Tehát az ő vér szerinti apját úgy hívták, azaz hívhatták volna, hogy Berzsenyi Dániel! Ezen gondolkozott Norbi, miközben az egyetemről átsétált a Múzeum körútra. Ősz volt, a Károlyi-kertet elborították a lehullott platánlevelek. Csakhogy a másik, az előző, az erősebb létezéssel bíró Berzsenyi Dániel nem tűrhette a névrokonságot, még akkor sem, ha az vér szerinti rokonságnak volt a következménye.

De vajon csakugyan az ős, a régi Berzsenyi tiltotta-e meg az epizódszínésznek, hogy Berzsenyi maradjon? Nem ő volt inkább gyáva és gyönge ahhoz, hogy viselje ezt a terhet? Norbi most már egy kissé föl volt háborodva, amiért a színész elhalványította, eltorzította a dicsőséges, régi szép nevet. Mintha őt, az utódot forgatta volna ki jogos tulajdonából!

Valósággal beléhasított a felismerés, miközben a platánleveleken lépkedett – mintha könyörgőn elébe nyújtott tenyereken gázolt volna át, melyek mögött hiába kereste volna a nyújtózó kart, a vállat –, hogy ő, Norbi úgyszólván egy régi nemesi családból származik. Hiszen ő hajszál híján egy tősgyökeres magyar úr! Dr. Császárék tudniillik, akik valaha régen Kaiserből magyarosították a nevüket, nem voltak tősgyökeres magyar nemesi família, de nem ám! Ezzel Norbi mostanáig nemigen törődött, most azonban egyszerre csak rájött, hogy ő bizony kakukkfióka, mindenképpen az. Ha innét nézzük, akkor is, ha meg onnét, akkor még inkább. Végre eljött az a pillanat, amikor észre kellett vennie önmagában a genetikusan meghatározott idegenszívűséget. Egyszersmind arra is rájött, hogy pillanatnyilag nem tehet semmit, nem bújhat ki a bőréből: ő Császárnak született, és ha a feje tetejére áll, akkor is Császár marad. Az élet császára.

És ez tulajdonképpen így is van rendjén.

Közben befordult a Múzeum körút sarkán, és a nyugtalanító gondolatok elől az egyik antikváriumban keresett menedéket. Furcsa könyvek akadtak a kezébe. Mindjárt az első munka, melyet majdnem találomra emelt le a polcról, egy Esze Tamás nevű kuruc vezérről szóló monográfia volt, melynek szerzőjeként egy Esze Tamás nevű történész volt föltüntetve. Norbi tehát nem önéletírásra, vallomásra vagy visszaemlékezésre bukkant, melynek szerzője azonos az elbeszélővel és a hőssel, például Julius Caesar beszámol róla, hogy mit művelt Galliában Julius Caesar. Nem, itt két különböző személyről van szó, és a másik Esze Tamás évszázadokkal később élhetett, mint az egyik, ám ennek az apró különbségnek Norbi semmi jelentőségét nem látta. Ellenkezőleg, a könyv arról győzte meg olvasóját, hogy Esze Tamás többet tud Esze Tamásról, mint amennyit Esze Tamás annak idején tudott önmagáról, ezért Esze Tamás nagyobb mértékben azonos Esze Tamással, mint amennyire Esze Tamás azonos volt önmagával.

Amint odábbsodródott, a regények alatt roskadozó könyvállványnál találta magát. Kezébe akadt a Gyulai Pál című regény két kötetben, a Franklin-Társulat kiadásában, írta báró Kemény Zsigmond, sajtó alá rendezte Gyulai Pál. No ez már igazán kacifántos egy eset! A regényhős, akit a második kötet végén orvul megrohannak és bestiális kegyetlenséggel összekaszabolnak, valamilyen csoda folytán túléli a szerzőt, és nemcsak sajtó alá rendezi a róla szóló regényt, hanem ezt-azt meg is változtat benne, állítván, hogy erre báró Keménytől szóbeli fölhatalmazást kapott!

Norbi a halántékát masszírozta. Félő volt, hogy – korabeli kifejezéssel szólva – mindjárt “besokall”. Szerencsére időben fölfigyelt rá a könyvkereskedés egyik munkatársa, aki jó ember- és helyzetismerő lévén, eltuszkolta a kedves vevőt a regényektől, és odairányította a verseskötetekhez. Ott aztán Norbi egykettőre megtalálta azt, amit keresett: Berzsenyi Dániel összes költeményeit. Kifizette, és megkönnyebbülten kilépett a boltból, kezében a kötettel.

Otthon azonban csalódnia kellett. Berzsenyi Dániel összes költeményeiben olyan kijelentésekre bukkant, miszerint a Megelégedés nem kér kínai pamlagot, és hogy tündér változatok műhelye a világ, és hogy minden csak jelenés. Az ilyesmikkel sem egyetérteni, sem vitatkozni nem tudott, nem tudott velük mit kezdeni, és – ami a legszomorúbb volt – nem vitték őt közelebb ahhoz a képzeletbeli személyhez, akivé válhatott volna, ha kellő időben tudomást szerez róla, hogy vér szerinti apja nem dr. Császár volt.

Dr. Császár továbbra sem volt beszélő viszonyban a fiával, és továbbra is lelkiismeretesen átutalta minden hónap elején fia bankszámlájára azt az összeget, mely a fiatalember szükségleteit fedezte. Norbi életkörülményeiben mindössze annyi változás történt, hogy albérlet helyett most már közös költséget kellett fizetnie, tudniillik beköltözött a Garzon-házba, oda vitte haza Berzsenyi Dánielt is, mármint a költeményeit. A lakás már a vételkor az ő nevére lett íratva, megterhelve az édesanya holtig tartó haszonélvezeti jogával, ám ez a jog már a nyár végén elveszítette az alanyát, miután az édesanya, aki élete során összesen egyszer ejtette ki a száján azt a szót, hogy “kuss”, váratlanul megbetegedett és meghalt. Hamarabb is említhettem volna ezt a szomorú eseményt, ám sajnos vagy megfeledkeztem róla, vagy nem tudtam beilleszteni az eddig elmondott mozzanatok közé. Történetünk szempontjából ennek mindössze annyi a jelentősége, hogy Norbi többé nem faggathatja ki születése, azaz fogantatása körülményei felől. Azt már csak mellékesen jegyzem meg, hogy a kis lakásban, amikor átnézte a hátrahagyott ingóságokat, néhány különleges rendeltetésű tárgyra bukkant, melyekből arra kellett következtetnie, hogy anyja körül igenis motoszkáltak férfiak, nem is kevesen; és ezt a következtetést a később átnézett följegyzések, levelek csak megerősítették. Még egy éveken át rendszeresen és kínos pontossággal vezetett erotikus naplót is talált; ennek olvasásakor olyasféle bűntudat kerítette hatalmába, mintha lemészárolta volna az édesanyját, és most a zsigerei között vájkálna puszta kézzel, vagy mintha minden alkalommal, valahányszor betette a lábát abba a szobába, ahol a napló rejtőzködött, incesztust követett volna el.

Ezek persze csak üres képzelgések voltak, ahogy a magam részéről azt is valószínűnek tartom, hogy a naplójegyzetek nagyobbik része sem volt egyéb üres képzelgésnél. Mindenesetre figyelmesen végigtanulmányozta a naplót, mint aki arra számít, hogy valaki majd levizsgáztatja belőle. Ennyit mondhatok a megdöbbenésről, melyet a leletek – a lakásbeliek és az orvosiak egyaránt – kiváltottak – a fiatal férfiból. Norbi a kórházban azt szerette volna megtudni édesanyjától, hogy körülbelül mikor kezdődött a debreceni kiküldetések időszaka, és hogy az édesanya miért utazgatott busszal Debrecenbe, amikor Budapest és Debrecen között már az ő, Norbi születése előtti években is jobb volt a vasúti közlekedés az országútinál, ráadásul a vonatjegyet a vállalati adminisztráció bizonyára könnyebben el tudta volna számolni, mint a távolsági autóbuszjegyet. Ez volt a kérdés. A csontig soványodott, haldokló nő meg is próbált válaszolni rá; nagy erőfeszítéssel kipréselt magából néhány összefüggéstelen, érthetetlen szót, ám a következő pillanatban sírógörcs fogta el, melytől hosszú perceken át úgy széthúzódtak, szétlapultak az ajkai, mintha egy erős szorítású kéz befogta volna a száját. Utána, a sírógörcs enyhültekor pedig már csak annyi ereje maradt, hogy elnézést kérjen a hozzátartozótól, amiért rossz idegállapotban van. Így tehát Norbi nem lett okosabb.

És persze nem lett okosabb akkor sem, amikor a temetés utáni hetekben, hónapokban ritkán tapasztalható makacssággal újra meg újra fellapozta Berzsenyi Dániel költeményeit, melyekből megtudhatta, hogy beborult az élet vidám álorcája, és hogy nincs rózsás labyrinth, és hogy forr a világ bús tengere, de azt, hogy ő, Császár Norbert és Norbert Császár egy személyben honnét jön, hová megy, és mit keres ezen a világon, azt bizony nem tudhatta meg.

Egyébként is közeledett a vizsgaidőszak, így érthető módon kisebb gondja is nagyobb volt annál, hogy költeményeket olvasson. Eleinte magával vitte az összes költeményeket a vécére, ahol kétarasznyi kötegben álltak az édesanyja után maradt igényes női magazinok, de aztán rájött, hogy ez utóbbiak (és bennük az egy éjszakára szóló párkapcsolat vagy a női szépségápolás izgalmas furfangjai) nagyobb mértékben lekötik figyelmét, mint, mondjuk, a gróf Mailáth Jánoshoz írt óda második kidolgozása, mely az édes Magyar Hazát Pygmalion szobrához hasonlítván, már a közelgő reformkor sejtelmét szólaltatja meg.

Ezek után a niklai remete egy darabig hölgytársaságban időzött (hiszen a szép, színes magazinok címe mindig egy-egy kellemes hangzású női név volt), aztán a lakásnak hol az egyik, hol a másik pontján bukkant fel, mindinkább elszakadozva, lerongyolódva. Némi túlzással és a Berzsenyi előtt méltán gyűlöletes Kölcsey Ferenc szavaival: szertenézett, s nem lelé honját a hazában. Olyan volt, mint egy hajléktalan. Később, amikor Norbi átköltözött egy nagyobb lakásba és egy olyan társasházba, ahol hozzá hasonló fiatal, dinamikus állampolgárok éltek, nem pedig süketek és bottal járók vagy éppenséggel szemlencse nélküliek, akkor csomagolás közben vagy valahol útközben szép csöndesen elkallódtak az összes költemények.

*

Ezek után, őszintén szólva, már nem sok elmondanivaló maradt az élet császáráról és életének alakulásáról. Egyszer, amikor javították vagy vizsgáztatták a kocsiját, gyalog ment a Déli pályaudvarról a Krisztina térre, ahol egy közepesen fontos megbeszélése volt, és félúton észrevette, hogy az egyik szép, régi épület kapujára ki van írva: Színházi Intézet. A közepesen fontos megbeszélés után visszament, benyitott a régi épület kapuján, fölment a lépcsőn, és elmondta, hogy ő a debereceni Csokonai Színház egyik színészének, Derzsenyi művész úrnak a munkásságáról szeretne adatokat gyűjteni.

Az intézet segítőkész munkatársai csakhamar kiderítették, mely produkciókban játszott a színész az előző tizenöt évad folyamán, majd nekiálltak előkeresni a produkciókról szóló kritikákat, recenziókat. Olyan sok anyagot hordtak össze, hogy végül már Norbinak kellett szólnia: szerinte egyelőre ennyi elég lesz, köszöni szépen.

Egész délutánját lapozgatással, keresgéléssel töltötte.

Mondanom sem kell talán, hogy ezúttal sem lett okosabb.

Tíz átlagos terjedelmű színibírálatból kilencben le sem volt írva Derzsenyi Dániel neve. Ahol pedig le volt írva a név, ott is csupán egy-egy rövid, sommás minősítés kapcsolódott hozzá. Egyszer, a III. Richárdban ő volt az Írnok; erről azt írta egy kritikus, hogy hitelesebben formálja meg nyúlfarknyi szerepét, mint a Richárdot alakító Cziriák Ferenc a sajátját; ezzel azonban Cziriákba rúgott bele, nem pedig Derzsenyit akarta dicsérni. Máskor Eörsi István Sírkő és kakaó című vígjátékában ő volt a Postás, aki a darab legvégén virágot szór az albérlők holttestére, egy korábbi jelenetben pedig megpróbálja agyonszúrni magát egy konyhakéssel, de mindig mellédöf. Erről a kritikus azt írta, hogy “fergeteges”. Más epizódalakításokról meg az volt olvasható, hogy “markáns”. Ez a “markáns” többször is előfordult, akár valami eposzi jelző, és Norbi megértette, hogy valamivel nagyobb fokú elismerést fejez ki, mint az egyszer-kétszer ugyancsak előforduló “jellegzetes”. Olyan állítással is találkozott, miszerint a színész (vagyis tulajdonképpen Derzsenyi alakítása) “majdnem mindig jóízű”.

Ez a kijelentés már határozottan bosszantotta Norbit. Mintha Derzsenyi afféle föltálalt étel volna, melyet a kritikus elfogyaszt! Egy olajbogyó, egy marinált gomba, egy félbevágott fürjtojás a hidegtál szélén! A habzsolónak a fél fogára sem elég, de azért habzsolás közben megjegyzi róla, mintegy mellékesen, hogy jóízű!!! Majdnem mindig! Vagyis némelykor mégsem.

Másvalaki pedig azt találta írni Derzsenyiről, hogy “üde színfolt”. Ez végképp elvette Norbi kedvét a további kutatástól. Szóval az ő vér szerinti apja, az ő édesanyjának titkos és végzetes szerelme csak egy színfolt! Nem faragvány, még csak nem is mozaikkő, hanem egy folt, melyet folttisztítóval bárki eltávolíthat! Egy hanyagul odavetett árnyalat! Egy paca! Egy szennyeződés, mely a tetejében még üde is!

Rosszkedvűen állt fel a kutatóasztal mellől. Már megint hiábavalóságra fecsérelte az idejét. Ráadásul odakint besötétedett, és szemerkélni kezdett az eső.

*

Máskor meg arra gondolt, hogy jó lenne még egyszer megnézni a Távolsági járatot vagy legalább a Hogy szaladnak a fák!-at. Arra gondolt, hogy mégiscsak elmegy abba a régi moziba, ahová a barátnőjével járt annak idején, és megkéri őket, hogy valamikor tűzzék műsorra ezt a két filmet az ő kedvéért. Hiszen ő is ugyanúgy néző, mint bárki más. Lehetnek vágyai, kívánságai! Aztán arra gondolt, hogy bőven elég lesz, ha odatelefonál. Csakhogy a telefonszámot nem találta. Kevéssel azelőtt vette meg élete első mobiltelefonját, és azok a régi, kezdetleges készülékek csak ötven telefonszámot tudtak rögzíteni, az ötven legfontosabbat. A mozi telefonszáma nem tartozott ezek közé, Norbi nem írta be a mobiljába; azt a noteszt pedig, melyben a kevésbé fontos vagy idejüket múlt lakcímek, telefonszámok voltak, valamikor elvesztette. Nem hiányzott, föl sem tűnt neki.

Egyébként nem is ért volna rá, hogy moziba járjon. A polgári törvénykönyv, a büntetőjog és a perrendtartás lekötötte majdnem minden idejét és figyelmét, évente kétszer pedig síelni járt a barátaival Dél-Tirolba. Aztán szigorlatozott, aztán az államvizsgára kellett készülnie, aztán hozzá kellett szoknia az ügymenethez és a tapasztalt kollégák fortélyaihoz abban az ügyvédi irodában, ahová gyakornokként került. Nyári szabadságának napjaiban, ha tehette, kocsiba ült, és lement a horvát tengerpartra. A kilencvenes évek háborúi lezárultak, az autósztráda rohamosan épült.

És közben jöttek a szakkal, a szakmával kapcsolatos ügyek: először a szakdolgozat és a szakirodalom, aztán a szakvizsgák. Ezek fényében az egész filmművészet szánalmasnak és nevetségesnek rémlett, úgy bizony! Norbi, miközben végezte napi munkáját az irodában, írt néhány szakcikket, melyek meg is jelentek egy szakfolyóiratban. Úgy emlékszem, ezek a cikkek az európai uniós jogharmonizáció speciális kérdéseiről szóltak, de többet nem tudok mondani róluk, mert nem értettem belőlük jóformán semmit.

Egyszer, évekkel később mégiscsak elvetődött abba az utcába, ahol a mozi üzemelt. Vacsorára volt hivatalos, éppen azon a környéken, és arra gondolt, megnézi, mit vetítenek. Sehogyan sem akarta tudomásul venni, hogy elkésett. Minden jel arra mutatott, hogy a mozi túl fogja élni a kilencvenes éveket, és valóban túlélte őket; de arról már nem volt szó, hogy az új évezred első éveit is túléli.

Restellem leírni a közhelyszerű, banális tényt: egy ingatlanközvetítő iroda nyílt a helyén.

*

Múltak a hónapok, az évek. A pályakezdés nehézségei után dr. Császár Norbert sikeres emberként volt számon tartva. Most már emlegethetjük doktor úrként, hiszen jogászként ő is doktori címet viselt, mint apja, aki orvosként munkálkodott élete aktív szakaszában. Idősebbik dr. Császáron az elmúlt évben az Alzheimer-kór tünetei kezdtek mutatkozni, ő pedig maradék testi-lelki erejét szinte kizárólag arra fordította, hogy amennyire csak lehet, lassítsa a betegség előrehaladását.

Norbin egy ideig az a fájdalom lett úrrá, melyet mindnyájan érzünk, amikor egy ismerős, egy többé-kevésbé megszokott személy hosszabb időre távozni készül mellőlünk. Most már látogatta az apját; érdeklődve figyelte a megtört szemben az értelem lassan kialvó fénytócsáit. Bűntudata volt, amikor arra gondolt, hogy mégiscsak ez a férfi volt az, aki tisztességes nevet hagyott rá, egyszersmind gondoskodott a neveltetéséről, taníttatásáról, holott tudhatta, hogy ez a befektetés sohasem fog számára megtérülni. Ő pedig, amilyen hálátlan volt, egy életen át még csak szóba sem állt vele; és most, amikor már megszólíthatná az apját, fiziológiai okokból nem lehet beszélgetni, és különben sincs miről.

Egyszersmind megkönnyebbülést, megnyugvást is érzett, mert eszébe jutott, hogy az Alzheimer-kórra való hajlamot nem örökölhette idősebbik dr. Császártól.

Egyszer találkozott egy volt évfolyamtársával az utcán. “Gondterheltnek látszol” – mondta az évfolyamtárs, akit Norbi az államvizsgán látott utoljára. Arra a kérdésre, hogy van-e családja, Norbi nemmel válaszolt, ami az évfolyamtársat egy kissé meglepte. Fölvetődött a lehetőség, hogy megihatnának egy-egy korsó sört a közeli Gösserben, de aztán kiderült, hogy mindkettőjüknek van valami sietős dolga, Norbi ráadásul vezetett is. “Úgy nézel ki” – mondta az évfolyamtárs búcsúzóul –, “mint aki három gyerek után fizet tartásdíjat, és az új feleséged ikreket szült!” Ez a mondat, mely ártatlan csipkelődésnek hangzott, valójában jóslat volt, méghozzá olyan jóslat, mely félig áldás, félig átok, csak az nem biztos, hogy foganatja is lesz. Az a sovány igazságtartalom állt mögötte, hogy Norbi az utóbbi időben egy kicsit meghízott, és megritkult a haja.

Máskor meg az egyik ügyfele hozott neki egy fényképalbumot. A fényképek egy dél-stájerországi kisváros lakóit ábrázolták megszokott környezetükben, mindennapi elfoglaltságaik közepette, csipetnyi iróniával vagy inkább szeretetteli humorral.

Este Norbi órákig lapozgatta a fényképalbumot, nem bírt megválni tőle. A vendéglős házaspár a vendégfogadó egyik ágyában feküdt; átkarolták egymást; a vékony takaró alatt meztelenek és jókedvűek voltak. Az építész és ugyancsak építész öccse egy masszív téglaboltozat alól nézett farkasszemet a kamerával; egyikük ingujjban volt, másikuk öltönyben; ez utóbbi még egy sámlira is ráállt. A lövészegylet tagjai Adidas-melegítőben állták körül a céltáblát, melyet a legjobb céllövők vicces karikatúrái díszítettek. Négy óvónő állt egy törpeházikóban, körülöttünk a gyerekek vagy integettek, vagy a szemüket igyekeztek eltakarni az erős napsütés elől. A fiatal kozmetikusasszony bal kezével tükröt tartott maga elé, jobbjával pedig éppen felhordott önmagára egy arcpakolást; a mégoly vastag rétegek alatt is látszott, hogy az eredménnyel meg van elégedve. A szőlősgazda és két fia az acél erjesztőtartály számítógépes vezérlőpultja előtt állt, fürtökben gazdag szőlővenyigékkel megkoszorúzva mind a hárman, kezükben lopótök és kacornak nevezett régimódi metszőkés, amilyet az őseik használtak. Ezek és a hozzájuk hasonlók elbűvölték Norbit.

Egy kicsit irigyelte őket, mint azokat a régi embereket, akiknek – egy régi film tanúsága szerint – sok idejük volt, mindenre volt idejük.

“De talán mégsem annyira boldogok, mint amilyennek látszanak ezeken a képeken!” – próbálta vigasztalni magát. Ám ügyvéd volt, így tehát egyetlen pillantással fölmérte: ezeken a képeken mindenki önmaga. Itt senki sem kérdezi: honnét jöttél, hová mégy, és mi keresnivalód van ezen a földön?

Aztán a számokban keresett vigaszt; aprólékos, kicsinyes számítgatásban. Az albumban van kilencven fénykép, a városkának pedig lehet kilencezer lakosa, de tegyük föl, hogy csak háromezer. A kilencven fényképen, tekintettel a családi képekre és a csoportképekre, látható körülbelül háromszáz boldog ember. Legyünk jóhiszeműek, és tegyük föl, hogy ezek mind egy szálig maradéktalanul tisztában vannak hovatartozásukkal és rendeltetésükkel; de még ez esetben is, mi van a többi kettőezer-hétszázzal vagy pláne nyolcezer-hétszázzal? Igen ám – jutott eszébe egy kézenfekvő ellenvetés –; hiszen Isten, amikor Lóttal Szodoma sorsa felől alkudozott, megelégedett volna tíz olyan emberrel is, amilyenből ezeken a képeken háromszáz látható!

Ettől a felismeréstől olyan kétségbeesés fogta el, hogy üvölteni tudott volna. Pedig ez, ha jól meggondoljuk, alapjában véve örömteli felismerés volt. Gyorsan megivott két pohár whyskit; a fejébe szálló fűszeres, forró gőzök néhány perc alatt a helyére billentették a kedélyállapotát. Azt már a whisky gőzei sugallhatták neki, hogy apai fölmenői, a Kaiserek éppen erről a környékről települtek Magyarországra, ahol aztán Császár lett belőlük. Ebben a városkában is élnek szép számmal Kaiserek; a plébánost és az egyik alpolgármestert is Kaisernek hívják, mindkettő benne van az albumban. Az ügyfél, aki foglalkozására nézve levéltáros volt, és akinek jogi képviselőjeként Norbi megnyert egy fontos pert, hét nemzedékre visszamenően kiderítette a család eredetét, és a szálak, illetve a gyökerek abba a városkába vezettek, melynek boldog lakóit Norbi a kezében tartotta, lapozgatva köztük előre-hátra.

Feltámadt benne a vágy – majdnem ugyanúgy, ahogy évekkel korábban a Távolsági járat című filmet szerette volna másodszor is megnézni –, hogy: bárcsak itt élhetne ebben a városkában! Itt folytatná ügyvédi praxisát, az atyafiai között! Az ő ételeiket enné, az ő tájszólásukat beszélné, az ő gondjaikat gondozná! Bárcsak ugyanolyan Kaiser lehetne, mint ezek a többiek itt! Hiszen ezek is magyarok! Becsületes, dunántúli magyar emberek, csak éppen németül beszélnek, és nem kellett megtanulniuk, hogy mi fán terem a reálisan létező szocializmus!

Ezek az ő vérei!

Aztán kijózanodott, és rájött, hogy ezek nem az ő vérei. Apai fölmenőihez, akik Császárra magyarosították a nevüket, neki vér szerint az égvilágon semmi köze.

*

Egyszer pedig az történt, hogy elbeszélésem hőse, Norbi – majdnem ugyanúgy mint Arany János költeményében Bolond Istók – bekukkantott Debrecenbe. Tárgyalása volt a Hajdú-Bihar megyei bíróságon, és már előző nap meg kellett érkeznie, mert az időpont kora délelőttre volt kitűzve. Az Arany Bika szállodában foglaltatott szobát.

Apróság, nem különösebben fontos, de azért megemlítem, hogy ezúttal sem állt rendelkezésre az autója, tudniillik néhány nappal korábban ellopták, így tehát a tárgyalás előtti napon felült egy kora délutáni vonatra. Legszívesebben azt írtam volna, hogy egy távolsági buszjáratot vett igénybe, például arra a kisbuszra szállt fel, mely Pestről Marosvásárhelyre szállít utasokat, érintve Debrecent is; de az igazsághoz híven inkább arról tájékoztatom az olvasót, hogy még a Tócóskert Intercity ablaka mögött elsuhanó alföldi táj is egy soha nem látott régi magyar film címét juttatta Norbi eszébe, és ezáltal a fiúi kegyelet zarándoklatává alakította át a munkaköri kötelességből adódó, fárasztó és közömbös utazást.

“Hogy szaladnak a fák!” – sóhajtotta, miközben kinézett a vonat ablakán. Az autóját néhány nappal a tárgyalás után vissza fogja kapni egy ismeretlen telefonálótól, egy úgynevezett “becsületes megtalálótól”, aki néhány százezer forint kézhezvétele után még figyelmeztetni is fogja a károsultat, hogy máskor jobban vigyázzon a tulajdonára; de ez már nem tartozik történetünkhöz.

Azzal, hogy Norbi vasúton jut el Debrecenbe, lehetővé teszem számára, hogy a vasútállomásról a belváros felé haladva végigsétáljon az egykori Vörös Hadsereg útján, melyen a kiküldetések alkalmával szegény édesanyja maga is igen sokszor végigment, és amelyet mostanában ismét Piac utcának hívnak. Norbi lerakta a táskáját a szállodában, és nem igazán tudta, mit csináljon. Még csak öt óra volt. Legokosabb lett volna, ha a szállodai szobában átnézi a dokumentumokat a másnapi ügyhöz, de ezt már megtette a vonatban; és a szoba falai, berendezési tárgyai már-már emberi szavakkal súgták, sőt ordították: nehogy itt maradj közöttünk!

Mit tehetett volna? Először is körbejárta a híres-nevezetes Nagytemplomot. Aztán benézett a Batthyány utcába és még néhány párhuzamos utcácskába, melyek ma is őriznek egy keveset a régi Debrecen hangulatából. Vetett egy pillantást az egyetem főépületére, majd egy másik pillantást a református kollégiumra, aztán egy harmadikat a nem túl messze magasló, szürke paneltömbökre. Úgy érezte magát, mintha legalább harminc éve itt lakna Debrecenben. “Debi!” – suttogta gyöngéden. Jogász volt, komoly peres ügyeket intézett, mégis kedve támadt becézgetni a kelet-magyarországi nagyvárost, a hajdani kálvinista Rómát.

Nála azonban a gyöngédség az unalom egyik félreismerhetetlen jele volt. Elvetődött a Kölcsey Ferenc Művelődési Központba, melynek lebontását akkor még éppen csak, hogy tervbe vették, vagy legföljebb az előkészületeket kezdték meg a bontáshoz, és amelynek földszintjén aznap délután bolhapiac, illetve kézműves kirakodóvásár pezsgett. Vásárolt három különböző méretű hóemberes bögrét, ám ennél több keresnivalója itt sem volt.

És a számlapok még mindig csak negyed hetet mutattak.

Most már ő maga sem törődött vele, hogy merre megy. Haladt, ahogy mondani szokás, az orra után.

Egyszerre csak ott állt egy épület előtt, melyre ki volt írva: Csokonai Színház.

Bement, és megkérdezte, van-e jegy aznap estére.

Volt jegy, Norbi még válogathatott is.

Hétkor kezdődött az előadás, az első nézők már gyülekeztek a bejárat előtt és az előcsarnokban. A fiatal ügyvédnek bőven volt ideje rá, hogy a nézőtéri büfében elfogyasszon egy pohár pezsgőt, és egy futó pillantást vessen a szereposztásra. Ettől a futó pillantástól összeszorult a szíve, és meghűlt az ereiben a vér. A szereplők közt megpillantotta, persze csak a hatodik vagy a nyolcadik helyen, Derzsenyi Dániel nevét.

Az örökös epizódszereplő! Az ő vér szerinti apja! Akiről ő, dr. Császár Norbert az évek során tökéletesen elfeledkezett, mintha soha nem is létezett volna!

Most már megbánta, hogy a harmadik sorba váltott jegyet, és egyáltalán, hogy színházban tölti szabad estéjét. Másfelől mégiscsak úgy illendő, hogy legalább egyszer az életben szemközt üljünk vér szerinti apánkkal, még ha ő fönt ágál is a színpadon! Vállat vont, elhúzta a száját.

Akkor hát lássuk, mit tud az öreg. A drága jó papa!

A pezsgő egyébként kitűnően illett a darab hangulatához: egy hatvanas évekbeli francia vígjáték volt, sok szellemességgel és pikantériával. Azaz nem is biztos, hogy vígjáték volt, mert szomorú dolgok is történtek benne, úgyhogy a műfajt nehéz lett volna meghatározni. Mindenesetre az volt a címe, hogy Ornifle avagy a buborék, és egy Anouilh nevű szerző írta, akiről Norbi még sohasem hallott; a műsorfüzetben azt olvasta róla, hogy annak idején, amikor sok egyéb műve mellett ez a szomorkás vígjáték is létrejött, ő volt az egyik legnépszerűbb és legsikeresebb színpadi szerző.

A darab főszereplője ugyancsak egy sikeres és népszerű művészember; már nem fiatal, de még jól tartja magát. Minden arra érdemes nőt elcsábít, kivéve a titkárnőjét, aki még szűz; de ő is a deresedő halántékú művészember számára tartogatja szüzességét. (Fellegi Magda játszotta; valahányszor egy-egy percre egyedül maradt a színpadon, odaállt a tükör elé, és a mellét nézegette, majd pedig felülről, mintegy a bombázópilóta perspektívájából vizsgálta a lábikráit, végül gyorsan visszaült a számítógéphez.)

Csak az a kár, hogy a művészembernek szívpanaszai vannak. Nem tesz jót neki a túlfeszített, hajszolt életmód. Ez viszont a harmadik sorban ülő nézőt nem érdekelte különösebben. Vajmi kevéssé tudta átérezni a színpadi művészember gondjait és örömeit. Ő kizárólag arra volt kíváncsi, mikor lép már a színpadra Derzsenyi Dániel.

Egyébként könnyen lehet, sőt szinte biztos, hogy ez a szívpanasz merő képzelődés, hipochondria. Legalábbis ezt állítja a színpadra lépő orvos, a művészember cimborája, egy hozzá hasonlóan romlott és cinikus ember. Nem is akármilyen orvos, hanem az orvosi egyetem rektora, vagy más efféle kiválóság és szaktekintély, akiben könnyű volt ráismerni a Távolsági járat képsorain felbukkanó fiatal színészre, aki romlatlan volt és tiszta tekintetű, és aki most néhány mondat után, amennyi a szerepe volt, elrohan egy zártkörű álarcosbálba, ahová a művészember többszöri unszolás ellenére sem hajlandó vele tartani.

Dr. Császár Norbertnek ismét összeszorult a szíve. “Vajon harminc év múlva én is ilyen leszek?” – tűnődött. Egyre csak azt leste, hátha visszajön az orvos, hátha lesz még egy jelenete; hátha még egyszer, az előbbinél egy kicsit alaposabban szemügyre veheti. De most már egy másik epizódszereplőn, egy püspökön van a sor: szelíden megdorgálja a művészembert léha életfelfogása miatt, majd arra próbálja rávenni, hogy írjon az egyházi rádió számára egy régi egyházi énekhez új szöveget, mert a régi szöveg már elavult. A művészember kéreti magát, húzódozik, de aztán Fellegi Magda odaül a zongorához, gyönyörűen lejátssza a dallamot (közben lopva bekukucskál a saját dekoltázsába, mintha ellenőrizné, hogy megvannak-e még a mellei), mire a művészember pikk-pakk, ripsz-ropsz, csípőből odarittyenti a korszerű felfogásról tanúskodó és prozódiailag is nehezen kifogásolható egyházi dalszöveget, négy strófában.

A püspök el van ragadtatva. Együtt énekli Fellegi Magdával az új szerzeményt, majd a zsinórpadlás felé tárja karját, és valami olyasmit kiabál, hogy: akinek Isten ilyen hatalmas tehetséget adott, azt más tekintetben is jó útra fogja vezérelni. Olyan kenetteljes hangon beszélt, hogy Norbinak a hideg futkosott a hátán. Erről a színészről kellene a kritikusoknak azt írniuk, hogy “üde színfolt” – gondolta –, nem pedig Derzsenyiről! A darab hátralevő részére már alig tudott odafigyelni.

Én is csak azért mondom el, hogy mit látott, mert az utolsó jelenetben ismét színre lép majd az orvos, vagyis a figyelmetlen néző legfontosabb kívánsága teljesülni fog.

Előkerül egy fiatalember – ha jól emlékszem, Csomor Zsolt játszotta ezt a ragyogó szerepet! –, akiről a nagyképű és elbizakodott művészember eleinte azt hiszi, hogy az egyik ifjú rajongója; Csomor Zsolt azonban kijelenti, hogy ő orvostanhallgató, és hogy huszonkét éves; és azt szeretné kérdezni a művészembertől, hogy emlékszik-e egy bizonyos nőre, akit így meg így hívtak, amíg életben volt. A művészember sehogyan sem akar emlékezni rá. A fiatalember azonban emlékezteti rá, hogy ezt a nőt a darab főszereplője huszonhárom évvel ezelőtt elcsábította, majd magára hagyta, és nem törődött vele, hogy teherbe esett. Ő pedig most azért jött, hogy közölje a művészemberrel, hogy az ő édesanyja, aki szegénységben és magányban halt meg nemrég, annak idején teherbe esett.

És miközben ezt mondja Csomor Zsolt, elővesz az orvosi táskájából egy revolvert, azzal a szándékkal, hogy a művészembert – vér szerinti apját – agyonlövi. Ripsz-ropsz, pikk-pakk, megnyomja az elsütőbillentyűt. Igen ám, de a fegyverdördülés elmarad, a golyó nem röppen ki az áldozat felé, tudniillik Csomor Zsolt barátnője, aki egy sikkasztással vádolt milliomos egyetlen leánya, előzőleg titokban kiszedte a tárból az összes töltényt. Viszont a művészember, akinek nem a bátorság a legfőbb erénye, így is holtra rémül, vagy legalábbis annyira fölizgatja magát, hogy eszméletlenül összerogy.

Az orvostanhallgató megvizsgálja az eszméletlen férfit, és megállapítja, hogy vér szerinti apja előrehaladott szívbajban szenved. Mond egy csomó latin szakkifejezést, melyekből Norbi úgyszólván semmit sem értett, noha egyetemi hallgató korában ő is tanult egy kevés latint a római joggal együtt. Mindenesetre valaki szólhatott volna Csomor Zsoltnak, hogy a latinban a C betűt nem mindig kell K-nak ejteni. Ám Csomor Zsoltnak e pillanatban kisebb gondja is nagyobb volt a helyes latin kiejtésnél, ugyanis egy fecskendővel bajlódott, melyet ugyanúgy az orvosi táskából rántott elő, mint egy pillanattal korábban a revolvert; és az utolsó pillanatban beadja az életmentő injekciót.

A művészember magához tér; körülnéz; arcán átsuhan a megértés mosolya; és magához öleli a nemlétezőnek hitt, ajándék fiúgyermeket, Csomor Zsoltot.

Norbi megítélése szerint a darab itt akár véget is érhetett volna. És valóban: legördült a függöny, kigyulladtak a nézőtéri fények, de mindjárt az is kiderült: ez csak annyit jelent, hogy rövid szünet következik. Utána folytatódik az előadás; tovább is van még! A fiatal ügyvéd a többi nézővel együtt a büfébe sodródott, ahol egyszer már járt az előadás előtt; végigállta a hosszú sort, és elfogyasztott még egy pohár pezsgőt.

Közben azon gondolkodott, hogy ő miképpen cselekedett volna hasonló helyzetben, huszonkét éves fejjel, egyetemi hallgatóként. Ne higgye az olvasó, hogy ostoba ember volt; igenis megfordult a fejében, hogy az ő története szembeötlően hasonlít a színműbeli fiatalemberéhez. Csakhogy a különbségeket még szembeötlőbbeknek látta. Az orvostanhallgató a darabban éhezik, nyomorog; neki, Norbinak sohasem voltak efféle gondjai. Másfelől az is igaz, hogy Csomor Zsolt a darabban azért ilyen szegény, mert minden pénzét az igazság kiderítésére költötte, vagyis arra, hogy pontról pontra, csajról csajra, vétekről vétekre kinyomozza vér szerinti apja előéletét.

Vajon ő, dr. Császár Norbert annak idején hány forintot lett volna hajlandó kiadni arra a célra, hogy kiderüljön az igazság? Meg aztán az ő édesanyja nem volt elhagyatva, hanem rendezett körülmények közt, házasságban élt; a válás után pedig nem élt szegénységben, sőt, mint aztán a levelekből és a naplóból kitudódott, magányban sem. Ez mégiscsak jelentős különbség! Az édesanya hátrahagyott írásaiban csak úgy hemzsegtek a Sanyik, a Gyulák és a Balázsok; részletes kimutatás számolt be róla, melyikük javítja meg a csöpögő vízcsapot, melyikkel érdemes borkóstolásra járni vagy Richard Wagner zenedrámáiról társalogni, és melyik tud megérinteni egyetlen kézmozdulattal három különböző erogén zónát. Annál furcsább volt, hogy a korábbi évekről, köztük a debreceni kiküldetések időszakáról nem maradtak fenn feljegyzések, és Norbi egyszer sem találta meg az intim kéziratokban Derzsenyi színművész nevét.

“Debi!” – suttogta elragadtatottan. Könnyen lehet, hogy nemcsak egy pohár pezsgőt fogyasztott a két felvonás közti szünetben. Azt sem volt képes fölérni ésszel, hogy egy ilyen gondosan előkészített és hatásos “happy end” után még miről szólhatna Anouilh színművének hátralevő második fele.

Alig telik el néhány perc, máris megtudja!

A második részben egy szerelmi jellegű bonyodalom van kibontakozóban. Csomor Zsolt barátnője, egy bizonyos Bernadette vagy Loulou, aki a sikkasztással vádolt milliárdos leánykája, összeveszett az éhező orvostanhallgatóval, és nemcsak szakítani óhajt vele, hanem ráadásul a Dél-afrikai Köztársaságba fog utazni a szerelmi bánat elől három évre, a milliomos apuka már meg is váltotta neki a repülőjegyet, persze csak odafelé.

Még szerencse, hogy a fiatalember nem tud a rossz hírről, minthogy ő is elájult; ő persze csak az éhezéstől. A házvezetőnő, aki valaha régen szintén a művészember szeretője volt, és akit az elnyűhetetlen Óbester Klári alakít, éppen kotyvaszt egy jó kis kolbászos rántottát neki. A harmadik sorban érezhető volt az étvágygerjesztő rántottaillat. Norbi azon töprengett, miközben a minden hájjal megkent művészember egyfelől iparkodott kibékíteni a fiatalokat (ugyanis ebben a percben érkezett a helyszínre Loulou vagy Bernadette, akit az elragadó Virginás Beatrix alakított, és a közönség egyre hangosabb kuncogással jutalmazta a sűrűn röpködő poénokat), másfelől a milliárdos papát igyekezett egy ismerőse révén jobb belátásra bírni, hogy: most már igazán ideje volna megvacsorázni egy igényes vendéglőben, ahol egyrészt jó a konyha, másrészt nem ivódik bele az ember zakójába az ételszag.

Türelmetlenségében észre sem vette a darab keretei közt kifejlődő legsúlyosabb disznóságot, mely egyszersmind a francia színműíró legfőbb leleménye is volt. A művészembernek szemlátomást megtetszik a kicsike, mármint az ő vér szerinti fiának menyasszonya, Virginás Beatrix, és elkezdi bódítani, szédíteni, csábítani. Miután a fiatalokat sikeresen kibékítette egymással, arra is rábeszéli őket, hogy költözzenek hármasban a tengerpartra, ahol Csomor mint orvosnövendék az ő egészségére felügyelne, ő pedig, miközben a fiatalember el van foglalva komoly tanulmányaival, kellemesen elszórakoztatná Virginást.

Cseng a telefon; egy kezdő színésznő keresi a művészembert. Valamit kér; nyilván protekciót. És hogy ő pillanatnyilag itt van egészen közel, a szemközti garniszállóban; és ha csupán fél órát vagy legföljebb másfél órát lehetne együtt az imádott Mesterrel, őt már az is tökéletesen kielégítené.

Mindezt Norbi sajnálatos módon észre sem vette. Csak annyit fogott fel ebből az egészből, hogy már megint jön a püspök (akinek játszója egy igen silány színész lehetett, legalábbis Norbi testi undort érzett a puszta megjelenésétől), és kérleli a művészembert, ne kövessen el újabb vétkeket, valamint írjon egy korszerű elmélkedést az egyházi rádió számára. Ez a kérés a művészembert számvetésre, önmagával való szembenézésre készteti, vagyis késztetné, ha be nem lépne az orvos, akinek visszatérését Norbi majdnem ugyanolyan türelmetlenül várta, mint a színházi előadás utáni vacsorát.

Az orvosi egyetem rektora az álarcosbálból van visszatérőben, ahol szemlátomást igen jól érezte magát. Olyan öltözéket és parókát visel, mint egy Molière korabeli orvos; az hinné az ember, hogy A képzelt beteg című vígjátékot látja. És valóban: az orvos arról győzködi régi cimboráját, hogy szó sincs előrehaladott szívbajról, melyet az orvostanhallgató diagnosztizált; ismét jönnek a latin szakkifejezések; és majd ő jól megbuktatja azt a hebehurgya kölyköt, csak kerüljön az élettan vizsgán a karmai közé!

Különben is, hogy merészel valaki, harmadéves medikus létére, beadni egy életmentő injekciót?! Hiszen az adott helyzetben azt az injekciót még ő, Froufrou professzor sem adta volna be! Nem bizony, hanem előbb konzíliumot hívott volna össze!

Ez már beszéd! – gondolta Norbi elismerően. Büszke volt a vér szerinti apjára. Ahogyan életkora előrehaladt, mindinkább megbecsülte a szaktudást, a szaktekintélyt. Ez itt nem akármilyen orvos, hanem az egyik legtudósabb, legtekintélyesebb; mégis milyen életvidám! Epizódszereplő, de markáns! Üde színfolt, aki majdnem mindig jóízű!

Hajrá, papa!

Szerencsére Csomor Zsolt nem volt fültanúja ennek a párbeszédnek, mert igaz ugyan, hogy réges-rég magához tért az ájulásból, sőt Virginás Bécikével is kibékült, ám éppen ezért a fiatalok egymással vannak elfoglalva a szomszédos hálószobában, és a kihangosított zajokból arra lehet következtetni, hogy önfeledten hancúroznak, jól érzik magukat; elvannak, mint a befőtt.

Nem csoda, hogy a művészember hasonló élvezetekre vágyik: megszabadul a fehér parókás orvosprofesszortól, és telefonon átszól, majd átsiet a szemközti garniszállóba, hogy mielőtt elutazik a tengerpartra az ő drága gyermekeivel, még amúgy kutyafuttában a magáévá tegye a kezdő színésznőt, aki az imént fölkínálkozott neki.

Ezt látta Norbi; én pedig azt látom, hogy legfőbb ideje véget vetnem ennek a hosszúra nyúlt, négyfelvonásos drámának. Hát jól van, legyen vége, nem bánom.

A vége az, hogy meghal.

Mármint a főszereplő, a művészember hal meg, aki az egész darabban azt a furcsa nevet viseli, hogy Ornifle. Egyébként Bosnyák Andor alakította; bocsánat, hogy ezt eddig nem említettem. Jön a garniszálló portása, és a futástól plusz a nagy izgatottságtól zihálva mondja, hogy Ornifle úr a kezdő színésznő karjai közt kiszenvedett; nyilván szívrohamot kapott. Vagyis a hiányos öltözékben elősettenkedő harmadéves egyetemista diagnózisa volt helyes, az orvosi egyetem rektora pedig úgy szamár, ahogy van.

Két statiszta behozza a holttestet. Lerakják a színpad közepére, nem a tőlük telhető legnagyobb gyöngédséggel: hangosat koppan a feje a deszkán. Aztán a holttest föltápászkodik, meghajol. Íme, az élet császára!

Percekig tartó, dübörgő taps.

*

Kint az utcán dr. Császár Norbert a színmű tanulságain elmélkedett. Kellemes tavaszi este volt, nemrég zajlott az országgyűlési választások második fordulója, nem kellett kabát, így tehát a ruhatárban sem kellett sorban állni. Főként az érdekelte, hogy: a történtek után az orvostanhallgatónak, vagyis a vér szerinti fiúnak milyen esélyei vannak a vagyon öröklésére?

Valljuk meg őszintén: ezek az esélyek nem voltak szívderítőek, ráadásul a hóemberes bögrék, melyeket Norbi még a színházi élmény előtt vásárolt, hangosabban zörögtek a kelleténél. Ornifle úr, az elhunyt főszereplő nem hagyott maga után végrendeletet, sőt közjegyző által hitelesített írásbeli nyilatkozatot sem tett arról, hogy a Csomor Zsolt alakította szerepet elismeri saját fiának.

Másfelől: törvényes felesége, illetve most már sajnos özvegye is van; Leveles Katalin játszotta, méghozzá milyen remekül! Ilyen esetben a jogszabály az özvegyet nevezi meg egyedüli örökösként. Ha legalább keresetet nyújtott volna be az illető! Vagy még inkább az illetőnek a megboldogult édesanyja! És nem huszonkét évvel a terhesség után, hanem akkor, frissiben! De hát az ilyen emberek nem gondolkoznak! Az ilyenekben az előrelátásnak, a felelősségtudatnak nyomai sincsenek!

Most már biztos, hogy Leveles Katalin fogja örökölni Ornifle úr, azaz Bosnyák Andor egész vagyonát! Ugyanúgy neheztelt a színmű szereplőire, mint azokra az ügyfelekre, akik nem hallgattak rá, nem fogadták meg egyik vagy másik tanácsát, és emiatt el is veszítették a pert.

Az orvostanhallgató pedig tovább éhezhet és nyomoroghat, ahogy eddig. Virginás Beatrix édesapja biztos, hogy nem fogja hozzáadni a leányát. Szegény fiú! Bár az is igaz, hogy egy jó orvos, bejáratott magánpraxissal, nem sokáig marad szegény ember.

Ez a gondolat annak a megnyugtató érzésnek juttatta birtokába, hogy kellőképpen számot vetett a nemrég látott színmű tanulságaival. Egyszersmind azt is észrevette, hogy ott van az utca túloldalán a Fürge Varjú vendéglő; kedélyesnek és családiasnak látszott, igazi bohémtanyának, ahová színházi esték után kívánkozik az ember, még egy vadidegen városban is. Norbi leült az egyik üres asztalhoz, és az étlapot nézegette.

*

A Fürge Varjúban sokan voltak, és egyre többen jöttek. Néhány perc múlva már alig akadt szabad hely. Összetolt asztaloknál népesebb társaság tanyázott; látszott rajtuk, hogy színházi emberek. Norbi fölismerte az előadás néhány szereplőjét, főleg mellékszereplőket, bár a főszereplő, Bosnyák Andor is ott ült középen, és valami vicces dolgot adott elő fennhangon, a többiek pedig hol szájtátva figyelték, hol a hasukat fogták a nevetéstől.

Aztán a pincér lerakott Bosnyák művész úr elé egy jókora tálat gőzölgő húsdarabokkal, és a művész úr egy időre elnémult. Példáját követték a többiek, már akikhez megérkezett az étel. Újabb színházi emberek jöttek. Egyikük udvariasan megkérdezte a magányosan üldögélő férfitól, hogy elveheti-e az egyik széket. Aztán jött két másik, ők is elvettek egy-egy széket; ők már nem kérdezték, hogy szabad-e. “Még szép, hogy amin ülök, azt az egyet ki nem húzzák alólam!” – gondolta Norbi, de aztán vállat vont. Itt, úgy látszik, ez a szokás. Ez Debi.

Aztán jött a pincér; kihozta a bort és az ásványvizet, amit a vendég alig egy perce kért; a vendég pedig megrendelte a vacsorát. Vagyis hogy alapjában véve minden a legnagyobb rendben volt. A kisebbfajta bunkóságokat és az egyre sűrűbb cigarettafüstöt nem szükséges mellre szívni.

Norbi felállt, és kiment a mosdóba.

Azaz, mielőtt kiment volna, ráterítette a zakóját a szék támlájára. Hadd lássák bunkóék, hogy ez a szék foglalt, ezt már nem lehet elvinni. A zakó zsebeiből kivette a Mont Blanc töltőtollat és a mobiltelefonját; ezeket vitte magával, ahogy a táskáját is, melyet nem szeretett volna őrizetlenül hagyni. Ahogy ment kifelé, táskájában össze-összekoccantak a hóemberes bögrék, mintha azt mondták volna gazdájuknak: “Mi jól vagyunk; te is vigyázz magadra!”

A mosdó felé menet egyszerre csak észrevette a vendéglő totemállatát; ez pedig egy kitömött varjú volt, mely ott kuporgott a feje fölött, egy sehonnét sehová sem vezető lépcső tetején. Norbi úgy érezte, hogy ez már azért egy kicsit sok. Ennyi mélyreható, friss benyomás terhét még egy olyan erős, egészséges férfinak sem könnyű viselnie, amilyennek ő tartotta magát.

Különben is, ki hallott már ilyen hülyeséget, hogy: egy Fürge Varjúnak nevezett vendéglőben kitömött varjút mutogatnak?!

A következő pillanatban kis híján beleütközött valakibe, aki most érkezhetett, és az összetolt asztalok felé sietett volna. Norbinak ismét összeszorult a szíve, a mai napon harmadszor és utoljára. Fölismerte az idősödő férfiban azt a színészt, aki epizódszereplőként az orvostudományi egyetem rektorát játszotta, és akinek nevét már oly sokszor leírtam, hogy ezúttal bízvást mellőzhetem. Olyan hangosan köszönt neki, hogy az felért egy bocsánatkéréssel. Pedig lelke mélyén inkább ő várt volna el a vér szerinti apától valami elégtételt az elmulasztott közös életért.

A színész bosszús arccal végigmérte az ingujjra vetkőzött ismeretlent, majd szó nélkül hátat fordított neki, és továbbhaladt az asztalok felé. Ó, igen! Ezt a ridegséget, ezt a gőgöt Norbi nagyon is jól ismerte. Hiszen, ha egy kicsit kifinomultabban és erőtlenebbül, de azért alapjában véve ugyanez munkálkodik ő benne is! Sem vagyont, sem jól hangzó családnevet nem örökölt a vér szerinti apától, de rossz tulajdonságot, azt bezzeg annál inkább! Milyen kár, hogy csak nevünkről és vagyonunkról mondhatunk le, tulajdonságainkról nem! Ezt gondolta némi szívfájdalommal és majdnem ugyanennyi szakmai bosszúsággal Norbi, miközben úgy bámulta a testéből fakadó vizeletsugarat, mintha az a világ nyolcadik csodája lett volna.

Visszatérve a mosdóból, újabb apró bosszúság fogadta, mégpedig az, hogy a zakója a fogason lógott, a szék pedig nem volt a helyén. Azt valaki elvitte az asztal mellől. Sőt az asztalt is elvitték, és odatolták a többi asztalhoz. A pincér ott cikázott a teremben, de a táskáját és mobiltelefonját szorongató idegent sehogyan sem akarta észrevenni.

Mintha itt sem volna az illető!

És tényleg, ő már nincs is itt. Elvégre nem kötelező a Fürge Varjúban vacsorázni! Aki nagyon keres, az talál egy-két másik vendéglőt is Debiben!

Fogta a zakóját, és öles léptekkel távozott volna.

Azért írom ilyen furcsán, hogy “volna”, mert meglepődve tapasztalta, hogy az öles léptek nem a kijárat felé, hanem az összetolt asztalokhoz vezetnek.

Az epizódszínész ott ült a legújabban odatolt asztalnál, és véres csatát vívott egy Wellington-bélszínszelettel, de azt a vörösbort sem hanyagolta el, melyet a pincér elvileg egy másik vendégnek hozott volna, ha a színész egy tekintélyes orvos önbizalmával birtokba nem vette volna, és amely különben is nagyszerűen illett a rózsaszínű marhahúshoz.

Norbi megkérdezte a színésztől, beszélhetnének-e néhány szót négyszemközt.

A színész megcirógatta pillantásával a vérző húst, majd egy másik, jóval kevésbé barátságos pillantást vetett Norbira, és azt felelte: hagyják őt békén.

De Norbi erősködött: hogy valami fontos dologról volna szó.

A színész gyanakodni kezdett. Olyan hangon, mely még a táplálékánál is nyersebb volt, közölte, hogy ő semmiféle fontos dologra nem kíváncsi. Szeretné legalább a vacsoráját nyugodtan végigenni egy olyan fárasztó előadás után, mint a ma esti volt.

Emlékeztetem rá az olvasót, hogy azokban a hetekben országszerte ingerült volt a légkör. Zajlott a választási küzdelem. Politikai nézetkülönbségek miatt régi barátságok, tartósnak hitt szerelmek bomlottak fel, testvérek gyűlölték meg egymást. Mondhatnám úgy is, hogy az érzelmi nyomaték, melyet a viselkedéskutatók indoktrinációnak neveznek, elpalástolta a politikai akaratképzés tényleges tartalmait. Ismeretlenek gyanakodva fürkészték egymást; keresték a megkülönböztető jelet, melynek alapján eldönthető volt, ki melyik táborhoz tartozik.

Eddig nem tettem róla említést, most mondom: az epizódszínész mellére ki volt tűzve egy nemzetiszínű szalagjelvény, egy kokárda. Olyan jelzés volt ez, melyet a magyar állampolgárok jelentős része hordott azokban a hetekben, és amely az összetartozást, a közösségi érzést hirdette. Na mármost, Norbi egyelőre még nem vette föl a zakóját, így a színész nem láthatja, van-e azon a szív magasságában kokárda vagy nincs; de ő már a hanghordozás alapján fölmérte, hogy az ismeretlen férfi, aki bizonyára Pestről jött, és aki életkora szerint a fia lehetne, az ellenséges táborhoz tartozik.

Vagy még csak oda sem tartozik; ami a lehető legrosszabb.

Nem állítom, hogy a színész ezért vagy csak ezért viselkedett ennyire bántóan, hiszen zsigerből fakadó, ösztönös ellenszenvet is érzett, de igen valószínű, hogy sértő gesztusaiban ez is közrejátszott, a törzsi viszonyrendszer, a politikai elkülönböződés kényszere.

Ezt azonban Norbi nem vette észre. Ő még mindig a vér szerinti apját látta a színészben. Bemutatkozott: hogy őt Császár Norbertnek hívják. Doktori címét elhallgatta; nem akart vele hivalkodni. És hogy ő az édesanyjáról, dr. Császárnéról szeretne valamit kérdezni. Ugyanis az ő édesanyja egy időben gyakran utazott nem is vonattal, hanem távolsági busszal Debrecenbe…

A színész elnézett a semmibe, és csak ennyit mondott: “Aha.” Igazából nem egészen a semmibe nézett, hanem a terem túlvégét figyelte, ahonnan átjárás nyílt a Fürge Varjú másik részlegébe, ahol játékterem vagy kaszinó üzemelt. Nem tudom megmondani, mit láthatott; mindenesetre megkeményedett az arca, és így szólt: “Nem tudom, kiről beszélsz, te kis köcsög!”

Szó szót követett; ezt már fölösleges volna részleteznem. Elég annyi, hogy Norbit kidobták. Ugyanolyan emberszabású biztonsági erők hajtották végre ezt a műveletet, mint amilyenek nagyjából ugyanekkor Simon Tibor futballistát agyonrugdalták Budán, a Mamut bevásárlóközpont mellett. Ehhez képest az én történetem hőse olcsón megúszta. Még csak egy zúzódást, egy karcolást sem szenvedett. Azonkívül, hogy egy kicsit elszakadt a nadrágja, semmi bántódása nem történt. Továbbá összetörtek a hóemberes bögrék, amikor a személyzet utánahajította a táskáját, de más probléma tényleg nem volt.

Ja igen, és letört az egyik metszőfogából egy darab, de ez már később volt, amikor berúgott egy másik helyen.

A letört metszőfog miatt nem nyújthat be keresetet sem a Fürge Varjú személyzete, sem a vendéglő közepén trónoló kitömött varjú ellen.

*

Másnap reggel a tárgyalást a felperes ügyvédjének távolléte miatt elnapolták, és ezt akkor is szerencsés körülménynek minősíthetjük, ha másfelől belátjuk, hogy ily módon a történet hőse teljesen fölöslegesen tette meg az utat Pestről Debrecenbe és vissza. Bizony szerencse, hogy a tárgyalást elnapolták, mert a pesti ügyvéd azzal az elszakadt nadrágjával, félbe tört metszőfogával, másnapos arckifejezésével nem biztos, hogy eredményesen képviselte volna ügyfelét abban az örökösödési perben, melynek következő tárgyalása három hónappal későbbre lett kitűzve. Egy olyan esemény, mely három hónap múlva, tehát 2002. augusztus végén fog bekövetkezni, irdatlanul távolinak rémlik a történetnek ezen a pontján; hiszen az én történetem rövidesen befejeződik, legkésőbb másfél óra múlva, a Pest felé robogó Tócóskert Intercityn, valahol Hajdúszoboszló és Püspökladány között.

Azt azért még elmondom, hogy Norbi csak a debreceni kora délelőtt kijózanító, halványszürke fényében vette észre, milyen kínosan közel van a bíróság épületéhez mind a Csokonai Színház, mind pedig a Fürge Varjú vendéglő. Pillanatnyilag mindkettő zárva volt; az egyik szemrehányóan, a másik visszautasítóan pöffeszkedett a Nagy Csapó utcában, ahol valaha a csizmadiacéh árucsarnoka húzódott. Csak a bíróság érckapuja állt hívogatóan tárva-nyitva, mármint olyan ügyfelek és jogi képviselőik előtt, akiknek tárgyalása nem szenvedett, nem is nyert elnapoltatást.

Norbi, miután rendezte számláját az Arany Bikában, még éppen fel tudott szállni a délelőtti intercityre.

Íme hát, ez volt a város, az ő fogantatásának színhelye, melyet ő nem győzött becézgetni. Debikém, jaj, Debikém! És íme, így hálálja meg a város a becézgetést: hogy ripityára töri az ő hóemberes bögréit. A nadrágról és a metszőfogról már nem is beszélve. Pedig azok a hóemberek még csak annyit sem akartak elérni, hogy kiderüljön az igazság! Nem akartak, szegénykék, semmit az égadta világon.

A többnyire sikeres jogász abban reménykedett, hogy a Hajdú-Bihar megyei bíróságon tárgyalt jogvitában peren kívüli egyezség jön létre, és neki sem ez ügyben, sem egyéb ügyekben soha többé nem kell Debrecenbe utaznia. A vonat éppen elsuhant a napközben is fényesen kivilágított hajdúszoboszlói vasútállomás mellett, amikor Norbinak úgy rémlett, hogy a vele szemközt ülő fiatal férfit mintha már látta volna. És a következő pillanatban, amikor a vasútállomás fényei belevesztek a hátrafelé futó semmibe, már azt is tudta, hogy hol és mikor látta: a színpadon tegnap este. Ő volt Fabrice, az orvostanhallgató.

“Csomor Zsolt vagyok” – mutatkozott be a színész.

Norbi gratulált az előző esti alakításhoz. Megjegyezte, hogy egy ilyen erőteljes alakítás láttán az ember önmagát, saját sorsát és jellemét is világosabban látja. Csomor viszont, aki nagyjából egyidős volt Norbival, így akár közös generációs élményeik is lehettek volna, egyszerre csak előrehajolt, és rátette a kezét Norbi térdére. Hangját kissé lehalkítva mondta, mennyire sajnálja a tegnap este történteket. Norbi először azt hitte, Csomor a színpadon történtekről beszél. Nem elég, hogy Bosnyák Andor szívrohamban elhalálozik a kezdő színésznő karjai közt, még oda is csapják a fejét a deszkához. Pista legyen a nevem, ha ettől nem kapott agyrázkódást! De aztán kiderült, hogy Csomor Zsolt azt sajnálja, ami a vendéglőben történt.

Hát bizony, azon volt is mit sajnálni. Ahogyan kivetkőzött önmagából a Távolsági járat egykori szereplője! Az üde színfolt, aki majdnem mindig jóízű!

Csomor folytatta a mentegetődzést, noha tulajdonképpen sem szükség, sem igény nem lett volna rá.

Hogy ő már tényleg éppen közbelépett volna, amikor átjöttek a biztonsági őrök a játékteremből, és eldöntötték az eldöntendő kérdéseket. És hogy amit az idős kolléga művel, az tényleg tűrhetetlen. Az tényleg az egész társulat szégyene. Amióta új direktor van a színház élén, és ő többé nem kap főszerepeket, azóta olyan kötekedő, rosszindulatú ember lett belőle, hogy az hihetetlen!

“Hogyhogy?” – kérdezte Norbi megütközve. – “Talán bizony régebben főszerepeket is kapott?!”

“Régebben szinte csak főszerepeket kapott!” – felelte Csomor jókedvűen. – “Még tavalyelőtt is ő volt III. Richárd! De amióta van ez az új direktor _ _ _ _ _ _ _ _ _ _”

“Na várjunk csak!" – szakította félbe Norbi. – “Erről a produkcióról véletlenül én is olvastam egy kritikát. Ezek szerint rosszul emlékszem, és Derzsenyi Dániel volt III. Richárd?”

“Ki beszél itt Derzsenyiről?” – kiáltotta Csomor nevetve. “Cziriákról van szó, Cziriák Ferencről! Ő volt III. Richárd annak idején, és ő volt az orvos tegnap este! Ő ült rá a székedre, ő evett a tányérodról, ő ivott a poharadból, és az ő kedvéért jöttek elő a kigyúrt kopaszok, akik az ő legjobb havarjai!”

“Fú, akkor én itt nagyon el vagyok tévedve!” – nyögött fel Norbi. – “No és akkor, ha szabad érdeklődnöm, Derzsenyi mit csinált? Hol volt egész este?”

“Mit érdekel téged az a szerencsétlen Derzsenyi?” – rikoltotta Csomor, és vállon veregette dr. Császár Norbertet. – “Derzsenyi volt a püspök _ _ _ _ _ _ _ _ _ _”

“A püspök?!” – hördült fel Norbi.

“Persze, a püspök! De mit vagy úgy oda ettől? Hülye szerep, kicsi szerep, de neki még ez is túl nagy. Nem tudja hozni a régi formáját, szét van esve. Mindenki tudja róla, hogy antidepresszánsokat szed. Néha úgy be van szedálva, hogy alig forog a nyelve! És ha ez így megy tovább _ _ _ _ _ _ _ _ _ _”

“Ott volt a vendéglőben is?!”

“Persze, hogy ott volt” – felelte Csomor. – “Esténként nem bírja ki egyedül, szorongásai vannak. Ott ült a kandalló mellett, az asztal túlsó végén. Egész idő alatt magában beszélt!”

Az igazat megvallva, Norbi nem emlékezett rá, hogy a Fürge Varjúban kandalló is volt. Próbálta felidézni, hátha megjelenik lelki szemei előtt, és vele együtt hátha megjelenik a szorongásos depressziós, öregedő epizódszínész is, amint magában motyog. Már majdnem sikerült a varázslat, amikor Csomor vállon veregette dr. Császárt, másodszor és utoljára. “Ne haragudj, itt le kell szállnom” – kiáltotta még mindig nevetve. – “Örülök, hogy megismerkedtünk. Ez már Püspökladány!”

Fogta a cókmókját, és egy szempillantás alatt eltűnt.

A szerelvény csak egy pillanatig időzött a püspökladányi vasútállomáson, de ez a pillanat oly nyomtalanul felszippantotta Csomor Zsolt színművészt, mintha soha nem is létezett volna.

Ami pedig ennél is furcsább: ettől a pillanattól fogva történetünk hősét, Norbit sem látjuk többé. Vagy az történt, hogy valamilyen, számomra ismeretlen okból ő is leszállt Püspökladányban, vagy pedig az, hogy a szereplő kívül került az éppen befejeződő történet keretein. Végtére is azt ígértem, hogy az elbeszélést Hajdúszoboszló és Püspökladány között le fogom zárni, tehát itt az utolsó pillanat, hogy adott szavamat beváltsam.

Ebben az utolsó pillanatban a szereplő már nem áll rendelkezésünkre. Nem töprenghetünk vele együtt azon, ami őt Püspökladánytól Kisújszállásig foglalkoztatta volna, hogy tudniillik mennyire másképpen alakult volna az élete, ha annak idején elmulasztja megnézni a Távolsági járat című ritkán látható filmet, vagy ha meg sem ismerkedik azzal a barátnőjével, akivel együtt látta ezt a filmet, és akinek mi a magunk részéről már a nevét sem tudjuk felidézni.

Azt sem tudjuk megérteni, ahogyan ő sem értette volna, miképpen fordulhatott elő, hogy saját élettörténetének mindvégig jelentéktelen epizódszereplője maradt; márpedig ez az értetlenkedés kitartott volna legalább Szolnokig.

Végül annak sem lehetünk fültanúi, amint Albertirsához közeledve mobiltelefonján fölhívja az ismerős fogorvost, és időpontot kér, majd pedig azon bosszankodik, hogy ennél a fogorvosnál éppen a múlt héten járt, és bal felső hatos őrlőfogában új töméssel, valamint azzal a biztos meggyőződéssel hagyta el a fertőtlenítőillatú rendelőt, hogy mostantól egy évig nem kell ide visszajönnie, és egy év