Módon tetszik, de hogyan közelítsek hozzá?

Na ne; ismerkedni?!… Megint egy

Tündéri személy vagy köznapi szörny,

Kettőszáz rigolyájával, ezer bogarával,

Elképzelhető aranyos, pici tárgyaival,

Messzire csengő falzettjével…

A feszes formaruhával a melle fölött.

Távoli vagyok, és olyan elszigetelt,

Mint a frankfurti zsidótemető

A nevekkel beírt betonkaréjban.

Én, befalazva a magam

Sokrétű igazságába; ő, bebábozódva

Saját tűlevelű terveibe.

Ami újdonság, az hódoltat vagy párbajozni hív,

Változatosan provokál.

Vajpuha, habkönnyű ember sose lakta a földet,

Hanem csak milliárd és milliárd változatos súlyú,

Szálkás, durva, kemény nő és férfi.

A jóság eszméjén is derülünk. Ez a nő

Mégis olyan vonzó, mint egy angolkert,

Nedves paddal, avarkupacokkal,

Zenepavilonnal a mélyén.

Izgalmas, mint egy szurokillatú május a földön.

Télen mindig egymaga van.

Gereblyét, ollót visz a parkba.

Számkivetve a karácsonyi

Üzletből, abból a pisztáciazöld, mennyei körből:

Nem a lélek, csak a mogyorószínű

Szem vet szikrákat.

“Mutatkozz, mintagazdaság.”

Addig fixíroztam a kertésznőt,

Míg oda nem jött hozzám.

Egy bizonyos fa nevét

Tudakoltam tőle, amelynek

Paprika formájú termése van.

(Ezért hívtam idáig paprikafának.)

Nyár óta kíváncsi vagyok rá, mi lehet.

(S milyen egy kertésznő? teljesen lombtalanul?)

Nevetett. Máris mondta, hogyan hívják:

Sose volt, hogy “paprikafa”.