Pécs legrégebbi lakóépületét, az egykori nagypréposti házat a múzeumok utcájában, az elmúlt két évben Kistelegdi István építészmérnök tervei szerint és irányításával felújították. Az épület múltjának további feltárásával összekapcsolt rekonstrukció a műemléket egyúttal alkalmassá tette a 21. századi, korszerű múzeumi használatra. A 400 milliós felújítás az épület padlásterében raktárakkal, pincéjében mellékhelyiségek kialakításával, lift, korszerű nyílászárók, fűtés és klíma beépítésével komfortos munkahelyet teremtett, s lehetővé tette, hogy megnövelt területen, immár két szinten építhessen fel kibővített, új elrendezésű elegáns Zsolnay kerámiakiállítást dr. Kovács Orsolya, a Janus Pannonius Múzeum kurátora.

Az építkezést a munkálatok kezdetén szomorú eset tette híressé. Egy munkás ugyanis a főhomlokzat (alig látható) középkori freskótördékeit a vakolat leverésével eltávolította. A nagyközönség a régi homlokzat e megfakult, szabálytalan foltjait legtöbbször nem freskómaradványnak, hanem az épület pusztulása, elhanyagoltsága jelének tartotta. A jó dokumentáció segítségével a freskómaradványokat rekonstruálták.

A 2007. szeptember 29-én átadott, megújult épület ezáltal hitelesen mutatja a reneszánsz festés korábban előkerült nyomait. A középkori eredetű épület fehér homlokzatához sárgás színnel kapcsolódik a barokk kori bővítés. A ház külsője így elfogadható, ezért feleslegesnek tartom a Baranya Megyei Önkormányzat túlbuzgó terveit, amelynek során e homlokzatot további tízmilliós költséggel historizáló díszítőfestéssel akarják dekorálni a fenti malőrt ellensúlyozó rekonstrukció ürügyével, amolyan kulturális fővárosi attrakciónak szánva. Tudtommal nincs elegendő tudományos, falkutatással feltárt adat az egykori homlokzat festéséről, milyenségéről.

Városunkban az utóbbi évtized nagyberuházásai között a legsikerültebbnek tekinthető az újonnan megnyílt Zsolnay Múzeum.

Az épület díszkivilágítását szolgálja a fal tövében, a járdába süllyesztett lámpasor, a Sétatér-rekonstrukció által divatba hozott (megmaradt) “padlófények”. A fakockás padlójú, középkori ülőfülkés kapualj egyetlen világítását is ezek a “szentjánosbogarak” képezik. Az udvari homlokzat földszintjét árkádosra alakították. Ennek a változtatásnak a műemléki előzményét (falkutatáskor előkerült nyomait) és indokait feltáró szakcikket érdeklődéssel várom. Észak felé ugyanis a kert léte némiképp indokolja az árkádot, de az egykori épületnek ez a fajta nyitottsága nem valószínűsíthető. A jól szigetelő üvegablakoknak köszönhetően most ezzel az árkádsorral nagyon barátságos, világos, klimatizált közlekedőterek jöttek létre, amelyek tágassága az irodák oldalán értelmesebb hasznosításra is lehetőséget ad. Ezeknek a nagy üvegtábláknak csak íves, felső ablakrészei mozgathatók, illetve nyithatók, ha megfelelő magasságú létra is rendelkezésre áll. De a drága légkondicionálás feleslegessé is teszi a hagyományos szellőztetést. Az épület így maximálisan megfelel a “permanens fogyasztás” divatjának.

A múzeumépület földszintjén a kapualjtól jobbra irodák vannak, a balra lévő szobasorban a kiállítótér kezdődik. Az udvari szárnyban, a folyosó végi nagy teremben található a pénztár, ahol múzeumi kiadványok is vásárolhatók. Itt még egy ruhatár is elhelyezhető lenne, ami a látogatók kényelmét, a kiállítás biztonságát is szolgálná.

A felújítás hangsúlyozza, hogy maga a műemléképület az első látnivaló. Emiatt távolították el az e környezetben zavaró, Martyn Ferenc tervezte színes üvegablakot, ezáltal már a kapualjból a látogató elé tárul a kert hívogató szabadtéri kiállítása. A hatalmas öreg hársfa árnyékában felvezető út egyik oldalán az Apáti Abt Sándor tervezte pirogránit oroszlánok állnak, amelyek egykor a Zsolnay család mauzóleumához vezető utat szegélyezték. Távolabb a nagy, kék mázas óriásvázák, a posztamensen álló, fedeles reneszánsz díszváza, a Sinkó András tervezte Őzikék, és ismét láthatóak az egykor elrabolt és megkerült elefánt-ülőkék. A Strobl Alajos mintázta Zsolnay Vilmos-mellszobor mögött talán nem pusztult el egészen az építkezés alatt a korábban ott viritó piros futórózsabokor. E részen maradt meg leginkább a régi kiállítás, csupán a historizáló kerti asztal a kerek ülőkékkel nem került vissza, és egy kerámia posztamens. A kerti bútorok a Zsolnay-gyár fontos termékcsaládja volt, ami innen nem hiányozhat. Az egykor virágdíszes kertbe betolakodott a kertészeti gondozást nem igénylő bukszus- és tujaparkosítás fakéregszórásos felületeivel.

A földszint boltíves, egykori lakószobáiban nagyobbrészt 19. századi díszítőfestés nyomaira bukkantak, amit kiegészítve mutatnak be. Mintájuk meglepően primitív. A középső szobának nyomott arányai, az architektúrát (az ablakot körülrajzoló, majd lábazatként futó) kísérő vonaldísze az ott elhelyezett neogót oltár és egyházi építészet bemutatására nem szerencsés helyszín. Az utolsó szoba boltíveit kísérő, ügyetlen szőlőindás festés mintha megkésett barokk kerti lugas – sala terrena-imitáció lenne. Itt a terem északi falán kibontottak egy nagy ívet, amely a kert felé egykor nyitott tornácra utal, jó kapcsolatot teremt a folyosó terével. A boltozott és színesen dekorált helyiségekben a falak tövében végigfutó, szürkére festett szellőzőrácsok és a világítás technoid jellege érdekes kontraszt.

Ez a helyszín a kiállításrendezőt nehéz feladat elé állította, amivel Kovács Orsolya sikeresen birkózott meg. Különösen az első terem berendezése sikerült, ahol historizáló épületdíszítő elemeket (oszlopfő, párkány, betétdíszek) láthatunk, és a megrendelésükhöz szolgáló gyári árumintakönyv lapjaiból ad jó válogatást. Klein Ármin a művészetek allegóriáit ábrázoló figurális tondó-szénrajzai jól érzékeltetik a 19. század utolsó harmadának “beszédes” épületdekorációjában a Zsolnay terrakották szerepét és kvalitását. (Remélhetően fényképeket és nem az eredeti szénrajzokat látjuk az üveg mögött, amelyek hosszú idejű kiállítása műtárgyvédelmi szempontból nem javallt, akárcsak az utolsó teremben Lajta Béla színes tempera csempefríz terve esetében sem) A modern múzeumi technika kibővíti a kiállítás tényleges terét és anyagát, hiszen a képernyőn megtekinthető a gyár legkorábbi építési terrakottáinak első gyári, fényképes mintakatalógusa is.

A kiállításrendező egyik érdeme a mértéktartás, “a kevesebb több” elvének érvényesítése az anyag összeállításában, ezáltal nem terheli túl a látogatót. A legjellemzőbb és legértékesebb példákkal, azok levegős, áttekinthető rendezésével segíti megismerésüket. Kovács Orsolya le tudott mondani arról, hogy a kőbányai templom keresztelő medencéjét bemutassa, illetve a hatalmas gyűjteményből sok példát felsorakoztasson, ahogy az az egykori gyári múzeum fotóján látható.

A termenként elhelyezett egy-két tablón olvasható magyar és angol nyelvű kísérőszöveg is teljességgel megújult. Szerzője tömör, világos fogalmazással foglalja össze a Zsolnay kerámia történetét, értékeit, előállítóik, tervezőik érdemét. Már itt hangsúlyozni kell a kerámiatechnikai ismertetők, magyarázatok kiváló voltát és szemléltető anyagát. Zsolnay Vilmosnak és munkatársainak innovatív eredményeit: a pirogránit és az eozin mibenlétének magyarázatát. Ez utóbbit a folyosón az asztali tárlókban elhelyezett, az előállítás fázisait bemutató vázasor szemlélteti. Csupán a szövegtáblák méretét tartom túl kicsinek, amelyek olvasásához egyszerre többen nem férnek hozzá.

Fotók szemléltetik a kiállított díszítőelemek szerepét és helyét az épületen, a komputereken pedig további képsorok mutatják a térben és időben távoli helyszínek épületein a terrakotta-, majolika- és pirogránitburkolat, díszítés sokféle alkalmazását. E látogatóbarát, tasztikus képernyőkön a menüsorból mindenki maga választhatja ki, hogy idejéből, türelméből ez alkalomból csak a Pécsett látható példákat, a gyárépületet, Zsolnay Vilmos kultuszát szolgáló építményeket: emlékkútját, szobrát, mauzóleumát, vagy a főváros legismertebb Zsolnay kerámiadíszes épületeit akarja-e végignézni: a parlament, a királyi vár, egyetemi épületek, fürdők, templomok homlokzatát és belsőjét. Lechner Ödön nemzeti jellegű historizálásának egyedi, az agyag sajátságaiból kiinduló formanyelvében akar-e gyönyörködni, vagy követőinek szecessziós stílusában figyeli meg a kerámia szerepét. A képernyők példaanyagában a temetőkultúra alakításában a gyár szerepét csak a pécsi Zsolnay-mauzóleum szemlélteti, ennek belsőjéből az eozin reliefet és oltárt, Zsolnay Vilmos szarkofágját is jó lett volna bemutatni. Ugyanitt a Zsolnay-gyár legjelentősebb nemzetközi sikerét hozó milánói (1906) és torinói (1911) kiállítás pavilonjai és anyagai is megtekinthetők archív fotókon, az ezeken szereplő néhány kerámia pedig ott szerepel karnyújtásnyira valóságosan e teremben.

Az építészeti kerámia századfordulós fénykorát az utolsó földszinti terem mutatja be. A királyi vár Hauszmann Alajos tervezte Szent István termének gazdag historizáló kialakítására a kandalló nagyított fotóján elhelyezett tagozatok, a szent mellszobra utal, és a Roskovits Ignác festményét kerámiafestményekké adaptáló Nikelszky Géza néhány olajfestmény hatású kerámiaképe jelzi. E jelentős berendezést az 1900-as párizsi világkiállításon is bemutatták. Zsolnay Vilmos gyárának az építészet számára előállított anyagainak tökéletesítését jelentős megbízásokkal ösztönöző Steindl Imrének, Schulek Frigyesnek a kiállításon bemutatott mellszobrait Storbl Alajos mintázta.

Kovács Orsolya biztos érzékkel válogatta össze az építészeti kerámiagyártás fénykorának példáit: a milánói kiállításról a Maróti Géza tervezte kacsás kutat, a torinói kiállítás ülőkéjét, a Nikelszky Géza tervezte burkolat eozincsempéit, egy-egy díszítőelemet Lechner Ödön, Lajta Béla, Árkay Aladár épületeiről. A folyosó gyönyörű eozincsempéi a korábbi kiállításon nem szereplő, új példák, jó a törökös mintakincsű falburkolatcsík, amely ennek lábazati és lezáró profilált elemét is megmutatja. A folyosó padlójába süllyesztett vitrineket felesleges rendezői hatásvadászatnak tartom, annál is inkább, mivel kettőben nem padlóburkolatot, hanem falicsempét helyeztek el. A folyosó és lépcsőház falait a kiállítás rendezője nem használta ki eléggé további példák (kályhacsempék és más fali betétdíszek, a korábbi nagy tábla a sokféle szecessziós csempével) bemutatására, és nem kerültek vissza a folyosó mennyezetére az előző kiállítás Zsolnay kerámia világítótestei sem. A termékekről készült sok archív fotó között a Budapesten gyártott szaniterárukról is talán egy-két mintalap bemutatható lett volna, hiszen ezek a dús virágdíszítésű mosdók, kádak a kor lakáskultúrájának jellegzetes tartozékai. Bár ez inkább a gyár történetéhez tartozik és nem kimondottan a művészeti alkotásai világába.

Az emeleti részen a gyár- és családtörténet bemutatása, a Zsolnay díszkerámia termékek történeti áttekintése a gyár államosításáig, valamint a Zsolnay-emlékszoba látható. A legtöbb ellenérzést talán ennek az időhatárnak a meghúzása válthatja ki: amely mintegy történelmi igazságtételként a magyar kerámiának világhírt szerző Zsolnay családi vállalkozással és készítményeivel kíván csupán foglalkozni. Mintha csak ez a korszak lenne igazán múzeumi becsű, illetve e kor készítményei a Zsolnay márkanevet jogosan használó termékek. A válogatás valóban ezt bizonyítja, még a korábbi kiállításról ismerteken is új szépségeket fedezhetünk fel a rendezés, a másfelé csoportosítás következtében. A kiállítás ötszöri végignézése után sem tudtam azonban igazán megbarátkozni belsőépítészeti kialakításával.

A Barna Gyula belsőépítész tervezte installáció vitrinjeinek faoszlopai a lámpasort befoglaló üvegtetőt “hordják” és csupán az ajtókat befoglaló “kapubálványok”. A térbe állított ’S’ vonalú magas vitrinek szerintem túlzottan betöltik a teret, meggátolják a termek, a tér áttekintését, kis kabineteket alkotva nagyon hangsúlyosak. Nagy bemutatófelületük révén viszont lehetőség nyílik arra, hogy egyes vázáknak az üveg konzolok alátekintésével még a fenékjegyét, gyári jelzését is megtekinthessük, más darabokra inkább rálátunk, amelyeket a kivilágított alaplap emel ki, illetve ez a világítás életre kelti a vázák felületi szépségeit, mázait. A kiállított tárgyak mellett az első teremben a képernyőkön a gyönyörű forma és dekortervek is tanulmányozhatók. A második szobában felállított terített asztal gazdag válogatást mutat be historizáló edényeivel, az eozin festésű poharakkal a gyár művészi étkészleteiből. Az asztal állandó forgatása felesleges és szédítő. Inkább a látogató által vezérelhető, lassú, egyszeri körforgás biztosításával kéne módot adni arra, hogy a tőle távolabb eső részen lévő tárgyakat közelről is megszemlélhesse. Az utolsó terem berendezésénél ismét az a benyomásom, hogy az installáció elméretezett, az ajtó mellé állított oszlopok miatt a vitrinek rácsúsznak a sarokban álló hengerkályhára, félig elfedve azt, amely ugyancsak kiállítási tárgy, hiszen a gyár történeti stílusú kályháinak egyike. A térben álló vitrinek beszorítják a mennyezeti kerámiacsillárokat, azok csaknem fennakadnak rajta. És mintha e terem végén derült volna ki, hogy egy csomó tárgynak nincs helye, ezért a nyugati ablaksorra telepítettek vitrineket, ahová a zömmel a két világháború között gyártott porcelánplasztikákat és edényeket száműzték. Ezek hátterét az ablaktáblák sűrű négyzet osztása és a mögöttük hullámzó lombok, valamint a nyugati nap betűző sugárözöne alkotja, tehát mozgalmas háttérrel és leginkább ellenfényben szemlélhetők. E mozgalmas és valójában szép háttér, e “lebegő” bemutatás elvonja a figyelmet a tárgyakról.

Az újjárendezett Zsolnay Múzeum tartalmilag, a bemutatott anyag magas minősége, a korszakolása, hangsúlyai, a kiváló kísérőszövegek révén ismét bizonyítják dr. Kovács Orsolya rátermettségét és szakértelmét, a szerintem merész foglalat, az installáció “belsőépítészi önmegvalósító”, blikkfangos jellege ellenére. A régi, jórészt a falakra pakolt, valamint a térbe állított csupa üveg vitrinek a tárgy körbejárhatóságával és tartózkodóbb, “láthatatlan” megjelenésükkel a műemléki környezet, a tér jobb áttekinthetőségét nyújtották. A kiállítás végén nekem hiányzott legalább két vitrinnyi “epilógus” – amelyek akár az emlékszoba mögötti előadóteremben – az utód-gyár iparművészei által tervezett, a neves agyagárugyár számos anyagát és technikáját felélesztő újabb kori művészi termékeket mutatnák be. De lehet, hogy ezt a feladatot a mai Zsolnay-manufaktúrának, a Zsolnay-gyárterület védett, beépített kerámiaburkolatokkal ékes egykori lakó- és irodaépületeiben létesítendő bemutatóhelye fogja megvalósítani, mintegy kiegészítve ezt a történeti áttekintést.