(1. Regény) Oravecz Imre egész eddigi életműve mintha tudatosan hadat üzent volna a “szépirodalom”-nak, a műnemeknek, műfajoknak, formáknak, a poétikai, sőt a társadalmi-magánéleti konvencióknak is. Az első verseskötet, a Héj tárgyias vagy, ha tetszik, objektív lírájától szerzője hamar eljutott az alulstilizált, antilírai, antipoétikus szövegekhez, a verseket prózába kezdte tördelni, epikai magot hagyott bennük, távoli kultúrák jeleit hozta be a haikukkal vagy az angol nyelvű szövegekkel (Egy földterület növénytakarójának változása). Már a második kötetben megjelentek aztán a hopi-versek, melyekből a harmadik kötet lett (A hopik könyve). Ez már nem is annyira versgyűjtemény, mint inkább könyv, könyvként egységes egész, melynek darabjai egyenként sokszor nemigen állnak meg a lábukon, a kontextusban nyerik el értelmüket és jelentőségüket. Oravecz kitalálja itt a hopi költészetet, azelőtt, mielőtt még ismerné azt, és mielőtt a hopi indiánok közé egyáltalán eljutna. Megalkot egy mítoszt, és ennek megalkotása a saját falusi, gyerekkori tapasztalatai alapján vált számára lehetségessé. Paraszt-mítoszt teremt, földműves, természetközeli, naiv világot. Az egyes szövegek ennek megfelelően naiv, ha tetszik primitív nyelvet működtetnek, retorikájuk a megnevezés, a kimondás, a felismerés elemi retorikája. Az elemi erejű, már rég elvesztett és ma csupán elképzelt nyelv mitikus távlatokat kap, egyben ideologikus terhet is magára vesz: az elképzelt premodern, precivilizációs, preurbánus modell a civilizáció kritikájaként is funkcionál. Közben olyan retorikai-poétikai vértezettel látja el ezt a költészetet, amelyet aztán majd a Halászóemberben kamatoztathat és bontakoztathat ki teljes egészében. De előbb még meglep minket az 1972. szeptember című negyedik verseskötettel, melyben már végképp nem “versek” vannak, hanem prózaversek, melyek sokszor akár rövid novellák, egypercesek is lehetnének. Mégis lírai, lirizált próza ez, lüktető, ritmizált mondatfűzéssel, a személyességnek, a személyes érzékenységnek a legszubjektívebb, és ezáltal nagyon is általánosítható lenyomatát képezve. S ezután jelenik aztán meg a nagy összegző könyv (hangsúlyosan megint: könyv), a Halászóember. Ez a megdöbbentő mű versekből épít regényt, úgy, hogy nem verses regény, hanem csak ciklusokba rendezett versek sora. Olyan kötet, melyben az egyes darabok – habár remek darabok tucatja található benne – a korábbiakhoz képest is kevésbé értékelhetők az egésztől függetlenül, egymástól kapják a lendületet, az erőt. A mű alcíme: Szajla. Töredékek egy faluregényhez (1987–1997). Ez azt sugallja, hogy itt nem a produktum maga, hanem csak annak előtanulmányai találhatók. Másrészt azt is sugallja, dehogynem ez a mű, az alcím csak ügyes szerzői fogás: a regény maga ez a könyv. Faluregény – ilyen szigorúan véve nincs is. Kész regény az élet – ilyet mondunk. Regényes története van az én falumnak, az én családomnak – ez is mondható. “Este érkezünk meg Regénybe” – mondja bátran Mészöly Miklós Mese című szövegének nyitómondata, egy idegen várost vizionálva. Oravecz a Halászóemberben saját faluját mint a minden ízében ismerős, otthonos és mégis ismeretlen települést (falut/várost) rajzolja meg. Egy zárt, teljes világot, amely ugyanúgy kerek egész, mint a hopik világa. Minden megvan benne, semmi nem kell bele kívülről. De szemlélni csak kívülről tudjuk, mert aki benne van, nem látja, miben van benne. Rá csak akkor láthat, rálátása az egészre csak akkor lehet, ha elhagyja (jaj: kivándorol!). Ha a magyar író a századok során a magyar faluról írni akart, vagy az volt a baj, hogy nyomban kívülről nézte, és akkor már nem akarta látni belülről (mert elhagyta, és akkor már új nézőpontjából, a fővárosból, a nemzet egésze szempontjából, ideologikusan szemlélte), vagy az volt a baj, hogy nagyon is belülről nézte, szerette volna továbbra is belülről nézni, és azt a nézetet akarta kivinni, ami reflektálatlan (ez is könnyen vált ideologikussá: megmutatom nektek a tiszta, eredeti, romlatlan világot). A Halászóember poétikai cselessége végül egy olyan faluképet eredményezett, amely páratlan a magyar irodalomban. Mivel nem használja, sőt elutasítja a parasztábrázolásnak a bevett formáit, olyan – egyedi, szuverén, egyszeri, nem kollektivizálható és nem átpolitizálható, mégis valami romantikus nosztalgiával szemlélhető, megrendüléssel fogadható – faluképre, faluregényre mutat rá, amely jóformán ismeretlen és elképzelhetetlen volt e mű megjelenéséig. És akkor itt hátra is dőlhettünk volna, hiszen Oravecz megcsinált valami nagyot, ami idáig nem volt. A kritika alaposan meg is dicsérte érte, szépen értelmezte is a gesztus és a produkció jelentőségét. Igen ám, de az írói műhelyben a “faluregény” elkezdett önálló életet élni, elszabadult, eloldozódott a kész könyvtől, és földhöz ragadt, praktikus módon elkezdett tényleg megíródni. A posztmodern gesztus, a töredék, a verstanulmány egyszer csak vaskosan valóságos ténnyé vált, és nyomában regény, valódi nagyepikai prózaszöveg kezdett megszületni. Két publicisztikai kisprózakötet (Kedves John!, Egy hegy megy) és egy újabb verseskötet (A megfelelő nap) után most itt van előttünk a tényleges regény. Pontosabban annak első kötete, mert két kötet lesz. A folytatást jelzi az Ondrok gödre alcíme is: Az álom anyaga, első könyv. Valódi regényt semmiképp sem várt volna néhány éve még az Oravecz-kötetek olvasója. Műfaji határátlépéseket, műnemek közti lavírozást, a formai kötöttségek merész figyelmen kívül hagyását, azt igen. De egy – ha tetszik – szabályos regényt, azt nem.

(2. Faluregény) Tehát a Halászóember “töredékei” – visszamenőleg – az Ondrok gödrének megírásához készült előmunkálatok lennének? Még ez sem igaz. A Halászóember sokkal inkább A hopik könyvének kiterjesztése, visszavetítése, visszaírása Szajlára, bölcs, lehiggadt és kellőképpen demitizált és deideologizált változata a korábbi könyvnek – mintsem előtanulmánya egy másik műnek, történetesen egy valódi Szajla-regénynek. A Halászóember ugyanakkor maga is kéltségtelenül nagyszabású “faluregény” – akárhogy értsük is e szót. Az Ondrok gödre azonban megint valami más. A regény ugyanis a nulláról kezdi. Oravecz első nagyepikai műveként (még igazi kisepikai vállalkozások, valódi novellák sem előzik meg!) a regény zárójelbe teszi a versek, a publicisztikák (főleg a Thoreau által ihletett Walden-jegyzetek) s mindenekelőtt a Halászóember minden tapasztalatát, és elkezdi mondani az elejéről. Szerintem Oravecz minden kötete elkezdi elölről mondani, még ha átfedések vannak is a könyveiben, előremutató és lezáró gesztusok, még akkor is. Úgy látom: minden újabb megszólalása eddig is mindig elölről kezdte, az alapoktól. Most ez beigazolódik újra előttem, mivelhogy a regény első fejezete, mint egy földrajzkönyv vagy útikalauz, úgy írja le a helyet, a falut és környékét, tényleg az alapoktól indulva. Mintegy nagy levegőt véve a továbbiak elmondásához. Leírja a Mátra “lábában” elterülő kis Heves megyei falu, Szajla fekvését, mikroklímáját, földjének tápértékét, első lakóinak őstörténeti nyomait, a gazdálkodás évszázadokon át kialakult szokásait, a körülvevő erdőkre épülő fakitermelést, sőt még azt sem felejti el megjegyezni, hogy bizony megfordulhatott erre annak idején a híres mátrai betyár, Vidróczki is. Oravecz művészetének régóta sajátja a helyszín, a környezet pontos, részletes, ha tetszik, akkurátus leírása. Ugyanazt csinálja itt is, mint korábban. A lassan áradó, komótos leírással teret, helyet készít elő az elkövetkezőknek. Kontextust teremt. Megállít. Hogy ne szaladjunk, és jól nézzük meg, amit látunk. És behúz az általa látott és láttatni akart világba. Olyan író vállalkozott most egyfajta faluregény megírására, aki ugyanolyan optikával nézi, ugyanolyan finom technikával tudja leírni a chicagói magasvasút montrose-i állomását, mint ahogy egy földterület növénytakarójának változását vagy az ülőkalauz-rendszer megszűnésének konstatálandó tényét vagy azt, hogyan végez kényszeres önkielégítést egy idegen nő ölében a magányos apa. Szajla a szerző szülőfaluja. Falujának helyszíneit és családjának figuráit dolgozta fel a Halászóember is, ott a lírai én egyes szám első személyben beszélt apjáról, anyjáról, nagyapjáról, saját gyerekkoráról. Az Ondrok gödrében az egyes szám harmadik személyű narrátor hűvösebb elbeszélésében elevenedik meg részben ugyanaz a történet. A regény a XIX. század második felében játszódik, nagyjából a kiegyezéstől a millenniumig követi hőseit. Hősei az Árvai család három generációja. Idősebb János, a volt jobbágy és ’48-as huszár, aki a családi birtokot megalapozza és még ereje teljében átadja fiának, ifjabb Jánosnak (pedig ekkor “ez a korai örökhagyás nem dívott”), aki feleségével, Közsüs Terézzel a családot és a gazdaságot is kiteljesíti, hogy aztán István, a legidősebb fiú mégse tudja mindezt az egész gyötrődést tovább csinálni, és családostul kimenjen Amerikába.

(3. Parasztregény) A regény hősei parasztemberek. Szerzője az utolsó oldalon leszögezi: “E könyv a képzelet szülötte, alakjai, történetei költöttek, és mindennemű egyezés élő vagy holt személyekkel vagy valóságos eseményekkel a véletlen műve”. Ennek ellenére az életrajzi adatokból tudható, hogy a regény szereplőinek modelljei a szerző családjának tagjai, falujának lakói voltak. Családjának nevét egyszerűen lefordítja szlovákból magyarra. (Számos figurája őrzi nevében a szlovák származását.) A regény ifjabb Árvai Jánosának és Közsüs Terézének mintái nyilvánvalóan a szerző apai dédszülei voltak, Árvai István és Madár Anna mintái pedig az apai nagyszülei. Az író tehát paraszti származású, s mint ilyen vállalkozik parasztregény írására. A parasztregény műfaja (ha lehet ezt mondani, leginkább a művek tematikája alapján) a XIX. században bontakozott ki, Gottfried Keller és Émile Zola nyomán, nem kis szellemi hatással volt rá Tolsztoj falu- és paraszt-képe, népszemlélete, civilizáció-kritikája. A XX. században aztán egyre erősebb ideológiai töltetet kapott a regénynek ez a furcsa alfaja, egyrészt a század első felében a kelet-európai, a skandináv és a német irodalomban egyfajta nemzeti-szocialista színt, másrészt a kelet-európai irodalmakban később (vagy sokszor párhuzamosan) egyfajta népi-kommunista színt. A romlatlan, a tiszta, a bűnös civilizációtól, urbanizációtól, kapitalizmustól mentes, ártatlan, egészséges, a nemzetet, a népet megtartó parasztság hamis képe a múlt század folyamán sok olyan magyar regénybe is beszüremlett kisebb-nagyobb mértékben, melyek a paraszti világban játszódtak. Ugyanakkor a falukutatás tudományosan is megalapozott folyamata már a 30-as évektől egyfajta kijózanító erővel is bírt. Nem érdemes ideologikusan szemlélni a paraszti világot, mert az nem olyan, amilyennek látni szeretnénk. Másrészt viszont a népi irodalom mégiscsak ebből a világból akart általánosan az egész országra, a nemzetre vonatkozó következtetéseket, sőt kívánalmakat levonni. A népi megnevezés eleve félrevezető, hiszen mindenki a néphez tartozik, a falusi, a városi ember egyaránt, ezért mértékadó Bartók következetes szóhasználata, aki nem népzenéről, hanem parasztzenéről beszélt. A parasztregény azonban nem olyan, mint a parasztzene, az utóbbit ugyanis maguk a parasztemberek hozták – kollektíve – létre, az előbbit viszont olyan alkotók, akik – származzanak faluról vagy sem – regényük tárgyául falusi történetet választottak, ahelyett hogy épp a tengerhajózással vagy egy katonaiskolával foglalkoztak volna. A parasztregények megírásának fontos stratégiai kérdése, hogyan beszéltesse az író hőseit. A paraszt tájszólásban beszél, ráadásul ritkán és keveset. Eldöntendő, hogy a szerző mennyire akar dokumentarista lenni. A legradikálisabb és tán a legkevésbé művészi változat éppen a hű ábrázolás: Csalog Zsolt Parasztregényében az író úgy beszélteti főhős-elbeszélőjét, a tiszaroffi Eszter nénit – magnó alapján lejegyezve –, ahogy az tényleg beszélt (“Idesapám mesélte, ű meg a nagyapjátul hallotta” – így a regény első mondata). Általában jelzés szinten célszerű minden ötvenedik tájszót meghagyni, az érzékelteti a beszélt nyelv sajátosságait. Ezt az utat követi Oravecz is, csak takarékosan él tájszavakkal, azok viszont nagyon karakteresek: például hátrulsó ház, reckír, félent alva, gyerekvel. A párbeszédekben a drámai visszafogottság és a minimalizmus egyrészt hiteles is, másrészt kiváló feszültségteremtő ereje van. Mikor Teréz bejelenti első terhességét (“Úgy vagyok”), vagy mikor István kéri apjától az örökségét (“Adja ki a jussomat”), ezek a regény legjobb részei. Móricz Barbárokja jut az ember eszébe, ott vannak ilyen feszült dialógusok. Ugyanakkor Oravecz láthatóan nem akar kapcsolódni a magyar irodalom parasztábrázolásaihoz, a kedélyesebb Mikszáth-félékhez sem, de a vaskosabb Móricz-félékhez sem, Gárdonyiról vagy Móráról nem is beszélve. (Kosztolányi parodizálta remekül, milyen szörnyű, mikor az író úgymond népszínmű szintű népnyelven beszélteti figuráit. Pedig azt még nem is vette számba: milyen szörnyű, mikor a sírásig fokozza a szerző a szegény földmíves nép szenvedéseit és – ennek ellenére – mélyen népi erkölcsösségét.) Oravecz parasztábrázolása tényleg szenvtelen, nem mutatja jobbnak, másnak hőseit, mint amilyenek, nem hoz ki semmilyen negatív vagy pozitív példát a sorsukból, viselkedésükből, helyzetükből. Olyanok, amilyenek. Olyan a sorsuk, olyan a helyzetük, olyan a viselkedésük, amilyen. Másoknak meg másmilyen. Oravecz nem kapcsolódik a népi irodalom semmilyen fontos sajátosságához. Úgy ábrázolja a parasztot – már bocsánat –, mintha egy bálnavadászt ábrázolna. Ez is ember, az is ember. Mivel más körülmények közt van az egyik és a másik, ezért nyilván máshogy viselkedik, más tulajdonságai alakulnak ki. Ezek meg azért olyanok, amilyenek, mert ilyenné alakították a körülmények. Nem rokonszenvesebb és nem ellenszenvesebb a parasztember általában, mint bármely más emberfajta. Ugyanakkor a sorsa megérthető, és nem érdektelen megérteni, mert az emberi lét megértéséhez kerülünk általa is közelebb. Ennél alább nem adja az Ondrok gödre. Szilasi László írja, és én nagyon egyetértek vele: “Igazából nem hinném, hogy a paraszti életformáról lenne itt elsősorban szó. Hanem – egy emberhez méltó életforma kapcsán – az ember létbevetettségéről, arról, hogy nem akarsz megszületni, sőt, a szüleid sem akarják igazán, hogy megszüless, de aztán meg majd meghalni nem fogsz akarni; az emberi lényről, helyéről a világban, hogy az a hely nem is olyan nagyon fontos; s hogy ezt az egészet mégis beburkolja és átjárja a természet tökéletes és szép, hallgatag kegyetlensége, vagy az isteni kegyelem. Van ebben a vízióban (mint talán minden igazán nagy regényben) valami felemelően, szeretetteljesen és részvéttel telien embertelen.” (Szilasi László: Óhaza, ÉS, 2007. 29.).

(4. Családregény) Az Árvai család. Megtudtam, hogy munkája közben az író szeme előtt a Hamilton család, egy amerikai farmercsalád története lebegett, John Steinbeck Édentől keletre című regényéből. (“Az én regényem végül is egy termelési regény” – Oravecz Imrével beszélget Károlyi Csaba, ÉS, 2007. 51–52.) Nekem ez nagyon kedves regényem. Kamaszkorom meghatározó könyve. (Most olvassam újra?) Nem olvastam most újra, de az biztos, hogy annak a regénynek a két szálon futó cselekménye tényleg komoly hatással lehetett az Ondrok gödrére. Ugyanakkor Steinbecknek az Érik a gyümölcs című regénye – amely egyébként könnyebben párhuzamba állítható Oravecz regényével – mégis távolabbi: ott a Joad család útja Kalifornia felé együtt jár egyfajta ideologikus lázadással, a harmincas évek gazdasági válsága elleni naiv, biblikus vértezetben megjelenő, antikapitalista beállítódással, és ez nem mindig jó. Oravecz kiváló érzékkel találta meg a Steinbeck-életmű legjobb darabjában a maga felhasználható mintáját. Az Árvai családnak különben a mindennapjai is nagyon jól meg vannak rajzolva, visszafogottan és mégis szenvedélyesen. János és Teréz súlyos és mégis szép házasságát nem lehet érzelmek nélkül szemlélni. Az első gyerek jöttét sem. Tizenöt gyerek lesz összesen, ezt sem. Hogy Istvánt ötéves korában hirtelen ejtette az apja, ötévesen iskolába küldte, és többé semmiért nem dicsérte meg, ezt sem. Az apát ugyanakkor huszonöt évesen falubírónak választják, ez se semmi volt akkor. De az elsőszülött fiú egyre csak veszettül szenved. Nagyapja már kifelé tart az életből, nem tud rajta segíteni. (A nagyapa szélütésének elbeszélése remek fejezete a regénynek.) Anyja védi Istvánt, amennyire tudja. Apja el van foglalva a gazdasággal, a modernizálással, a szerzéssel, ló kell az ökör helyett, háromnyomásos helyett kétnyomásos rendszer kell, mindig új földet kéne venni, újat termeszteni, mert a búza már nem megy (jön az olcsó orosz búza), a dohányt, a cukorrépát, a köménymagot kell megpróbálni, műtrágyát használni, gőzcséplőgépet venni. És itt a vége. A cséplőgép felrobban. “Lőttek az Árvai-hadnak, lehanyatlik a napja” – mondja János, aki többé már soha nem lesz a régi. “Végül rászánta magát, és fogcsikorgatva ugyan, de földet adott el” (230.). Adósságainak törlesztése céljából. Szörnyű. A regény kontextusában ez maga a vég. Ha egy világban a föld a legfontosabb, akkor földet eladni, az bizony borzasztó. “A föld a földműves szemében régen nem csupán termelőeszköz volt, hanem eleven, élő organizmus is, valósággal személy, amellyel valamilyen viszonyt alakított ki. Nem úgy általában, és főként nem ideológiai alapon, miként azt későbbi korokban a parasztság felemelésén fáradozó népboldogítók tudni vélték, hanem minden darabjával külön, és kizárólag érzelmi természetűt” (128). Kiváló szerkesztési fogás, hogy miután leírja egy fejezet, miként megy el a nádasdi gyárba dolgozni István (hogy pénzt keressen a további életük megalapozásához, az úthoz), s közben megszületik a második gyereke (Imruska után Erzsébet), utána egy egész fejezet, látszólag meglepő módon sorba veszi az apa, János gyerekeit, a legidősebb Istvántól a legkisebb Kláráig, Annáig, Ilonáig (azért is fontos ez, mert a regény elején már egy fejezet tárgyalta ugyanezt). Jelzése ez annak is: most fog felbomlani, szétmenni a család. Ezután jelenti be ugyanis István, hogy elmennek Amerikába. A családregény műfaja Thomas Manntól Maxim Gorkijon vagy Roger Martin du Gard-on át Nádas Péterig a hanyatlásra épül. Tönkremegy, elfajul, leáldozik minden. Vége a mesének. Hát, az első kötet végén nem tudhatjuk még, tényleg vége a családregénynek, vagy kezdődik éppen egy új. Van azonban itt egy erős apafigura, aki akkor is nagyon jellegzetes és nagyon érthető (és megértendő) alakja ennek a regények, ha igazából mindennek (minden rossznak is) ő lesz végső soron az oka, és mindenre nála keresendő a magyarázat.

(5. Apa-regény) A közelmúlt magyar irodalma jó az apa-regényekben. A Harmonia caelestis “édesapám”-ja, lehűtve a Javított kiadás mondataival, a Milota, a TündérVölgy karakteres apafigurája, Györe Balázs többszörösen felejthetetlen, elképesztően szomorú apája, Jánossy Lajos, Lackfi János apa-hősei, és tovább. Mind azt mutatják, hogy apának lenni nem egyszerű dolog. Meg fiúnak se. A hetvenes évek magyar prózája az apahiánytól szenvedett (Lengyel Péter, Bereményi Géza, Nádas Péter). Mert az apák elmentek, elkallódtak, meghaltak, öngyilkosok lettek, lelőtték őket a háborúban, megölték őket a munkatáborban, szóval egy szó mint száz: nem voltak. Nem voltak ott, ahol kellett volna lenniük: a fiaik felnövekedésénél. Most meg kiderül, ha ott vannak, az se biztos, hogy jobb. Az erős apa nem azért rossz, mert rosszat akar, hanem azért, mert jót. Ifjabb János nagyon jót akar. De mindenáron. Előtte a lehetőség. Soha ilyen még nem volt. Lehet szerezni, gyarapítani, jómódba juttathatja a családját, van rá esély, és az egyes esetek azt mutatják, a dolog sikerülhet is. Az 1870-es, 80-as években vagyunk. Aki ügyes, viheti valamire. Nincs már jobbágyság, nincsenek túlzott jogi, politikai kötöttségek. Szabad versenyes kapitalizmus van, szabadelvű nemzeti politika van, vámunió, békés, nyugodt a monarchia, a gazdaság is szabad. Vagy mégsem? Ha nincs vasút, ha a gyár nem megy a hegyek közé a terményért, ha a paraszt nem rendelkezik elég információval a külvilágról, ha az állam nem védi meg a gazdákat az olcsó orosz búzától (és ha a pap megróhatja Jánost, mert az felháborodik azon, hogy Isten az ártatlanul meghalt, megkereszteletlen csecsemőt bünteti, ha a szolgabíró csak úgy pofon vághatja a parasztfiút – hogy aztán még letegezve ki is oktassa –, csak mert az nem vette le a kalapját, mielőtt megszólalt volna), akkor mégsem egészen tiszták a viszonyok. Árvai János azonban nemcsak – minden látszat ellenére – alapvetően jó ember, hanem – minden akadály ellenére – jó érzékkel is csinálja, amit csinál. “Értett a földhöz, az állathoz, de főként a földhöz, amelyet jellemző módon annyira szeretett, hogy minden további nélkül a szájába vett belőle, ha meg akart venni valahol egy darab szántót, ha kíváncsi volt a talaj minőségére, összetételére” (21.). Feleségét, aki csúnyább volt nála, és félt, hogy elveszíti őt, nemcsak kötelességből szerette. Bár “a házasságot feladatnak fogta fel, amelyet tisztességesen végre kívánt hajtani, hogy az Utolsó Ítélet napján e tekintetben is megállhasson az Úr előtt” (24.). Gyerekeit nagyjából iskolás korukig rajongva szerette, utána meg munkásának tekintette őket, “segítség”-nek, azaz a cselédeinek. Nem engedi, hogy a jó eszű István tovább tanuljon. Mikor gőzcséplőt vesz, őt teszi meg “gépész”-nek, mert nagyon ért mindenhez, ami gép, vas és működik, bár semmilyen képzettsége nincsen. Baj is lesz apja smucigságából. Megspórolta a gépészt, elvesztette a gőzgépet. Közben István 21 éves lesz, a katonaidő letelte után elveszi szíve választottját, Madár Annát, az erdőkerülő lányát, természetesen apja rosszallása ellenére. Majd kérné a jussát, de az öreg nem adja. (“Még élek, még húzom az igát, még itt vagyok. Aztán nem engedem, hogy széthúzzátok, amit összekapartam.”) Ha tudná, mire készül ezután fia, tán már adná is, engedné is. Hogy István ki akar menni Amerikába, az arcul csapása, megsemmisítése, tönkretétele mindannak, amiért apja, nagyapja, s századokra visszamenően minden őse küszködött. Provokáció, világvége. Annak a paraszti világnak a vége, amely végzetesen önmagába zárult, és kifelé nem volt eléggé kommunikatív. Miközben befelé is ezer baj emésztette. Ha egy világban, egy zárt kultúrában a gyarapodás, a szerzés a legfőbb érték, és ugyanakkor a másik szent tradíció a mértéktelen gyerekáldás, akkor óhatatlanul szétaprózódik a birtok. A paraszti világ bukása – kulturális és nem gazdasági értelemben – magából a paraszti világból következik. Persze látszólag külső hatásra számolódik fel, de ez csak a látszat: mivel szellemileg nem elég mozgékony, a külső hatások csak növelik a belső bajait. (A Halászóemberben van egy megborzongató történet. Nem hívnak orvost a beteg gyerekhez, mert sokba kerül, és kell a pénz a birtok gyarapítására. A kisfiú meghal. Az egyetlen fiúgyerek volt. Így hát a birtok gyarapításának sincs már tovább semmi értelme, hisz ki vinné azt tovább.) Ráadásul a mezőgazdasági termelés ki van szolgáltatva az időjárásnak és az egész, a falutól független gazdasági környezetnek. A parasztember a kiszámíthatóságra vágyik, miközben körülötte a világ állandóan csak változik. Ez idézi elő azt a tragikus sorsot, amelyet a rendszeren belül a paraszt nem tud kivédeni. Ehhez ki kell lépni belőle. De akkor meg oda a föld, a falu, a természet, az élet, a világ. Hát erről a világnyi megrendülésről szól az Árvaiak mélyen tragikus és nagyon szeretetre méltó története. Ez a történet erősen földöz kötött. Különben nem lenne meg az intenzitása. De a tragikumát bárki átérezheti akkor is, ha ehhez a paraszti világhoz semmi köze sincs, és soha nem vett a szájába szántóföldet.

(6. Szerelmi-regény) “Mert örömüket lelték benne, egymásban. Mert ez volt az egyetlen, még az evésnél is nagyobb élvezet, amelynek úgy adhatták át magukat, hogy közben nem kellett a munkára, a teendőkre, a gondokra gondolni. Mert úgy érezték, hogy a szeretkezés, a gyönyör, a feloldódás egymásban, a megsemmisülés felszabadítja, megtisztítja, megszenteli őket, hogy abban is a Teremtő eszközei, neki engedelmeskednek, a testükön keresztül azt hajtják végre, amit Ő akar, amit elrendelt.” István és Anna szép, részletező, pontos, aprólékos, lépésről lépésre mindent leíró ágyjelenetében olvasható mindez, a 47. fejezetben. Szerkezetében a regény nagyon ügyesen váltogatja a különféle fejezeteket. A tempó, az ellenpontozás, a dinamika tekintetbevétele nagyban hozzájárul ahhoz, hogy a mű világát kerek egészként, hiánytalan teljességként érzékeljük. Az első gyerek megszületése után (7. fejezet) következik a gazdaság modernizálásáról szóló (8.), majd a dűlőnevek felsorolása (9.), hogy értsük, hol vagyunk. A tizenöt gyerek számbavétele után (10.) megint következik a gyarapodás leírása (11.), majd István első traumájának, a kisborjú halálának az elbeszélése (12.), hogy sejtsük, nem mindig lesz minden jó. A gombászás idilli, nosztalgikus fejezete után (20.) jön az új növényekkel való próbálkozás heroikus és még sikerre vezető története (21.), utána viszont a varjúfiókák elpusztításának tragikus epizódja (22.), nehogy elbízzuk magunkat. Majdnem középen ott van idős János chagalli álom-fejezete, melyben a falu fölé repül (24.), ezt hibás Gyuri, a vadember szexuálisan is sokkoló története követi (25.), rá következik idős János szélütésének elmondása (26.). Miután Jánoska tüdőbajban meghal (34.), megtörténik a cséplőgép felrobbanása is (35.). Miután György favágás közben meghal (51.), megszületik István elhatározása is: el kell menni Amerikába. Ezek szerkezeti fogások, mégis remekül segítik a regényvilág egészének érvényesülését. Mikor István szenved, mert apja már nem szereti, vagy mert miatta is ment tönkre a cséplőgép, kimegy Dolyinára (17.) vagy Borzsa-tetőre (36.), hogy abban a tájban keressen megnyugvást, amely ugyanakkor végső soron a gyötrődéseinek oka, és amely a néha szinte irracionális “delejes” örömüknek is okozója volt, kiváltképp Dregoly, ez a család számára legkedvesebb hely (23.). Ennek a helynek a titka tudja még annyira megindítani hőseinket, mint a szerelem. János a titkot “valami felülről áradó erőnek, delejnek tulajdonította, valami magasabbnak és mindennél hatalmasabbnak, rokonnak azzal, amit imádság közben szokott néha érezni, és ami azt sugallta neki, hogy ennek az egésznek, a sok munkának, törekedésnek, bajlódásnak, a földi létnek jelentése, értelme van, és bár véges, mégis érdemes élni” (132.). Visszatérve az elejére: miután az első fejezet leírta a földrajzi helyszínt, a második idős János házát, a harmadikban, mely János és Teréz házasságáról szól, ott látjuk már őket az ágyban: “Rendszeresen kielégítette az ágyban, gyengéden, kíméletesen juttatta el az orgazmusig [mármint János Terézt], és az mindig eltelt iránta hálával, noha különben nagytermészetű volt, és utána még sokáig gyötörte” (23.). Paraszti világról szóló műben nem nagyon szokás a szexualitásról ilyen egyenesen beszélni (a Halászóember sem igen beszélt). Abban, hogy ez a regény végül eléri célját, nagy szerepe van a szerelmi szál természetes megjelenésének is. Fontos, hogy mikor este az ágyban férj és feleség végre megbeszélik a gazdaság teendőit, a férjnek merevedése is támadhat, de a sok munkára, fáradtságra tekintettel lehet, hogy nem kezdeményez. Fontos, hogy szegény tüdőbeteg Jánoska legnagyobb öröme halála előtt az önkielégítés volt. Fontos, hogy idős János szélütés közben összeszarja magát, és ezt pontosan végig is követhetjük. Fontos, hogy a kisfiú István fenekét úgy felsérti a ló (miután apja mérgében először és gyakorlás nélkül lóra parancsolja), hogy utána anyja egy hétig kenegeti vazelinnel. Fontos, hogy a kamasz István meglesi anyját meztelenül, és ijesztőnek, fenyegetőnek találja, amit lát. Szóval ezek a parasztfigurák testileg is jelen vannak. A fiúk nemcsak izmosak, hanem fütyülőjük is van. A lányoknak meg nemcsak a bokájuk villan ki, hanem szőrös háromszög is van a lábuk között (akkor még szőrös volt és háromszög volt). István és Anna megismerkedésének és kapcsolatának története a szerelem légies oldalát is szépen körüljárja. De fontos, hogy a testi szerelem is helyet kap ebben a tán legutolsó, nagy magyar parasztregényben. Mire lassan végleg kihal a regény tárgya, maga a parasztság, a falusi világ ábrázolása is megkapja végül azt a tisztességet (mondjuk, Németh László ambivalens öröksége után, ám most már szerencsére Nádasnak, Esterházynak, Pályinak is utána, és utána az 1972. szeptember felszabadító szerelem-élményének is), amely minden emberi világ ábrázolását megilleti: helyére kerül benne a testi szerelem is.

(7. Kivándorlás-regény) Az első fiú a világ szégyenére elmegy Amerikába. Nem is egyedül, hanem feleséggel, két gyerekkel, az egész családjával. Felborul a tradíció. Valami nagyon rosszul van kitalálva, ha ennek így kell történnie. Ennél radikálisabb kritikája a fennálló viszonyoknak nemigen képzelhető el. István nem szegénylegény, hanem egy tehetős gazda első fia. Miként a nagy kizökkentő fejezetek (1., 9., 13., 23., 36., 54.) lelassítják és elmélyítik a történetet, ugyanúgy gyorsítják fel, fokozzák a feszültséget az egyre gyakoribb Amerikáról szóló szövegrészek. Először a 88. oldalon kerül elő, még csak nagyon általánosan az elmenés gondolata, mikor István már iskolás, tanul idegen világokról, az apja pedig állandóan bántja. “El valahova, a határba, az erdőbe, egy másik faluba, tán egy másik országba is. Annál jobb, minél messzebbre. Valahova, ahol nincsen apja, ahova nem tudnak érte jönni. El, bárhova, ahol nem bántják.” Aztán az általános választójog kapcsán kerül elő hangsúlyosan Amerika, ahol állítólag van, erre István felfigyel apja és a pap beszélgetésében (252.). István aztán rokonai beszélgetéséből később megtudja, hogy Amerikában négy-ötszörösét fizetik a napszámosoknak (296.). Nagybátyja, Paja bátya már kint van, levelet is ír, melyben közli, hogy Toledóban dolgozik egy vasgyárban, jól keres, majd ha hazajön, földet vesz belőle. A levél idegen szavait ámulattal hallgatva (foremann, bigboss, mindkettőt magyarul ejtve) az Árvai család tagjai “egy pillanatig úgy érezték, mintha egy másik, egy idegen világ tört volna be velük a csűrbe, amelyről semmit sem tudnak, mintha most fogták volna fel igazán, vagy legalábbis kapiskálni kezdték volna, hogy Paja sógor, báty, kinek mi, nagyon, nagyon messze van, és lehet, hogy ott minden másként van.” (318.). Innen már csak egy lépés, hogy István, megelégelve apja packázásait, elhatározza: “El kell mennie, ezt kell tennie, nincs más választása.” (337.). Nem kint maradni akar természetesen, hanem csak sokat keresni, és aztán hazajönni. István még elmegy a nádasdi gyárba, hogy pénzt gyűjtsön az utazásra. Tehát már itthon munkás lesz. Korán megpróbálja azt, amit a magyar parasztság nagy része majd csak a második világháború után. A XX. század végére aztán itthon is nagyjából véget ér a paraszti világ. A kitántorgók számára már jó egy évszázaddal korábban. (A népi irodalom tradíciójával is szembehelyezkedve nem véletlenül mondja az író, hogy ő tulajdonképpen nem is faluregényt, nem is parasztregényt, hanem végül is egy termelési regényt ír.) Oravecz családi tradíciója eleve ezt az amerikás nézőpontot biztosította számára – bár még csak most jön majd a regény második részében az amerikai történet –, amely nézőpont nyilván óhatatlanul belejátszott az 1896 előtti évtizedek családtörténetének szemléletébe, leírásába, elmondásába is. Az Ondrok gödre úgy meséli el ezt az egész történetet, hogy egyszerre látja belülről és kívülről, egyszerre meséli el szenvtelenül a legszörnyűbb dolgokat is, és ugyanakkor a szenvtelen mesélés mégis megrendítő erejű. A gazdálkodás, a szokások, a mentalitás leírása terén ugyanúgy, mint a napi események elmondásakor. Mikor például a kis Jánoska sugárvérzésben meghal, István szeme láttára, a legpontosabb, legegyszerűbb mondatokat olvassuk. Ha nem ezeket olvasnánk, valószínűleg nem rendülnénk meg annyira. De nem csak itt van ez így. Szinte minden csomópontjában a történetnek. Szégyen, nem szégyen, én ezt a regényszöveget olvasva folyamatosan meg vagyok rendülve. Valószínűleg azért lehet ez így, mert a történetmesélés a szerkezet és az apró leíró részek szintjén egyaránt folyamatosan ellenpontozza a komoly-komor eseményeket. Az ügyes narráció megengedi, hogy az olvasó mintegy az elemi erejű, ha tetszik, egyszerű történetekre, sorsokra figyeljen, azokon gondolkodjon el, és ne a nagyjából kívülálló és legtöbbször semlegesnek mutatkozó narrátor helyenként mégiscsak előforduló magyarázatain, interpretációin. János például egy ízben közjogi eszmecserét folytat a pappal egy disznótoros vacsora elején. Belelovallja magát az okfejtésébe erősen. Ekkor megérkezik a hurka-kolbász, és a beszélgetés nem éled újra, mert “Jánosnak a figyelmét elvonta a csalódása, amelyet az okozott, hogy valamiért kivételesen nem volt szerikása, pedig azt nagyon szerette, és fente is rá a fogát” (253.). Fogalmam sincs, mi az a szerikása. De a csalódást nagyon is értem. Hát így valahogy.