Kulcsár-Szabó Zoltán legújabb könyvében a modern költészet egyik “legáltalánosabban elfogadott” líraelméleti problémájának, a költői önreflexivitásnak a felülvizsgálatára tesz kísérletet. A tizenkét, egymáshoz lazán kapcsolódó tanulmányból álló kötet hétéves kutatómunka eredményeit vonultatja fel. A munka erényei között nemcsak azt kell megemlítenünk, hogy a szerző a tanulmányok kérdésfeltevéseihez kapcsolódó elméleti irodalmat lenyűgöző alapossággal dolgozta fel, hanem azt is, hogy az elméleti következtetések nem önmagukban állnak, hanem az európai és magyar lírahagyomány kiemelkedő alkotásainak elemzéseivel vannak alátámasztva. Ezáltal a könyv a lírabefogadás olyan elméleti és gyakorlati problémáit veti fel egyszerre, amelyek a szerző szándéka szerint közös értelmezési horizontot jelentenek a modern költészet egészének (?) értelmezéséhez. Egy ilyen ambiciózus vállalkozás első pillantásra nemcsak elismerést vált ki, hanem fenntartásokat is ébreszt, hiszen nem nehéz belátni: annyira sokfajta versbeszéd létezik, hogy nehéz volna elképzelni a modern lírának egyetlen jellemző vonását, amely Baudelaire-től Kavafiszon át Celanig vagy Kassáktól Petriig és tovább minden lírai kezdeményezést átláthatóvá tehetne anélkül, hogy az önálló poétikai teljesítmények ne válnának puszta absztrakciókká. Kulcsár-Szabó tisztában van ezzel a problémával, és már az előszóban “elismeri”, hogy az eredeti koncepciótól eltérően nem a szisztematikus kifejtettség, hanem a reflektáltság lett könyve vezérlőelve.

Ez pedig leginkább abban nyilvánul meg, hogy, mint említettem, a teoretikus fejtegetések bőséges és alapos szöveganalízisekkel vannak alátámasztva, amelyek szerencsére nemcsak elengedhetetlen illusztrációk, hanem sokszor az egész mű legsziporkázóbb részeinek bizonyulnak. És nemcsak akkor, amikor a fejezet középpontjában szövegértelmezés áll, mint elsősorban a kötet második felének tanulmányaiban, amelyek közül különösen fontos a Kukorelly Endre és Borbély Szilárd költészetét elemző A gép poétikája című írás. Kulcsár-Szabó Zoltán az olvashatóság kérdéseire összpontosítva akkor is elgondolkodtató befogadási javaslatokat kínál, amikor az adott fejezet átfogó líraelméleti konvenciók tarthatóságára kérdez rá. A kötet első három fejezete sorolható ebbe a kategóriába, és közülük különösen a harmadik, az “Én” és hang a líra peremvidékén című, amelyben a líraiság és a lírai szubjektum fogalma a különböző műfaji határátlépések szempontjából válik érdekessé, vet fel izgalmas műértelmezési ajánlatokat.

A szerző tanulmányaiban pontosan számot vetve munkájának módszertani nehézségeivel, vizsgálódásainak sokfelé ágazó irányát egy olyan nehezen körülhatárolható fogalom – az önprezentáció – köré koncentrálja, amely az eltérő poétikai eljárások között kapcsolódási pontokat teremtve kiválthatja, és kritikai diskurzus tárgyává teheti az önreflexivitás Kulcsár-Szabó szerint problematikus terminusát. Nehezen átlátható, milyen előfeltevések alapján vált szükségessé ennek az “új” fogalomnak a bevezetése. Sőt a kötet írásaiban a legtöbb esetben az önreflexivitás és az önprezentáció egymás mellett szereplő, összetartozó, majdhogynem szinonim fogalmakként szerepelnek. Ismét csak az előszót kell fellapoznunk, ha arra vagyunk kíváncsiak, hogy a szerző mit is ért pontosan önprezentáció alatt: “A jelen munka és a hátterében vagy környezetében készült tanulmányok elsősorban azt a szükségszerűen referenciális mozzanatot is tartalmazó relációt állítják a középpontba, amelyben a lírai szöveg önmagát mint ilyet értelmezi, megjeleníti vagy kifejezésre juttatja. Ezt a relációt, mivel nem feltétlenül a reprezentáció vagy a referálás mintája szerint és nem is feltétlenül tudatosan valósul meg, illetve mivel valójában inkább poétikai effektus, mintsem poétikai szubsztancia, jelen munka – nem igazán látványos terminussal – önprezentációnak nevezi…” (10.) A fogalmi tisztázatlanságból fakadó hiányérzet azonban egyre inkább csökken, ahogy Kulcsár-Szabó a tanulmányokban egyes poétikai problémákat több szempontból újravizsgál, és ahogy a líraelméleti fejezetektől az egyre konkrétabb szövegelemzésekhez érünk. (A kötet szerkezetében megfigyelhető egyfajta befelé haladás, amelynek kezdőpontján a “Mi az irodalom?” általános kérdése áll [Irodalmiság és medialitás a költészetben], végpontján pedig “a modern líratörténet emlékezetes alkotásainak” interpretációja révén eljutunk a lírai szövegek mélyéről megszólaló szubjektumok jellegzetes vonásainak elemzéséig.) Akár önreflexivitásról, akár önprezentációról is beszéljünk, a Metapoétikában azok a szövegalkotói eljárások kapnak kitüntetett figyelmet, amelyek magáról a lírai beszédmódról vagy a szövegben megszólaló lírai énről adnak (metapoétikus) jelzéseket.

Hasonló nehézségeket vet fel az alcím másik kulcsfogalma, a “modern” mint irodalomtörténeti korszak értelmezése is. Kulcsár-Szabó Zoltán egyik korábbi tanulmányában, A korszak retorikájában,¹ már foglalkozott az (irodalmi) korszakhatárok problémájával. Abban az írásában az irodalomtörténeti határ olyan diffúz képződményként jelent meg, amely egy korszak “előttjét” és “utánját” legalább annyira összeköti, mint szétválasztja. Talán e meggondolásnak is köszönhető, hogy a modernséget a Metapoétikában leginkább sajátos poétikai formációk megjelenésében látjuk körvonalazódni, és konkrét határokkal való megjelölésével szinte alig találkozhatunk.² Kulcsár-Szabó a lírai modernség négyes tagolhatóságával számol, vagyis a klasszikus modernség, az avantgárd, a mindkettő tapasztalatával rendelkező késő modernség paradigmájával, valamint “egy modernség »utáni« (noha posztmodernnek csak erőteljes szűkítés révén nevezhető) paradigmával”. A kötet tanulmányai követik ezt a felosztást; a szerző mindegyik paradigmának két-három tanulmányt szentel. Vannak azonban határesetek, amelyek vitára adhatnak okot egy-egy szerző “besorolását” illetően. Az Utak az avantgárdból című kilencedik tanulmány például Szabó Lőrinc és József Attila korai költészetét tárgyalja mint a későmodern poétika dialogizálódásának előzményeit. Ez a besorolás főleg József Attila esetében lehet problematikus. Érdemes megfigyelni a harmadik tanulmány (“Én” és a hang a líra peremvidékén) első alfejezetét, amely a szerepversek poétikailag problematikus és irodalomelméleti nézőpontból átértelmezésre szoruló fogalmával kapcsolatban Petőfi lírai szerepjátszásainak Horváth János-féle értelmezését vizsgálja meg. Ez a résztanulmány először azt a benyomást keltheti, hogy Kulcsár-Szabó Zoltán olykor túl nagyvonalúan kezeli az irodalom történetiségének kérdését. Hamar nyilvánvalóvá válik azonban, hogy Petőfi költészetének bevonása nem a modernitáshoz való viszonyában válik érdekessé számára, hanem az életmű korábbi befogadási kísérletének szempontjai – nevezetesen a szerepversek énképalkotásának problémája – keltették fel az érdeklődését. Önmagában a szerepversek értelmezéséhez ugyanis akár más költői műhelyből is kölcsönözhetett volna példákat. (A legkézenfekvőbb talán Kovács András Ferenc költészete lehetett volna.) Petőfi megidézésének közvetettebb, de mindenképpen érvényes hagyománytörténeti oka van: a szerző egy poétikai formáció elméleti megalapozásának archeológiai vizsgálatára törekszik akkor, amikor az elsőként Horváth János Petőfi-könyvében felvetett lírai szerepjáték-koncepciót a huszadik század végének irodalmi tapasztalataival szembesíti. Mint írja, a modernitás nézőpontjából az okoz nehézséget ennek a verstípusnak az értelmezésekor, hogy a szövegek nyelvi rétegének hangsúlyossá válásával megváltozik a “szerep” jelentése is, mivel “minden vers »szerepversnek« minősíthető, ami azt is jelenti, hogy bármely lírai én létesülése egyben magával vonja valamilyen »maszk« létrejöttét az olvasás során.” (83.) Ugyanígy az értelmezői horizontok egymással való szembesítése miatt van jelentősége a tanulmány egy későbbi alfejezetében annak, hogy a szerző a József Attila-i szövegkorpuszból a Németh G. Béla által önmegszólító verseknek elkeresztelt költemények én-te viszonyának vizsgálatára vállalkozik. A Tudod, hogy nincs bocsánat című verssel kapcsolatban például a következő megállapításra jut: “a vers általi önmegértés (aminek megfelelője, az »önmegszólítás« így az olvasás egyik alapvető trópusaként mutatkozik meg) nem tekinthető lezárható, eredményre (»megoldásra«) vezető folyamatnak, mivel nem képes az olvasó én és az »olvasott« én, tehát az olvasói identitás és a szövegben szituált olvasói szerep közötti viszonyt egyértelműen megragadni.” (99.) Kulcsár-Szabó ezekben az írásaiban a korábbi magyar líraelméleti hagyományt is újrakontextualizálja.

A szubjektivitás nyelvi megképződése – minthogy a lírai megszólalás mikéntje önmagában is értelemkonstruáló tényezőként jelentkezik – a lírai beszédmód egyik meghatározó tétje. Nem véletlen, hogy a tanulmányok is a különböző narratív formákban megszólaló lírai én létrehozhatóságának (versbeírhatóságának) kérdését járják körül a legtöbb oldalról. Ennek a szempontnak a vizsgálatánál talán a két legkarakteresebb és egymással közvetetten párbeszédbe is lépő tanulmány a Szövegtükör és A gép poétikája című fejezetekben olvasható, amelyek az önreferencialitásnak a posztmodern költészetben megfigyelhető különböző módozatait mutatják be. Itt, a kötet vége felé már teljesen világos, hogy a közös nevező, amelyre Kulcsár-Szabó Zoltán a fejezeteket felfűzte, valójában nem válik fontosabbá, mint ugyanennek a formának a különbözőségei. A Szövegtükörben például a posztmodern költészet egyik különleges darabjának, John Ashbery Self-Portrait In A Convex Mirror című ekphraszisz-versének elemzése során a költészet képi és hangbeli megnyilvánulásának összecsúszásából keletkező szubverzív formák kerülnek előtérbe. Az elemző legfontosabb kérdése, hogy a nyelv képes-e egyfajta felszínként közvetlenül rögzíteni a dolgokat, vagy akár önmagát akkor, ha az általa reprezentált szubjektum helyébe a szubjektum formája, tükörbeli képmása kerül. Ezzel analóg módon az én megmutatkozásának nyelvileg megoldhatatlan problémáit veti fel A gép poétikájának egyik rövid, Borbély Szilárd [Az én a vers című versét idéző szövegrésze, amelyben a líraiság szubjektivitása végletekig feszített grammatikai kifordíthatósága révén jelenítődik meg. Amikor Borbély versének fúgaszerűen – véges szövegelemek variálása révén – összeszőtt soraiban a nyelvi ön(re?)prezentáció lehetőségének kételyét veti fel, valójában hasonló következtetésre juthatunk, mint a képiség nyelvi megragadhatóságának elemzésekor.

Az énben jelentkező identitásprobléma azonban nemcsak a versek lírai alanyával és annak referenciális vonatkozásaival, hanem az olvasás során a befogadói identitás megőrzésével kapcsolatban is felmerül. Az Esztétikai identifikáció, szublimáció, katarzis című tanulmányban az esztétikai élvezetre és azonosulásra alapozott befogadáskritikai hagyományának főbb elemeit szálazza szét a szerző. Az élményesztétika gadameri bírálatától és annak platóni hagyományától, a freudi művészetpszichológia és Jauss antropológiai és történelmi aspektusból újraértékelt katharszisz-felfogásán keresztül eljutunk az identitás esztétikai provokációjának Bahtyin-féle konzekvenciájáig. Eszerint az “én kizárólag önmagából kilépve, mintegy mássá válva képes csak megtapasztalni, illetve egyáltalán megteremteni önnön identitását.” (71.) Úgy tűnik, hogy a műalkotás befogadása valójában egyszerre az azonosulás és az elidegenítés tapasztalata révén járul hozzá az én identifikációs törekvéseihez. Erre vonatkozóan két egymástól független szövegpélda idéződik meg. Az egyik az Odüsszeia szirén-kalandjának (XII. 142–200.) Adorno- és Horkheimer-féle elemzésével vitába szálló Jauss-olvasatot teszi meg kiindulópontnak. A szirének csábításával szembeni kétféle befogadói magatartásforma (Odüsszeuszé, aki önmagát lekötözve meghallgatja a szirének énekét, és a társaké, akik fülüket elzárva válnak immunissá a művészet csábításával szemben), egyrészt úgy vetődik fel (Adorno és Horkheimer értelmezésében) mint az esztétikai élvezet kettészakadásának, az esztétikai tapasztalat kontemplatívvá válásának a pillanata, amely éppen az identitásvesztéstől való félelemmel volna összefüggésben. Ezzel szemben Jauss a homéroszi szöveg 188. sorára tekintettel, amelyben az esztétikai élvezet mintegy összekapcsolódik a megismeréssel, az odüsszeuszi befogadást az esztétikai magatartás paradigmájává teszi meg. Odüsszeusz önlekötözése a művészi hatás kendőzetlen eltávolításának mesterséges gesztusa, amelyben a hallgató önnön “naiv befogadását” mégis mintegy reflektáltan kontroll alatt tarthatja. Ennek a tanulmánynak egy korábbi passzusában viszont nagyon élesen elkülönülő, kétpólusú befogadási “modellel” találkozhattunk, amelyben a fiktív hőssel azonosuló naiv befogadó veszélyeztetett identitása szemben áll egy reflektált olvasásmóddal, amely “a fikciót mint fikciót (és ezzel a fikció/realitás-különbség felfüggesztését) leplezi le, s amely így az esztétikai tapasztalatot egyfajta »kívüllétként«, a befogadó valós identitását helyettesítő, tehát avval nem érintkező állapotként feltételezi.” (59.) Egy végletesen reflektált, a tárgyát hűvös távolságból szemlélő attitűd azonban valószínűleg éppannyira fikció, mint a tárgyával tökéletes azonosságban feloldódó tisztán naiv szemléletmód. Éppen erre mutat rá a tanulmány másik példája, Rilke Archaikus Apolló-torzó című versének elemzése, amelynek végső kérdése – hogy “vajon az én elidegenítése az esztétikai tapasztalatban átfordul-e az önmegértés pozitivitásába” – az elemző szerint is nyitott marad.

Éppen ezek a lezáratlan, nyitva hagyott kérdések adják a tanulmányok legizgalmasabb pontjait, amikor a meggyőző tárgyi gazdagság és tágasság mellett sikerül a szövegek varázsát közvetlenül – a fogalmi elemzés monotonitását legyűrve – visszaadni. A befogadás véletlenszerű kiszámíthatatlansága ugyanis váratlan utakra vezethet, ahogy ezt Kulcsár-Szabó Zoltán maga is megfogalmazza: “Az olvasás maga ugyanis, ha valóban bekövetkezik (ez korántsem magától értetődő), modellálhatatlan, amennyiben eseményszerű, és végsősoron ezt az eseményszerűséget generálja, viszi színre vagy tükrözi a költői szöveg varázsa.” (12., kiemelés az eredetiben) A Metapoétika a (modern) költészetnek ezt a sokirányú tapasztalatát közvetíti.

Kulcsár-Szabó Zoltán: Az olvasás lehetőségei, Budapest, 1997. 15–39.

2