntő szerepet azonban minden bizonnyal a fentebb említett felvilágosítói alapállás játszotta – jóllehet a bizánci kultúra természetének jobb ismerete talán enyhítette volna végkövetkeztetése szigorát.

Másfelől az ember hajlamos arra gondolni, hogy Bizáncról Gibbon alighanem nyíltabban és gátlástalanabbul írhatott. Negatívan nyilatkozni a kereszténységről általában, vagy negatívan nyilatkozni a kereszténységről Bizáncban – tehát a bizánci kereszténységről – más-más következményekkel járhatott, és aki, mint Gibbon, nem hajlamos a provokáció kedvéért provokálni, visszafogottabb lehetett az egyik, és sokkal nyíltabb a másik esetben. Akárhogy is volt, az az álláspont, hogy Bizánc egész történelme valójában csak a Római Birodalom hanyatlásának része, Gibbon alapvető meggyőződéséből következett. Bizánc így aztán a dekadencia szinonimájává és szimbólumává vált; Julien Benda 1945-ben a francia történelem egy szakaszát jellemezve a France byzantine kifejezést fogja használni.

Gibbon aligha rokonszenvezett volna a hangsúlyozottan katolikus gondolkodó, Joseph de Maistre művével és gondolkodásával, a bizánci történelemről adott értelmezése mégis teljességgel beleillik abba a már korábban megalkotott történelmi sémába, amelyet annak idején a pápák alakítottak ki a transzláció teóriájával, és amelyet De Maistre következetesen képviselt. Minthogy elsősorban a pápa iránti engedetlenségben tértek el az igaz hittől, a katolikus egyház, legalábbis hivatalosan, nem eretnekségnek tekintette a pravoszláviát, ahogy azt a lutheránus egyházzal tette, hanem szakadárságnak, jóllehet szigorúan véve a szkhizmát is lehet eretnekségnek tekinteni – a görögök, mint láttuk, elveszítették jogukat a császárságra. Gibbon és a felvilágosítók számára ez, úgy, ahogy van, merő értelmetlenség, hiszen a császársághoz való jog és annak elvesztése egy másik, a 18. század racionalista politikaelméletével össze nem egyeztethető ideológiai rendszerbe tartozik, különösen ha még azt is hozzátesszük, hogy ezt a jogot Isten vette vissza. Paradox módon náluk mégis Bizánc leértékelésének tradíciója folytatódik, még ha a teológiai értékrend helyére egy új, racionális értékrend kerül is, amely szerint a bizánci kultúrát vallásos babonákon alapuló halott kultúrának látják. Pedig Franciaországban XIII. és XIV. Lajos idején megnőtt az érdeklődés Bizánc iránt, és a Louvre nyomdája meg is kezdte a legfontosabb bizánci történészek műveinek kiadását. A felvilágosodás, ez a nagy szellemi áramlat, mely sok mindenben meghatározta a modern gondolkodás megszületését, mindezt keresztülhúzta, paradox módon a római pápák keményvonalas tradíciójának szellemében.

Az egész hozzáállásnak van még egy paradox vonása. Konsztantinopoliszt 324-ben alapították, és II. Mehmed 1453-ban foglalta el. Ha a szimbolikus dátumokhoz tartjuk magunkat, azt mondhatjuk, hogy a bizánci császárság több mint ezer évig fennállt – bizánci millennium, mondaná Hans Georg Beck. Ha ez a bukás és dekadencia korszaka, akkor mindenesetre vitán felül a leghosszabb ilyen korszak az emberiség történelmében.

Igaz, Beck is elfogadja, ha feltételesen is, a dekadencia fogalmát. Vladimir Æorović pedig azt írja Dušan cárról, hogy “a korhadt Bizánc romjain egy lendületes, alkotóerőben bővelkedő fiatal nemzet erős birodalmát akarta felépíteni”. Egy meghatározott ideológiai képletet kitöltve – kifáradt civilizációk és fiatal nemzetek – Æorović egyáltalán nem érzi saját mondata iróniáját; hiszen alig negyed századdal Dušan cárrá koronázása után, 1371-ben a Marica melletti ütközet szertefoszlatja a szerb birodalmi álmot, és a középkori szerb állam végének kezdetét jelzi. A korhadt Bizánc és a fiatal Szerbia ugyanakkor, ugyanazzal az ellenféllel szemben fog elbukni – csak születésük dátuma különböző. Az ezt megelőző ezredév nagy részében pedig Bizánc – mely minden más államnál inkább rászolgált a “kereszténység védőbástyája” címre – meghiúsított minden betörést Kisázsiából Európába. És amikor Bizánc mindenki – köztük részben a bizánciak – közös erőfeszítéseinek eredményeként végül összeomlik, nem lesz, aki átvegye ezt a szerepet; a szerbek, a bolgárok, a magyarok egyaránt elégtelennek bizonyulnak, és a törököket kétszer is csak Bécs falai alatt állítják meg.

A számunkra ismert történelemben ezer év iszonyúan hosszú idő – bár ennek rendszerint nem vagyunk tudatában. Amit ma írás alatt értünk, annak kezdetei nagyjából Krisztus előtt 3200-ra mennek vissza, tehát némi jóindulattal azt mondhatjuk, hogy az emberiség írásos kultúrája valamivel több mint 5000 éves. A bizánci dekadencia korszaka ennek történetesen az egy ötödét teszi ki. Hasonló arányok adódnak a római történelemben: Róma mitikus alapításának dátuma Krisztus előtt 753. – ekkor lett király Romulus –, a másik Romulust pedig 476-ban mondatták le; vagyis a nyugati Róma történelme, a kezdeti királysággal, a köztársasággal és a császársággal, az összes felemelkedéssel, hanyatlással és dekadenciával együtt a szimbolikus dátumok e játékában 1229 évig tart, alig valamivel tovább, mint az úgynevezett bizánci dekadencia.

Folytassuk a játékot. Nagyjából ezer évvel ezelőtt kezdődött el Bizánc történelmének egyik legsikeresebb korszaka, lényegében az utolsó korszak, amelyben európai, de keleti nagyhatalom volt – hat-hét évszázada állt fenn akkor. 976-ban II. Vaszil került hatalomra – igaz, elődje az egyik legtehetségesebb bizánci császár, Tzimiszkész János volt, aki rövid ideig, 969-től 976-ig uralkodott –, akire a történelem “Bolgárölő” (Bulgaroktónosz) néven fog emlékezni. Ő törte le Bizánc évszázadok óta legerősebb ellenfeleit a Balkánon, a bolgárokat, ez az a híres nagy győzelem Samuil bolgár cár felett 1014-ben, amelyben – legalábbis így szól a történet – vagy tizenötezer bolgár harcos esett fogságba, akiket Vaszil megvakíttatott, minden századiknak hagyva meg csupán a fél szemét, hogy legyen, aki hazavezeti a kísérteties menetet. Látván hadseregét ilyen állapotban visszatérni, Samuil cár szívszélhűdést kapott és két napra rá meghalt; a Balkán feletti uralom kérdése, legalábbis egy időre, megoldódott.

Amikor Bolgárölő Vaszil 1025-ben meghal, a bizánci uralmat egyetlen balkáni nemzet sem vonja többé kétségbe, a horvátokat is beleértve; a határ a Duna mentén a Fekete tengerig ér – a határ túloldalán egy olyan nép él, amelyiknek a neve ma már keveset mond számunkra: a besenyők, egy a sok nemzetség közül, amelyek felbukkantak és eltűntek a történelemben, annak kézzelfogható bizonyítékaként, hogy a nemzetek, akárcsak az emberek, halandók – Keleten pedig Bizáncé egész Kisázsia a Tigris és az Eufrátesz forrásvidékéig. Az itáliai csizma teteje ugyancsak bizánci tulajdon, Bari és Brindisi birtokában Bizánc ellenőrzi az Otrantói-szorost. Birtoka kiterjed a Krím egy részére, és megkísérli elfoglalni Szicíliát is. Szicília ebben a korban, akárcsak Málta, arab sziget, ahol a próféta hitét vallják. Nem sokáig, mert hamarosan megérkeznek északról a vikingek utódai. A normannok, mert most így hívják őket, tengerészekből könnyedén vedlenek át félelmetes lovasokká, és elragadják Dél-Itáliát Bizánctól, Szicíliát és Máltát pedig az araboktól – a máltai nyelv máig őrzi az arab múlt nyomát.

De mindez még a jövő. Úgy ezer esztendővel ezelőtt ezek még iszlám szigetek – szemben az egész mai Törökországgal, amely a bizánciak birtokában erős keresztény térség, ám ugyanakkor számos eretnekség forrása, ami miatt a bizánci császárok egyszer csak áttelepítik a népeket, és a Balkán-félszigetre olyanok kerülnek, akiket a bizánci források “paulikiánusoknak” neveznek. A manicheusokról van szó, egy etnikailag homályos eredetű, nagyon harcias népcsoportról. Bizánc csökkenteni akarja az eretnekek számát a meglehetősen eretnek Kisázsiában, és egyidejűleg jó harcosokat biztosítani magának a Balkánon az említett besenyők, bolgárok és szlávok ellen. Utóbb kiderül majd, hogy ez nem volt a legszerencsésebb húzás.

Az időutazót tehát, aki ezer esztendővel ezelőtt kikászálódott az időgépből, a barbárokról, a görög nyelvről és a helynevekről folytatott bevezető eszmecserék után – a többnyire erdővel borított Európában utazgatva – különféle meglepetések fogják érni. Fölfedezi a keresztény Törökországot és az iszlám Szicíliát, sőt a nagyobbrészt iszlám Spanyolországot; a Bizánc és a Szent Római Birodalom között felosztott Itáliát. Ha keresztény, különösebb lelkifurdalás nélkül találkozhat Rómában a pápával – az egyház, legalábbis formálisan, továbbra is egységes, és az istentiszteleteken Konsztantinopoliszban és Rómában – még egy ideig – egyaránt megemlítik a római pápát és a római császárt; semmiképpen sem a bizáncit, mert olyan hivatalosan nem létezik. A törökök még néhány évtizedig távol vannak Európától, habár már kezdik fenyegetni Bizánc kisázsiai határait; Mantzikert, ahol majd a betörés útját megnyitó döntő ütközet zajlik 1071-ben, Örményországban van.

Ennyire másféle, idegen világ volt ezer évvel ezelőtt; Bizánc ennyi ideig állt fenn. Mondhatjuk persze, hogy az utolsó két évszázadban “felgyorsult a történelem”, és a világ ezalatt többet változott, mint a megelőző ezer évben. Ez is igaz. Ám ha eltekintünk a technológiai forradalomtól, még mindig ott van, hogy az ezer évvel ezelőtti világ nem ismeri sem a török hódítást, sem a drámai egyházszakadást, nem is szólva Lutherről és a protestánsokról; Nyugaton épphogy csak hallottak Platónról, Párizs pedig kisváros, ahol még neki sem kezdtek a Notre Dame alapozásának. Ha eltekintünk Rómától – mely továbbra is csupán árnyéka dicső múltjának –, az egyetlen igazi város, ahol templomok harangja szól, a Keleti Róma, Konsztantinopolisz. Igaz, csak újabban; a harangok a 9. század közepén érkeztek Bizáncba Velencéből, II. Orso velencei dózse küldte őket, és lassan használni kezdték őket a templomokban. Szólni fognak a harangok Athósz hegyén^{9 is, egészen 1491-ig, amikor a törökök minden harangot elvisznek, bár úgy tűnik, alig néhány évtizeddel később visszaadják őket.}

Ezer év tehát nem csupán az egyén számára iszonyúan hosszú idő, hanem az emberi kultúrák, az általunk ismert világ fejlődésében sem kevés; és ennyi ideig állt fenn Bizánc. A világ, amelyben fennállt, a legkevésbé sem volt mozdulatlan és változatlan; és ő maga sem volt az. Yeats víziója Bizáncról,¹⁰ mely a mesterséges fák és madarak képével kezdődik, hogy aztán egy mindennel szembenálló világ képét idézze fel, ahol

 

buja zsongásba hullva megvetik

az időtlen szellem remekeit,

 

bármennyire vonzó és emlékezetes költői értelemben, nem egészen helytálló. Bizánc fennállása folyamán változott és változékony volt; nem mintha vágyott volna erre, inkább akarata ellenére, de vajon ellenállása a változásokkal szemben nagyobb volt-e annál, amit a Nyugat tanúsított ugyanebben az időben? Néha hajlamosak vagyunk a saját korunk alapján ítélni; a változás és újdonság fogalma sokkal később tesz szert pozitív jelentésre, nagyjából Vicóval és Baconnal, de akkor is sok mentegetőzés kíséretében. A nevezetes mondás, mely szerint óriások vállaira felkapaszkodott törpék vagyunk, annak a rossz lelkiismeretéről árulkodik, akinek meggyőződése, hogy az újabb idők – mégiscsak – jobbak a régieknél; ez az értékrend majd csak a felvilágosodással válik elfogadottá. A mondatot Chartres-i Bernátnak tulajdonítják, és, bár egyesek szerint szarkasztikus éllel, Isaac Newton fogja megismételni; egy Richard Hooknak írott levélben olvasható, aki állítólag alacsony termetű volt.

A császárság transzlációs teóriája, mint láttuk, elárulja, mennyi erőfeszítésbe kerül egy változás igazolása. Mondhatjuk persze, hogy egy ilyen teória csak a nyugati típusú gondolkodásban lehetséges; ám ne feledjük, hogy a patriarkátusok – és különösen a konsztantinopoliszi patriarkátus – hierarchikus helyéről folyó vitában felcserélődtek a szerepek: ebben az esetben a pápák képviselik egy megszilárdult rend változhatatlanságának álláspontját, szemben a bizánci pátriárkával, aki újítással áll elő.

Bizánc a római pogány császárság intézményeivel és szokásaival kezdte fennállását – krisztianizációja valójában épp csak elkezdődött. Államszervezetének és Justinianus kódexének alapját az alkotta, amit “római jognak” nevezünk; a római jog fog tovább élni a bizánci császárság néhány új törvénykönyvében – Justinianus kódexe nem csupán azért vált használhatatlanná, mert néhány évszázad alatt minden törvény elavul, hanem mert latinul íródott, és szó szerint érthetetlenné vált –, és hat mindazokra a nemzetekre, amelyek Bizánc politikai és kulturális hatókörébe kerülnek; így fogja befolyásolni Bizáncon keresztül a római jog azt a jogi kódexet, amelyre a szerbek joggal büszkék: Dušan cár törvénykönyvét. Az eszme, mely szerint a törvény mindenki felett áll, és bár az uralkodó, a cár hozza a törvényeket, azok őt magát is korlátozzák, mélységesen bizánci – vagyis római.

A történészek túlnyomó többsége elfogadja a bizánci történelem hármas felosztását. Cyril Mango Byzantium, the Empire of the New Rome című könyve bevezetőjében azt írja, szokás Bizánc történelmét három – korai, középső és késői – korszakra osztani, majd megemlíti, hogy az efféle meghatározás önkényesnek tűnhet, de jó okai vannak. Természetesen e felosztás minden részletét és jellegzetességét lehet vitatni, tény azonban, hogy a történészek túlnyomó többsége egyetért azzal, hogy Bizánc fejlődésének három korszaka van, még akkor is, ha – mint John Julius Norwich teszi a széles közönség számára írt, de kivételesen hasznos History of Bizant című háromkötetes művében – egyszerűen csak “korai évszázadok”-ról, “tetőpont”-ról , “hanyatlás és bukás”-ról beszél.¹¹

Mind Mango, mind e felosztás többi híve akaratlanul egy olyan gondolkodási sémát fedez fel, amelyből mindennek és bárminek a hármas felosztása következik – ha Bizánc történelméről van szó, Ostrogorski nem túlságosan hajlik rá –, és amelyet sok gondolkodónál megtalálhatunk. Hegel csak a legnevezetesebb példa, ám semmiképpen sem az egyetlen vagy a legelső. Elmélkedhetünk az ilyen “triadikus” gondolkodásmód okairól és alapjairól, és semmiképpen sem kielégítő a józan ész azon magyarázata, hogy minden, ami él, születik, fejlődik és meghal. Ám akárhogyan tagolták is a bizánci történelmet, a tény az, hogy “statikussága” csupán látszólagos, és nem több, mint első benyomás; nagyon is dinamikus és cseppet sem egyszerű történelem ez.

Dél-Európát és Kisázsiát – kezdetben még ennél is nagyobb területet – elfoglalva egy végsőleg békétlen korban, amikor ebben a térségben különféle “barbár” népek vándorolnak, Bizánc útjában van mindenkinek, akár Európából, akár Ázsiából érkezik: araboknak és perzsáknak, török törzseknek, oroszoknak – akik nem azonosítandók teljesen a mai oroszokkal, mert ekkor még több mint jelentős a viking, “varég” összetevő – szlávoknak, bolgároknak – az utóbbiak alatt is csak egy későbbi korszakban érthetünk szlávokat –, különféle eltűnt népeknek, mint az avarok, az említett besenyők, a kunok; a szarmatáknak, akikről egyes archeológusok és történészek ma azt tartják, hogy szláv törzseken uralkodtak, a mai lengyeleken, de a szerbeken és horvátokon is, akiket az elmélet szerint ők neveztek így és telepítettek le a Balkánon. Később pedig a normannoknak és mindazoknak a nyugatiaknak, akik a bizánci történészeknél különféle nevek alatt, mint frankok és kelták, vagy összefoglalóan mint latinok szerepeltek, aztán a magyaroknak.

A mindenség négy sarkából támad birodalmadra, császár, négy fenevad, akiket Dániel látott. A perzsa hiúz képében, az italus mint oroszlán, a tribalus mint barlangi medve, a szkíta törzsek pedig a sokfejű negyedik fenevadhoz hasonlatosak.

 

Hozzájárulásunk a császárság bukásához

 

Tehát: őseink, ez esetben a tribalusok, harcoltak Bizánc ellen, amikor csak tudtak és ahogy csak tudtak. A megbékélésre később került sor, mégpedig ideológiai alapon: közvetlenül a bizánci császárság, és egyúttal a szerb állam bukása után kezdett túlsúlyba jutni a pravoszláv hitben megalapozott vallási szolidaritás. A történelem azonban nemigen tud szerb–bizánci együttműködésről, kivéve a szerb vazallus csapatok működését, vagy a szerbek részvételét a bizánci polgárháborúkban, mint Dušan idejében. Igaz, hogy kényszerítették őket, mégis szimbolikus, hogy Ðurðe Branković csapatai részt vettek Konsztantinopolisz ostromában és elfoglalásában 1453 májusában; török felügyelettel Novo Brdo bányászai ástak alagutat a Blakhernai¹² alá, hogy lerombolják a városfalat, a Város védői pedig május 11-én vízzel és füsttel fojtották meg őket; a föld alatt kézitusa is folyt.

1189 májusában Barbarossa Frigyes elindítja a harmadik keresztes háborút, és a Balkánon Stefan Nemanja törzsfő fogadja. Ez a találkozás később elszabadítja a szerb történetírók és írók fantáziáját; tény azonban, hogy a törzsfő leghőbb vágya a német császárt rávenni arra, hogy útját kissé megváltoztatva és lerövidítve forduljon Bizánc felé. Nemanja szándéka teljesen világos; Barbarossa előbb vagy utóbb hazatér országába, Itáliába vagy Németországba, és messze lesz: így egy erős és közeli hatalom egy másik erős, de távoli hatalomra cserélődik, és kevesebb akadály áll a raškai törzsfő uralkodói ambíciói útjában.

Amilyen kellemetlen volt a bizánciaknak, annyira jól jött Barbarossa érkezése a déli szlávoknak. A Bizánc és a német császár közti elkerülhetetlen feszültség csak használhatott a déli szláv államoknak. A szerbek nem támaszkodhattak többé Magyarországra, mert a magyarok kiegyeztek Bizánccal. Nemanja most a hatalmas német császár támogatását kereste, és ugyanezt tették a bolgárok is. Nemanja, Stracimir bátyja kíséretében, Nišben várta nagy tiszteletadással Barbarossa Frigyest. A német császár tanácskozott a szerb törzsfővel ugyanúgy, mint a bolgár követekkel. A szerbek és a bolgárok vazallusi esküt és szövetséget ajánlottak fel neki Bizánc ellen.¹³

Az események hasonló alakulásától tartott az akkori bizánci császár, Angelosz Izsák is, és ez a félelem – mint majd kiderül, cseppet sem alaptalanul – már az első keresztesháború óta létezik, részletesen és világosan beszél róla Anna Komnéna Alexiádjában. Barbarossa azonban hű marad esküjéhez, mely Jeruzsálem felszabadítására kötelezi, és a bizánciakkal támadt minden nézeteltérés ellenére egy pillanatra sem szándékozik elállni tőle. Átkel Ázsiába, és 1190 májusában Ikoniumnál megveri a szeldzsuk sereget, de hamarosan belefullad egy folyóba.

Barbarossát, minden fogyatékosságával és erényével együtt, a nyugat-európai lovag igazi megtestesülésének tekinthetjük. Komnéna csodálja bátorságát és harci erényeit, ugyanakkor kétségbe ejti és elborzasztja szenvedélyes vonzalma a harchoz, a vérontáshoz, mely nem csupán mások figyelembe vételét, de a körültekintést is lehetetlenné teszi.

Enrico Dandolo velencei dózse később sikeresebben beszéli rá a keresztes hadakat, hogy Jeruzsálem helyett Konsztantinopolisz ellen vonuljanak. Ez a negyedik keresztesháború, és a keresztesek 1204-ben elfoglalják a Várost. Dandolo később új vőt is kap: lányát elveszi István, a szerbek első cárja.

 

A szerencse forgandóságáról, avagy két kép a császári kincstárról

 

Mikhaél Pszellosz Khronographia című műve szerint II. (Bolgárölő) Vaszil (976–1025) uralkodásának idején a császári kincstár úgy tele volt, hogy egy spirális folyosót kellett kiásni alatta, “egyiptomi módra”, mondja Pszellosz, és a császár ott tartotta kincseinek java részét.

Alig néhány évtizeddel később, meséli Anna Komnéna, apja uralkodásának kezdetén a császári kincstár olyan üres volt, hogy egyáltalán nem is zárták be; akárki bemehetett, mert nem volt mit elvinni belőle.

És mégis, az elszegényedett Város is alkalmat adott a történelem egyik legnagyobb fosztogatására. Konsztantinopolisz 1204-es elfoglalása, “az emberiség elleni legnagyobb gonosztett”, ahogy Runciman nevezte, olyan öldökléssel, fosztogatással és erőszakkal járt, amilyet a Város majd 1453 májusában sem tapasztal. Ez utóbbi eseményt leírva Gibbon csípősen megjegyzi, hogy a török hódítók csak “a latin hódítók istenkáromló példáját követték… a fanatikus török a bálványimádó emlékműveket részesítette ugyanolyan elbánásában, mint amilyet Krisztusnak és a Szűznek a bűnös katolikustól kellett elszenvednie”. Gibbon itt hozzávetőlegesen egy szemtanú, Nikétasz Khóniatész szavait parafrazeálja: “Még a szaracénok is jámborak és irgalmasok ezekhez az emberekhez képest, akik Krisztus keresztjét hordják a vállukon.”

A latinok az első pillanattól az arany szerelmeseinek bizonyultak; ezért a fosztogatás új módját eszelték ki, amely még nem jutott eszébe senkinek, aki addig a császári várost fosztogatta. Felnyitották a Szent Apostolok templom körüli császársírokat, és éjnek idején… ami aranydíszt, ékszert vagy drágakövet találtak, szentségtörő módon elrabolták. Amikor megtalálták Justinianus császár testét, mely oly sok esztendőn át nyugodott háborítatlanul, elcsodálkoztak, ám ez sem tartotta őket vissza attól, hogy elrabolják a temetési ékszereket…

…Ezek a barbárok – akik cseppet sem tisztelik a szépséget – arról sem feledkeztek meg, hogy ledöntsék a Hippodrom szobrait vagy más remekműveket. Inkább beöntötték ezeket pénznek, nagyot kicsire váltva ezáltal, és a drága holmikat hitvány fillérekre cserélve. Lerombolták Hercules Trihesperus hatalmas szobrát, mely oroszlánbőrbe burkolva pompásan állt alapzatán, és még bronzba öntve is félelmet gerjesztett…

Amióta világ a világ, egyetlen városban sem gyűjtöttek ennyi zsákmányt, dicsekszik Konsztantinopolisz bevétele után Villehardouin.

 

CSORDÁS GÁBOR fordítása

 

Radoslav Petković esszéjének első része a februári számunkban olvasható. (A szerk.)

¹

Dimitrij Obolensky: Vizantijski komonvelt, Ksenija Todorović (ford.), Prosveta, Belgrád, 1996.

²

Nicolae Iorga: Byzantium after Byzantium, The Center for Romanian Studies, 2000.

³

Stare srpske biografije, SKZ, 1924. Milivoje Bašić (ford.).

⁴

Gavril Stefanović Venclović: Crni bivo u srcu, Milorad Pavić (vál. és ford.), Prosveta, Belgrád, 1966.

⁵

E vélemény példájaként lásd Vladimir Æorović előszavát, Szent Száva és Szent Simeon élete, SKZ, 1938.

⁶

Donald Nicol, Besmrtni car, Ivan Panić és Veljko Rakonjac (ford.), Clio, Belgrád, 1997. E megjegyzések nem a fordítók ellen irányulnak, ők egyszerűen a korparancsnak engedelmeskedtek.

⁷

The Decline and Fall of the Roman Empire, a mű 1776. és 1788. között jelent meg. Szerbül 1996-ban látott napvilágot Gordana Vuèićević fordításában egy válogatás, mely a körülményeket – megjelenése idejét és azt, hogy Gibbon első terjedelmesebb fordításáról volt szó – figyelembe véve egészen tisztességes munka.

⁸

E. R. A. Sewter előszava, in: Michael Psellus: Fourteen Byzantine Rulers. The Chronographia of Michael Psellus, Penguin Books, 1966.

⁹

Az Athósz-hegy kolostoregyüttese a 9. századtól a pravoszláv világ egyik legfontosabb szellemi központjának számított. (A ford.)

¹⁰

^{Hajózás Byzantiumba (Jékely Zoltán fordítása), amelyhez egy interjúban magyarázatokat is fűzött.}

¹¹

^{Vagyis a három kötet: The Early Centuries, The Apogee, The Decline and Fall. Norwich nem hivatásos bizantológus vagy történész – ezt ő maga is hangsúlyozza –, egy időben a belgrádi brit nagykövetségen dolgozott, a szerzőt ismertető jegyzet különösen hangsúlyozza Lord Norwich részvételét a kulturális emlékek, főként Velence megőrzését szolgáló különféle alapítványokban. Mindenesetre egy nagyszerűen megírt háromkötetes bizánci történelemről van szó, csak sajnálhatjuk, hogy nem jelent még meg szerbül; a bizánci történelem szakértőinek talán felesleges, de a többi olvasó – vagyis az olvasók óriási többsége – nagy haszonnal forgathatná.}

¹²

^{Blakhernai: városnegyed és domb Bizáncban; az ott lévő palotát is így nevezték, amely az utolsó korszakban a császárok lakhelye volt. (A ford.)}

¹³

^{Georgije Ostrogorski: Istorija Vizantije, SKZ, 1959; Prosveta, 1996.}