[ésmindig]

1 Hollán-fa árnyéka vagy egy Sulyok Gabi-rajz emléke

mint egy tócsa lágy hullámzásaiból, lassan bontakozott a fa lombkoronája, először csak ágak, majd a részletek is mind, levelek és sejtelmes üres közök az ágacskák között, tökéletes megfelelője, azaz leképezése egy konkrét fának, mégis biztosan tudod, nem csak az, ez a fa tócsaszerű lombkoronájával csak bennünk él, vagy ott fog ezután, hiába piszkálsz bele ujjheggyel a tócsatükörbe, árnyéka ott marad, bontakozik tovább a lomb, és mindig másképp

[mindigis]

kurcsisiáda

a lenyomott kilincs mögé nem képzelsz újabb történetet, lépcsőket a test alagsorába, borzongató simítást a lélekkocka éleire, sötét seb lüktetését a bőrön, eloltod hát a lámpát, nem akarod látni, de tudod, az ajtó mögött üres bőrönd, hiszen végül úgyis csak egy érintés emléke marad, egy mintha, ahogy a finom, szürkés karcolások a röntgenképen, ahogy apró porszemcsék ülnek a szakadék szélén, lassan megtöltik majd, eltüntetik, én meg mindig is így szerettem volna, ennyire éberen, líraivá álmodni a tájat

[nemvigasztal]

tudnak-e fák repülni, vagy csak csellóhangon énekelni távoli hegyekről, mindegy, memóriám határvonalán ácsorog egy kiáltótorony, magányos, mint bárki más közöttünk, néha tud róla, néha meg nem is akar, árnyék és napsütötte sáv, nyolc nap kering bennem, furcsa, de ez most egyáltalán nem vigasztal

[valakijárkál]

festetlen arccal állunk a semmi fái előtt, őszi éjszakában a kertmozi szakadt vásznán a ködpára játssza a főszerepet, a háttérben időnként a kavicsos útra hullik egy-egy levél, kiszámíthatatlan időközökben, mégis biztosítva a folytonosságot, valaki járkál a sötét nyírfák között, vérkeringése lassú zene a szívből, hajnalra elhalkul, ahogy álomképek csorognak végig az ablak üvegén nyomtalanul, ami itt marad, megfogható és átlátszó, a festék alatt fáradt szoborarcok