“A szegény magyarságon, a szegény székelységen, mindenütt vígan élt a had; mulatságul jártuk az urakat, városokat, mindenütt országul ajándékozták a szegény vitézt: csak az egy Szeben morog s dérdur, semmi marha nincsen egy summába, mindent béborítottak a titkos házba…”

Olyan helyre igyekeztünk útitársaimmal, ahol állítólag száll a lélek. A románok, írják róluk, zabolátlanok, fékezhetetlenek, kissé érdesek, de nagy álmodozók. Idegrendszerük kozmikus, ott van bennük az egész nyílt világegyetem. Aztán a legtöbben csak nevetnek rajtuk. A múltjukról alkotott képük egyszerűen megmosolyogtató, a történelem csupán lekerekített mítosz az íróasztalukon. Kétszáz éve még leparasztozták az oláhokat a nyugatról érkezett utazók, nekik meg nem volt mivel védekezni, csak kapával és vasvillával inthettek vissza. Tényleg parasztok voltak. Aztán eljött a szavak ideje, a romantika, és a románok csupa szépet és jót írtak a saját lelkükről, mint a tudósok és költők máshol is, errefelé, Káeurópában. Egyáltalán nem olcsó, szellemtelen buzgóságról van szó. Ártatlanok voltak, csak szerették volna meggyőzni létezésük jogáról az idegeneket. De nem tudták. Vagy mégis? A huszadik században már szabályosan kiröhögték őket, miközben igencsak tartottak diktatúrájuktól. A románok ebben az évszázadban már komolyan meghatározhatták a térség elrendezését, nyomultak, amerre csak tudtak. Egyszerre volt bosszantó és szívfacsaró a létezésük.

Az utazók többsége alig tudott velük bármit kezdeni, inkább az egyszerűbb utat választották, lenézték azt a közvetlenséget és gyanútlanságot, azt a szervezetlenséget és egyenességet, ahogy itt fogadták az idegeneket. Persze ennél csúnyább szavakkal illették őket. Kár volt. Illetve nem. Sokkal érdekesebb hamis képpel nekivágni az útnak, mint igazzal. Az igazság unalmas és közhelyes, s ha ez igaz, akkor az utazás is puszta ismétlése volna a jól ismert frázisoknak, amelyeket egy nép lelkére akasztottak. Így viszont, hogy eleve hamis képpel vágunk neki az útnak, egyáltalán nem lesz részünk ringató szavakban. A szavak helyett úgyis csupa meglepetést tartogatott a kirándulás.

Ugyanazzal az alpesi, osztrák busszal vágunk neki az országnak, mint tavaly Ukrajnának. Néhány hely üres, sokan lemondták a foglalást, mert nem bíztak különösebb látnivalóban. Erdélyben már jártak, meglepetéssel igazán nem szolgálhat nekik az ősi viszály; a vadregényes szurdokok és a havasi legelők régi ismerőseik: unalmas kontrasztjai a roppant magyar Alföldnek. Az üres helyek láttán kissé lanyhult lelkesedésünk. Aztán elterpeszkedtünk.

Bizonytalanul kelünk át Biharkeresztesnél: vajon létezik-e, amiért elindultunk? Megvan még, amit keresünk? Az előítéletek bástyái erősek. Böngésszük a Cartographia új kiadványát, Nagy-Magyarország hegy- és vízrajza, mellékletekkel, a budizöld terület “jelenleg oláh megszállás alatt”. Aztán gyorsan sutba vágjuk a politikát. Bár mintha a Partiumban folyton szembe jönne, itt azért nehéz kikerülni a konfliktusokat. Akad egy-egy emlékeztető jel az út mentén, a mosdókban, pénzváltáskor, vásárláskor. Tényleg elég magától értetődően, a gazdagság mellett romok, a fejlődés alatt mezítlábas nyomor terül. Elhagyott gyártelepek az út szélén, rögvest a határ után. Fésületlen, kócos maradékai a diktatúrának. Aztán csupa meglepetés, jók az utak, és mindent lehet kapni, legújabb traktort és kínai, strasszköves neszesszert, bármelyik faluban átlátszó gumicsizmát és svájci bicskát. Nagyvárad részben gyönyörű, részben viszolyogtatóan régimódi. Szecessziós homlokzatai majdnem ránk esnek az égből, mikor felnézünk rájuk. Az üvegportál mögött focicsapat ebédel menzaszagban, betűtésztát. A múlt csupa szilánk, betört ablaküveg, szocialista; a jövő: kibetonozott, olasz, német, spanyol. Por és hamu, csillogás, füst és szmog keveréke a város. Állítólag újabban innen is inkább délre vándorolnak a fiatalok, szívesen és gyorsan túllépnek a városfalon, Kolozsvárra, Bukarestbe, táncolva hagyják el a várost, előző este nagy mulatságot csapnak a pálmafás Tarzan Casinóban.

Mindenütt építkezések. Ez az ország a boldog várakozás földje, kicsit másra számítottunk. Rombolásra, rohadásra, lassú ébredésre, hosszú ebédekre és kellemesen nyomasztó, semmittevő sziesztára. Ehelyett az emberek mozgásba lendültek, ha megláttak minket. A karjukat rögtön megemelik, a lakosság mosolyog és integet, borostás és gyűrött arcát eltakarja a nyílt és kendőzetlen öröm, derűs és reményteli pofát vágnak. Maga miben reménykedik? Mindenben. A szó igaz értelmében, itt hisznek a szavakban. Az Unió csodafegyver. Szópuska. Semmi hamis nincs benne, a falvak és a városok lakói minden további kérdezősködés nélkül lecserélik a zászlóikat, és kiteszik a román trikolór helyére a kék alapon sárga, sorba terelt, egyesült csillagokat. Nagyváradon több kamaszlányt látunk az utcán, aki uniós pólót hord, apró tölcsérmellét kidomborítja, cigizik, és közben büszkén viseli a csillagokat, mint egy márkajegyet, mint a felnőtté válás első, kellemes ruhadarabját. Legszívesebben sportversenyre is abban mennének, meg dolgozni, ha lehetne róla szó, abban utaznának a Fekete-tenger partjára, eldicsekednének a törököknek, lám sikerült, bent vagyunk.

Romániában utazni: konjunktúra. Sűrű programunk van, mert rohamléptékű a fejlődés, amit meg kell figyelni, számunkra mégis inkább vesszőfutáshoz hasonlítható, csak állunk és nézünk, nyomorgunk saját lelkünk terhétől, nem tudunk igazán feloldódni, mert folyton valami hazugságot sejtünk. Több száz évet behozni tíz év alatt, rövid táv. A bevásárlóközpontban olyan szatyrot kapunk, melyen az I Love Europa felirat olvasható. Mi sokkal melankolikusabbak vagyunk, mint a helyiek, keserűen kelünk át egyik országból a másikba vásárolni, és szomorú az arcunk, amikor a megapláza parkolójába érünk és vidám színek vesznek minket körül. Csak állunk, mint a cövek, ezek hogy szerethetik ezt? Szinte vonszoljuk magunkat a magyar pesszimizmusból és kedvetlenségből a mosolygó, román Európába.

Aztán persze látva a vidám környezetet és a napos természetet, a buszon is egyre jobb lesz a hangulat, tetőfokra hág: hátul kezdődik az éneklés, középen fogy a vodka és a cujka, a mícs zsömlével édes, elöl a térkép helyett már a fűízű műgumicukor a sláger. De alig telik el két óra, egyszerre megint sötét felhők gyülekeznek. Egyik pillanatról a másikra évszázadot lépünk vissza. Ugyanannak a falusi utcának az eleje és vége közt több évtizednyi a különbség, az első ház szupermodern, aztán egy sárból tapasztott, s a faluvégen faviskó korhadt fenyőből. Sártengerben cigarettázó emberfejek. Fehér csővázak, rozsdás csővázak. Rózsaszín bugyiházak. Bontás. Építkezés. A városok pereme ugyanaz, plázatér: Metro, Cora, Obi, Praktiker. Visszafelé azért betérünk, veszünk olajbogyó- és halkonzervet, mert az nálunk otthon mégsem ugyanolyan.

Elhagyjuk Nagyváradot, fürdőhelyek tűnnek fel, égkék szállodák fehér márványkerítéssel és kiadó szobákkal, gazdag balkáni neobarokk. Vonzó giccsfalvak. Néhány gúnykacaj száll ki a buszunk ablakán, de visszakapjuk őket, egyenesen a szánkba hullnak. Rágógumi, ami visszatapad. Megérdemeljük: a cinizmus szánalmas ebben a helyzetben. Mi sem vagyunk különbek, mint ezek a levakolt, rozoga épületek, belül repedünk. Az új román ízlést nagyon is komolyan kéne venni. A palotáknak a többségét olyan tulajdonosok építették, akik külföldön dolgoznak, méghozzá elég keményen bedolgozzák magukat az olasz és a spanyol ízlésbe. Ácsok és kőművesek házai, akik jelenleg Nyugat-Európát építik. Egyszerre két házon is dolgoznak. Az ebbe a kis bihari faluba húzott téglafal csak látszatház. Akik építették, nem jönnek vissza, a házak többsége félkész és kong az ürességtől, a palota a tulajdonosok otthontalanságának szimbóluma.

Jó úton járunk. A paravánok hátterében megcsillan a Bihar-hegység lánca, a májusi zöld gyeptakaró, először dombok, aztán a hegyek következnek, a csúcsokat még hó fedi. Mi most nem oda tartunk. Lent maradunk a medencében. Igyekszünk azon az úton haladni, amelyen annak idején a német kolonisták bejöttek Transsylvaniába. Lent, a földszinten, biztonságban.

Annyi korhadt legenda él betelepülésükről, hogy csak elég pontatlanul lehet a szász múltat kinyomozni. Ha meg szeretnénk határozni a föld ősi jogát, jobb, ha visszafordulunk. A románok szerint ők vannak többen. A szászok eleve kiestek, eladták őket. A magyarok még mindig követelőznek. Ugyanígy a mai napig vészes bonctannak ígérkezik, hogy melyik faluban ki volt előbb, mikor épült a templom, és melyik egyház tette le az alapkövét. Rengeteg a gödör az építkezések miatt, a régészek így hetente közlik újabb eredményeiket a napi sajtóban. Gyorsan továbbiszkolunk, még mielőtt valaki (lelke) felülről átírná az utunk irányvonalát. Nem szívesen hagyjuk magunkat eltéríteni a közelmúlt felé, és különben is, minket folyton csábít a jövő, vagy a legeslegrégebbi dolgok érdekelnek, azok az idők, mikor még nem volt semmilyen mítosz és nem volt történelem sem, semmi sem volt, a semmi, amire ráléptek a szászok.

Az egykori Gyepűre lépünk. Puha és kietlen. Gyönyörű és foghíjas. Három folyó osztja: a Sebes-Körös, a Fehér-Körös és a Maros. De egyik vízébe sem lesz időnk belekóstolni.

Szinte perzsel a nap, pedig még csak május van. Ide is elért a globális felmelegedés. Holnapután azért csak fel kellene kapaszkodnunk a hegyekbe, a Retyezáton friss, vad és hűvös levegő várna ránk, jég és csúszós moha, a legkülönlegesebb fajokkal és leggyilkosabb gombákkal. Ilyenkor még többméteres hótakaró borítja a vad gerinceket, ám a medvék már másznak felfelé. Addig persze még sok gödör fekszik előttünk, amelyeket valahogy át kell lépnünk, vagy amelyekbe bele kell esnünk, hogy megértsük ezt az országot.

Mikor kislány voltam, kerítést építettünk, mert házat terveztünk üres, frissen vett telkünkre. Oszlopokat betonoztunk a földbe, drótot feszítettünk közéjük, két hét alatt simán felhúztuk. Tavasz volt, betonkemény, meleg munka. A kerítés csak állt magában és már jócskán kiütött rajta a rozsda, mikor felraktuk évek múlva a pince falát. Amikor az ácsok befedték a tetőt, kidőlt a kapu egyik oszlopa, ráesett a kutyánkra, és elszakadt a drót néhány helyen, a kutya meghalt, öreg és süket volt, meg vak, de mi megsirattuk, akárcsak az oszlopot.

A ház készen lett, csakhogy nem volt hozzá kerítés. Apám úgy mondta, renoválni kéne azt a kaput, de mire elkészültünk vele, omladozni kezdett a vakolat, berepedt a téglafal. Telt-múlt az idő, és mi csak a magunk módján haladtunk vele. Előre kettőt, hátra egyet, néha így is elbotlottunk, vagy beleestünk egy sittes gödörbe. Nem értettünk az építkezéshez. Vagy csak a lelki alkatunk olyan, hogy amit lehet, elhalasztunk. Túlságosan lassan érett meg bennünk a legtöbb elhatározás, mire végül megérett volna, már csak a régi alapok voltak meg hozzá; a régi, kopott, ósdi koszorúra kellett volna felépíteni valami teljesen újat, ami nem is illett oda, se színben, se formában. Ez ment, így tudtunk élni. Évről évre egyre jobban kezdtük begyakorolni a renoválásokat.

Magyar gyerekkorral könnyű Romániában utazni, minden világos.

Egyelőre, ha kinézünk a busz ablakán, jobbra a Béli-hegységet látjuk, balra a Bihari-hegységet, víznyelőivel, barlangjaival. Az Alacsony-Tátrára emlékeztet: a szlovák huták fúrják a hegyet, azoknak az embereknek a szaga terjed, akiket egykor betelepítettek ide ércet bányászni. Érc és faszén szag van. Ahogy haladunk, egyre több az etnikum, és minél beljebb megyünk, minél feljebb kapaszkodunk, annál több nép szorul össze. A templomok is szorosabban vannak. Görög katolikus falvak, s néhány református. Belényes, Cebe, Déva és Szászváros (Broos). Szászváros felől kanyarodunk le majd Algyógyra, ott lesz a szállásunk a református lelkigyakorlatos házban. Kicsit izgulunk, hogyan lesznek az ágyak, elég hosszúak-e, puhák, lyukasak, ki kivel alszik, van-e fürdő. Cédulákon felosztjuk a szabad helyeket. Persze semmi sem úgy lesz, ahogy elterveztük. A szállásunk tizenhét puha, bolhás ágy egy szobában, egy zuhanyzóval, cserébe a toalett ablakából a Retyezát csúcsai látszanak, Erdély legvadabb és legszebb hegyvonulata; két rotunda a kertben, egyik középkori, még operatőr utastársaink is csak az utolsó előtti nap fedezik fel őket, annyira belesimulnak a rendezett kertbe.

Az egyik rotundában lesz egy kabát és egy nagy énekeskönyv, színesre rajzolt kották és zsoltárok. Egyetlenegy református magyar család él a faluban, és épp rájuk panaszkodik az imaház gondnoka (ki másra?), hogy nem túl rendszeresen járnak, igen, kimondom, teszi hozzá éneklő, áhítatos hangon, sokat vannak el a városba’. Magában pásztorkodik a lelkükkel a tiszteletes. Üres a templom, mondom okosan, dehogy, a templom sosem üres, felel ő, a templomban Isten lakik, nevet.

Visszakanyarodunk az útra. Belényesre érünk. Vásárváros, annak idején itt találkozott az alföldi áru a havasi portékával. Mikor Észak-Erdélyt Magyarországhoz csatolták, fontos szerephez jutott, 1940-ben, mikor Nagyváradot elcsatolták, a román értelmiség ide menekült. Az egyik legizgalmasabb hely, csak nem látszik rajta. Kívülről sivár és unalmas. Panelek és földszintes parasztházak alkotják. A könyvesboltokat keresem, újságokat, amolyan láthatatlan kellékeit egy régi, letűnt kultúrának. Nem látok semmit. Nézzük a piacot, de csak a poros utcák vannak. Nincs letűnt kultúra, ez micsoda hülyeség. Végül találunk egy E. Cioran könyvesboltot, mintha a szemünknek építették volna, üres. Később olvasom, hogy Cioran Sibiu (Nagyszeben) mellett született, Párizsban élt, de egyáltalán nem írogatott a szülőföldjéről, csak egyetlenegyszer említi. Egy szem utalásában állítólag áhítozva emlékezett meg Szeben csodálatos főteréről, feltehetőleg a Nagypiacról. Ez nem túl sok mondanivaló egy filozófustól. Különben semmi sincs a városban, panelházakkal rakták teli, miután ledózerolták a polgárházakat. Itt is, mint a legtöbb erdélyi város előteréből a központba lépve, hirtelen eltűnnek a falusias házak, hogy átadják helyüket a repedező monstrumoknak, a gigászi tervgazdálkodás tárgyainak. A városok izgalmasak, de cserébe porosak és kaotikusak. Legtöbbször kerülöm is a hősi emlékművekkel ellátott főtereket. Szerencsére nincs olyan sok belőlük, mint Ukrajnában, vagy csak már szétmállottak, eldűltek. Nincs pénz az emlékezetre.

Következő állomásunk Rény, itt készítik a dobozos vodkát és egy vörös színű, amorf italt, mire a buszunk hátuljában ülő csapat felkiált, hogy, Drakulina, ott ülnek a fejek. Szomjasak. Vagy pisilnek, mindegy, állandóan megállunk miattuk, és iszunk, és iszunk. Kék és vörös tejet. Valaki a sárga műszeszt szereti, olyat még nem láttam.

Baia de Criº Þebea. Megnézzük a román nemzetépítés emlékművét. Körbelődörögjük, így helyesebb. Fáradtak vagyunk az állandó, intenzív figyelemtől. Hosszan időzünk, és találgatjuk, mi történhetett itt?

Néhány sírt és fát látunk, de mikor közelebb megyünk, kiderül, hogy nem. A vihar többször döntött ki fákat errefelé az utóbbi években. Horeának, a román Dózsának pár tonna betonnal kiegészített tölgyfacsonkja áll előttünk, itt izzította a hős vezér a parasztokat. A román történetírás szerint a francia forradalom vezetői is rá vetették vigyázó szemüket, csak sajnos ugyanazokat a hibákat követte el, mint utóbb Robespierre. Lázadása sikertelen forradalom, és így persze elfojtott kudarca lett a román nemzet ébredésének. Egyik oldalról gyönyörű, vastag, öreg fa, másik fele betontámasz. Élettelen, romlékony törzsét évente újra kell festeni. Fantasztikus, átérhetetlen és, mondhatni, felfoghatatlan, hogy mire képes a természet. Ez a csonka fásultság a temetőben, ez volna az erdélyi románság szimbóluma? Igen és nem. Annál több és kevesebb. Ez már a jelen. Nemsokára kivágják a fát, mert tovább nem renoválható. Kivágják, feldarabolják, lepasszírozzák és papír készül belőle, a papírból könyvet nyomtatnak, a könyvben pedig új mondatokat találnak ki a történelemről. Vagy egyszerűen csak tűzre dobják, hogy melegebb legyen.

A temető melletti Magazinban megint megiszunk valamit, ezúttal egy azúrkék töményet. Vidáman távozunk. Cebén még Avram Iancunak, a nemzet ügyvédjének nyomait találjuk, aki élete végén Bécsben megőrült, vagyis megbolondult, mert rájött, az osztrákok becsapták. Az ő szobra is kissé formátlan, de még jó, hogy Marosvásárhelyen lehet úgy kávézni a főutcán az ortodox székesegyház mellett, hogy csak Iancura látni. Vásárhely kárpótol a Cebén látottakért. Iancu délcegen ül hatalmas lován, kezét lóbálja, tartása erős, alakja hatalmas, oldalán kard, töretlen figura. Persze nem az. Akárcsak Széchenyink Miskolc főterén, sír és tombol és bömböl. El fog jönni az idő, és a házak mellett renoválják majd a Ceauºescu-korszak ósdi rögeszméit, átgondolják és újraalkotják a hatalmas műveket, lecserélik őket valami kisebbre, hogy izgalmasabb látványt nyújtsanak, és akkor igazán unalmas lesz az út Szeben felé, mert semmi sem marad a diktátorból. De az még szerencsére messze van.

Keserű véget érnek az összeesküvések, a nemzeti lázadások, az árulások, márpedig Erdély történelme tele van velük. Nincs ebben semmi különös, zilált és szilánkos a táj, kevert, csonkolt. Folyékony és habzó, csupa dús erdő és zabolátlan patak kíséri az úttestet. Vad hegyek. Kimért szántók. Biharból Hunyadba kanyarodunk, rögtön Ribicén megnézünk egy templomot, amelyben nemrégen egy Szent György- és egy Szent István-freskót találtak, úgy 1470-ből. Római katolikus templom volt eredetileg, aztán ortodox lett. Kis magyar nemzetépítés, úgy kell lekaparni a falról, kiásni egy betömött lukból. Megint elkanyarodunk.

Bevágunk Hunyad megyébe. Déva: panellodzsák, zöld négyemeletes és piros tízemeletes betontömbök. Kazettás ablakok, a buszgyár termékei, mintha a lakások járművek volnának. Alvóváros. Csövek és házak. Magányos, befele forduló, redőzött arcú emberek, ők nem lelkesek, csöppet sem azok. Többségük munkanélküli. Kis csapatokban mászkálnak délben az utcán, néha nekimennek egy oszlopnak, van, aki a kirakatban alszik, egy műanyag széken ücsörög egész nap, nem látom pontosan, nő-e vagy férfi, lehet, hogy ő az egyik útitársunk…

Mikor megépítették a paneltömböt a főtér körül, új korszakot szerettek volna írni. Déva a kulturális és az ipari forradalom városa volt a diktatúrában. A parasztházakat mint a falurombolás fontos és látványos alkatrészeit ledöntötték, hűlt helyükön sírkövek a panelek. A falvak mégis erősebbek és szívósabbak, jobban megmaradtak, s a szocialista városok utcái ontják a falusi hangulatot. Egész nap kint ülnek az emberek az ablakban, trécselnek, trécselésük munka. Egyik tízemeletes házból átkiabálnak a másikba. Mi van olcsó eladó? Jött hús? Galambleves? Cujka, csorba, mícs. Coke, tej, Fanta, kávé. Cserebere akciók, tyúkok, kecske, virág, műanyagjáték- és gyümölcsárusok a lichthofban. A teraszon paprikát termelnek, és kútból isznak.

Déva hatalmas, átépítés alatt lévő terén lenyűgöző látványt nyújt a tornászlány bronzszobra. A szobor négy mozdulatból áll. A tornász hátraszaltót indít, de mielőtt a lába elemelkedne a földtől, véget ér a mozdulata. Visszarakja a gravitáció a talapzatra. Tervezője fiatal, erős lányt szeretett volna ábrázolni, de csak egy összetett emléket hív elő. Apró tornászlányok jutnak eszembe, a tévében figyeltem őket, az olimpiáról közvetítettek. Fejük a vállukba olvadt, volt olyan közöttük, akinek alig volt nyaka. Szerettem nézni, ahogy a szalaggal, karikával, buzogánnyal repülnek kék-sárga-piros dresszben, ritmusosan, sosem tévesztenek ugrást, a szám végén pedig nem lépnek félre, egy millimétert sem tévesztenek. Hajszálpontosan tudták irányítani a testüket. Mennybe mentek a közvetítés alatt, aztán visszahulltak. Szinte repültek, de leestek. Eltört a buzogány, szétszakadt a szalag. Szabadnak látszottak, pedig az alakjuk börtönben volt. Mikor vége volt a gyakorlatnak, és a kamera közel ért hozzájuk, apró, formátlan testükkel meghajoltak a szurkolótábor előtt. Először még mosolyogtak, formabontók voltak, és egyáltalán nem a klasszikus diktátort idézték. Aztán ez a túlságosan közeli pillanat riasztóan számolta fel a lányok érzéki szabadságát. Nem engedték nekik, hogy felnőjenek, ilyen kicsik maradtak. Ha nyertek, az állami giccs életük legboldogabb pillanata lett.

Vörösércszag, vasízű táj.

Közeledünk a bányatelephez. A tájat védett rezervátummá nyilvánították, így a vörös vascsontvázak látványa még lehangolóbb, mert nem lehet eltakarítani őket. Újjáépíteni a legnagyobb esztelenség volna. Az ipartelep végeláthatatlan. Határtalan, és minden botrányos képzeletet felülmúl. Talán ezért építették. Ehhez foghatót még sosem láttam, mintha metafora volna, semmi valóságos nincs benne. A hegyek közt, a természetes medencében a vörös színű meddőhányók egymást érve fúródnak a földbe. Több kilométer hosszan elnyúlnak. Az egykori bányatelep a Ruszka-havasban indul és a Zsil völgyében ér véget. Az ipar itt nem a fejlettség jele, mint azt a felvilágosultak vélték, hanem a pusztulásé és elvándorlásé. A civilizáció beteges csonthalmaz. Vajdahunyad vára alig különbözik a környezettől, barna és vörös ércfestékkel van leöntve. Állítólag Mátyás műreneszánsz lodzsája nyújtja a legszebb ipari látványt. Jövőre fizetni kell érte. Mintha ezek a csontvázas épületek képtelenek volnának megszűnni, lerombolódni, összeomlani, romhalmazzá válni, egészen Algyógyig kísérnek minket.

Egykor osztrák és szlovák betelepülők kezdték a vasérc kitermelését a Ferdinandsbergen, százötven évvel később Hunyadi János és az egész tizenötödik század emlékeire rárakódott az érc. A fekete holló vörös. Bemegyünk az egyik gyárba. Van olyan paraszt, aki az állatait legelteti a meddőhányóban, belekalkulálja, hogy bármikor ráeshet a tehenére egy vasrúd, de akkor is megéri. Itt több a fű, mint az úton és a nagy vágányok mentén. A kis csillék mozdulatlanul várják a lassú kérődzést. Akad olyan, aki több tíz kilométert utazik ide szekéren, hogy gyűjtsön néhány vasdarabot. Velük is a gyárban találkozunk. Az őr nyugodtan figyeli őket, akár egy járatlan vagon, háttal, neki mindegy, ki parkol tilosban. A faviskók még állnak, egykori bányászok garázsai, sufnik, hobbiszobák a domboldalon, nyugodt, fekete, szmogos víkendeket idéznek. Üres kutyaházak, melyek már a kóbor kutyáknak sem kellenek. A kutyák a várlátogatókat ugatják, és véres szájjal szopogatják az odavetett csontokat.

Szekerek kanyarodnak ki a tiltott telep kapuján. A rudak a platón utaznak. Boldogan mosolyognak a rablóik, főleg nők és gyerekek, örülnek és lelkesek, mert holnap lesz mit enniük. Mások szerint munkát és kenyeret adott a bánya, nem szabad bántani, leírni, leradírozni. Eltüntetni meg úgysem lehet, jobb volna hallgatni róla. Önszántából nem megy el innen senki sem, csak ha elüldözik, csak ha rákiabálnak, takarodj.

Románia új falakat húz, spanyolfalat. Majd egymillió munkása dolgozik Spanyolországban, köztük az egykori petrozsényi ipartelep családjai, akik már biztos, hogy nem jönnek vissza. Egy házat még felhúznak a szívüknek valamelyik bányakörnyéki faluban. Elkezdik, de ritkán fejezik be. Itt is csupa félkész épületet látni az út mentén, mint Nagyvárad után. Befejezetlen paloták, nem, ezek már inkább csak nyaralók, hobbiházak. Olaszország, Németország lesz az otthon.

Elérjük Szászvárost. Algyógy már csak öt kilométerre van.

Mondják, volt egy durcás nép tőlünk délkeletre, amelyik féltette a házait; tartalékát, éléskamráját titkolta mások elől, szekerét és szerszámait takargatta. Se magyarnak, se székelynek, se az oláhnak nem adta ki, cselesebb volt bármelyiknél. Oda ne menj hozzájuk, kiáltottak Erdélyben! Amerre ők laknak, hiába indulsz, városaik vastag várai bevehetetlenek, és nem teszi jól, aki békésen kéredzkedik hozzájuk, de az sem, aki erővel akar behatolni, mert nem fogadják, visszaverik. Szorosan maguk közt élnek.

Siebenbürgen múlt idő. A nép, amely így nevezte ezt a tájat, már nincs Erdélyben. Elvándoroltak, visszamentek, mindegy, hogyan mondjuk, csak néhány százan maradtak; elűzték, kicserélték, visszaadták őket az anyaországnak. Ha tudtuk volna előre, hogy nincsenek, el sem indulunk, ez világos. De mikor az utolsó előtti napon Szászvárosba érkezünk, és onnan egyenesen Nagyszeben felé hajtunk, a májusi napnál is világosabb lesz, hogy igenis élnek még szászok Erdélyben. Mintha leugrottak volna egy fényképről. Frissen vakolt a házuk, nagy, magas a kőkapujuk, akárcsak száz évvel ezelőtt; traktoraik szántják a földet, iskolákat alapítanak, evangelizálnak, nyomulnak a tőkepiacon, és a gazdák már a nyári termésre készülnek.

Azért kipróbáltuk, valóban igaziak-e. Bekopogtunk hozzájuk, és kinyitották az ajtót. Bementünk, hátravittek. Tiszta volt az udvaruk, gazdag a porta, megannyi szerszámuk, a legkorszerűbbek az Unióból, és persze a régiek, faeke, kapa, dísznek a ház falán; szorgalom a szobákban, friss szagok a szekrényből, rézedények. Büszkén mutogatták portájukat az újdonsült, szász gazdák (Emil, Petru, Constantin, Theodor és Mihai: Erwin, Hans, Joachim és Franz), az erdélyi lakosságcsere nyertes figurái.

Kelet-Európában aligha akad izgalmasabb a hűlt helyeknél. A lukaknál. Luk az úttesten, luk a földeken, utcákon; aztán hirtelen ott terem a rongyokon a gazdagság, a dús növényzet, erdő, víz, zuhatag és a hegyek, ékszer. Egyszer csak ott terem a semmin a valami, amit még addig sosem láttam, egy eltűnt, elűzött nép helyén egy ugyanolyan. Szorgalmas, takaros, spórolós, rámenős, fullasztó, kedves, magának való, idegen, vékony, kicsi, sznob, kövér, angyali, riasztó, erőszakos; alkat és nem nyomorúság. A szász paradigma minden faji kérdést felülír. Saját szemünkkel láttuk, ahogy az eltűnt szászok helyén feltűnik egy másik nemzetiség, a román. Az a fajta román, akinek a lelke szász. S ha szász, akkor tulajdonképpen luxemburgi.

A szászok a keresztes hadjáratok idején indultak el Nyugatról, nyolcszázötven éve érkeztek ide, de máig nem tudni pontosan, honnan. Luxemburgból vagy a Rajna-Mosel mentéről, esetleg Flandriából? Erdőt és sarat találtak itt, és megtetszett nekik. II. Géza biztosította a letelepedésüket, cserébe a láp és a mocsár megművelését és országa déli határának védelmét várta tőlük. Bizonyára. A szászok egészen a Vöröstoronyi-szorosig mentek, három települési területet (közösséget) alapítottak, ezek egyikének központja Szeben, német nevén Hermannstadt, utunk célállomása.

Nem, a szászok a jeruzsálemi keresztes hadjáratból visszafelé maradtak itt, annyira megtetszett nekik a busásan termő föld, a dús erdő, hogy rögtön istentől való paradicsomi vidéknek vélték. Egy dolog bizonyos, a szászok rajna-frank és luxemburgi német nyelvjárást beszélnek, ezért alig érteni őket. A mai szász pedig (kicsit már román lélekkel) egyáltalán nem beszél németül, és mégis érteni véljük.

A szorgalmas betelepülők, a munka katonái, pár év alatt a dagonyából és a fekete erdőkből szántóföldet alakítottak, és felhúzták a dombokra Szeben városának vastag falát. Erdély legkívánatosabb fővárosát alapították meg, kívánatosat, de bevehetetlent. A Moldvából, a Havasalföldről vagy máshonnan ideköltöző családok most átveszik az erényes szokásokat, a diktatúra sarát pedig amilyen gyorsan csak lehet, elpucolják.

A szászoknak minden gonosz tettükre volt legalább egy biztos okuk, hiszen folyton el akarták venni, amijük volt. Gondosan és udvariasan lekezeltek mindenkivel, ha pedig erőszakkal elvettek tőlük, ravasz bosszút álltak. Közösségszerető, jámbor, segítőkész embernek festik le őket a regények, akik a magyarok bujálkodását és szertelenségét ki nem állhatták. Aki Szebent bírja, annak egész Erdélyhez van kulcsa, mondja Móricz regényében Báthory Gábor. A fejedelem feltehetőleg ebből az okból kifolyólag döntött úgy, hogy lemészárolja az egész szász communitast. Szerencsére tervét azonnal mégsem sikerült véghezvinnie, így maradt némi idő a gazdag áru kimenekítésére. A derék szászok ajándékborából úgy beittak, a fejedelem és a hajdúk is, hogy a bejövetelüket követő néhány óra elteltével mindannyian részegen feküdtek a tanácsháza körül, maga a vezér pedig még a lépcsőházban esett el.

Mikor Báthory Szeben főbíráját faggatta, vajon hogy csinálja ez a kis nép a sok vagyont, milyen fondorlatokkal alakítja a kereskedelmet, a bíró csak annyit mondott, hogy a polgárok dolgoznak, uram. Báthory pimaszságnak vélte az igazságot, jó nagyot rúgott előre és megindult Szeben ellen, hiába. Ész nélküli katona volt, akinek végül mégiscsak sikerült lerohanni egy városnyi éléskamrát.

Csak egy torz és csúnya középkori általánosítás szerint befelé forduló nép a szász.

Mikor elindulunk, jócskán mögöttünk a Báthoryak százada. S már előre lehet tudni, hogy nyolcszáz év után, a huszadik század végén hogyan tűnnek el Erdélyből a németek. Az 1970-es évektől kezdve az NSZK egyszerűen kivásárolta a családokat, kezdetben fejenként ötezer, majd tízezer márkáért. Ceauºescu szívesen adta az “idegeneket”, a bánáti svábokkal együtt egész falvak vándorolhattak vissza “szülőföldjükre”. Csak a baj volt velük, túl szívós emberek voltak, akik vallásukkal és történelmükkel kellemetlenkedtek a csauista nemzeti kommunizmus idején, nehezen törtek meg, az ötletes kulturális forradalmat is visszautasították és nem akartak falvaikból városokat növeszteni, különben besúgásaik és az árulásaik is mind hamisak voltak. Menjenek el, mondták, mindenkinek jobb lesz így.

Eltűnt volna a szorgalom és a féltés, a tisztaság és a fegyelem, a kirekesztés, a zsugoriság és a smucigság is, csakhogy nem tűnt el; a szászok udvarai állnak, néhol szebbek, mint valaha, néhol elkorhadtak, elrepedeztek, de most talán újra felépülnek.

Szászok, magyarok, románok.

Románok, magyarok, szászok.

Erdélyben megkezdődött a néprenoválás.

A táj sarka fantasztikus képet ígér, ugyanazt százszor. Ipar és természet állnak szemben, a dicső múlt meg váltakozik az álmos jövővel, semmi különös. Újra elhagyott csontépületek vázai mellett haladunk, egyre-másra tűnnek fel az ipari turistáknak épülő szállodák és turistaházak. Ez azért mégiscsak álombeli. Lassú felmorzsolódás. Étterem, kaszinó, fogadóiroda, játékgépek minden szállodaportán, pontosan ebben a sorrendben. Riasztó pörgés a falak mögött. Pihenni vágyók rozsdatelepén kelünk át. A világ legabszurdabb sarkát látjuk magunk előtt a takaros Nagyszeben előtt néhány tíz kilométerrel, és ezt tényleg érdemes feljegyezni és felidézni, mikor véletlenül valamikor jó napunk van, és abba akarjuk hagyni a nevetést. Vagy amikor mindenáron a nyertesek közé akarnánk tartozni.

Mielőtt kiérnénk a völgyből, az holdbélire változik. Kő kő hátán, kő a vas alatt. Dákoromán csontok, néhány római település, Demsus (igaz vagy hamis játék), egy templom római kövekből és a régi római utak maradványai. Megpillantjuk Dácia provinciát, egy jókora pacni a szocialista bányatelep ásatásai között. Az egykori fürdő területén veteményes, a kövek szanaszét. A Magazinban vásárolt neonédesség szintén ipari termék, műanyag desszert. Közben kóbor kutyák kószálnak megint éhesen a busz körül, az ipari szemétről jöttek át hozzánk, minden morzsáért vonyítanak egyet. Az út mellett újra és újra feltűnnek az üres csőházak, ablak nélkül, függönnyel, pont fordítva, mint Delftben.

Útközben még megmásszuk a Retyezátot, sőt van, aki eljut a Bukura-nyereg közelébe. Mi viszont, akik az alsó tisztáson megálltunk és ott maradtunk, és csak a hóhatárig mentünk fel, cserébe a rövid útért beszélhettünk a vendégháznál egy volt bányásszal. Ő volt az egyetlen ember a körzetben, aki motyogott valamit a szégyenről, arról, hogy elvesztette az állását. A Zsil völgyéből jár fel kéthetente a menedékházba. Először nem nagyon szól, aztán elered a nyelve, mikor magyarul kérdezzük. Dőlnek a fogai. Töri a tanult nyelvet. A pásztorok fölé szeret járni, mondja, egyedül, jó itt, ugye. Az Unióban milyen? Hát rossz. Néha alig érteni. Itt se jó igazán azért. De jobb, mint lent, régen volt a legjobb. Szégyenlősek errefele az emberek, nem szívesen emlékeznek. Hallgatni szoktak. És várni. Mit? Hát a céltalan jövőt, mosolyog fekete, kormos ajkával. A jövőtlenség optimista képzete napégette arcán derül, elfordul és otthagy minket. A medvéket figyeli, az erdőt járja, a turisták után szedegeti a csikket és a szemetet, egyedül van és boldog. A völgyet ellopták, számára már csak hegy van, ez a gyönyörű, vad, fekete hegy.

A hegyről lefelé, úgy körülbelül félúton, B. Péter, debreceni író elhatározta, hogy vásárol a faluban egy ártatlan bárányt. A vételt a buszunk vezetője intézte, letelefonált az egyik családhoz. A főzést a jószívű író vállalta magára, Attilával közösen. Hősként mentünk be nyúzni az udvarra, de mikor megláttuk a reszkető állatot, elment a kedvünk a pörkölttől. Hiába, kényes, urbánus fruskák vagyunk, ez az igazság, romantikus nők meg ne nézzék végig a bőrlehúzást, mert reszketnek tőle, mint egy ma született bárány. A bárányszagú, cannabisszal ízesített pörkölt este sokkal finomabb látvány volt, mint a lenyúzott bőr, a véres bunda és a levágott paták, amiket a kutyák olyan jóízűen szopogattak.

Másnap korán keltünk, indultunk a kirándulás végpontjára, Nagyszebenbe. Megint a régiek nyomában lépkedünk, pedig az új dolgok érdekelnek, de csak dőlünk ide-oda a tegnapi pálinkától és a finom húsoktól. Összeszedjük a nyolc széket, a Stuhlokat: Broos, Mühlbach, Reußmarkt, Hermannstadt, Leschkirch, Großschenk, Reps, Schässburg. Terra Saxonum földjére lépünk végre, valahogy kiegyenesedünk. Itt élnek a szászok. Sachse’, ahogy magukat nevezik. Szászsebes (Mühlbach) az első állomásunk, és itt már jól látszanak a szorosan egymás mellé épített kőkapuk, hódfarkú cserepek ülnek a házakon. A sár lassan felszívódik, a por elszáll. Nincs semmi új, minden a régi, helyreállt a város, mire odaérünk.

Onnan tudjuk, hogy megérkeztünk, hogy jönnek szemben a fényes Audik, BMW-k és VW-k, a német szponzorok. Eltűnik az Erdélyben szokásos Renault és a Dacia. Egy ízléstelen és provinciális kis Svájc! Gazdag és fényes! Nagyszeben Zürich, Basel vagy St.Gallen patyolatával vetekszik. Talán még Nürnberg lehetne, Konstanz, de inkább egyik sem. Csak egy forgatás helyszíne. Egy nyolcszáz éves város földrajzi maradványába érkezünk, amely pont olyan, mintha kartonból vágták volna ki. Szeben valójában lakatlan szigetre hasonlít, melyet néhány percre újra benépesítettek.

Az óváros pontosan renoválva, akár a 19. századi térkép alapján is el lehet benne igazodni. A céhes várostornyok ugyanott állnak, ahol eredetileg felhúzták őket. A Kispiac, a Nagypiac és a patríciusházak, minden rendben, eredeti állapotukban. A városfalon kívül vannak csak új épületek. Olyan jól sikerült a rekonstrukció, hogy bárki képes volna összekeverni az időket. A múlt inkább most van, és ami nemrég volt, az… reméljük, többet nem következik be. Csak a nyelvjárást nehéz még eltalálni. Guten Tag!, int a bádogos cigány, mikor a városháza tornyánál összetalálkozunk. Yes, Turist, Grüsse, mondja a szerelmem, mert nem tud jól németül, vagy csak mert meglepődött, a cigány sem tudja eldönteni. Innentől kezdve bármit kérdezünk tőle, mindenre ’Yes’ a válasza. Sachse, yes, yes, német, yes, magyar, yes. Auf Wiedersehen! Köszönünk és Yes!

Gyorsan elfutunk. Néhány kanyar után megtaláljuk a Nagypiactól kicsit odébb a város legrégibb házát, melynek renoválását a Volksbank finanszírozta. Miközben fényképezzük, odalép valaki hozzánk, kezdi mesélni néhány szavas némettudással a ház eredetét, valami furcsa keveréknyelven beszél. Deutsche? Kérdezi. Nem, válaszoljuk, s mintha mi kérdeztük volna: Yes!, kiáltja. Mármint hogy ő német ám, mint a cigány az előbb! Nem, dehogy, mi nem, egyáltalán, de nem érdekli. Ik bin saxe – mondja, és mosolyog. Nem román, nem magyar, nem székely, nehogy eltévesszük, szász.

Úgy járja át a német szellem a várost, mint a huzat a viharos szobát. Mindent felkavar, eltöröl, átír. Az újdonsült szászok hangyaszorgalommal vakolják újra a bevehetetlen várat, rekonstruálják az evangélikus templomot, betömik az árulásokat, a míves kapuk és a zajongók ketrece újra régi. Bevehetetlen bástya: Szeben. Az írók nem írnak hazugságokat és a polgármester nyíltan szervezi a német kapcsolatokat. Csillog, villog, kisikált Stadt, szponzorált modell. A főtér kapujában, szinte láthatatlanul bujkál a globalizáció, a Vodafone és a McDonald’s. Senki sem kérdezi, ki vagy, mert itt biztosan szász vagy. Ahogy mi is azok lettünk, pedig csak néhány órát töltöttünk a Gösserben és a döneresnél. Azért a legjobban a török kávé ízlett.

A város olyasmit tud, amit Európának ez a sarka még nemigen láthatott. Pár perc alatt identitást váltanak a terület újdonsült lakói. Legyenek parasztok, pásztorok, polgárok, szocialista munkások. Törökök, bolgárok, székelyek, csángók. Nekem ezért a hazugságok hídja tetszett a legjobban Szebenben. Olyan őszintén ugráltak rajta az iskolás gyerekek, mint egy romantikus történelmi regényen. Itt aztán semmi fantáziára nincs szükség, és máris egy élő legendán taposunk. Romániában tényleg visszaraktak a kirakatba egy népet, amelyről azt hitték, eltüntették.

Hangyák, Cica. Ez Európa. Munkamorál, szorgalom, ragaszkodás, ilyeneket okoskodott T., a szerelmem, mikor a Der Brunnen vom Grossen Platz mellett álltunk, és már nagyon kellett pisilnem, mert annyi német sört ittunk. Elmentem egy uniós kávézóba, ráültem az uniós vécére, és uniós csapban mostam kezet, luxemburgi törülközővel szárítottam. Mire visszajöttem, a szerelmem ott állt egy uniós zászlóval. Egész úton csak ezt az egy képet kérte tőlem magáról. Az út legjobban sikerült mosolya került rá, mert T. igazán lelkesen tekint rajta a jövőbe. A szerelmem, aki ezúttal elkísért, mindenben csalódott. Mert semmi sem úgy volt, mint a Kelet-Európáról szóló könyvekben. Hanem úgy, mint határtalan képzeletében.

Sibiu. Guide touristique. Reiseführer, House of Guides, Bukarest, 2007.

Wilhelm Andreas Baumgärtner: Der vergessene Weg. Wie die Sachsen nach Siebenbürgen kamen, hora Verlag, Hermannstadt, 2007.

Pukánszky Béla: Erdélyi szászok és magyarok, Attraktor, Gödöllő, 2003.

Cziráki Zsuzsanna: Az erdélyi szászok története. Erdélyi szász irodalomtörténet, Imedias Kiadó, Kozármisleny, 2006.

A hamis malvázia. Romániai német elbeszélők, B. Fejér Gizella, Póka Endre, Ritoók János, Vályi-Nagy Ágnes (ford.), Európa, Budapest, 1981.

Adolf Meschendörfer: Corona, Kós Károly (ford.), Erdélyi Szépmíves Céh, Kolozsvár, 1993.

Erwin Wittstock: Látomás. Elbeszélések, B. Fejér Gizella (ford.), Kriterion, Bukarest, 1973.

Franz Hodjak: A folyosón. Elbeszélések, Végh Balázs, Veres István (ford.), Pont, Budapest, 1999.

Móricz Zsigmond: Erdély, Helikon, Budapest, 1983.

Hajdú Farkas Zoltán: Szászok – egy árulás, Koinónia, Kolozsvár, 2004.

Lucian Boia: Történelem és mítosz a román köztudatban, András János (ford.), Kriterion, Bukarest–Kolozsvár, 1999.