Margócsy István a magyar irodalmi kultuszkutatás alapító atyái közé tartozik. Mielőtt felkelteném a gyanút, miszerint kezdőmondatomban rögtön elvétettem a szöveg műfajához (kritika) illő hangot és nyelvhasználatot, s kivívnám az olvasó, s nem kevésbé az írás tárgyát képező kötet szerzőjének afeletti jogos felháborodását, hogy ügyetlen szóválasztásommal (“alapító atya”) még mielőtt bármi érdemit mondtam volna, máris a kultusz retorikájának terepére tévedtem – amiről Margócsy tanulmánygyűjteményének olvasói megtudhatják, hogy tudományos és kritikai szövegeknek leginkább az elején és végén szeret megbújni, igazolhatatlan, laudatív fordulatok formájában –, sietve hozzáfűzném, hogy kijelentésemet tényekre alapoztam, így az (történetileg) igazolható. Íme: Margócsy István a Dávidházi Péter “Isten másodszülöttje”¹ című monográfiája által inspirált KUKUCS (Kultusztörténeti Kutató Csoport) alapító tagja, s a csoport 1989-ben tartott első konferenciáján elhangzó – majd az Irodalomtörténeti Közlemények különszámának nyitótanulmányaként megjelenő – előadása² a diszciplína egyik különösen fontos alapszövege. Dávidházi Péter az említett konferenciára született írásában (A hatalom eredetmondái Petőfi utóéletében)³ a Margócsy által szerkesztett 1988-as “Jöjjön el a te országod…”⁴ című szöveggyűjtemény dokumentumanyagára alapozta állításait, s bevezetőjében a tudománytörténeti jelentőségre szert tevő antológia ritka példájaként méltatta azt, s noha a szerkesztő az előszóban deklarált szándéka szerint tartózkodik ugyan az összegyűjtött szövegek kommentálásától, értelmezésétől, mégis: “A kitűnő szerkesztés szinte átvilágítja a szövegeket, mígnem együttesükből kirajzolódnak a magyar Petőfi-kultusz politikai vonatkozásai.”⁵ Arra, hogy Margócsy tanulmány(ok)ban is kifejtse a Petőfi-kultusszal kapcsolatos nézeteit – ahogy azt Dávidházi idézett írásában kívánságként megfogalmazta –, még csaknem tíz évet kellett várnia a közönségnek, ám az 1999-ben megjelent Petőfi Sándor (Kísérlet)⁶ című kötet valóban (mivel még mindig a szöveg preambulumánál tartok, így ajánlatos tartózkodni a kultusz retorikájának gyanúját keltő szuperlatívuszok használatától), szóval valóban jelentősen hozzájárult úgy a Petőfi-irodalom újragondolásához, mint az általában vett irodalmi kultuszkutatáshoz. A ’89 és ’99 közötti időszakban Margócsynak még két további, a kultuszkutatás tárgykörébe sorolható írása jelent meg (Líra és kultusz; Magyarok Mózese),⁷ s az ezredforduló óta ez a szám – egyes szövegek újraközléseit nem számítva – további hat tanulmánnyal növekedett. A 2007-ben napvilágot látott kötet ezekből a munkákból nyújt válogatást.

Margócsy István, úgy tűnik, nem “monografikus alkat”. Eddig megjelent négy önálló kötete legalábbis ezt mutatja. Két kritika- és tanulmánygyűjteménye (“Nagyon komoly játékok”; Hajóvonták találkozása)⁸ természetszerűleg nem tartozhatott e műfajba, s még Petőfi-könyve esetében is – ami eddigi művei közül a legközelebb áll a klasszikus irodalomtörténeti műfajhoz – tudatosan kitért a momografikus feldolgozás lehetősége elől, s inkább a par excellence nemzeti lírikus köré kiépült (és megkerülhetetlen) kultusz lebontásához különböző aspektusokból közelítő tanulmányokból összeálló kísérletként aposztrofálta munkáját. Margócsy köteteiben mindazonáltal jól átgondolt, az egyes szövegek értelmezéséhez/értékéhez jelentősen hozzájáruló, jelentésteli kompzíciókat kap az olvasó. Röviden összefoglalva: a “Nagyon komoly játékok” esetében a kötetbe került kortárs műveket tárgyaló recenziók szerzők szerinti alfabetikus elrendezése meggátolja a kritikák olvasása előtti bármiféle hierarchia kialakulását, a szokványosnál lényegesen nagyobb teret engedve így az olvasó saját értékítéletei számára; a Hajóvonták találkozásában az ábécésorrend ugyan már csak a nagyobb tematikai egységeken belül érvényesül (a bírálatok itt “műfajok” szerinti csoportokba rendeződtek: Vers, Próza, Diskurzus), új elemként viszont a fejezetek élén izgalmas párhuzamként 18–19. századi magyar szerzőktől vett mottók – a kötet elején Előbeszéd címen pedig Kölcsey a kritikával kapcsolatos kérdését (is) tárgyaló írásainak több oldalas breviáriuma – szerepelnek, amelyek figyelmet érdemlő – bár Margócsy által nem magyarázott, az olvasói interpretáció számára így nyitva hagyott – ívet húznak az irodalomról, irodalomkritikáról való gondolkodás bő két évszázados folyamatán keresztül. Az öt tanulmányból álló Petőfi-könyv felépítését Borbély Szilárd pedig éppen azért tartotta sikerültnek, mivel “amire kísérletet tett […], az a Petőfi körül kialakult helyzetben a leghelyesebb döntés volt, és sokkal többet tehet a maga nyitott szerkezetével és szabadon hagyott intencióival, mint egy óhatatlanul lezáró, a kutatás helyzetét a reprezentatív feldolgozás gesztusával merev szerkezetté alakító […] monográfia”.⁹

Az Égi és földi virágzás tükre című új kötet több tekintetben is izgalmas olvasmány lehet az irodalmi kultuszok, a kultuszkutatás iránt érdeklődők számára. A diszciplína születésénél jelen lévő és annak bő másfél évtizedes történetében kiemelkedően fontos szerepet játszó szerző műveinek gyűjteményéről lévén szó, akár tudománytörténeti érdeklődéssel is olvashatóak az itt egybegyűjtött írások. Annak ellenére, hogy az efféle szöveghasználat is – ahogy azt Margócsy megerősíti (vö. 291. o.) – érdekes következtetésekre adhat alkalmat (például a szerző érdeklődésének változásai, beszédmódjának a kultuszkutatás alakulásához viszonyított esetleges módosulásai stb. tekintetében), a gyűjtemény legizgalmasabb aspektusaként mégsem ezt emelném ki. Tanulmánykötetről lévén szó természetesen többféle befogadási mód is elképzelhető és érvényesíthető e könyv tekintetében. A szemezgető, valamilyen szempontból egyes szövegeket kiválasztó, vagy ugyan az egész köteten, de nem a szövegek eredeti sorrendjében végighaladó olvasásmód ez esetben nyilvánvalóan éppoly legitim, mint az, ha az olvasó elfogadva a szerző mint szerkesztő ajánlatát, az általa meghatározott rendben halad végig a könyvön. Mivel tudjuk, Margócsy kiváló szerkesztő, én az utóbbit javasolnám.

A tanulmánykötet első két szövegének funkciója, hogy elvégezze az utánuk következő írások elméleti/módszertani megalapozását. Érdekessége e kettős bevezetőnek, hogy a szövegek kronológiai tekintetben a gyűjtemény anyagának két végpontján helyezkednek el, hiszen míg az Előszó címen közölt tanulmány e kötetben látott először napvilágot, addig az azt követő A magyar irodalom kultikus megközelítései (Florilegium és kommentár) a KUKUCS első konferenciájára készült szöveg, amely az ItK említett különszámában már ellátta az elméleti bevezető és példatár funcióját a születőben lévő diszciplína – a konferencia résztvevőinek erősen eltérő megközelítésmódja és problémakezelése miatt – természetszerűleg heterogén írásai előtt. A két tanulmány, a keletkezésüket elválasztó jó másfél évtizednyi távolság és Margócsy a kutatás tárgyával kapcsolatos szemléletmódjának módosulása okán, némiképp eltérő képet mutat az irodalmi kultuszokkal, azok vizsgálatával és értékelésével kapcsolatban. Az irodalmi kultuszokat, pontosabban vizsgálódásainak kitüntetett terepét, s a kötetben szereplő írások fő témáját, a kultikus nyelvhasználatot, Margócsy szerint, mint azt az első két szövegből megtudjuk, erőteljes, nem pusztán ornamentális szerepű, hanem jelentésképző, rendszerszerűen működő retorizáltság jellemzi, amely alapvető attitűdjei és terminológiája tekintetében a vallási kultuszokat idézi, s ebből adódóan retorikai eszköztárában kitüntetett helyen szerepelnek azok a szövegfajták és fogások, trópusok és alakzatok, amelyek jellegükből következően ellenállnak a kritikai analízisnek, nem megértésre, vizsgálatra, hanem feltétlen elfogadásra és hódolatra szólítanak fel. Margócsynak a korábban született szövegben érvényesülő kultuszkutatói attitűdjét tehát nem a Dávidházi Péter diszciplínateremtő monográfiájában deklarált, s azóta számos alkalommal megerősített módszertani agnoszticizmus jellemzi. Számára a kultikus és a kritikai beszédmód között világos értékhierarchia rajzolódik ki, természetesen az utóbbi javára, s ez már a két rendszer leírására általa használt aszimmetrikus ellenfogalmak szintjén is világosan tetten érhető; sulykolás (ez Margócsy egyik láthatóan kedvelt és sokat használt szava) és értékelés; tautológia és analízis; homogenizáció és egyedi ítéletalkotás stb. A kétféle beszédmód szembenállását harcként fogja föl, amelynek tétje az irodalomról való beszéd szabályainak meghatározása, s kultuszkutatói működése lényegét (vö. 37. o.) abban látja/láttatja, hogy a kultusz és kritika között folyó kemény és kétesélyes küzdelemben, az utóbbi győzelme érdekében tisztázza az ellenfél mibenlétét, feltárja alapvető stratégiáit, segítse az irodalomtudomány önreflexiójának megerősödését. A vizsgált jelenség megközelítésmódja ehhez képest jól érzékelhetően más a később keletkezett szövegben, amelynek Margócsy már első bekezdésében kijelenti: “a kultikus szemlélet tudomásulvétele nékül szinte semmit sem tudnánk mondani a költészet (művészet) tényleges társadalmi beágyazottságáról”. (8. o.) Az alapvető attitűd különbözősége mellett, természetesen a két bevezető szöveg tétje sem azonos, közöttük jól érezhető munkamegosztás figyelhető meg. Az Előszó ugyanis javarészt olyan aspektusokból mutatja meg a kultuszokat, amelyek a más közegben született – s így más funkcióval ellátott – korábbi írásból kimaradtak, vagy csak futólag kerültek megemlítésre. E később született tanulmány a hazai irodalmi kultuszokkal kapcsolatos történeti kérdésekre koncentrál elsősorban, a 18–19. századi kezdetektől indulóan nagy vonalakban végigvezeti olvasóját az alakulástörténet főbb stádiumain, egészen a jelenig. Már maga a szöveg perspektívája is a tárgy “megengedőbb” álláspontról való bemutatását teszi lehetővé, hiszen annak ellenére, hogy a kultikus nyelvhasználatot és a tudományos/kritikai diskurzust itt is mint egymással radikálisan szembenállót jellemzi, ugyanakkor nem mulasztja el hangsúlyozni az irodalmi kultuszok történeti jelentőségét sem. “A 19. századi nagy magyar irodalom a kultusz jegyében született újjá és modernné, s a kultusz jegyében nőtt nagyra, s vált hatalmas energiájú nemzetépítő erővé.” (25. o.) E tanulmány elsődleges célja a kultuszok társadalmi/történeti funkciójának felmutatása és megértése. Az irodalmi kultusz forrásvidékének, történetének és társadalmi jelentőségének feltárását követő második szöveg a kultusz nyelvét “térbeli” kiterjedésében mutatja meg, az előzőhöz képest jóval kritikusabban. A magyar irodalom kultikus megközelítései középpontjában 20. századi szerzők tudományosnak, “racionális-kritikusnak” vagy “ismeretterjesztőnek” szánt, ám mégis a kultusz nyelvhasználatának terepére tévedő szövegeiből szerkesztett ahistorikus példatár áll, amely azt a történeti-ideológiai kategóriáktól függetlenül létező és működő (pontosabban ilyenekkel tetszés szerint feltölthető) rasztert, retorikai toposzkészletet jeleníti meg, amely mint öszefüggő és szilárd rendszer megalapozza az irodalomról szóló kultikus beszédet. A vizsgált jelenségek tárgyalásmódját tekintve némiképp eltérő, ám éppen ezért tudománytörténeti érdekű következtetések levonására is alkalmat adó kettős – történeti és elméleti/módszertani – bevezetővel felvértezve mélyedhet bele az olvasó a soron következő írásokba.

A Petőfi-kultusz határtalanságáról című írás Margócsy mindeddig legnagyobb hatású kötetének nyitótanulmányaként jelent meg első ízben, s úgy a szerző, mint a hazai kultuszkutatás legfontosabb szövegei közé tartozik. A többször újraközölt írás eredeti helyén egy olyan kísérlet fajsúlyos nyitányaként szerepelt, amely a Petőfi-kultusz megtörésében, lebontásában volt érdekelt, s a Petőfi recepciótörténetében hagyományozódó (tév)hitek négy különböző aspektusát tárgyaló tanulmányok előtt olyan módszertani bevezetőként funkcionált, amely a kultusz retorikai motorját, a túlzást, laudációt mutatja fel alapvetően kritikai/irodalomtörténeti – tehát intenciójuk szerint eredendően nem kultikus – szövegekben, s ezeket az ironikus, kiforgató beszéd közegében teszi újraolvashatóvá, értékelhetővé.¹⁰ Hasonlóan szólt a dolgozat jelentőségéről Az irodalmi kultuszkutatás kézikönyve kísérőszövegében Takáts József is: “Margócsy István Petőfi-könyvének újraközölt fejezete arra világít rá, hogy az irodalomtörténész megszólalása milyen nagy mértékben kultikus alapozású…”.¹¹ A tanulmány (és az egész Petőfi-könyv) célja elsősorban – ahogy azt Milbacher Róbert a kötetről szóló recenziójában írja – , hogy “a jelen Petőfi-olvasóit […] gyanakvásra és így reflektáltabb olvasásra késztesse”.¹²

A Petőfi-kultusz jól ismert, populárisabb megjelenési formáit röviden érintő, elsősorban annak “rejtettebb aspektusairól”, a kritikai és tudományos igénnyel készült munkák általában figyelmen kívül hagyott, gyakran észre sem vett kultikus gesztusairól értekező szöveg, noha azon lényegi változtatás nem történt, szinte meglepő tökéletességgel illeszkedik az új kötet kompozíciójába. A tanulmány első fele ugyanis itt az előző írás folytatásaként, mintegy az általános módszertan applikációjaként olvasható, hiszen az abban megismert kultikus beszédmódot most egyetlen szerző befogadástörténetében játszott szerepében mutatja be. Erre különösen alkalmassá teszi az, hogy – mint Margócsy állítja – az irodalmi kultusz “generális magyar modelljéül kétségkívül a Petőfié szolgál” (93. o.), vagyis példáján lényegében bemutatható annak minden fontosabb megnyilvánulási módja. Mivel ahogy az első két szöveg, úgy a maga eredeti helyén a Petőfi-tanulmány is bevezető funkciót látott el, az Égi és földi virágzás tükre kötetbe való átemelése szükségszerűen együtt jár némi önismétléssel a kultusz retorikájának jellemzésére használt alapfogalmak ismertetése és a példaanyag (például Horváth János Petőfi-monográfiája azonos szöveghelyeinek hasonlóan kommentált idézése a 37., illetve a 96. oldalon), ezek az átfedések azonban, mivel eltérő kontextusba illeszkednek, nem hatnak zavarónak. A tanulmány kötetbeli pozíciója, vagyis, hogy éppen a kultikus beszédmód Petőfi-recepciótörténetében is regisztrált alakzatainak általános elterjedtségét igazoló “florilegium” után olvasható, ugyanakkor még élesebbé teszi azt a kérdést, amit idézett recenziójában Milbacher Róbert tett fel a módszertanra vonatkozóan, “hogy vajon a kultikus retorikai gyakorlat mennyiben tárgyspecifikus, azaz vannak-e csak Petőfihez köthető, speciálisan a Petőfi-jelenségből eredő kultikus trópusok, alakzatok, vagy csupán egy homogén nyelvhasználati attitűd alkalmazott formáival szembesülhetünk Petőfi kapcsán.”¹³ Ez a kissé valóban általánosító retorikai szemlélet azonban inkább az írás első felét jellemzi, míg a továbbiakban a Petőfi-kultusz forrásvidékének történeti kontextusai, a létrejöttében szerepet játszó kifejezetten egyedi elemek kerülnek a tanulmány homlokterébe. A szöveg e második szakasza nem csupán a legkiterjedtebb magyar irodalmi kultusz genezisébe enged bepillantást, hanem, tárgyának előtörténetét előadva a kötet soron következő írását is előkészíti.

A kötet írásai, úgy tűnik, párokba rendeződve alkotnak szorosabb egységeket. A Petőfi-tanulmány gondolatmenetét a tárgy részleges azonosságával a Petőfi és Arany kettős kultuszáról szóló “…ikerszülöttek, egymás kiegészítői…” című szöveg viszi tovább. Ennek első fele a már Gyulai Pál és Szász Károly Aranyról szóló nekrológjaiban megjelenő, Aranyt és Petőfit egymás kiegészítőiként láttató gondolati konstrukció funkcionális és szerkezeti sajátosságairól értekezik. Ha az előző írásban bemutatott Petőfi-kultusz a magyar irodalom legerősebb, legkiterjedtebb kultuszaként jellemezhető, akkor a két költő együttes kanonizációja irodalomtörténeti gondolkodásunk tekintetében a legátfogóbb igényűnek nevezhető, hiszen eleve a magyar irodalom egyéni költői teljesítmények feletti, nemzeti egységét megjelenítő szimbólumként született meg. Ebben az összefüggésben a tanulmány mint a kultikus beszédmód homogenizáló, “teljes lefedettségre” törekvő stratégiájának csúcsteljesítményéről szóló írás olvasható, hiszen a két szerző összekapcsolásának legfontosabb hozadéka éppen az, hogy az így kapott szerkezet – amelyben Petőfi a népi indíttatású lírikus, Arany pedig az ugyancsak népi indíttatású epikus szerepét viszi – messze túlmutatva az egyéni kultuszok hatáskörén, a maga teljességében képes (volt) leírni, szimbolikusan helyettesíteni és értelmezni a nemzeti irodalom egészét. Mivel Arany és Petőfi “nagy egysége” nem a “normális” kultuszok logikáját követi, hiszen nem egyszerűen a figurák dicsőítését, hanem egymás kiegészítőiként való bemutatását igényli elsősorban, így retorikájának alapszerkezete is eltér a jórészt laudációra épülő “egyéni” kultuszok nyelvhasználatától. A tanulmány egyik legfontosabb eredménye éppen annak bemutatása, hogy a két költő komplementer viszonyának érzékeltetésére a Gyulai Pál által használt sajátos jellemzéstechnika – a felsoroláson alapuló szembeállító mondatszerkesztés – retorikai hagyományozódása mennyire mélyen és milyen hosszú ideig meghatározta az Arany és Petőfi irodalomtörténeti szerepéről való beszédet és gondolkodást. A szöveg második fele a kettős kanonizáció alakulástörténetét mutatja be, a gondolati/retorikai konstrukció hihetetlen erejének, túlélőképességének tanúbizonyságát adva. A Gyulai Pál által megalkotott és irodalomtörténészek generációi által megerősített szerkezet ugyanis még azon túl is meghatározó jelentőségű tudott maradni – ahogy azt a Margócsy által idézett és interpretált számos példa igazolja –, hogy a 20. század elejére az alapját képező, a magyar nép és a nemzeti irodalom egységének tézisére épülő irodalomszemlélet már elvesztette kizárólagos érvényét. Noha ettől kezdve az egység sulykolása helyett a különbségek valamelyik fél javára történő hangsúlyozása lesz inkább jellemző, ám a belső értékviszonyok ingadozása mégsem szüntette meg az irodalomtörténeti közhellyé, “nyelvszokássá” vált együttes értékelés kényszerét egészen a 20. század végéig. A szöveg a kettős kultusz valóban sajátos konstrukciójának és történeti módosulásainak elemzésével talán még a Petőfi-tanulmánynál is meggyőzőbben mutatja ki, hogy az evidenciaként kezelt, s így hosszú időn keresztül reflektálatlanul használt kultikus gyökerű retorikus sémák milyen mélyen meghatározzák az irodalomról való beszédet.

A kötet következő párdarabjában – a nyelvről szóló tanulmányokban – az előzőekben is megfigyelhető logika érvényesül. Az “Istennőm, végzetem, mindenem, magyar nyelv!” című szöveg – amely az Előszót leszámítva a legfrissebb írás, s alcímében (A magyar nyelv kultikus megközelítései) és szerkezetében a legkorábbi, 1990-es ItK-tanulmányra utal – a magyar nyelvről való beszéd 18. század végén kialakult, ám gyakorlatilag mindmáig élő kultikus topikájáról, metaforarendszeréről ad átfogó képet, míg A nyelv mint a nemzet közkincse a nyelvről való gondolkodás történeti alakulását foglalja össze röviden, vagyis azt a folyamatot, hogy a 18-19. század fordulójától a korábbi hungarus kultúrát jellemző nyelvi közömbösségtől miként jut el a nyelvet nemzetmeghatározó, szimbolikus funkcióval ellátó szemléletig, amely a magyar nyelv védelmét és művelését már hazafiúi kötelességként határozza meg. A nyelvnek tulajdonított demiurgosz-szerep, amely a reformkorban még fontos nemzet-konstruáló, nemzet-affirmáló jelentőséggel bírt, miként merevedik az egyre terhesebbé váló (meg)őrző funkcióvá, s hogy e nyelvszemlélet előíró ideáljának körén a 20. század elejétől kezdve milyen módon próbáltak kívül kerülni az új irodalommal kísérletező (nyugatos, avantgárd, népi) írók, költők, s az új nyelvfilozófiák (Wittgenstein, Heidegger) hatására a nyelvről való gondolkodás végül hogyan alakul át a század végére: “A nyelv a továbbiakban […] már nem úgy funkcionál a nyelvhasználók közösségében s a nyelvi kultúrában mint szubsztanciális létező, melynek szimbolikus jelzőfunkciója bármilyen szempontú imaginárius vagy valóságos közösségteremtést tudna garantálni, hanem csupán mint a társadalmi kommunikáció s a kulturális alkotások számára fennálló potencia.” (223. o.) E két tanulmány nemcsak tárgyuk bemutatásának stratégiáját tekintve, hanem következtetéseiben is módfelett hasonló a korábbi írásokhoz. Az irodalom és vehikuluma, a nyelv Margócsy írásai alapján nem csak a róluk való beszéd metaforikáját és metaforáik kultikus eredetét tekintve tűnik hasonlónak, hanem a róluk való gondolkodás történeti alakulása is állandó szinkronban látszik mozogni. A beszéd szerkezete és története szintjén (is) megjelenő azonosság azonban – amelyek alapja a középpontba állított nemzet-konstruáló (demiurgosz) és affirmációs, képviseleti (paraklétosz) szereptulajdonítás – furcsa módon nem közeledést, hanem a két diszciplína oktatásának szétválását eredményezte. Margócsy jelen tanulmánykötetében e kérdéssel csak rövid utalások formájában foglalkozik, azonban egy korábbi írásában (Magyar nyelv és/vagy irodalom)¹⁴ részletesen tárgyalta. Noha az említett mű nem vág közvetlenül a kultuszkutatás tárgykörébe, szembesítése e kötet tanulmányaival mégis érdekes lehet. A nyelv és irodalom oktatásának történeti folyamata e tanulmány szerint a kezdeti, retorikai alapú egység felől (amelyben az irodalom a nyelv speciális – poétikai – használatának példájaként szerepelt) a végleges szétválasztás felé haladt, s ez mindkét terület esetében erőteljes beszűküléssel jár(t). Ahogy történeti áttekintést nyújtó munkájának a jelen helyzetről válságos képet festő Rezignált záradékában írja Margócsy: “ma az anyanyelv oktatásának nem az a funkciója, hogy felkészítsen a magas szintű, művelt, írásbeli, sok műfajban is érvényesülni tudó nyelvhasználatra, hanem az, hogy csak szabályozza és standardizálja a beszédet”, úgy az irodalomtanítás “célja sem az (vagy csak kisebb mértékben az), hogy irodalmi példákon keresztül bevezessen, akár mint olvasót, akár mint lehetséges írót, az irodalomba, hanem az, hogy az irodalmat más (nevelő jellegű) célra applikálja”.¹⁵ Amennyiben ez így van, úgy kissé túlzónak tűnik Margócsy “történeti optimizmusa”, amely a 20. század utolsó harmadához az irodalomról és nyelvről való gondolkodás fordulópontját, a kultusz nyelvéből való kilépést köti. (Ez az optimista végkicsengés érezhető a történeti áttekintést nyújtó, vagy a kultusztörténet tekintetében fordulópontnak tartott jelenségegyütteseket bemutató írásokban. E kötetből az Előszó, a Petőfi-Arany kettős kultuszról szóló, illetve A nyelv mint a nemzet közkincse sorolható ide, de ugyanez hallható ki Margócsy másutt olvasható olyan fontos szövegeiből is, mint a kortárs hazai líra kultuszellenes tendenciáiról értekező Líra és kultusz, illetve az ennek nyelvszemléleti, poétikai alapjait feltáró – az irodalmi kultuszok kérdésével közvetlenül ugyan nem foglalkozó – “névszón ige”.¹⁶ Ennek némiképp ellentmondóan, a kultusz retorikáját mint rendszert feltérképező tanulmányok – A magyar irodalom kultikus megközelítései; “Istennőm, végzetem, mindenem, magyar nyelv!” – inkább e beszédmód megkerülhetetlenségének benyomását keltik az olvasóban, vagyis a Margócsy képviselte kritikai megközelítés szempontjából pesszimista következtetésekre adnak alkalmat.) Mert ugyan mind a szépirodalom, mind a tudomány területén – legalábbis ezek jelentős teljesítményeiben – valóban regisztrálhatók az említett változások, azonban éppen Margócsy oktatástörténeti tanulmányának tanulságaként vonhatjuk le azt is, hogy az intézményi struktúra jelenleg e változások közgondolkodásba való átvitele ellen dolgozik, hiszen szinte kizárólagosan az erkölcsi cél és a nevelő hatás megléte/hiánya szempontjából közelít a művekhez, s azok nyelvi/retorikai/poétikai teljesítményként való értékelése – azon túlmenően, hogy a szövegek lexikai rétege irodalomhoz illő vagy sem, szintaktikája megnehezíti-e vagy sem az erkölcsi nevelő funkció érvényre jutását stb. – lényegében vakfolt. Az intézményi struktúra jellegéből fakadó egyoldalú szocializáció gátat jelent a kortárs irodalomnak – de nem csak annak – a befogadása tekintetében, hiszen abban kitüntetett szerephez jutnak olyan eljárások, amelyek értelmezésére az nem készít fel, sőt amelyek radikálisan ellentétben állnak az abban közvetített értékpreferenciákkal. Az ebből a helyzetből adódó frusztráció aztán az “átlagolvasóban” – két lehetséges kimenete szerint – vagy agressziót (vagyis az olvasott szöveg a jól bevésett – Margócsy szavával sulykolt – értékkategóriák alapján történő dühös és kategorikus elutasítását), vagy regressziót (a szövegek “megközelíthetetlenségének” érzetét, a saját képességek/felkészültség az olvasottak megértéséhez való elégtelen voltának deklarálását és az olvasás felfüggesztését) idéz elő. E kétféle jellemző reakció közös pontja, hogy egyik sem tud közelebb kerülni a szövegekhez, legalábbis olyan módon nem, ahogy azt Margócsy kívánatosnak tartaná. Margócsy “történeti optimizmusával” szemben citálhatók továbbá Takács Ferenc a Joyce-kultuszról írt szövegei (különösen talán a dublini James Joyce Múzemról szóló Az ironikus kegyhely¹⁷ című tanulmány lehet e tekintetben tanulságos), hiszen az ír szerző esete éppen azt demonstrálja, miként válhat egy olyan író és életmű a kultusz (mégpedig ebben az esetben világviszonylatban is ez egyik legvirágzóbb kultusz) tárgyává, amely egyébként annak látszólag radikálisan ellentmondó jegyeket mutat – hiszen kevesek által értett, ergo nem “közhasznú” művekről van szó, amelyek kifejezetten alkalmatlanok nemzeti, erkölcsi/nevelési célokra való felhasználásra, sőt Írországról kifejezetten negatív képet festenek, így nemzet-affirmációs funkciót sem képesek ellátni. Ez a példa legalábbis kétségessé teszi, hogy a Margócsy által a kortárs irodalomban észlelt kultuszellenesség, a maga kultikus gesztusokat és nyelvi jelenségeket kiforgató attitűdjeivel valóban képes-e kívül kerülni az irodalmi kultuszon?

A kötet utolsó párszövegének témája a kultuszkutatás egyik kitüntetett terepe: az ünnep. Margócsy érdeklődésének megfelelően ezt is elsősorban nyelvi/retorikai tekintetben vizsgálja. A költészet ünnepe a hazai irodalmi ünnepek első példáját és mintaadó prototípusát, a Kisfaludy Sándor tiszteletére 1843-ban szervezett rendezvényt veszi górcső alá. A tanulmány nemcsak az ekkor megalapozódó szokásrend és frazeológia jellegzetességeinek feltárásával foglalkozik, hanem alkalmat talál az ünnep(lés) és irodalom kapcsolata alakulástörténetének rövid bemutatására is, amelynek során a költészet az ünneplés eszközéből a 19. század közepére fokozatosan az ünnep – saját kultusszal bíró – tárgyává vált. Az alcímhez (Az 1843-as Kisfaludy Sándor-ünnep jelentősége) híven az olvasó nem csak azt tudja meg, hogy a tárgyalt esemény az első olyan alkalom Magyarországon, amely egy költő figuráján kereszül “bejelenti az irodalom önálló intézményének már kiépült létét, tömeges voltával pedig kilép a társaságiság viszonylag szűk baráti-testvéri köréből, s az össznemzeti fontosságot képviseli és szimbolizálja” (236. o.), hanem azt is, hogy a költészet autonómiájának kinyilvánítása ezen első széles körű ünnepi alkalommal már (csaknem) teljes retorikai fegyverzetében lép a közönség elé, az ünnep kapcsán született cikkekben, versekben ugyanis “már szinte teljesen kész állapotában áll előttünk ama nagy apostol-költő ideál, mely pár év múlva Petőfi költészetében fog a legimpozánsabban megfogalmazódni – e pillanatban még vagy már csupán a vezérszerep politikai mozzanata hiányzik belőle”. (240. o.) (E tanulmány állításai ebben a tekintetben, ha úgy tetszik, a Petőfi-tanulmány kapcsán felvetődő azon kérdésre adott nemleges válasznak is tekinthetők, hogy vannak-e a kultusz nyelvének csak Petőfire érvényes fordulatai.) Az ünnepekről szóló írások – tárgyuk jellegéből fakadóan – , annak ellenére, hogy előre- és hátrautalásaikkal történeti folyamatokat is bemutatnak, egészen szűk időkorlátok között mozognak, s ennek eredményeként bennük az eddig ismertetett tanulmányokhoz képest nagyobb tér jut a szinkrón metszet elemzésének. A Kisfaludy Sándor-ünnep esetében ennek különösen fontos eredménye az eseménynek mint a korszakban az irodalmi intézményeket uraló romantikus triász elleni fellépésként, vagyis az irodalmi életben folyó pozícióharc aktusaként – egyfajta harci cselekményként – való bemutatása. (Rövid kitérőként érdemes megjegyezni, hogy a szöveg első megjelenésének helyén a 2000-ben, Szőke György Öv alatt közölt írásával (A [személyi]kultusz hermeneutikája)¹⁸ első pillantásra durvának tűnő, ám nagyon tanulságos összevetésekre ad alkalmat az irodalom és ünnep (kultusz) kapcsolatának tekintetében. Szőke írása Rákosi hatvanadik születésnapja alkalmából kiadott egyik ünnepi antológia – Magyar írók Rákosi Mátyásról (1952) – szövegeiből válogatva mutatja be az irodalom politikai instrumentumként való felhasználásának példáit. A két szöveg egymás mellé helyezése azért tekinthető nagyon szerencsésnek, mivel érzékelteti, hogy a Margócsy által a Kisfaludy-ünnep kapcsán vázolt történeti folyamat, amelynek során az irodalom az ünneplés eszközéből annak tárgyává lép elő, nem irreverzibilis. Szőke György példái éppen azt mutatják meg, hogy jó száz évvel az autonómia első nyilvános deklarálása után, miként kényszerül az irodalom a szolgáló, az ünnep fényét emelő instrumentum szerepébe.) A Magyarok Mózese című írás az 1859-es, az előzőhöz hasonlóan ugyancsak nagy jelentőségű és más szempontokból többek által interpretált Kazinczy-ünnepségeket tárgyalja (Praznovszky Mihály például a szokásrendet elemezve, míg Dávidházi Péter Toldy Ferenc irodalomtörténeti őskeresésének aktusaként értekezett a témáról).¹⁹ Margócsy értelmezése szerint az előzőhöz viszonyítva ebben az esetben egészen eltérő jellegű esemény(ek)ről van szó, hiszen míg a Kisfaludy-ünnep elsősorban az irodalom autonómiájának kinyilvánítása volt, addig a széphalmi mester méltatásakor éppen az erre lehetőséget teremtő esztétikai aspektusú értékelés sikkadt el, a nyelvi törvényhozó, a nyelvi és – ezen keresztül – nemzeti (meg)őrző szerep, végső soron az életműben rejlő, politikai-ideológiai tekintetben az ünnep kapcsán megszólalók által fontosnak tekintett vonások hangsúlyozásának hatására. Az írás címében kiemelt “magyarok Mózese” antonomázia is ezt hivatott érzékeltetni, hiszen abban – az emellett ugyancsak többször felbukkanó Messiás-szereppel együtt – a szebb (nemzeti) jövő ígéretét hordozó – s mint láttuk Kisfaludy esetében még elmaradó – (politikai) vezér szerepének hangsúlyozása ismerhető fel. Nem véletlen, hogy ez a trópus egyébként elsősorban államférfiak, politikusok (Bocskai István, Kossuth Lajos, Deák Ferenc)²⁰ kapcsán bukkan fel, mint ahogy az sem, hogy a Kazinczyra vonatkozó antonomázia által felidézett bibliai történet mint példázat már egyértelműen a politikatörténet terepén folytatódik Gyulai Pál Margócsy által idézett gondolatmenetében, amely szerint Kazinczy mint Mózes művét Széchenyi mint Józsué folytatta, tetőzte be (vö. 262. o.). A két esettanulmány remek példáját nyújtja annak, miként nyerhet a politikai, szellemi közegtől függően egészen eltérő jelentést és jelentőséget az “irodalom” ünneplése.

A kötetet záró, s az eddigiekkel ellentétben magányosan álló tanulmány már címével is – A király mulat (Fejedelmi csábítás a magyar romantikában) – a korábbiakhoz képest kissé könnyedebb témát ígér, ám a tanulmány gondolatmenetének hátterében álló kérdés mégis komoly. Arról a 19. századi magyar irodalomban jelentkező sajátos problémáról van szó, hogy miként ábrázolhatóak az irodalmi alkotásokban elsősorban a “nemzet affirmatív géniuszának” (284. o.) szerepében megjelenő nemzeti uralkodók esetenként igencsak kétes – ám részben a művek sikere, részben az uralkodó “férfias” karakterének kiteljesítése okán mégis szinte kötelező jelleggel bemutatandó – szerelmi kalandjai a hős jellemét érintő legkisebb erkölcsi deficit előidézése nélkül. A két, egymásnak ellentmondó elvárás összeegyeztetésére tett kísérleteket demonstráló tetemes mennyiségű, ironikus stílusban kiválóan kommentált példaanyagon keresztül lényegében egy társadalmi/irodalmi tabu elkerülésének – vagy legalábbis kerülgetésének – művészi stratégiáival ismerkedhetünk meg. Kötete utolsó tanulmányában Margócsy tehát ismét a kultusz működésének egy – ezúttal elsősorban szépirodalmi szövegekben megbújó – “rejtettebb aspektusát” tárja fel, hiszen az idézett szövegek kritikai vizsgálata éppen arra világít rá, hogy még egy első pillantásra frivolnak tűnő téma esetében is milyen óriási szerepet játszhat(ott) a nemzet-affirmáció igénye. Témája és hangvétele miatt a tanulmány különösen alkalmasnak látszik arra, hogy nem szakemberekben is felkeltse a téma iránti érdeklődést.

Végezetül szólni kell a kötet képanyagáról is. Kultuszokat tárgyaló munkákban az illusztrációk nem csupán díszítő funkciót töltenek be, hanem nagyban hozzájárulnak a szöveg értelmének gazdagításához, még ha az – mint Margócsy tanulmánykötete – elsősorban nyelvi-retorikai jelenségeket vizsgál is. Az égi és földi virágzás tükrének eredetileg képek nélkül, vagy más illusztrációkkal megjelent írásaiban elemzett nyelvi alakzatok, szóképek ikonográfiai párhuzamait bemutató gazdag – a Petőfi Irodalmi Múzeum gyűjteményéből válogatott – anyag elmélyíti és megerősíti a tanulmányok állításait, bemutatja az irodalmi kultusz nem szövegszerű megnyilvánulási módjait, utal a kultuszkutatás más – művészettörténeti, muzeológiai stb. – vetületeire.

A könyv végén – a legfontosabb köteteket és tanulmányokat kiemelő – rövid válogatott bibliográfia segíti eligazodni a kultuszkutatás iránt érdeklődő olvasót a diszciplína hatalmas szöveganyagában.

Margócsy István figyelmeztetését komolyan véve, amely szerint a kritikai/tudományos szövegek kezdő- és végpontján (a preambulumban és a konklúzió közlésekor) áll fenn leginkább a kultusz retorikájába való átcsúszás veszélye, ismét különösen óvatosan kell eljárnom. Annyi mindenesetre különösebb kockázat nélkül kijelenthető, hogy az Égi és földi virágzás tükre kötet, hatalmas példaanyagával, az irodalmi kultuszok számos megjelenési formáját bemutató, s ezek precíz elemzését nyújtó tanulmányaival a kultuszkutatással most ismerkedők számára remek bevezető lehet a diszciplína területére, s jól átgondolt szerkezetével azoknak is számos újdonsággal szolgálhat, akik a válogatásba felvett tanulmányokat már korábbról ismerték.

Dávidházi Péter: “Isten másodszülöttje”. A magyar Shakespeare-kultusz természetrajza, Gondolat, Bp., 1989.

Margócsy István: “A magyar irodalom kultikus megközelítései (Florilegium és kommentár)”, ItK, 1990/3. 288–312.

ItK, 1990/3. 341–359.

“Jöjjön el a te országod…”. Petőfi Sándor politikai utóéletének dokumentumaiból, Margócsy István (szerk.), Szabad Tér Kiadó, Bp., 1988.

ItK, 1990/3. 341.

Margócsy István: Petőfi Sándor. Kísérlet, Korona Kiadó, Bp., 1999.

Margócsy István: “Líra és klultusz”, 2000, 1989/7. 44–46.; Margócsy István: “Magyarok Mózese (Az 1859-es Kazinczy-ünnepélyek nyelvhasználatáról)”, 2000, 1997. november, 53–57.

Margócsy István: “Nagyon komoly játékok”, Pesti Szalon, Bp., 1996.; Margócsy István: Hajóvonták találkozása, Palatinus Kiadó, Bp., 2003.

Borbély Szilárd: “Az inverz Petőfi”, Alföld, 2001/6. 92.

Vö. Borbély Szilárd, i. m., 93.

Az irodalmi kultuszkutatás kézikönyve, Kijárat Kiadó, Bp., 2003. 320.

Milbacher Róbert: “Egy sikeres kísérlet tanulságairól és várható következményeiről”, Jelenkor, 2000/12. 1262.

Uo.

Margócsy István: “Magyar nyelv és/vagy irodalom”, in: Éhe a szónak? (Irodalom és irodalomtanítás az ezredvégen), Eötvös József Könyvkiadó, Bp., 1997. 71–81.

Uo. 81.

Margócsy István: “»névszón ige« – Vázlat az újabb magyar költészet két nagy poétikai tendenciájáról”, in: uő.: “Nagyon komoly játékok”, Pesti Szalon, Bp., 1996. 259–281.

Takács Ferenc: “Az ironikus kegyhely (A James Joyce Múzeum Dublinban)”, in: Tények és legendák, tárgyak és ereklyék, Kalla Zsuzsa (szerk.), PIM, [Bp.], [1994.] 187–196.

2000, 2004. május, 66–76.

Vö. Praznovszky Mihály: “A szellemdiadal ünnepei” (A magyar irodalom kultikus szokásrendje a XIX. század közepén), Mikszáth Kiadó, Bp., 1998. 49–76.; Dávidházi Péter: Egy nemzeti tudomány születése, Akadémiai Kiadó, Bp., 2004. 263–282.

Vö. Zakar Péter: “»Kossuth a magyarok Mózese« (Liberális egyháziak Kossuth-képe 1848/49-ben)”, Aetas, 2003/3–4. 87–108.; Deák Ágnes: “Deák a magyarok Mózese (Deák Ferenc és a kortárs utókor)”, Holmi, 2004/8. 935–946.