„Ki vagyok én? Mindenki. – Hol lakom én?

Minden emberben, ezerféle alakban."

(Weöres Sándor: Bolond Istók)

Weöres Sándor költészetére folyton rá kell csodálkoznunk, mióta csak legelső varázsigéit meghallottuk az óvodában. A gyerekember még úgy ismerkedik meg Weöres verseivel, énekelhető-mondható rigmusaival, hogy a szerző neve jóval később, tíz-húsz év távlatából, az olvasás periódusában tudatosul csak. (WS legjobb sorai számomra azóta sem halványultak, de most, amikor a lányom mondogatja – hihetetlen gyorsasággal tanulva meg – verseit, kénytelen vagyok ismételten rácsodálkozni költői zsenialitására.) Később, felnőtt korban ismét rádöbben az ember, mennyire „eleven áram"-ként hatnak Weöres versei: ma is, ennyi idő elteltével – ami igazán a művészi érték próbája –, „megrázkódik az ösztön, érzelem, ész, képzelet, szellem, az egész lény" (miként a szerző ezt el is várja A vers születésétől). Közhely, hogy Weöres valóban zseni volt, ám ez a „tudás" mára inkább elfelejtett és megkopott evidenciának tűnik, hiszen az óvodán kívül nemigen esik szó manapság Weöres Sándor költészetéről. Ez egyrészt talán annak az ismert jelenségnek is köszönhető, hogy bizonyos időszakokban talán túl sokat és túl didaktikusan emlegették és bizonygatták zsenialitását, ami végül mindig kivált valamiféle ellenreakciót a kortársi-irodalmi közösségből (gondolom, elég itt az egyik legutolsó, a hetvenes évekbeli Szilágyi Ákos-féle pamfletre utalni). Weöres nemrég megjelent (majd az özvegy által viharos körülmények között visszavonatott) levelezésgyűjteménye nem volt ugyan revelatív hatású felfedezés, hiszen a levelezés nagy része már olvasható volt a legkülönfélébb gyűjteményekben, folyóiratokban és kézirattárakban, ugyanakkor hiányzott ez a gyűjteményes változat, amelyet akár önéletrajzi regényként is végig lehet olvasni ebben a formájában (a pikánsabb, izgalmasabb témát kedvelők is találhatnak csemegét, Babitsnak például, meglepő módon, a szakmai problémáin kívül beszámol arról is, hogyan vesztette el a „szüzességét"). E levelezésgyűjtemény egészében visszaigazolja azt a feltételezést, hogy WS próteusziként emlegetett költészete már a 20. század első felében sem volt könnyen bepasszítható a megszokott-kialakított trendbe. Hiába látszik levelezése alapján is egyértelműnek – a verseiből már ismert („Szememnek Ady adott új mezőt, / Babits tanított ízére a dalnak / és Kosztolányi, hogy meg ne hajoljak / ezt-azt kivánó kordivat előtt") – fő mesterek névsora, Weöres először is mesterei hangját tanulja meg, formatudását sajátítja el tökéletes módon, hogy később mindazt, ami számára e mesteri tudásból stíluselemként használható, szervesen beépítse saját költészetébe, és – a negyvenes évekre – jól felismerhető, igen magas színvonalú költői világgá emelje. („Mert a géniusz sugalmára / figyel és szóvá megformálja: / rögös lényét elviselem / estig, / de mindörökre nem.") A Weöres-levelekből kiolvashatóak szerzőjük irányultságai, tapogatózásai, tájékozódásai, melyek konkrétan is dokumentálják az őt ért hatásokat. Ám WS művészetével szemben hihetetlen óvatosságra van szükség, csupán felületes olvasóként emelhetünk ki egy-egy konkrét nevet vagy irányzatot, valamilyen stílust vagy gondolatiságot – hatását felismerve – egy-egy vers kapcsán. Weöres ugyanis kísérletező szellemű alkotóként, a szavak alkimistájaként valóban Próteuszként váltogatta – a versformák mellett – megjelenési alakjait (Tandori Dezső is figyelmeztet, hogy ezek a hasonulások, átalakulások sohasem „szerepjátszások"), zavarba hozva, elbizonytalanítva egyúttal leghívebb pártfogóit is, hogy „ki beszél" és „honnan". Személyiségének versbeli tettenérhetetlensége és infantilis-játékos hajlama miatt – melyek olyan örök érvényű korai darabok keletkezését idézték elő, mint a Háromrészes ének, a Dalok Na Conxy Pan-ból, a Rongyszőnyeg vagy Az éjszaka csodái – az éncentrikus magyar irodalomban, enyhén szólva, rendhagyó jelenségnek számított és számít ma is. Hiába került be meglepően fiatalon a Nyugat köreibe (és hiába publikált ott a statisztikák szerint szinte legtöbbet), már egészen korai dolgait is – a biztatások és elismerések ellenére – némi bizonytalan bizalmatlanság fogadta. (Ahogy Babits is írta már az első kötet kapcsán: „Weörestől még kiszámíthatatlan meglepetéseket várhatunk" – az általam kurzivált jelző aggályokra enged következtetni…) Nyilván nem alaptalanul, hiszen elég ijesztően – és furcsán – hathatott Weöres ígérete az én-reflexív első Nyugat-nemzedék szemében, hogy rímbe ránt majd tücsköt, bogarat. Akármilyen simának és szerencsésnek is mondható – a tények ismeretében, kívülről (és utólag) – Weöres indulása, majd kibontakozása, a hagyományos folyóiratstruktúrákból folyton kilógott a WS-lóláb. Egyedül pécsi tartózkodása, egyetemi évei jelentették számára a független próbálkozások idejét – a szellemi társak közelségét (Halasy-Nagy József, Várkonyi Nándor, Fülep Lajos, Zalai Béla) és a kortársak jelenlétét (Tatay Sándor, Takáts Gyula, Csorba Győző stb.). Pécs tehát olyan alkotói műhelyt jelentett WS számára, ahol korlátok nélkül valósíthatta meg saját elképzeléseit, kipróbálhatta magát irodalomszervezőként, kamatoztathatta remek kapcsolatteremtő képességét a különböző folyóiratok, nemzedéki antológiák szervezőjeként is. E felszabadító lehetőségek és a termékenyítő felszabadulás meghozta eredményét, Weöres kiadhatta első köteteit, ezáltal megteremtve a lehetőséget, hogy a dicséretek mellett az őt eztán folytonosan érő bírálatok is megszülethessenek. Felszínre emelve tehát a problémát, melyet újra és újra felhoznak majd a költő egész életén keresztül, hol vádként, hol jóindulatú kritikaként tüntetve fel. Kenyeres Zoltán fogalmazza meg monográfiájában legegyszerűbben és talán legpontosabban is ennek mibenlétét a fiatal Weöres kapcsán: „…hittel vállalta a nem politizálás politikailag is sokkoló hatását. Irodalomszemlélete, ízlése már a kezdettől eltért az uralkodó nemzeti klasszicizmustól."

A magyar irodalomnak rendre megvannak a rendhagyó, renitens alakjai, akikkel – egy-két divathullámon túl – nemigen tud mit kezdeni. Egy ilyen hullám felkapta mostanában – örvendetes módon – Szentkuthy Miklóst is, de ki tudja, meddig tart, s hol dobja őt partra. (Franciaországi sikereit is mintha kicsit szégyellnénk.) Füst Milánt például csupán mint esztétát, egyetemi előadót érték valódi sikerek… Weöresnek pedig a nyolcvanas években látszott utóreneszánsza lenni, azóta nem kapta fel újabb hullám, pedig a többieknél jóval populárisabb, noha hasonló terjedelmű életművet hagyott ránk. Mindez semmiképpen nem szemrehányás (kinek is?), csupán Weöres helyzetét végiggondolva óhatatlanul szembe kell néznünk a rendhagyó, sokrétű életművek feldolgozásának problematikájával. És azzal, hogy már a negyvenes években is ugyanazért támadták Weörest, mint amit még a nyolcvanas években is a fejére olvasnak majd. WS pedig őszintének tűnik, mikor – még egészen fiatalon – legyint minderre:

Utólag – több mint fél évszázad távlatából – jól látszik, önironikus jóslata bevált, nem csak a kortársai gondolták így. Időközben életműve lezárult, s megkerülhetetlenné vált, pontosabban igen nehéz körbejárni, nemcsak a terjedelmi okok és a színvonalát tekintve erős ingadozások, hanem a sokféle irányultság, stílusréteg miatt is. A számtalan korabeli értelmezés, a több – még WS életében megjelent – monográfia ellenére ma is Weöres egyedisége, folytathatatlansága jelenti a legfőbb problémát, a minden szempontból kiemelkedő, de rendhagyó életmű. És ilyenkor az irodalomtörténet-írás mindig nehéz helyzetben van, új szempontok alapján kéne értelmeznie, elhelyeznie a magyar irodalom összefüggésrendszerében. Weöresnek sajnos nincsenek mai, számára kanonizációt kivívó értelmezői. (Schein Gábor kitűnő kis könyvecskéje, hűen az Elektra Kiadóház „Élet-kép sorozat" eddigi törekvéseihez, Weöres portréját életszerűvé, olvashatóvá teszi ugyan, de valójában inkább csak segédtankönyvnek tekinthető a középiskolások számára, bármennyire élvezetes is.) E kétkötetes levelezésgyűjtemény megjelenése például jó alkalmat teremthetett volna WS életművének újraértelmezésére…

E levelezésgyűjteményből, pontosabban Weöres Sándor levélválaszaiból (mert sajnos csak ezek találhatóak itt) az életműből kevésbé kikövetkeztethető kapcsolatok-viszonyok, a művek konkrét és elméleti háttere is remekül kiolvasható. A kordokumentáción túl a fiatal, pályakezdő költőt emberi oldaláról is megismerhetjük valamennyire a szellemi-szakmai-baráti dialógusok közben. (Idősebb korában sok interjút adott, így akkori gondolatait-érzéseit viszonylag jól ismerjük.) A leveleiből feltűnő választott mestereivel szembeni alázata, mely mindig őszinte, ám soha nem megalázkodó viszonyt sejtet. Bámulatos ugyanakkor az a diplomáciai készség, ahogy a tizen-huszonéves költő elfogadtatta magát a korszak szellemóriásaival, akik – nem éppen mellesleg – egymást sem nagyon respektálták. Levelei akár útmutatásként is értelmezhetőek a költészete felé, egyfajta bevezetésként, illetve az őt ért hatások sokrétűségének dokumentumaiként. Nemcsak a Kodállyal megbeszélt ritmikai problémák, a Babitsékkal megkonzultált poétikai tervek, a Fülepnek, Hamvasnak vázolt tematikák és elképzelések adalékok mind-mind Weöres próteuszi alakváltó kényszeréhez, hanem a hivatkozások-utalások is az őt foglalkoztató személyekre, művekre.

Weöres korábban leszögezett folytathatatlansága azt is jelenti, hogy követhetetlen. Fontos ezt kiemelni, mivel a „Vezess vagy kövess!" ősrégi elve alapján ez is WS tanítványi aspektusát hangsúlyozza, mint ahogy ő maga erre törekedett egész élet(műv)én keresztül. Hamvas Béla híressé vált Medúza-kritikájában (1944) ugyanezt hangsúlyozta, bár látszólag elmarasztalta a költőt amiatt, hogy szerinte túl hamar lépett a nyilvánosság elé, s nem keresett magának „Mestert". WS leveleiből azonban kiderül, hogy igen nagy intenzitással kereste Mesterét, sőt a legkiválóbbakból állította össze magának a Hamvas által hiányolt, Egyetlen, Igazi, Idealizált Mester alakját. Ettől függetlenül mindegyik „rész"-Mesterét megtisztelte azzal, hogy „Kedves Mesterem"-nek szólította, így Kosztolányit, Babitsot, Kodályt, Füst Milánt és Hamvast. Míg azonban Hamvas kizárólag szellemi (metafizikai szintű) vezetőre gondolt a Mester kapcsán, addig Weöres számára ez jóval tágabb kategóriát jelentett. Weöres és Hamvas vonzódása teljesen érthető, egyazon irányba tartottak (a Teljesség felé [sic!]), egyikük a filozófia, másikuk a költészet területét tartva ehhez megfelelő terepnek. Hamvas gondolkodásmódja azonban inkább katalizátornak tekinthető Weöres versvilágának kiteljesedése szempontjából. Pillanatnyi elragadtatottságát mégis érdemes illusztrálni egy Kenyeres Imrének (a Diárium szerkesztőjeként ő íratott Hamvassal a Medúza-kötetről) szóló levél részletével: „Szerintem Hamvas kritikája zseniális; roppantul örültem neki, főként azért, mert rengeteget tanultam belőle. Pompás úgy is, mint kritika; de főként pompás mint esztétikai manifesztum. (…) rámutat arra, amit a mostani lírikusok néhánya tapogatózva keres: hogy a mai költészet szükségszerűen csakis orpheusi lehet…" A levél egésze jelzi, hogy WS nem a dicséretnek örül Hamvas írásában, hanem saját addigi törekvéseinek visszaigazolását olvassa ki belőle. (Hamvas ellenben egészen a haláláig Weöresben látta a potenciális tanítványt, s mivel ez a szándéka kudarcba fulladt, nem fogadott egyetlen tanítványt sem maga mellé…) Visszatérve a Medúza-kritika hatására, Weöres kinyilvánította rokonszenvét Hamvas gondolkodásával, ugyanis a következő könyv, A teljesség felé ajánlásában deklarálta: „Hamvas Bélának, mesteremnek köszönöm, hogy megírhattam ezt a könyvet…" A Mester reakcióját szintén ismerjük, ismét értő kritikát közölt a neki dedikált kötetről, kitérve a helyzet furcsaságára és helyeselve Weöres költői törekvéseinek (ami ugyan itt éppen próza, híján a legjobb weöresi erényeknek, ritmusnak, rímnek) új irányvonalát, sőt egy további verseskötetről (A fogak tornáca) is értekezve biztosította tanítványát szellemi támogatásáról és a helyes útról. A kortársi kritika azonban ellenségesen és értetlenül viszonyult A teljesség felé prózai kísérletéhez, közhelyszerűséggel vádolva. (A művet fél évszázaddal első megjelenése után ismét kiadták önálló kötetként, de tényleges rehabilitációja vagy újrafelfedezése már a hetvenes évektől elkezdődött – WS hatvanéves jubileuma környékén. Bata Imre ellenben még e levélgyűjtemény utószavában is fontosnak tartja megvédeni Weörest a hajdani kritikákkal szemben…)

A teljesség felé megjelenése utáni években, tehát közvetlenül a háború után, a Hamvasét kivéve egyetlen értő (pozitív) elemzés jelent csak meg Weöresről, mégpedig Szentkuthy Miklós tollából. Szentkuthy alapos és pontos tanulmánya abszolút elismerőleg szól a Weöres-művekről általában, s az egész életmű azóta is érvényes ismérveit már 1947-ben megfogalmazza. Szentkuthy szerint WS „rendkívüli jelentőségű" műveiből kiderül, hogy a szürrealizmus és a realizmus nemhogy ellentétei, hanem kiegészítői egymásnak, hogy a „gyermeki" szeretet és a „pisztrángvillódzású, fölényes" humor süt át sorain, s hogy „Weöres műve is [a] születő magyar népmese és [a] legrafináltabb nyugati ’doctus’-költészet naivan tiszta összeolvadása" stb. Szentkuthy burkolt rosszallása jól érzékelhető azért a tanulmányból, szerinte A teljesség felé elhibázott, didaktikus-közhelyes volta miatt valójában Hamvas hibáztatható. Egy 1943-ban Várkonyi Nándornak írott Weöres-levél részlete talán ezt a radikálisan bekövetkezett változást magyarázza: „Eddig azért volt nálam a tartalom mindig satnyább a formánál, mert valahogy visszásnak éreztem, hogy versben mondjam el azt, amit prózában is elmondhatnék. Így aztán a forma lett a fő, és a tartalom csak mint a forma szőlőkarója szerepelt." Amit ebben a levélben a forma elsődlegessége kapcsán elmond, ez az auditív formakészség jelentette mindig is a Weöres-versek erősségét, a ritmika és a nyelv maximális összhangját. Ezzel szemben Hamvas mintha – önkéntelenül is – a mondanivaló, a prózaiság, a gondolatiság felé terelte volna Weöres figyelmét. Hamvas ominózus Medúza-kritikájában követendő példaként állította WS elé Rabindranath Tagore Fireflies (Szentjánosbogarak) című, szútra-stílusban megvalósított prózaversciklusát. (Beszédes tény az is, Hamvas abban az időszakban állította össze bölcseleti kézikönyvét, az Anthologia humanát. Az pedig felettébb furcsa, hogy Márai nagyon hasonló jellegű – akkoriban egymás után megjelent – prózaversköteteit egyetlen kritikus sem említi párhuzamként, még a Füves könyvet sem.) A végeredményt (a kötetet) tekintve úgy tűnik, az akkori tanítvány el is fogadta a mesteri útmutatást. A legtöbb kritika mégis egy Hamvason átszűrt Lao-cét citál elő hivatkozási alapként. WS azonban már jóval korábban, egészen fiatalon, tizenévesként olvasta és tanulmányozta a taoista mester művét. „Lao-cét fölakasztottuk anyám ágya fölé, Szűz Mária, Jézus és Szent József mellé" – írja Várkonyinak a tőle kapott kép kapcsán, 1934-ben. Egészséges humorával már akkor negligálta az áhítat dogmatikus szerepét, ugyanakkor mégis jelezte tiszteletét: „Ha a túlvilágon is így összekerülhetnének négyen, úgy hiszem, egész kellemesen elszórakoznának, bridge-ezéssel, vagy beszélgetéssel." (E levélrészlet ismeretében nyilván nem tűnik véletlennek az első kötet, a Hideg van Lao-ce-mottója, amely bármelyik későbbi Weöres-kötet előtt is állhatott volna a jelenségek világán túlmutató szándékával…) A tartalom megtalálását hirdető, Várkonyinak írt levél után paradoxnak – vagy csak A vers születése ismétlésének – tűnik, amit Weöres A teljesség-kötetben kisprózában is elmond A versről: „Olvass verseket oly nyelveken is, amelyeket nem értesz. (…) Jelentésükkel ne törődj (…) Így megismered a nyelvek zenéjét, s az alkotó-lelkek belső zenéjét. S eljuthatsz oda, hogy anyanyelved szövegeit is olvasni tudod a tartalomtól függetlenül is; a vers belső, igazi szépségét, testtelen táncát csak így élheted át." Ez a sokszor idézett gondolat azonban egy igen hosszú, a költészettel és a költészetről folytatott meditáció lecsapódása aforisztikus formában. A tizenkilenc éves Weöres Sándor már ilyeneket írt Mesterének, Kosztolányinak: „Azt gondolom, hogy minden költészet belső ellentmondásból születik, és a vers nem más, mint e két ellentétes elem, a pozitív és negatív ideiglenes kiegyenlítődése, akárcsak az elektromos kisülés – ennélfogva egy költészet lelki-arcát csak vibráló és ellentmondó mozaikdarabokból tudom összerakni." WS félelmetesen sokat tud a versről (mindent), a költészetről, amikor doktori értekezésként ezt a témát választ(hat)ja. 1939-ben elkészült meditációjával és vallomásával A vers születéséről, 25 évesen, amihez fogható elméleti és gyakorlati útmutatást korábban is talán csak Arany János tudott adni. A már évekkel korábban felmerülő töredékes gondolatok-vallomások a költészetről a levelekben rendre megtalálhatóak, s a disszertációban, A vers születésében válnak teljessé. De a levelekből is egyértelműen kiderül, hogy WS számára a forma volt a legnagyobb kihívás, mintha tényleg halálosan komolyan vette volna Kosztolányi levélbeli tanácsát, melyben azt írja neki: „Faragd a matériát. Csak így jöhetünk rá, hogy mit akarunk, nem gondolkozással." E hatástörténet a versek esetében egyértelműen nyomon követhető, de Weöres leveleiben, nyilatkozataiban is gyakorta feltűnik önmagyarázatként. A levelek olvasása rávilágíthat arra is, hogy e „személytelennek" titulált költészet művelőjében egyáltalán nem biztos, hogy kizárólag a taoizmus vagy a teozófia tanulmányozása nyomán alakult ki ez a szokatlan, „keleties" nézőpont. Füst Milán költészetét például azért csodálja, azért tartja őt (is) Mesterének, mert „az ‘én’ helyett megint az egyetemest hangsúlyozza, meg a személyt nem centrumnak, hanem a mindenség egységes áramában fölvillanó részecskének tekinti". Ami pedig számára ebből a sokféle alapállásból – akkor – fontos volt, kiszűrhető és megtanulható, azt így foglalja össze értekező prózájában: „Az egyéniség nem elhatározott karlendítések sorozata, nem önmagunk jellegzetessé csonkítása, hanem átlagfölötti többlet, rendkívüli szellemi terrénumokra eljutás, szellemi szabadmozgás. Shakespeare és Goethe az egyéniségek, akik mindenkitől tanultak és mindenkihez hasonlítanak, nem pedig Hazafi Verai János, aki nem hasonlít senkire."

Weöres éppen egyik legfontosabb Mesterével szemben fogalmazza meg legtisztábban ars poeticáját. Hamvas Béla és Kemény Katalin Forradalom a művészetben című közös könyve kapcsán írja meg észrevételeit levelében a gyakorló művész szemszögéből az elméleti megközelítésekkel szemben: „Csak egyet hiányolok benne: bármelyik művészetet tisztán spirituális szempontból nézed, nem pedig ’mesterségbeli’ szempontból. A képekben azt vizsgálod, hogy általuk milyenfajta lelki elementumot sugároznak; s alig beszélsz önmagukban-véve színekről és formákról és vonalakról. Pedig úgy sejtem, hogy az a lelki elem, mely szín, forma, vonal által megnyilvánul: másodlagos ahhoz képest, amit az a szín, forma, vonal önmagában-véve jelent. A kép igazi valósága nem az, ami ’benne rejlik’, hanem az, ami ’ő maga’." (Vas István egyik kötetéről jó néhány évvel korábban, 1939-ben hasonló kritikát mondott, miszerint nem az érzelmeit írja le, hanem reflexiókat, az azokról szóló gondolatait.) Weörest azonban több kritikusa is támadta, ugyanezt az idealizáltságot bírálva műveiben. A Medúza-kötet kapcsán kialakuló vita egyik fő érve is ez volt, meg hogy Weöres adjon számot „művészetének reális emberi tartásáról". Kardos László egy kritika kapcsán 1946-ban megírja, hogy kérésükre Weöres felolvasta egyik új versét, amelyet a hallgatóság (Illyés, Kassák, Keresztury stb.) érthetetlennek tartott. Weöres erre sorról sorra elmagyarázta nekik a verset, amit Kardos így nyugtázott: „Oly átjártan, oly végleges meggyőződöttséggel, olyan sugárzó hittel mutogatta a szavak titkait, hogy – a csalódottságon túl – valósággal megrendített. De el kellett gondolkodnom azon, nem jutott-e zsákutcába az a művészet, amely nemcsak tömegekhez, hanem íme, kiválasztottakhoz se szól, költészet-e a szónak akár legmodernebb értelmében az az alkotás, amelynek egyetlen értője maga a költő." A sorsangyalok című versről van szó, melynek elemzését épp e vita kapcsán kénytelen volt leírni Fülep Lajosnak is, így az elemzés a levelezésgyűjteményben hosszú oldalakon keresztül, versszakról versszakra nyomon követhető a nyelvi megformálás mikéntjétől a háttértartalomig. Weöres tehát tisztában van azzal, amit csinál: „…tudom azt, hogy ha kísérletem nyaktörő, csak az én nyakam törik ki; s ha kísérletem eredményes, ez az eredmény mindenkié" – írja Fülepnek. „Hogy a vers tartalma, a sorshatalmakról való tanítás hogyan bújt bele az értelmetlen sorokba, s hogyan vált az egész vers gerincévé: ezt nem tudom. Ez a művészet csodája, hogy az ember sokkal nagyobbat szarik, mint amekkora a seggén kifér. A művészet nyilván nem evilágról való; az elemzés csak addig a kapuig tudja nyomon kísérni, ahol az ismeretlen kezdődik." A sorsangyalok példája és az egész hosszú, magyarázó levél feltárja, rámutat és jelzi, hogy a weöresi versvilág, az egyes darabok az anyagkezeléstől a témaválasztásokig igen sok rétegből, nagyon bonyolultan épülnek fel, melyet kívülről, kritikusként rekonstruálni szinte lehetetlen. Nyughatatlan kísérletező szelleméből – amely nem az avantgárd romboló szellemiségéből fakad, hanem a hagyományokhoz való kötődés szintetizálódik újító szándékaival – számos olyan mű született, amelyre ma joggal vagyunk büszkék mint „nemzeti örökségünk" alappilléreire. (A felsorolás persze veszélyes – és elég hosszú – lenne, s nyilván kimaradna jó néhány cím…) Az idő tájt azonban a weöresi kísérletezés egyéb darabjai (Táncdal, Örvény) hasonló vitákat-megütközéseket keltettek. Talán az őt negligálni kívánó vitapartnereknek szánt gesztusként is felfogható, hogy 1946-ban három kötete is megjelent, bár ettől függetlenül – ezután – Weörest tényleg sikerült az irodalmi élet, a „pálya" szélére szorítani, s tíz évig – a nyilvánosság előtt – elhallgatni/elhallgattatni. A társadalmi (politikai) realitásérzék hiánya csaknem a rendszerváltozásig követi (üldözi) majd Weöres Sándor műveit vádként és kritikaként. A Weöres-életművet valóban az apolitikusság jellemzi, de társadalmi érzéketlenséggel egyáltalán nem lehet vádolni, s ez nem csak a nagy verseiből derül ki egyértelműen (A reménytelenség könyve, XX. századi freskó, Háborús jegyzetek, A szörnyeteg koporsója, Majomország stb.), hanem levelezéséből is pontosan kirajzolódik WS szociálisan igen érzékeny emberi tartása. E vádak gyökere valójában Weöresnek a kezdetektől meglévő személyiségmentes (-ellenes) lírai törekvéseiben keresendő, melyekben szívesebben választotta a mítoszok újraírását vagy a játékos, hangzásalapú szókombinatorikát, a halandzsaverset, mint az alapvetően énközpontú magyar irodalmi hagyomány meglévő módszereit. (Bár a harmincas évek közepén, a nemzedéki antológia idején Babitsék, az „öregek" éppen a radikalitást, a kísérletező újat keresést hiányolták a „harmadik nemzedék" költészetéből. Természetesen a politikára szűkítve…)

Weöres igazi tanítvány, megtanult mindent a mestereitől, amit érdemesnek vélt. Valószínűleg tisztában volt vele, hogy abban a korban, amelyben él, (már) nincsenek mesterek. Találhatóak azonban olyan emberek, akiktől rengeteget lehet tanulni, szakmailag-szellemileg, akiket tudatosan és nagyon jó érzékkel választott ki. Apakomplexusa nemcsak mesterfüggőségéből és mesterkereséséből derül ki egyértelműen, leveleiben egészen konkrétan ír is arról, hogy gyerekkorában és fiatalemberként folyton menekült otthonról, az apja elől, aki nem értette és nem értékelte, katonát, gazdálkodót szeretett volna fiából nevelni. (Bata Imre kitűnő érzékkel állítja e komplexust a levelezések fókuszába.) Ellentétben édesanyjával, aki már első próbálkozásait is támogatta, versesköteteket adott fia kezébe, előadásokra vitte el s családi összeköttetéseit felhasználva beprotezsálta Babitshoz. (Weöres nagyon szorosan kötődött édesanyjához, amit számos igen nagy vers is bizonyít, apjával való konfliktusos viszonya viszont csak a levelekből derül ki…) Innen olvasva talán érthetőbb a WS verseiben állandóan jelen lévő matriarchális szemlélet, a nő, az anya pozitív szerepe is, és talán nem is olyan furcsák és érthetetlenek a fiatal Weöres diákos nagyotmondásai, ahogy egy kamaszodó gyerek szeretné apja csodálatát kivívni: „Tervezem ezenkívül, hogy majd lefordítom a Faustot, egyelőre csak 6 sor van meg, az se végleges." (A megdöbbenőket persze e levél jegyzetei megnyugtathatják, tizenéves korában Weöres nem fordította le a Faustot. Sőt később se.) Elképzelhető, hogy haláláig meglévő gyerekes infantilizmusa és hihetetlen munkabírása, maximalizmusa is ebből a bizonyításkényszerből ered, Mestereihez való kötődései pedig ösztönös apakeresések, olyan apá(k)é, akik elfogadják, elismerik őt (szellemi értelemben) fiuknak. (Ezt azonban pszichológusoknak kellene megvizsgálniuk az életmű és a háttérinformációk kapcsán.) Talán az alkati sajátságok mellett ez is közrejátszott az örök tanítványi pozíció következetes megtartásában, a személytelen költői szemlélet kialakulásában és megőrzésében. Tény, hogy soha nem óhajtott mesteri pózban tündökölni, és minden körülmények között vállalta esendőségét. Ezért is furcsa Hamvassal való kapcsolatának váratlan megszakadása. (Ha azonban apakomplexusát komolyan vesszük, tekinthetjük szükségszerű „apagyilkosságnak" is.) Persze, ma már nem lehet pontosan tudni, mi is történt valójában. A levelekből erre nem derül fény. (1947-es utolsó levele, vagyis távirata esküvőjéről ad hírt.) A Hamvassal szembeni „hűtlenség" (vagy eltávolodás) szép ellenpéldája is ide kívánkozik a teljesség kedvéért, a másik Mester, Füst melletti kiállása. Amikor a Sorsunk – a zsidótörvények idején, Füst zsidó volta miatt – nem hajlandó leközölni róla készített tanulmányát, Weöres kilép a Várkonyi-féle szerkesztőségből.

A levelezésgyűjtemény által végül igazolható az a korábbi feltevés is, miszerint Weöres Sándor már a század első felében született műveivel a század második felének egyik legérdekesebb, renitens, ám mégiscsak reprezentáns alakjává vált. Vagyis a negyvenes évekre teljesen beérett „csodagyerek" munkái már ugyanazt a nagy formátumú költőt mutatják, amilyennek majd az ötvenes évek kényszerhallgatása, a hetvenes-nyolcvanas évek utóreneszánsza, a kilencvenes évek agyonhallgatása és remélhetőleg 21. századi újrafelfedezése után egyre inkább elismerhetjük. Az Egybegyűjtött levelek utószavában Bata Imre is ennek a véleménynek ad hangot: „Úgy alakítottuk gyűjtésünk körét, hogy az időbeli határok az 1929 és 1949 közti időt zárják egybe, vagyis húsz esztendőről van szó, arról a két évtizedről, melynek során kibontakozik az életmű szélessége és mélysége." Az első leveleket egy furcsa, érzékeny kamaszfiú írja, alázattal és titkolt nagyravágyással kuporodva a mesterek lábai elé, míg húsz év múlva egy teljes mértékben kész költő dialogizál – nagyjából – ugyanazokkal a személyekkel a szellemi kibontakozás, a szakmai továbblépés esélyeiről és lehetőségeiről értekezve (még mindig alázatosan, de egyre határozottabban képviselve véleményét). WS tehát, aki elemzői szerint oly sok költőből merített saját költészetének kialakításához, végül is olyan sajátos (egyéni) helyet vívott ki magának „gyerekes" kísérletei és hatalmas szakmai tudása szintézisével, hogy szinte a mai napig bepasszíthatatlan a Parnasszus márványkeménységű szoboralakjai közé. Talán, mert most is élő és eleven, amúgy pedig nincs (nem volt még szobrász), aki egy ilyen nyughatatlan szellemű manószobrot maradandóan meg tudna mintázni. Mert állandóan változásban lévő átalakulásai során hol itt, hol ott lógott ki az értelmezői Prokrusztész-ágyból a WS-lóláb. Ahogy ma is…

Mintha csak megjósoltam volna befejezhetőnek hitt írásomban, a lóláb-fűrészelés nem marad abba, és újabb problémákat okoz. A három ponttal nyitva hagyott zárlat kényszerűen folytatódik tovább. A közelmúltban két könyv is megjelent, amely érinti – ha nem is alapvetően – a Weöres-levelezés alapján felvázolt kapcsolatrendszert. Az egyik Darabos Pál Hamvas Béláról írott monográfiájának legújabb változata (Hamvas Intézet, 2002), melyben a szerző komoly, tanulmány terjedelmű részt szentel Weöressel való kapcsolatának. Darabos, miként az tudós, filológus elméknél elő szokott fordulni, ha túl sok időt töltenek vizsgált „védőszentjük" árnyékában, túlzottan azonosult szerzőjével. A Weöres–Hamvas kapcsolat kezdetét, kialakulását vizsgálva még igen pozitívan látja a költő szerepét, akinek köteteiről Hamvas rendre értő kritikákat ír, és idézi Weöres írásos reagálásait, irodalmi művek, levelek részleteit. Aztán egy ponton túl (a fentebb már idézett levél részletéről van szó, melyben Weöres a Forradalom a művészetben című kötet kapcsán kifogásolja, hiányolja a primér, mesterségbeli szempontok számonkérését a művön) a monográfus hihetetlenül ellenséges lesz, pocskondiázza Weörest, „hisz csak egy költő", hogyan is érthetné meg a magasabb szellemi törekvéseket. És ezen a ponton túl elhomályosodik Darabos Pál szemében az a tény, hogy Hamvas maga választotta tanítványul Weörest, és mint írásaiból kitűnik, igen-igen nagyra tartotta őt. (Más kérdés, hogy Weöres mégis a saját útját járta, nem a Mester által mutatottat.) Kapcsolatuk gyümölcsét, A teljesség felé-kötetet és annak recepciótörténetét szintén hosszan elemzi, és nagy kár, hogy a bugyuta „kommunista irodalomkritikusok" mellett (1945 után vagyunk) Szentkuthy Miklóst is okolja Hamvas és Weöres elhallgattatásáért. (Noha Szentkuthy hivatkozott írásában igen nagyra tartja WS költészetét, csupán A teljesség felével szemben voltak fenntartásai. Hamvas gondolkodásával való rokoníthatóságról pedig érdemes elolvasni Rugási Gyula Szentkuthy-monográfiáját, a Szent Orpheus arcképét, ahol a szerző éppen ezt az egymás felé tartó, párhuzamos viszonyt vizsgálja.) Komolyabb, konkrétabb vád azonban Weöressel szemben, hogy a költő Hamvas tanításában csak metaforát, formát és fikciót lát. Amikor azonban Darabos mindezt kifejti, részletesen kibontja-interpretálja, l’art pour l’art művésznek állítva be Weörest, kiderül, hogy hiába érti és elemzi olyan pontosan és mélyen Hamvas gondolatait, a monográfusnak a primér művészethez nincs füle. És ezt nem tudja, nem veszi észre. És azon felül, nem ismeri elég jól Weöres életművét sem, ami nem is csoda, hiszen nem száz oldalról van szó, és Hamvas-történetében is csak egyetlen epizód a rengetegből a Weöres Sándoré. De azért nem ártott volna óvatosabbnak lennie, ugyanis a másik Weöresről szóló könyv részleteiben évtizedek óta hozzáférhető könyvekben, folyóiratokban. Domokos Mátyás A porlepte énekes (Nap Kiadó, 2002) című kötetéről van szó, amelynek éppen az az egyik központi gondolata, hogy Weöres „a szó szerint értendő költő", aki egy beszélgetés során „sültrealista"-ként aposztofálja magát, mint Domokostól megtudjuk, halálkomolyan. A kötet akaratlanul is komplett válaszokat ad a Darabos által felvetett „vádakra". Domokos Mátyás könyve kapcsán viszont csak azt az egyet sajnálhatjuk, hogy a szerző, aki hosszú évtizedekig volt a költő szerkesztője, barátja és műveinek legjobb ismerője-ismertetője, a már meglévő mozaikdarabokból illesztette össze saját Weöres-arcképét és nem a régóta hiányzó, igazi monográfiát írta meg, végre tényleg leporlandó a nagy Énekest.

Domokos Mátyásnak adott egyik interjújában Weöres egyébiránt éppen a tőle megszokott szerénységgel állítja, hogy ő Adyval, Babitscsal, Kosztolányival szemben nem költő, csupán kísérletező. „Valami átmenet a költő és a kutató között. Nem érzem egészen költészetnek azt, amit én csinálok. Sokkal inkább: kísérlet, kutatás." És ezt a választ akár kisiklásként is értelmezhetjük Darabos „hisz csak egy költő"-vádja alól. De akkor kicsoda volt Weöres Sándor, ha bírálói szerint „csak" költő, maga szerint meg még az se – tehetné fel a naiv és ezek után teljesen elbizonytalanodott olvasó a kérdést. Választ azonban már csak a művekben talál. Én már felírtam egyet. (Lásd a mottót.)