Kultikus ünnep és hatalom^*

“A lobogót, aki Petőfi, nem lehet félreérteni,

csak félremagyarázni.”

Gyurkó László¹

Ismeretes, hogy a kultusz minden megnyilvánulása tisztelt tárgyának megdicsőítésére irányul – mind a bemutatott rítus, mind az alkalmazott retorika arra szolgál, hogy azt, akit vagy amit éppen aktuálisan megtisztel, a magasba emelje: lehetőleg oly magasba, hogy senki más el ne érhesse, senki más, aki vagy ami esetleg hasonló lehetne a megdicsőítetthez, a közelébe érhessen. Ám az is ismeretes, hogy a felemelő és dicsőítő aktus, paradox módon, visszahat magára az ünneplőre is: mikor egy személy vagy egy közösség áldozatot mutat be vagy hódoló ünnepséget rendez, egyben azt is kifejezi, hogy önmaga is méltó megdicsőített tárgyához; miközben megalázkodik a transzcendens magasságokba emelt figura előtt, egyben önmagát is felemeli, s az aktus folyamán, az érintkezés révén, magának az ünneplőnek méltósága is megjelenik és formát ölt: hiszen nyilvánvalóan csak az képes és méltó a rítust bemutatni, aki valamely módon maga is részesül a megdicsőítettnek szentségéből. A megalázkodás és hódolás a rítus bemutatásának pillanatában átcsap önaffirmációba: a dicsőítő ünnep egyben a dicsekvésnek gesztusát is magában foglalja.² Talán elegendő, ha egy látványos példával illusztrálom e tételt – a legőszintébben bizonyára Herczeg Ferenc mondja ki mindezt a százéves Petőfit ünneplő beszédében: “Midőn egy nép a maga nagy költőjét ünnepli, akkor tulajdonképpen önmagát ünnepli. … Költészete arany tükörré lesz, amelyben a nemzet saját eszményesített arcát csodálja. Azért teljes joggal hódolnak meg emléke előtt a nemzetnek oly szerényebb műveltségű fiai is, akik csak felületesen vagy egyáltalán nem ismerik költői alkotásait; ők, midőn megkoszorúzzák a költő emlékét, a nemzeti közösség oltárát ékesítik fel.”³

E gesztus, hol nyíltabban, hol lappangva majd minden ünneplésben, majd minden ünnepi beszédben ott rejlik: mikor a szónok a tárgyát minősíti vagy dicséri, eleve úgy választja ki tárgyát, úgy válogatja meg tárgyának jellemvonásait és kiemelendő tulajdonságait, hogy azok ne (vagy ne csak) történetileg, ne megemlékezőleg hassanak, hanem aktuálisan legyenek értelmezhetők – s épp arra a történelmi időszakra, közösségre, elképzelésre legyenek vonatkoztathatóak, mely az ünneplés pillanatában fontossággal bír, vagy fontosságra tör; s a szónok eleve úgy építi fel beszédét, úgy számítja ki retorikájának hatásmechanizmusát, hogy az, célozza meg bár látszólag elsősorban a szentség által kiváltott közösségi megrendülés katarzisát, mégis elsősorban buzdításként és felszólításként hasson, s a történeti pillanatban való azonosuló részvétel aktivizáló gesztusát váltsa ki: a hódoló aktus a dicsekvő önaffirmáció révén hatalmi jellegű önkijelentésként (is) hat. Egy nagyszabású ünnep mindig az éppen adott társadalmi-hatalmi (szűkebb körben: irodalmi életbeli) struktúra megnyilvánulásaként funkcionál: vagy egy uralkodó vagy egy uralkodásra törő ideológia reprezentatív aktusaként jelenik meg – az ünnepet azért rendezik meg, hogy széles nyilvánosság előtt láttassák (az ünnepeltnek aktualizált felmutatásával, az ünnepeltnek az aktuális pillanathoz történő átformálásával) az ünneplő közösségnek, az ünnepség szervező erejének törekvését és jövőre irányuló szándékát; az ünnep lényegében bejelenti vagy újrafogalmazza azt az igényt, hogy a társadalmi diskurzus tere hogyan osztassék föl a hatalmi játszma szereplői között: a történetiként prezentált megemlékezés átcsap az aktuális jelent rendező vagy jövőt célzó intenciók affirmatív megjelenítésébe – akár annak révén is, hogy az éppen ünnepelt figura, a kultikus rítus nagyszabású díszletei között esetleg elhalványodik vagy éppen akár el is tűnik.

Az ily paradox helyzetre két példát említenék meg: egyrészt 1843-ban a fiatal romantikusok nagyra törő generációja úgy rendezi meg Kisfaludy Sándor ünnepét, hogy nincs szüksége a még élő ünnepelt költő jelenlétére – a Himfy kapcsán elhangzó beszédek pedig sokkal inkább jellemzőek arra, ahogy a Vörösmarty–Bajza–Toldy-csoport új ellenzéke a saját irodalmiságát elképzeli, mintsem ahogy Himfy költészete bármikor is jellemezhető lett volna;⁴ másrészt az 1859-es Kazinczy-ünnepen is jóval nagyobb szerepet kapott annak hangoztatása, mit is készített elő Kazinczy a jövő (azaz az aktuális jelen) számára, mint hogy tényleges tevékenysége nyert volna dicsőítést. A hatalmas, országos ünnepségsorozat a százéves Kazinczyt mint előfutárt méltatta: amiből egyértelműen következik, hogy Kazinczy nagyszabású történeti teljesítményét mintegy természetesen még nagyobb teljesítménysorozat követte (vagy fogja követni), immár az éppen most ünneplő nemzeti közönség részéről. Mikor Gyulai Pál elsősorban azt emeli ki Kazinczy kapcsán, hogy “alapítója lőn nemcsak irodalmi, hanem társadalmi és politikai újjászületésünknek is…”, s műveinek maradandó irodalmi értékei iránt erőteljes kételyeit fejezi ki (“…ne várjatok tőlem dicsőítő beszédet a költőről, a kritikusról, a műfordítóról, a nyelvészről, a jeles stylistáról”), vagy azt hangsúlyozza, hogy Kazinczynak törekvése és eredménye is az (vagy annyi) volt, miszerint: “Nekem elég érdemem volt kitisztítani a míveletlen telket, hogy az istenfiak szabadon futhassanak rajta…”,⁵ akkor az egykori alapítás gesztusának hangsúlyozásával a mára már megállapodott nagyobb szabású irodalmiság elsődlegesebb érdemét és tekintélyét mutatja fel, mintegy arra is utalva, hogy a megtisztított pályán az előfutár nyomában ma már ’mi’ futhatunk, akiket akár mint istenfiakat is lehetne tekinteni. S ugyanennek az aktualizáló affirmatív önszemléletnek nagyszabású megnyilvánulásaként lehet értelmezni Erdélyi Jánosnak ugyanezen ünnep kapcsán felhangzott elszólását is: ő ugyanis szentnek már nem Kazinczy születésének hajdani napját, hanem az ünneplésnek mai napját fogja tartani (“Így legyen szent és emlékezetes ti előttetek, ifjak, Kazinczy Ferenc születésének századik évnapja!”⁶) – íme, itt az ünnep szentsége már nem az ünnepelt fenségéből, hanem az ünneplők derekasságából nyeri transzcendenciáját.

Ez a tendencia, mely az ünneplőnek beállítottságára és törekvéseire irányítja a figyelmet, természetesen sokszorosan felerősödik, ha a kultikus ünnep közvetlenül politikai jellegű kontextusban fogalmazódik meg, ha az ideologikus reprezentáció nemcsak a felidézés legtágabb hátterében, hanem magában az éppen adott hatalmi konstellációban is affirmálja magát; mikor az ünneplő, kilépvén az ünnepnek zárt teréből, illetve az ünnepnek zárt aktusából, félretolván az ünneplésből következő transzcendens kapcsolódások elvi időtlenségét és mindennapiság fölé emelkedettségét, beleszól a pillanat hatalmi viszonyaiba is, s közvetlen politikai állásfoglalásának rendeli alá az ünneplő értelmezést. A hatás itt is kettős és viszonos: míg egyrészt a politikai-ideológiai igény, a hatalmi törekvés felerősíti a kultikus beállítódást, addig a kultusz erőteljesen egyértelműsítő értelmezési tendenciája, mely lényegében lehetetlennek állítja a tárgyalt eset vagy figura esetleges másfajta értelmezhetőségét, a fennforgó ideológiai-politikai követelmények érvényességét mintegy garantálni, s az esetek többségében szakralizálni fogja – a kultikus retorika nemcsak igazolja a mostani politikai igényeket vagy követelményeket, hanem el is mozdítja őket közvetlen aktualitásuk pillanatnyiságából, s a kultikus időtlenség általános igazságértékét társítja hozzájuk. Az értelmezés (vagy inkább: értelem-tulajdonítás) ilyenkor radikálisan leszűkül, egyirányúvá (és ami ebből következik: egyoldalúvá), továbbá kizárólagossá és vitathatatlanná válik – emiatt lehetséges oly gyakran ebben az ünnepi retorikai szókészletben az olyan fordulatok használata, mely mintha egy pontba, egyetlen értelem-állítás köré sűrítené az ünnepelt kultikus jelenség vagy figura egyébkénti teljességét vagy bonyolultságát: gondoljunk csak az olyan egyszerű kijelentésekre, mint például “a jelszó: Petőfi”, “ Petőfi, a vízválasztó” vagy “lobogónk, Petőfi”.⁷ (Nyilvánvalóan ez a tendencia jelentkezik például a mottóban idézett Gyurkó László-állítás esetében: Petőfinek általa feltételezett és biztosnak vélt értelmezését mások csak félremagyarázhatják, míg annak számára, aki beletartozik a jelen felidéző közösségbe, az értelmezés semmiféle problémát nem jelenthet, hiszen mintegy kinyilatkoztatásszerűen magától értetődő módon adja magát…)⁸ Ugyanakkor pedig érvényesül ennek az értelem-tulajdonító folyamatnak ellenirányú hatása is: az értelmezés egyenes vonalúságát állandóan különös kontextusba vonja a kultikus rituálé kiterjesztő és általánosító tendenciája; az aktuális egyértelműség megkapja mintegy az örökérvényűség csillámlását is, s a közvetlen politikai igény vagy követelés is költői általánosságnak, esetleg oly szent hittételnek fényében fog megjelenni, melynek kétségbevonhatatlanságát a megidézett kultikus figura szavatolja.

E működési mechanizmusra a magyar irodalomban a legjobb példát természetesen Petőfi alakja szolgáltatja – rögtön attól a pillanattól kezdve, ahogy a pesti (1882-es) szoboravatástól fogva figurája és szerepe köré kialakult a nagyszabású politikai kisajátítás is: amint kiépült és intézményesedett a kiegyezés utáni korszak kultúrpolitikája, az ő irodalmilag kultikus figurája is az ideológiai-politikai manipuláció szolgálatába lett állítva. Az a hatalmas beszéd, melyet Jókai Mór tartott az új Petőfi-szobor előtt (s melynek számára a sokszori utánközlés révén igen széles nyilvánosságot teremtettek), tulajdonképpen nem olvasható másként, csak úgy, mint a dualizmus korában uralkodó államideológia hatalmas önaffirmációja: Jókai lényegében nem is Petőfiről beszél, hanem Petőfihez, s saját korfestő politikai gondolatait mintegy Petőfinek a szájába adja, mondván, hogy mindaz, amit Petőfi hajdan óhajtott vagy megjövendölt, az mind megvalósult a mai remek rendszerben (“Láthatja Budapestet, s ítélhet felőle, hová emelkedett az a város, melyről ő egykor oly tréfásan énekelt. Láthatja, hogy amit Vasúton írt dalában ábrándul óhajtott, hogy Magyarország át legyen hálózva száz vasúttal: íme beteljesült. ’Ha nincs elég vasatok, törjétek össze láncaitokat s lesz elég.’ Ez is megvan: nincsenek láncok. Láthatja, hogy a honvédsereg újra fennáll: erőben, hazaszeretetben a régivel versenyző, hogy Magyarország soha eddig nem bírt erejében áll a jövendők feladatai előtt.” stb.).⁹ Sőt az aktuális politikai átértelmezés jegyében Jókai még azt a túlzást (mondhatnánk: hamisítást) is megengedi magának, hogy a kiegyezés uralkodóját is Petőfi figurájának garanciáján keresztül dicsőítse (“…és még egyet láthat. Azt, hogy van még egy népeitől szeretett és népeit szerető király, s az Magyarországé”) – holott a szövegben alkalmazott idézet nyilvánvalóan arra utal, hogy tudatában volt Petőfi engesztelhetetlen királyellenességének.¹⁰ A jelendicsérő egyértelműsítés és leplezetlen affirmatív tendencia egyértelműen kiviláglik – ám mindennek politikumát transzcendens fénybe vonja egyrészt az ideologikus beállítás szép utópiája, mely a történetiség helyett a végtelenbe terjeszti ki a látomást (“S aztán hallgathatja, mit suttog fülébe a korszellem nemtője. Hogy minden haladni fog előre a magasság, a tökéletesség felé. Beszélni fog neki a jövendőnek olyan titkairól, miktől még a szobor szívének is meg kell dobbannia.”), másrészt pedig a kultikus rendben alkalmazott allegorikus figuraalkotás, melynek következtében mintha maga a szoboralak csodás, természetfölötti képességei biztosítanák az elmondottaknak igazságát (“Én azt hiszem, hogy ő maga is jelen van itten!… Ez a szobor lát, érez és gondolkozik. S a szellemek igazságosak: világosan látnak s szenvedély nélkül ítélnek.”).

A liberális 19. század, úgy látszik, még megelégedett a kultikus manipuláció affirmatív jellegével – Petőfi figurája Jókainál még csupán szentesíti a fennállót. A 20. század lázas ideológiai szembeállításai azonban már nem elégedtek meg ezzel a nyájasan szelíd és jámbor manipulációval, s a kultuszt, az ünneplést rendre úgy működtették, úgy szervezték meg, hogy elsősorban nem is affirmatív, hanem inkább konfrontatív, szembenálló (az aktuális ideológiai ellenféllel aktívan szembeszálló) jellege domborodjék ki. Látványosan mutatkozik meg ez a kisajátító és felhasználó attitűd például az 1923-as Petőfi-centenárium nagy konzervatív, hatalmi pozícióból felhangzó beszédeiben, ahol a szónokok Petőfiről beszélvén, Petőfi példáját dicsőítvén egyre arról szólnak, miféle nem kívánatos tendenciákat kell vagy kellene Petőfi jegyében kiküszöbölni a magyar ideológiai vitatérről. A kultikus figura a továbbiakban mintha abból merítené kiválóságát (vagy mintha kiválósága abban merülne ki), hogy ellenfelekkel vagy ellenségekkel szemben emelhető ki – példája arra szolgál, hogy másoknak elégtelenségét vagy hitványságát lehessen rajta szemléltetni. Néhány példa is elegendő ahhoz, hogy lássuk: a centenáriumi ünneplés csupán ürügy volt arra, hogy a közelmúlt forradalmi elképzeléseivel szemben mozgósítson, s Petőfinek újra átértelmezett példájával egyértelmű ideológiai helytállásra szólítson fel. A kultuszminiszter Klebelsberg Kunó például csak úgy dicséri meg Petőfit nagy beszédében, hogy állandó szembenállásban tünteti fel – számára Petőfi testesíti meg mindazt az értéket, amit ő a korabeli baloldaltól hiányol: egyetlen olyan mondata nincsen, mely Petőfinek, úgymond, önértékét elemezné vagy mutatná fel, hanem mindig csak úgy fogalmaz, hogy állandóan az aktuális ideológiai ellentétekre hívja fel a figyelmet (“Igen, Petőfi forradalmár volt, de nemzeti forradalmár. Hazafias lírája a maga hatalmas lendületét a nemzeti múlt szépségeiből és nagyságaiból merítette. Petőfi történeti érzéke és hazafisága 1848/49-i forradalmunkat, mely nemcsak szabadságharc volt, hanem a társadalmi forradalom számos ismérvét is magán viseli, belekötötte a nemzeti élet nagy folytonosságába. Ezzel homlokegyenest ellentétben az a forradalmi szellem, amely az 1918/19-i összeomláskor tombolta ki magát, ahistorikus és anacionális volt. Ez az irány a maga teljes vakmerőségében ütötte fel fejét már a szabadtanítás 1907. évi pécsi kongresszusán a Pikler Gyulák és Jászi Oszkárok felszólalásaiban…”¹¹ stb.). S nagyon hasonló ehhez az alapálláshoz a már említett ekkori Herczeg Ferenc-beszéd beállítása: ő is, amikor Petőfi fejlődésrajzát nyújtja, úgy rendezi még a nem kizárólag politikai elemeket is, hogy folyamatosan a modern baloldali értékekkel való szembenállást hangsúlyozza, s Petőfi szellemiségének kibontakozását mintegy megtérési folyamatként úgy mutatja be, mintha Petőfi, közvetlenül is követendő példát nyújtván, bizonyos idegenszerű forradalmár tévelygés után megigazulásként jutott volna el a tiszta (konzervatív) hazafiság igazságához (“Az igazi, a politikai doktrínák láncaitól megszabadult Petőfi Sándor akkor veti meg lábát a magyar anyaföldön, és akkor emelkedik föl egész titáni nagyságában, midőn 1848 nyarán megérti, hogy nem a világszabadságról, hanem csak egy kis népnek, az ő magyar népének élet-halál harcáról van szó. … Most már kiejti kezéből a vörös lobogót, s fölkiált: ’Háromszínű magyar zászló, vezérelj’…”).¹² S e nyíltan politikai szembeállítást van hivatva elfedni és felmagasztosítani a beszéd retorikájában a kultikus hiperboláknak nagy serege: Herczeg, mikor Petőfit Siegfriedhez vagy Achilleshez hasonlítja, mikor Petőfi életét a Gondviselés kegyelmének köszöni meg, a transzcendens értékeknek aktuálisan is nemzetépítő erejét hangsúlyozza csupán, s a nemzetépítő politikai gondolatnak nyújtja transzcendens megalapozását. (“Mert Petőfi élete hősi éposz, amely megrázóan szép és szomorú akkordjaival belebúg a hétköznapokba, és ünnepiesebbé, mélyebbé és gazdagabbá teszi a magyar életet. Az ő emlékéből az örök ifjúság villamos árama fut át a nemzet testébe, az ő példája messzi idegenben is dicsőséget szerez a magyarságnak.”)¹³

E szembeállítási tendencia folytatódott aztán a kezdeti szocialista kultúrpolitika harci retorikájában is, s élesedett ki a korábbi időkben nemigen megszokott mértékben: a Révai József és Horváth Márton által levezényelt, Petőfi neve alatt folytatott kultúrpolitika, mely a hagyományozódott Petőfi-kultusznak minden elemét átvette (legfeljebb a szélsőségesen vallásos frazeológiát öltöztette át világi hiperbolákká),¹⁴ az ünneplés és példaadás során már nemcsak az ideológiai szembeállítást tekintette természetesnek (bár ezt olyannyira természetesnek tekintette, hogy nyílt ellenségképzéssé alakította át: “De vállalná-e mai irodalmunkat? Ez már nehezebb kérdés. El kell ismernünk, hogy Petőfi programjának végrehajtásában a művészetek, a költészet terén határozottan el vagyunk maradva. …Az a mai magyar író, akinek irodalmi értelemben nem Petőfi a lobogója – eltávolodik, vagy szembekerül a néppel.”),¹⁵ hanem a Petőfire hivatkozó egyértelmű kultúrpolitikai útmutatást és parancsot is. A diktatórikus irodalomirányítás a kultusz-kép egyértelműségét a parancs kizárólagosságává alakította át, s úgy tett, mintha a kultikus példa metaforikája kultúrpolitikailag is egyértelműen lenne értelmezhető. Petőfit kell követni (persze harci szituációban, ellenségek ellen – mint csatában a lobogót), szólt a diktátum, melynek Petőfi hagyományozódott nagysága lett volna a fedezete – ám az elvi útmutatás, mely a Petőfi-példa következtében, a kultusz metaforikájából következően, csak a legáltalánosabban volt megfogalmazható, tulajdonképpen arra szolgált, hogy elkendőzze a tényleges parancsok aktuális konkrétságát (vö. például a következő két mondat egyszerre nagyon hasonló s nagyon különböző stratégiáját: ha az egyik szónoklat csak elviekben, csak általában fogalmaz meg követelményeket: “Irodalmunk megtanulta, hogy azt a régi világot gyűlölni kell, de azt még nem tanulta meg, hogy az újat szeretni kell! Ez a szeretet, amely Petőfi költészetének minden sorából árad, még hiányzik a mi új irodalmunkból. Petőfi egyszerre tudta gyűlölni az urak országát és szeretni a nép hazáját. Íróink szeressék jobban és tanítsák meg szeretni a hazát és a hazát építő embereket.”;¹⁶ akkor a másik nyíltan kimondja a politikai ukázt is: “A marxizmus-leninizmus klasszikusain kívül Petőfitől is tanulunk, amikor ma azt mondjuk: elárulja a hazát, elárulja a dolgozó nép ügyét az, aki a nemzetközi haladás, a szabadság és a béke legfőbb őrétől, a Szovjetuniótól csak egy hajszálnyira is eltávolodik!”)¹⁷

Mindebben csupán az az érdekes és tanulságos, hogy íme még a legkeményebben diktatórikus hatalom is, mely pedig egyébként nemigen büszkélkedett széplelkűségével, rászorult a kultikus önigazolásra és a kultusz aktualizálására – mintha Petőfi védelmező figurája nélkül nem lett volna kiadható a szovjet típusú szocialista realista irodalom követésének parancsa. Úgy látszik, a kultikusra növesztett figurák közvetítői szerepe a kultúrát is politikailag manipuláló ideológiai rendszerek számára is létszükségletként funkcionál: nyilván emiatt fogalmazódnak meg az általános preferenciák a konkretizálás során oly metaforikus szembenállásokban, melyekben az elvi pólusokat megszemélyesítések képviselik, a pozitív póluson természetesen kultikusan szemlélt figurával (ilyennek tekinthető például a hosszú életet megélt Ady vagy Babits szembeállítás is, vagy az a kultúrprogram, mely egy Petőfi–Ady–József Attila fejlődést tételezett fel a történelemben és igényelt volna a jelenre nézvést).¹⁸ S hogy a kultikus rituálé hagyományos ereje is milyen legyőzhetetlenül nagy, arra legyen elég annak felidézése, ahogy a szocialista kultúrpolitikus, akár tudatosan, akár “véletlenül”, felidézi a száz évvel ezelőtti retorikus fordulatot is, s önmagát, saját törekvéseit ugyanazzal a gesztussal affirmálja, amellyel Jókai affirmálta volt a sajátját (ahogy Horváth Márton fogalmazott: “A történelem nemcsak igazolta, hanem meg is valósította Petőfi minden forradalmi célkitűzését. Ha köztünk lenne – nemcsak a harcos és munkás népünk láttán dagasztaná újra keblét az indokolt nemzeti büszkeség. Látná, hogy nép, országgyűlés, kormány, honvédség – egy és ugyanaz, és intézményeinkben az ő forradalmi szelleme is testet öltött.”);¹⁹ íme, mintha ismét, csodásan, megelevenednék a halhatatlan Petőfi, s rajta keresztül, az ő szájából hangzanék fel az önaffirmatív tétel: lám, azonosak vagyunk a nagyság és szentség ideologikus mezején.

Quod erat demonstrandum.

Előadásként elhangzott a Kultusz, kultúra, erőszak című konferencián, 2007. december 13-án a Petőfi Irodalmi Múzeumban.

1

Gyurkó László: “Petőfi, a lobogó”, Kritika, 1972. 11. 5. l.

2

Erre vonatkozólag ld. Lakner Lajos kiváló tanulmányát: “Irodalmi kultusz, identitás, legitimáció”, in: Az irodalom ünnepei, Kalla Zsuzsa (szerk.), a Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 9. Budapest, 2000. 148–172. l.

3

4

Lásd cikkemet: “A költészet ünnepe. (Az 1843-as Kisfaludy Sándor-ünnep jelentősége)”, in: M. I.: Égi és földi virágzás tükre. Tanulmányok magyar irodalmi kultuszokról, Holnap Kiadó, 2007. 231–248. l.

5

Gyulai Pál: “Emlékbeszéd Kazinczy Ferencz felett, Kolozsvár, 1859. okt. 27.”, in: uő.: Munkái IV. Dramaturgiai tanulmányok és emlékbeszédek, (é. n.) 5–18. l.

6

Erdélyi János: “Zárszó”, in: Kazinczy Ferenc százados ünnepe Sárospatakon a Főiskola imatermében, Sárospatak, 1859. 46. l.

7

Az idézetek: jelszó: Németh László (1934), Kovács Imre (1942); vízválasztó: Király István (1949); lobogó: Horváth Márton (1948), Gyurkó László (1972).

8

Mindez azért különösen érdekes, hiszen Gyurkó szövegére sok minden elmondható, csak éppen az nem, hogy egyértelmű és félreérthetetlen lenne. Vö. pl.: “A lobogót, aki Petőfi, nem lehet félreérteni, csak félremagyarázni. Ez a lobogó félreérthetetlen, mert egyszínű. Egyszínű, mely minden színt magába foglal… Petőfi lobogója egyszínű vörös, mint a gondolat forradalma, mint a szakadatlan jobbra törekvők forradalma, mint a cselekvés forradalma, mint a szenvedők forradalma, a barikádok forradalma, a megalázottak és megszomorítottak forradalma, az eszmék forradalma, a férfiak és nők forradalma, az ünnepnapok forradalma, a mindennapok forradalma, az elnyomott nemzetek forradalma,, a kizsákmányolt osztályok forradalma, a tavasz forradalma, a vihar forradalma, az éhezők forradalma, az emberi életre éhezők forradalma…” stb. Id. hely.

9

Jókai Mór: “Beszéd Petőfi szobránál” (1882), in: Petőfi Sándor Összes Művei, végleges, teljes kiadás. Kiadta Havas Adolf, 1892. I. köt. XCIV–XCV. Különös figyelmet érdemel, hogy e beszéd mint irodalomtörténeti értekezés kapott nyilvánosságot, s a korabeli kritikai Petőfi-kiadásba is bekerült!

10

Emlékeztetőül: Petőfi 1848 nyarán írta nagy társadalmi felháborodást kiváltó versét A királyokhoz címmel, melyben pl. ily nyers sorok olvashatók (a Jókai által felidézett és kifordított szókapcsolat a vers refrénjében többször ismételve hangzik fel):

“Áll még Munkács, áll az akasztófa,

De szivemben félelem nem áll…

Bármit mond a szemtelen hizelgés,

Nincsen többé szeretett király!"

Sőt az is megemlíthető, hogy Petőfi az Akasszátok fel a királyokat! című versét (mely persze 1874-ig kéziratban maradt, de a Jókai-beszéd idején már nyomtatásban is ismert volt) feltehetően éppen I. Ferenc Józsefnek (Magyarország szempontjából törvénytelen) trónra lépése kapcsán írta meg 1848 decemberében.

11

Dr. gr. Klebelsberg Kunó: “Elnöki megnyitó beszéd” a Magyar Történelmi Társulat 1922. november hó 30-án tartott közgyűlésén, in: Századok, 1922. 609–611. l.

12

Herczeg Ferenc: id. mű, 111. l.

13

Uo. 114. l.

14

Bár az megemlíthető, hogy még Révai József beszédében is előfordul (elszólásként? az ünnepi retorika automatikusan előjövő hagyományaként?) vallásos fordulat: pl. Petőfi “megérdemli, hogy századokon át oldott sarukkal, hajadonfőtt közeledjünk emlékéhez”. Révai József: Petőfi, Szikra, 1949. 44. l.

15

Horváth Márton: “Lobogónk, Petőfi” (Beszéd Petőfi halálának századik évfordulója alkalmából, 1949. július 29.), in: uő.: Lobogónk, Petőfi. Irodalmi cikkek és tanulmányok. 1950. 185–208. l.

16

Révai József: “A MDP II. kongresszusán mondott beszéd” (1951), in: uő.: Kulturális forradalmunk kérdései, Szikra, 1952. 24–25. l.

17

Horváth Márton: id. hely.

18

Vö. pl. Király István akadémiai székfoglalóját 1971-ből: “Ady és Babits. Eltérő törekvések a századelő haladó irodalmán belül”, in: uő.: Irodalom és társadalom. Tanulmányok, cikkek, interjúk, kritikák 1946–1975, Szépirodalmi Kiadó, 1976. 95–112. l.; a Petőfi–Ady–József Attila vonulatról: Lukács György: A magyar irodalomtörténet revíziója (1948), in: uő.: Magyar irodalom – magyar kultúra. Válogatott tanulmányok. Fehér Ferenc, Kenyeres Zoltán (szerk.), Gondolat Kiadó, 1970. 491–513. l.

19

Horváth Márton: id. hely.