A költőnő második verseskötete igazi talány és labirintus a gyanútlan olvasó számára. Könnyű követni a dalszerű formákban íródott, olvasmányos és mindig helyi értékük szerint értelmezhető szövegeket. Első pillantásra élete romjain szomorgó, megbillent egyensúlyú, teremtett Lény keservei tűnnek szemünkbe. Átélhető és kulturált egy kötetnyire húzódó tűnődés, ahol a Nő lelkét és testét néha anatómiai, fiziológiai részletességgel kínálja (sőt áruba bocsátja), hogy aztán rájöhessünk, nem a költőnő naiv, hanem az olvasás és a befogadás mikéntje. “Az emberélet útjának felén”, hiszen Kiss Judit Ágnes harminchárom éves, ahogy József Attila is (a kötet szövetének legfeltűnőbb aranyszála, ami majd minden vers kárpitjából előtűnik) életének harmincharmadik évében lett öngyilkos, és persze krisztusi életkor, no meg a kötetben szintén kitüntetett szerepet játszó Dante is nagyjából ennyi idősen írta meg az Isteni színjátékot.

És itt már komoly szerkezeti, szerkesztési átgondolnivalók adódnak, hiszen Dante művében épp úgy, ahogy e kötetben rendkívül fontos szerepet játszik a kilences szám. A pokol körei a kötet ciklusainak számával, sőt majdnem mindig a ciklusban szereplő versek számával is megegyeznek. Van egy belső tartalomjegyzéke is a kötetnek: a Szétszaggatott szonettkoszorú egyes versei a ciklusok címét kapják. A kakukktojás maga a Szétszaggatott szonettkoszorú cikluscím, egyedül ez nem szerepel verscímként ebben a tartalomjegyzékben, helyette az Önmaga című szonett áll.

Rohanunk a tükörterembe, hiszen ezek szerint ott kell lennie a királynőnek, ott végre valami fontosat, lényegeset, egy élet bizonyítékát találjuk majd. De csalódnunk kell, ott is csak ide-oda vetülő, előre-hátra utalás jelzi, hogy bár kétségtelen járt itt valamikor a királynő, vannak ennek tárgyi bizonyítékai, de most a terem üres. Utunk következő állomása lehet a szerkezet szimmetriáját fürkészve az ötödik, a középső ciklus, ami egyetlen versből áll (Atlantisz). Az anyaméhben (vagy anya-óceánban) játszódó vers már közelebb visz minket egy talányhoz, megfogalmaz magából valami lényegest, ami azonban inkább elrejti, mint fölfedi a titkokat: “ha trapéz-létemről zuhantam volna, / az értelem hálóján fennakadt / mindig, ki éppen lenni kényszerültem…”, és: “ki nem / tartott meg ott, magam kezdetén?”

És a teremtett Lény nagyfokú önbizonytalansága, már-már fájdalmas, de poétikus kettészakadtsága sok-sok versében újra előtűnik. (Itt csak az a kérdés adódhat, hogy mért nem Gaia vagy Atlasz a vers címe, hiszen nem egy elsüllyedt világ szülte az életet, hanem a Földanya.)

De mozduljunk el innen, és próbáljuk szabadabban követni a versek megidézte-teremtette világ apróbb részleteit. Nagyszerű a kötet nyitó verse: “Hová hívtál el, Istenem? / Miféle különös szeánszra…” (Mimikri). Miért és mért pont ide tettél le, kérdez és perel Istenével, és alapvetően elégedetlen ezzel a teremtett világgal.

A bűnök nemcsak az Isteni színjátékhoz köthető emberi hitványságok sokaságára rímelnek, hanem a kötet egyik legszebb versében (Solveig) Ibsen Peer Gyntjével is. Az elcsábított és elhagyott Solveighez tér vissza Peer a darab végén. “Meg tudnád mondani hát: hol volt Peer Gynt egy hosszú életen át?” – kérdezi a megtérő hős az elhagyott leányt. De Solveig nem haragszik rá, ölébe fekteti a végórájához közeledő hajdani szerelmét, és a darab zárásaként elénekli Solveig dalát. A kötetben lévő vers a melankolikus visszaemlékezés gyöngyszeme, a rezignált szomorúságé, az eltűnt időé (hangulatában és verselésében nagyon rokon Kosztolányi Boldog szomorú dalával).

S itt már nagyobb dolgok is vannak, például az Eurüdiké című vers, amely szintén a hűtlen elhagyásról, a megcsalatásról szól. A vers Orpheusa visszamegy ugyan Eurüdikéért, de egy egészen más lantos ez, mint a mitológiáé, inkább egy tipikus mai macho: “Ki mindenki dalnoka voltál, / csak mellettem maradtál néma.” “Én meztelen voltam, amíg te / vasba burkolózva állig.”

A bűnök, kis emberi stiklik, csalások és tragikus következményekkel járó főbűnök változatos alakban jelen vannak az egész kötetben, amelynek íve az új üzenettől a nincs új üzenetig ciklusáig húzódik, a valóságban azonban a ciklusok címével ellentétben éppen fordított a helyzet. Az első két ciklus (új üzenet, Bolondistók) valójában kevés és szerény belső tartalommal bír. Itt a dalforma üresedése egészen a lakodalmas rockig terjed, ahogy a szerelem szellemi ujjakkal való felfestése olykor a legvadabb testiségbe csap át, olyan hirtelen kap az olvasó itt hideget-meleget: “Erdők, völgyek, szűk ligetek, / Már csak berúgni szeretek. / Aki iszik, nem nézi az, / Honnan jön szivére vigasz.” (Magyarnóta) És persze ennek a hangnak is van folytatása a súlyosabb mondandót hordozó versekben is, nem szűnnek meg visszalopakodni a legkülönfélébb helyzetekben, amiből aztán már értelmezési nehézségek adódhatnak.

A nőiség problémájának megjátszott vagy őszinte “botrányos”-tragikus versei jelentős szerepet kapnak ebben a kötetben is. Kissé feszengve ír erről a kritikus, mert a férfi, akárha egy agglegény pózában tetszelgő, hamufoltos mellényű honvédmenhely lakója, valami magánál magasabbrendűt és jobban összerakottat lát a Nőben. Ahol jár, a “Nagykörúton” a fiatal lányok mindig lelkileg ápoltak és bájtól nehezek, ritkán érezni ezt annyira, mint a költőnő kreálta Lényekben és szituációkban, hogy a baj már a spájzban van, a befőttek mögül leskel. Próbáljuk megérteni a kétségbeesés lényegét úgy, hogy ne foglalkozzunk olyasmivel, amihez nem értünk (női lélek, feminizmus, férfiak utáni brutális vágyakozás). A kevésbé sikerült ősi, archaikus nyelvezetű sirató énekek is arra figyelmeztetnek, hogy itt egy nagyobb, filozófiai méretű hiányról van szó, úgyszólván a nőiség természetes állapotától való megfosztódás fájdalma az, ami az egész kötet leglényegi mondandóját hordozhatja. Tekintsünk hát mélyebben az undok kis dalocskák mögé úgy, hogy szemérmesen nem vájkálunk a teremtett Lény nyitott sebeiben.

Gondoljunk Atlaszra, akinek az volt a dolga, hogy a Földet tartsa, évmilliókon keresztül tisztességgel ellátta feladatát. Hóban és fagyban, villámok csapásától sújtva még csak az orrát sem vakarhatta meg, ha szúnyogok molesztálták, vagy vulkánok bűze csípte szemét. Hol vidáman, hol isteni depresszióban tette dolgát. De amikor az ember gondolatja szárnyalni kezdett, és hajóval körbejárni tudta már a golyóbist, az Isten gondolt egyet (a nyilvánvaló lelepleződést elkerülendő), és azt találta ki, hogy Atlasz hagyjon föl eme nehéz mesterséggel, mert a Föld már megáll, amíg kell, Atlasz eddig felgyülemlett erőlködésétől is. (Atlasz ezek szerint előre erőlködött!?) Az Isten már csak ilyen, olyat is gondol, ami az emberi gondolkodás számára egyáltalán nem logikus.

Atlasz azonban csak annyit értett ebből, hogy egyik napról a másikra munka nélkül maradt, és amit eddig ereje minden megfeszítésével tartott, az most magától is áll. Félreült pihenni, de rútul becsapottnak gondolta magát, mert úgy érezte, minden hősi helytállása előre és hátra elértelmetlenedett. “Most itt vagyok, nem kérdezek már / semmit, ami a múltról szólna, / elvégzem mindazt, amit rám bíztál.” (Mimikri) A Föld meg, mintha csak őt gúnyolná, vidáman forgott és kerengett tovább.

Nem ilyen lény-e Kiss Judit Ágnes kötetének alanyi hangja? Földgömb nélküli Atlasz, aki hiába sír, toporzékol, jajgat (kicsit hisztéria, de volt már sok férfi-hisztéria is), és énekel minderről: már nem tarthatja a Földet, valami lényeges dolog, életének sine qua non-ja elérhetetlenné vált, nem vették fel a kedvenc szerepét a színház repertoárjába.

És csak ezen a maradványnyelven beszélhet (“Már csak a közhely zúg körülöttünk”, Tavaszi dal), ezen az idült nyelven, mert ez jutott neki, ez az elkopott, silány, sekélyes, de még így is képes utánozni a fájdalmat, valamit visszaadani a lélek legbelső tapasztalatából, hogy éretlen a világra, és ez a feladatától megfosztott ember tragikuma. (KMK, Ballada a tűnt szeretőkről, ÜK.)

Számomra úgy tűnik, Kiss Judit Ágnes ezekben a versekben még nem olyan érett költő, mint amilyen bátor nő. Itt még a virtuóz dolgokban is túl sok a közhely.

Saját mitológiát gyárt: Istenek, József Attilák, és különböző állagú fallosszal rendelkező férfiak állnak a szárazmalom tekerő rúdjánál. Az egész tehát egy izgalmas regény (a női test és lélek ennek színpada, de legtöbbször persze a fekvő női test), néhol megrázó a pszichobiológiája, a szenvedélytörténete, de ha tüzetesebben megnézzük a verseket, bizony sok-sok feledhető részlet is akad.

Ha őszinte a hang, még bántóbban hallik ki a közhely: “Vigyél túl a partra, / Öröktől ott lakom, / Fogaid közt tartva, / Révészem, csillagom.” (Csillagom, révészem) Ha nem lenne nyilvánvaló a Nagy László-i kép emléke, akkor is kevés; “lassan a legvadabb fájdalom is / emlékké vénül” (E/2). De azt is megtudhatjuk, hogyan kerül a költőnő a vers lábához, fekvő helyzetbe (ami önmagában is egy új és érdekes pozitúra): “Mint áramütéskor görcsbe a test, / úgy rándul a vers ritmusba, rímbe, / vele rándulok én is, rázuhanok, / lábánál fekszem kiterítve.” (ECT) És még sorolhatnánk…

A kötet legsikerültebb része a nincs új üzenet. Egy igazi élményszerű remekmű nyitja, a hulladék, amiben hangot talál, hogy végre az írás belső, mély és leküzdhetetlen kényszerével szembenézzen: “pár vacak vers és egy-két rossz kamaty, / úgy hamvad el, hogy nem is vet lobot (…) s belőle újraöntheted magad…” Ebben a ciklusban egybekapcsolódik a sok motívum, ami szétszórva, rejtetten eddig is jelen volt. A Pokol gomolygó ködszerű áthatolhatatlansága éppúgy lehet Ibsen remekének ködlepte tája is, ahogy a szerpentin József Attila kedves képe volt a vers egyre emelkedő, ismétlődő, új horizontokat nyitó teljességéről: “Még nem tudom, hogy hová is jutottam. / Hegyi szerpentin vezet a tetőre, / vagy tébolyult vagyok, ki körbe-körbe / járva halálig hiszi, jó úton van?” (Kihagyott monológok) Mindez a záróversben, az ókori drámák kórusának Parodoszában ötvöződik egyetlen képbe. Pokol, szakadék, folyó, Styx egyként lehet már, ami a beszélő előtt tátong, aminek a partjáig jutottunk. Hogy mennyire parádésan intellektuális és mélyen magában időző tud lenni, azt a Függőhíd és az Álmatlan összefüggései teszik nyilvánvalóvá. A mélység fölött “Ott a híd, de hiába építetted, / senki nincs, aki járni tudna rajta, / s tétován lengő szavad elrohadva / hullik a mélybe.” “Üresen leng a gyász: esti hinta” – folytatja a gondolatot a másik versben, s ez a kettő olyasféle dolgot sugall, ami nagyon is egyszerű, és mégis talán a kötet legnagyszerűbb pillanata. Csak a leírt szó képes, akár a játéktéren mozgatója nélkül maradt, még lengő, de már üres hinta, a Lényt átvinni azon a szakadékon, ami a földön tett összes nyomaink és gondolataink megsemmisítésére hivatott.

A kötetben található az említett gyönyörűségeken túl is néhány igazán szép vers (ráolvasás, ketrec, Ronda capriccioso, XX, Sztenderd), ahol jól hallhatóak egy tisztább és drámaibb hangnak az akkordjai, a távolságtartásnak olyan önfegyelemmel párosuló csírái, amikor az első látványos képtől nem csúszik vissza a már ezerszer megénekelt triviálisba. Biztató az is, hogy a tragikai hangnak már öniróniája is van, s hogy formailag, képileg néhol távolodni látszik a vállalt nagy elődtől, József Attilától.

Hogy ez mire lesz elég, még nem tudhatjuk. Valami olyasmi közhelyes dolog juthat az olvasó eszébe, vajh Kiss Judit Ágnes keresztül tudja-e majd hazudni magát az igazságig, vagy megreked a kis sikerekben, szűk körökben tenyésző, öntetszelgő feminista bátorságnál.

És valamiért mélyen nagyon drukkolunk neki, mert azt a nem kevés nagyon őszinte sort csak ő tudta adni nekünk: “Mi lehet védtelenebb egy nő hüvelyénél? (…) odalenn az a mély alagút titkokat őriz, (…) S a méh, ami életet adhat, hallgat, hallgat, akár a halottak.” (X X.)