Kettős várakozással veszi kézbe az olvasó jeles írók önéletrajzait: egyrészt reméli, hogy a szerző a kedvelt műveihez hasonló színvonalon megírt újabb alkotással ajándékozza meg, másrészt a kíváncsiság is hajtja, hogy a korábbinál többet megtudhasson a művek mögött álló szerzőről, vagy legalábbis arról, hogy az milyennek szeretné láttatni magát. Különösen így van ez az olyan alkotók önéletrajza esetén, akik nem csupán műveikben léteznek, hanem egyéb – például közéleti – szerepet is vállalnak.

Ilyen szerző Günter Grass Nobel-díjas német író, akit a magyar közönség elsősorban mint a huszadik századi német történelemmel foglalkozó jelentős regények (a Danzig-trilógia, Ráklépésben) alkotóját, nemkülönben pedig mint a német közélet élő lelkiismeretét, a nemzetiszocialista múlt elhallgatása ellen küzdő erkölcsi intézményt ismer. Főként ezzel, és nem a Grass körül bizonyos titkok leleplezése okán kelt médiahisztériával magyarázható az a felfokozott várakozás, amely a Hagymahántás közben megjelenését megelőzte.

A fülszöveg tanúsága szerint Grass célja nem a teljes életét átfogó önéletírás megalkotása volt. A flashbackekkel és előretekintésekkel sűrűn díszített fő ív a háború kezdetétől a már tizenkét éves korban vizionált művészi hivatás beteljesüléséig, a Bádogdob megjelenéséig, illetve az első önálló kiállításig (azaz 1959-ig) követi végig a hős (az önéletrajzi szerződés értelmében: a szerző) fejlődését, sőt: átalakulását.

Történetét két egymást kiegészítő metafora, az emlékezet racionális és érzéki-képi aspektusát megjelenítő hagyma és a borostyán közé feszíti ki. Bár könyvében többször említi, hogy édesanyja kis Peer Gyntjének nevezi őt, ez a hagyma mégsem az ibseni hagyma – Grass nem hagy kétséget afelől, hogy az az Én, amelyet hosszú önneveléssel kialakított, rendelkezik szilárd és elérhető maggal. Még csak nem is a Bádogdob Hagymapincéjének a sírás elfelejtett képességének újrafelfedezését elősegítő hagymáját idézi meg. A hagyma itt elsősorban a személyes emlékezet különböző rétegeinek egymásba ágyazottságát illusztrálja: egyes levelein szavakban megfogalmazható emlékek őrződnek – olykor a hordozó anyag természetéből adódóan elmosódottan, olykor jól kivehetően, bár ekkor sem mindig jól olvashatóan: hiszen a jó hagyma csípi is a szemet. Ilyenkor, racionálisan megközelíthetetlen emlékkel találkozva emel le polcáról az író egy-egy borostyánt, hogy a benne betokosodva kimerevített kép megidézése lendítse tovább az emlékezés folyamát.

Danzigban találkozunk először a szerzővel tizenkét éves kori, beilleszkedési zavarokkal küzdő, ezért iskoláit gyakran váltogató alakjában. A fiúnak már ekkor eltökélt szándéka, hogy felnőtt korában művész legyen, megveti apja kispolgári mivoltát, rendületlenül hisz a Führerben és a végső győzelemben. Ezek a hatások együttesen vezetik oda, hogy néhány évvel később, a Hitlerjugend tagjaként gimnazistából légvédelmi segédszolgálatossá lépjen elő, s az ebből következő társadalmi presztízsnövekedést folytatni akarván önként jelentkezzen tengeralattjáró-szolgálatra; vagy ha az nem lehetséges, hát páncélos személyzetnek.

Az ifjúkori énjére az öregkor bölcsességével visszatekintő szerző – kicsit talán túl szigorúan – számon is kéri rajta, hogy nem vette észre: mi folyik körülötte. Nem vette észre, nem ütközött meg azon, hogy kitelepítették kasub rokonait, mint ahogy azon sem, amikor latintanárát koncentrációs táborba vitték, és általában is képtelen volt átlátni a propagandagépezet hazugságain. A jobban tájékozott osztálytárs, illetve a fegyveres kiképzést minden verés és büntetés ellenére elutasító munkaszolgálatos társ: Ilyetminemteszünk példája azt sugallja, hogy a tisztánlátás és az ellenállás már tizenéves korban is lehetséges volt. Csakhogy a két példa ugyanakkor bizonyos értelemben felmentést is ad: az osztálytárs az ellenállásban tevékenykedő apja révén, míg a szolgálatmegtagadó vélhetően jehovista vallása miatt, neveltetése okán viselkedett úgy, ahogy viselkedett, nem pedig neveltetése ellenére, ahogy azt Grass önmagán szenvelegve – a Hamvas Béla-i szakkifejezéssel –, némi mászolygással számon kéri.

A sors olykor elcsépelt ponyvaregények fordulatait ismétli: a behívó akkor érkezik meg, amikor az életét vígan élő tizenhat éves már meg is feledkezett önkéntes jelentkezéséről. A lelkes ifjú a sorozóirodában szembesül azzal a ténnyel, amely majd a maga idején a Hagymahántás legnagyobb visszhangot kiváltó momentumaként jelenik meg a nyilvánosságban: hogy sorozott katonaként nem a Wehrmacht, hanem a Waffen-SS kötelékébe osztják be. Ez a tény akkoriban nem kelt benne megütközést, az efölött érzett utólagos szégyen azonban úgy elhatalmasodik rajta, hogy – mint a regény több más helyén is, amikor utóbb visszanézve érthetetlennek vagy elfogadhatatlanul szégyenteljesnek tartja korábbi viselkedését – Grass egyes szám harmadik személyben beszélve távolítja el visszaemlékező önmagától az emlékezet tárgyát: “[a] következő menetparancsból megérthettem, hogy a nevemet viselő újoncot a Waffen-SS egyik gyakorlóterén páncélos lövésznek fogják kiképezni…” (128. o.)

A katonai szolgálatot leíró rész a kötet egyik kiemelkedő fejezete. Egyrészt rendkívül képszerűen jeleníti meg a haditudósítások idealizált diadaljelentései után a háború valóságával szembesülő újdonsült frontharcos legfőbb élményét: a szűkölő zsigeri félelmet és az elveszettséget, amelynek hátterét a dezintegrálódó harmadik birodalom “organizált káosza” adja. Ugyanakkor éppen a szégyenérzetből adódóan az elbeszélő itt mozgósítja a legnagyobb erőket annak megértésére, hogy mi játszódott le benne, hogy lejátszódott-e benne valami egyáltalán, miközben puszta életének megóvásáért küzdött, többször a száguldó orosz front mögött rekedve, olykor csapatától menetparancs nélkül, s ezért életveszélyben elszakadva úgy, hogy csak saját kétes ügyességében, s az útjába véletlenszerűen akadó tizedesekben bízhatott: “az örök tizedes, akkor is felismerem, ha bal karján nem hordja a két sávot. Mintha bérletem lett volna erre a fajtára (…) Azt gondoltam: egy olyan emberben, aki sosem akar tiszthelyettes lenni, megbízhatom.” “Érzékeltem-e, hogy mi felé haladunk? […] Vajon felismerte-e az a tizenhét éves fiú a – később összeomlásnak nevezett – vég kezdetén annak mélységét és mértékét?” (136. o.)

A válasz nemleges – ez a belátás csak a háború végén, az életút következő stációin történik meg, fokozatokban. Először a hadifogolytáborban, ahova a háború végeztével kerül – de amely nem annyira a régi élet végső pontjaként, sokkal inkább az új élet nullpontjaként jelenik meg: “És mivel keveset tudtam, de sok téves dolgot tároltam magamban, és mivel fokozatosan tudatára ébredtem, milyen ostoba vagyok, szivacsként szívtam magamba az újat.” (189. o.) Itt tapasztalja meg a háború utáni éveit különböző fokozatokban végigkísérő háromféle éhség – a konkrét alultápláltság okozta, a szexuális és a művészet iránti éhség – közül az elsőt. De az amerikai katonák mutatta fényképeken itt szembesül – ekkor még hitetlen elutasítással – a megsemmisítő táborok valóságával is. (Az emlékező akkori zavarodottságának fokát jelzi, hogy amit az amerikai katonáktól még nem fogad el, azt egy évvel később Baldur von Schirachnak, a Hitlerjugend Grass számára még mindig tekintéllyel bíró egykori vezetőjének a nürnbergi perben az utolsó szó jogán elmondott beszéde nyomán lesz képes elhinni.)

A hadifogolytáborból kikerülve a “szabadság úttalan útjain” kell megkockáztatnia az első lépéseket: bányásznak jelentkezik – ez a fizikai éhség elmúlásának és a politikai öntudatra ébredésnek a fázisa, amelyben nagy segítségére vannak az egykori nácik, a radikális kommunisták és az “egyrészt-másrészt” mérlegelő szociáldemokraták között folyó viták. S ha eljut is annak fölismeréséig, hogy ez utóbbiak ellen a barnák és a vörösök miért fognak többnyire össze, politikai tudatossága ekkor még nem olyan meghatározó, hogy ne a körletaknász lánya iránti vonzalma döntse el – legalábbis egy időre – politikai szimpátiáját.

Ennek az időszaknak a végén találkozik ismét a családjával, amelyet bevonulása óta nem látott. Ez a találkozás szembesíti először a későbbi életét, munkásságát és közéleti szereplését döntően meghatározó jelenséggel: a hallgatással. Ez azonban másfajta hallgatás, mint amelyért Danzigban kárhoztatja magát fő bűnéről beszélve: ez nem a tiltakozás hiánya, hanem a megtörténtekről való beszéd, az emlékezés, a tisztázás hiánya – “Elmúlt. […] Ne kérdezősködj annyit. Attól semmi sem lesz jobb.” (329. o.) –, amely az elkövetett bűnök tisztázását ugyanúgy akadályozza, mint az elszenvedettekét, “amelyek visszamenőlegeseké váltak, s utólag elkövetett erőszakkal áldozatokat csináltak a tettesekből”. (279. o.)

A családdal való ismételt találkozás egyúttal fordulópont is az életében: nem fogadja el ugyanis az apa közbenjárására felkínált irodai munkát, az elbeszélő ehelyett nagy elhatározással a gyermekkori célkitűzés megvalósításába fog: elhatározza, hogy képzőművészetet fog tanulni Düsseldorfban. A főiskola a hideg miatt zárva van, de egy tanárral való véletlen találkozás hatására beáll kőfaragótanoncnak egy sírköveshez. És innen már-már magától értetődően egyenes út vezet a szobrász-léthez.

Ez a magától értetődőség ezen a ponton kicsit el is laposítja a könyvet. A hátralevő rész – nagyjából a könyv harmada – érdekes hangulati adalékokat szolgáltat a szobrászhallgató mindennapjairól, a jó táncosként alkalmi partnernőkkel átmulatott éjszakákról, a pénzreformot követően lassan stabilizálódó és magára találó országról, a művészeti akadémián folyó vitákról s a non-figuratív művészettel kapcsolatos ellenérzéseiről, de ezek a fejezetek már inkább felsorolásszerűek, és nélkülözik a korábbi életszakaszok megértésére törő elbeszélések tétjét. Nem kelt különösebb izgalmat az első feleséggel való megismerkedés, kicsit sablonosan hat a revelatív itáliai utazás leírása, ami persze érthető, hiszen “..csak egyike voltam annak a sok ezer fiatalembernek…” (378. o.), akik akkoriban arrafelé stoppoltak, és az olvasói figyelem fokozatosan ellankad, mire első irodalmi elismerésként a szerzőt meghívják verseit felolvasni a Gruppe 47 szeánszára.

Hiányérzetünk azonban elsősorban mégsem ebből fakad. A Grass képzőművészeti munkásságát illetően kevésbé tájékozott olvasót – a pécsi Művészetek és Irodalom Házában tavaly rendezett kiállítás volt az utóbbi időben az egyetlen olyan alkalom, amikor erről benyomást lehetett szerezni idehaza – talán zavarba ejti, hogy a szerző irodalmi pályája mellett nem közéleti szerepe alakulását, hanem képzőművészeti tevékenységét teszi fejlődése céljává és könyve tárgyává. Ennek megfelelően határolja be azt a szakaszt is, amelyről a könyve szól, ismét a fülszöveg tanúsága szerint azért, mert “[a]zután közszereplő lettem, életem a nyilvánosság előtt zajlott, és jól dokumentált.”

Ez azonban csak részben igaz. Önéletírásában Grass ugyanis leleplezett egy titkot – nevezetesen a Waffen-SS-ben töltött katonai szolgálatot. De vajon ennek megvallásával, a hozzá kapcsolódó szégyenének megírásával, a nyilvános vezekléssel ez a kérdés letudható-e, ahogy fordítója, az egyébként kiváló munkát végző J. Győri László állítja?¹ Nyilván sokan azzal fogják mentegetni, hogy sorozással került oda, ahova került, és hogy semmi olyat nem követett el a puszta ottléten kívül, amit szégyellnie kellene: nem ölt embert, nem vett részt bűncselekményben. És ez mind igaz – a könyv belső logikája szempontjából pedig el is fogadható.

Önéletírás esetén azonban a puszta fikciós műveknél nagyobb mértékű referencialitással kell számolnunk, így joggal vetjük össze a szerzőről a könyvben kibontakozó képet azzal, amelyet a szerzőről egyéb forrásokból kialakítottunk. Günter Grassról az a képünk, hogy elszánt ellensége volt a múltról való hallgatásnak. Azt is tudjuk továbbá, hogy a nemzetiszocialista múlt relativizálásának is harcos ellenfele volt. Így például igen élesen felemelte a hangját Ronald Reagan és Helmuth Kohl közös, a bitburgi katonai temetőben tett látogatása ellen, mégpedig azért, mert ott nemcsak német és amerikai katonák, hanem a Waffen-SS tagjai is nyugszanak. Olyanok, akik éppúgy a szervezet sorozott tagjai voltak, mint ő maga. Akik között, ha a véletlen másként nem rendeli, Grass is ott fekhetne. Akiket halálukban megtagadott a saját múltjáról való hallgatással.

A bitburgi látogatás elleni tiltakozása valóban a nyilvánosság előtt zajlott. Azt azonban soha nem dokumentálta senki, hogy Grass miként vélekedett magáról, miközben úgy tiltakozott, hogy eltitkolta: ő is ott szolgált. S azáltal, hogy a Hagymahántást a Bádogdob megjelenésével zárta le, megkerülte, hogy a katonai szolgálatának helyénél sokkal fontosabbról: a múltjának és szerepvállalásának összeegyeztethetőségére vonatkozó kérdésről számot kelljen adnia. Innentől válik ez a könyv sajnos – újabb közkeletű szóval élve –: megúszós könyvvé. És mivel a szerkezetét is ennek a szándéknak rendelte alá a szerző, sajnos ettől az egész konstrukció recseg és ropog.

Grass ugyanígy nem beszél arról sem, hogy miért hallgatott erről a tényről évtizedeken át? Valóban csak a szégyen okán? Vagy azért, mert tudta: abban a – baloldali – közegben, ahova tartozni vágyott, ez a nem is barna, sokkal inkább fekete folt nem kívánt elemmé tenné? Lehetetlen, hogy az a szerző, aki könyve elején annak örvendezik, hogy végül mégsem vett részt ifjan a Segíts! című nemzetiszocialista lap irodalmi pályázatán, mert egy ott elért helyezés lehetetlenné tette volna pályafutását (44. o.), ne lett volna tisztában azzal, hogy a korábbi Waffen-SS-tagság milyen pusztító hatással lett volna későbbi elfogadottságára.

Ez a félszívű színvallás csaknem ilyen pusztító hatással van erre a kötetre; azt pedig csak remélhetjük, hogy a szerző élethazugsága nem temeti maga alá a korábbi munkásságát is. Hiszen veszélyes játékot játszik. Valamennyi történet elmesélése során különös figyelmet fordít arra, hogy jelezze: életének valóságos élményei mely alak vagy esemény formájában jelennek meg valamelyik művében. Így – Forgách András megállapítása szerint – végül eléri, hogy “e tények megszűntek puszta élettények lenni, s ez már, vitatható tények esetében, talán virtuális fölmentést is jelent, az élet csúnya tényei irodalomtörténeti tényekké desztillálódnak.”²

De ha valóban ilyen szabad az átjárás – mindkét irányban – a való élet tényei és a fikció között, akkor szinte elkerülhetetlen, hogy ez a hallgatás s a hallgatásban rejlő hazugság nyomot ne hagyjon ezekben a művekben.

Ebbe azonban talán jobb bele sem gondolni.

J. Győri László: “A hagymát is hagymával”, Élet és Irodalom, 2007. május 25.

2

Forgách András: “Félveboncolás”, Magyar Narancs. http://www.mancs.hu/index.php?gcPage= /public/hirek/hir.php&id=14830