Őszintén szólva sejtettem, hogy a tojásokat nem lehet kivenni a tartójukból,

de vajon nem épp a határoknak ez az örökös, lázas feszegetése tanított meg minket arra,

hogy a különbség sejtelem és tudás közt kanyonnyi?

De távolabbról kell kezdenem.

Az emberiség, legalábbis az a szegmentuma, amely hajlandó, képes és rá is ér bíbelődni

ilyesfajta kérdésekkel,

a vezető napilapok szombati számai szerint mostanában készül átlépni a fogyasztói

társadalomból az információs társadalomba.

A korábbi, épp meghaladni kívánt korszak körülményeit, életlehetőségeit alaposan

körüljárta művészet és tudomány (valamint zene és sóvízgyurmászat),

a műnemek közül pedig nem egy már a korszakváltásra is felkészült.

Annál fájóbb tehát az az űr, amely a magyar lírában tátong a fogyasztói társadalomra

adott reflexiók helyén.

A líra persze lomha valami, a földön szárnyaszegetten vergődő tarka tukán, amely ha

olykor mégis repülni tud, inkább szaktudás és – statisztikailag persze előre

megjósolható – véletlen, azaz tehetség dolga.

És hát hazánkban a fogyasztói társadalom nem is tekinthet akkora múltra vissza, mint

Délig aludtam. Sőt, majdnem kettőig. Két korábbi éjszakát próbáltam kipihenni ezzel,

olyanokat, amelyek egy munkás év kipihenésének voltak természetesen

csak részsikereket felmutatni képes próbálkozásai.

Nem sok időm maradt a bevásárlásra. Tudtam, hogy a közeli szupermarket szombat lévén

háromkor bezár, sőt már háromnegyedkor is csak a kifelé jövőknek nyitja

ki a fotocella az ajtót – amit egyébként mindig is sérelmeztem –,

úgyhogy szednem kellett a lábam.

Az udvarról mégis kétszer visszafordultam. Először azért, mert ráléptem az egyik szomszéd

gyermekének feltehetőleg Kinder-tojásból származó, apró piros

repülőgépére. A repülőgép, hála moduláris szerkezetének, nem tört össze,

csak szétesett, a részek összeillesztése során azonban az éjszakai, futó nyári

zápor után maradt sár vagy inkább csak vizes por kissé bepiszkolta a

kezem. Mivel kimondottan élelmiszert kívántam vásárolni – bár

péksüteményt mindig úgy veszek, hogy a kezemre húzok egy zacskót –

visszamentem kezet mosni. (Másodszor azért fordultam vissza, mert

egyszerűen elfelejtettem pénzt vinni magammal. A későbbiek fényében

óriási szerencse, hogy ezt idejében felismertem.)

A boltba hamar odaértem. Messzebb van ugyan, mint a sarki üzlet, de szélesebb

áruválasztéka bőségesen kárpótol a hosszabb útért. Különös, hogy ismerősökkel talán sohasem találkoztam ebben a boltban: ők nyilván a közelebbibe járnak. Egy ízben csakugyan össze is futottam az egyik fiatal szomszéddal, amint épp a sarki üzlet felé igyekezett. Rövid beszélgetésünk folyamán egy használt menedzserkalkulátort kínált fel megvételre, amit én, utalva technikai járatlanságomra és igényeim korlátozott voltára, köszönettel visszautasítottam. (Szerintem azt hitte, hogy én amolyan menedzserféle vagyok.) A kis boltnak egyébként éppen a mostani bevásárlás alkalmával derült fény a közeli volta melletti másik előnyére, hogy tudniillik csak ott lehet darabra tojást venni.

Mert tojást is vettem. Hármat. Gyanítottam, hogy a dolog nem lesz ilyen egyszerű, de

arra az elvre hagyatkozva, hogy a demokráciában és a szupermarketben mindent szabad, ami nem tilos, végül is kiszedtem a három tojást a tízes tartóból.

A pénztáraknál csak kisebb sorok voltak, de mivel a rokonszenves, ismerős

pénztárosnőhöz többen is vártak, én egy másik pénztároshoz álltam, látva, hogy az után a vevő után, akinek éppen blokkol, nincs senki.

Hamar felismertem, hogy a férfi – mert férfi volt a vevő – bizonytalan abban a

kérdésben, hogy vajon van-e elegendő pénze az összes megvásárolni kívánt árucikk kifizetésére, ezért mielőtt a tejpótló kávéízesítő-por árát is beüttette volna a pénztárosnővel, arra kérte, hogy mondja meg, hol tartanak éppen. A válaszból világossá vált számára, hogy a kezében tartott ezernégyszáz forint nem teszi lehetővé a por megvásárlását. Ezt jelezte a pénztárosnőnek, aki megkérte, hogy ez esetben fáradjon vissza – az ő megfogalmazásában: “szaladjon vissza” – a megfelelő polchoz a porral. A férfi a kérésnek némi vonakodás után eleget is tett.

Eközben én már pakoltam a gumiszalagra a holmit, köztük az inkriminálandó három

tojást. Amikor a nőhöz ért a tojásokat tartalmazó nejlonzacskó, amelyet én körülbelül középre, a hipó és a franciasaláta közé dramaturgiáztam, azzal a kérdéssel fordult hozzám, hogy: “Ez meg mi?” Nyilvánvaló volt, hogy felismerte az áttetsző zacskóba csomagolt tojásokat, ezért nem feleltem. De nem is lett volna idő rá, mert a nő – érezvén a kérdés abszurd voltát – pontosított: “Ezt honnan vette?” “Ahol ki volt rakva” – így én, híven a tényekhez. A nő ekkor már tette is félre a tojásokat a pénztár másik oldalára, eltekintve ezúttal attól, hogy velem vitesse vissza őket. “Ezt nem lehet. Nem lehet kiszedni a tojásokat a tartóból, csak azért mert nincs leragasztva.” Erre én azzal riposztoztam – “már miért is ne lehetne?” –, hogy máshol már többször is vásároltam így, ráadásul ők is darabra vetítve tüntetik fel a tojás árát.

A nő hajthatatlan volt, egy kolléganőjét is megkérdezte, aki hasonló szellemben

nyilatkozott. Én azonban nem véletlenül vettem három tojást, jó

okom volt rá: éppen tojást akartam, méghozzá éppen hármat.

Tagadhatatlanul van bennem valami az önkéntes fogyasztóvédelmi matadorok

öntudatából, de a körülmények ismeretében talán ezt leszámítva is érthető, ha ezt a pénztári intermezzót kellemetlenségként éltem meg. Éppen ezért – nagyvonalúan sorsukra hagyva immár a tojásokat – annak a véleményemnek adtam hangot, hogy a kellemetlenségért cserébe helye volna a bocsánatkérésnek. A nő nem látta be, miért is kellene elnézést kérnie. Közben valahol kényszeredetten nevetett is. Kilátásba helyeztem, hogy ez esetben elégedetlenségemnek a “Vásárlók Könyve” igénybevételével fogok hangot adni. Röviden – megengedem, ismét csak kényszerűen – nevetve mutatta meg, hol tehetem ezt meg.

Elkértem a könyvet, és tömören, mégis lehetőleg világosan fogalmazva vázoltam a

történteket. Nem jellemzett olyan higgadtság, aminő az események e mostani rekapitulálása alapján gondolható volna, de az érzés, amely a sportmérkőzések közvetítését kísérő izgalomhoz volt hasonló, inkább jólesett. Kézírásom mindenesetre olyan volt, mint egy túlképzett, munkaalkoholista hóhéré. Sajnos azt sem kerülhettem el, hogy visszatérjek a pénztárhoz, és a nő kis kitűzőjéről leolvassam a nevét, mert az az eladó, akitől a könyvet kaptam, nem tudta vagy nem akarta megmondani, hogy hívják a kolléganőjét.

Egy ideig adatvédelmi okokból gondolkodtam rajta, hogy a megfelelő helyre beírjam-e a

nevem és a címem, de végül is úgy döntöttem, hogy egy jó ügyért harcoló civilgerilla nyugodtan vállalhatja kilétét, annál is inkább, mert a levélbomba feltehetőleg amúgy sem tartozik a modern ügyfélszolgálat marketingjének eszköztárába. Úgyhogy végül kitöltöttem azt a részt is.

“Elolvassa ezt egyáltalán valaki?” – kérdeztem az eladót, miközben visszaadtam a

könyvet. “Sőt, választ is fog kapni rá” – érkezett a nem várt felelet.

Kíváncsi vagyok, vajon ha legközelebb vásárolni megyek, megvető pillantások dárdái

fogadnak-e az ügyben ilyen vagy olyan módon érintett eladók részéről, vagy napirendre térnek a dolog fölött. Személyes indulatot természetesen nem táplálok a pénztáros iránt, sőt őszintén, teljes szívemből hosszú, boldog életet kívánok neki. Azt mindenesetre helytelenítem, hogy saját fáradtságát az én feltételezett kipihentségemmel állította ellentétbe, valóban csak alig udvariatlanul oda futtatva ki a dolgot, hogy nyilván önkritikusabb vagy megértőbb volna, ha az elmúlt egy hét során végzett munka dacára ő is olyan pihent volna, mint én.

Több szempontból is különös örömömre szolgált, valóságos hab volt a tortán az a –

tapasztalataim szerint egyébként meglehetősen ritka – szolidaritás, amelyet erre a mondatra a sorban mögöttem álló nő nyilvánított, mondván: “Mért, mit gondol? Az úr egész héten csak verte?”