Ma Velence szimbólumai. Négy rézből öntött ló – pedig milyen sokáig hitték, hogy bronzból vannak –, amelyekről oly sokat írtak, és amelyekre évszázadok óta büszkék a velenceiek. Napóleon, miután 1789-ben eltörölte a velencei köztársaságot, Párizsba vitette őket, hogy az Arc du Carrouselen álljanak, a diadalíven, amelynek a római mintát utánozva Napóleon győzelmeit kellett dicsőítenie. Antonio Canova, a híres szobrász érte el nagy nehezen, hogy 1815-ben visszaadják őket Velencének.

Ebből az alkalomból kis híján lázadás tört ki Párizsban, az osztrák katonaságnak épphogy csak sikerült helyreállítania a rendet, és lehetővé tenni a lovak eltávolítását. A franciák őszintén felháborodtak, szemükben ez “a Louvre kifosztásá”-nak nevezett folyamat része volt, noha egyszerűen csak azokat a műalkotásokat szolgáltatták vissza, amelyeket Napóleon szedett össze – hogy ezt az enyhe kifejezést használjuk – Európa-szerte vállalkozásai során. Denon Vivant, akinek Napóleon hadjáratai idején a műtárgyak begyűjtése volt a feladata, keserűen így kiáltott fel: Hadd vigyék… csak a franciáknak van szemük a szépségükre.

Természetesen nem minden francia érzett így – szerencsére mindig vannak olyanok, akik nem osztoznak honfitársaik soviniszta lelkesültségében, még ha rendszerint kisebbségben maradnak is. Már amikor Szent Márk lovait Párizsba szállították, elhangzottak tiltakozások a nyilvánvaló fosztogatás ellen: kitűnt ebben Quatremère de Quincy, akit hét francia művész, köztük Jacques Louis David petícióval támogatott. Napóleont persze mindez nem hatotta meg, az úgynevezett “széles néptömegek” pedig megrészegedtek győzelmeitől.

Mármost ezek a lovak egy másik fosztogatásnak köszönhetően váltak Velence szimbólumává és patriótái rajongásának tárgyává. Konstantinápoly 1204-es nagy kifosztásáról van szó. Akkor kerültek Velencébe.

A tudósok sok mindenben nem értenek egyet, és a Szent Márk lovaival kapcsolatos különféle elméletek csak kis részét alkotják a nagy egyet nem értésnek. Különféle elképzelések vannak ugyanis arra nézvést, hol álltak eredetileg ezek a lovak. Mindenképpen egy quadriga – négyesfogat – részét alkották. A négyesfogat az antik korban, de még később is, merő kérkedés volt; a lovakat nem párosával fogták be, hanem mindet egy sorban. Ez azt jelentette, hogy csak a két középső ló erejét hasznosították: a szélsők valójában dekorációként, a hatalom és gazdagság jeleként szolgáltak. Egyébként csak útban voltak, és a fogathajtó versenyeken a baleset valószínűségét növelték, ami persze még kedveltebbé tette őket a nézők szemében.

Mindezek miatt a négyesfogat nélkülözhetetlen a császári diadalmenetekben, és Héliosz napisten ábrázolásának elmaradhatatlan kelléke; ezt az ikonográfiát később a kereszténység is alkalmazza Illés próféta ábrázolásakor. Tekintettel arra, hogy Szent Márk lovai majdnem tiszta vörösrézből – a bronznál sokkal nehezebben önthető anyagból – készültek, továbbá tekintettel a megformálás minőségére, minden bizonnyal egy nagyon jelentős nagyobb egész részét képezték. Régi rajzokról tudjuk, hogy aprólékosan kidolgozott és gazdagon díszített lószerszám kötötte őket a kocsihoz. Ennek idővel nyoma veszett; talán akkor, amikor a lovak Párizsig sétáltak meg vissza.

Ezek a lovak régebbiek Konstantinápolynál; valamikor görög eredetűnek hitték őket; ma úgy tartják, hogy a Krisztus utáni 2. vagy 3. századból származnak. Hogyan kerültek Konstantinápolyba?

Tudjuk, hogy Konstantin a kezdettől Nova Roma Constantinopolitana – Új Róma, Konsztantinosz városa (polisz) – néven emlegetett város építésekor műalkotásokat gyűjtött össze a római birodalomból, hogy velük ékesítse városát. Egy feltételezés szerint a lovak az első Róma valamelyik diadalívét díszítették. Logikus feltevés – és minden körülményt figyelembe véve valószínűleg helytálló is –, bár az mulatságos, hogy a legtüzesebben maguk a velenceiek bizonygatják. Cseppet sem véletlen, hogy 1817-ben az ifjú Girolamo Andrea Dandolo gróf írt erről lángoló szavakkal, ugyanannak a családnak a leszármazottja, amelyiknek dicsőségét a híres Enrico Dandolo dózse alapozta meg, Konstantinápoly keresztesek általi elfoglalásának értelmi szerzője. A 19. század elején ébredező olasz nacionalizmus szerint a lovak 1204-es elrablása valójában visszahozatalukat jelentette Itáliába – Róma vagy Velence, egyre megy. Enrico Dandolo álmélkodott volna ezen: avagy talán nem a genovaiak voltak a velenceiek legádázabb ellenségei a keleti mediterrán térség uralásáért folyó küzdelemben?

De hát az évszázadok során sok minden a felismerhetetlenségig megváltozott; ezért aztán Szent Márk lovainak eredetére és eredeti rendeltetésére soha nem is fog fény derülni. Amiképpen – legalábbis akkor, amikor e sorokat írom – igazából látni sem láthatjuk őket. 1970-ben ugyanis levették őket a Szent Márk templomban álló alapzatukról, és múzeumba kerültek, ahol a levegőszennyezés kevesebb kárt tesz bennük. A helyükre elég kevéssé meggyőző másolatokat tettek; a múzeumban pedig úgy állították ki őket, mint minden más szobrot – azaz nagyjából a látogatók szemmagasságában vannak. Ami megint csak azt jelenti, hogy igazából ott sem láthatóak – ezeket a lovakat úgy, olyan rövidülésekkel alkották meg, hogy lentről kell nézni őket; arra készültek, hogy nézőik fölé magasodjanak.

Lehet, hogy ez is változni fog, vannak ilyen hangok. De soha nem fognak visszatérni oda – nem tudjuk, hova –, ahonnan származnak, és Konstantinápolyba, Bizáncba se – mert az már régen nem létezik.

De létezett-e valaha is?

 

Részleges válasz egy látszólag furcsa kérdésre

Szigorúan véve: nem létezett; avagy pontosabban, olyan állam, amelyik így nevezte volna magát, soha és sehol nem létezett.¹ Olyan emberek, akik bizánci császárnak nevezték magukat, sok helyen élhettek. Bolondokházában és börtönben, többek között, de mindenképpen veszélyes közelségben az egyik vagy a másik, avagy mindkét intézményhez. Csak e világ egyetlenegy helyén nem éltek biztosan: Konsztantinopolisz császári palotáiban. Azokban soha nem élt senki, aki bizánci császárnak nevezte volna magát.

Amikor pénzt veretett az általunk Bizáncnak nevezett állam utolsó napjaiban, XI. Konstantin (Palaiologosz) – akit, az anyja után, másként Dragasszésznak is neveztek – ezt íratta rá: Konstantin Palaiologosz despota Isten kegyelméből a rómaiak császára. Igaz, a pontos fordítás szerint a romejok² császára; de erről majd később.

Egy görög gyászének, mely Konsztantinopolisz eleste, 1453. május 29. után keletkezett, azt beszéli el, miként dúlták fel a törökök a római császárságot.³ Tehát római császár és római császárság; Bizáncról szó sem esik.

A siker épp annyi bajt hozhat, mint a kudarc; a hatalmas római császárság hatalmas kiterjedésétől és a lassú kommunikációtól szenvedett. Diocletianus ezt tekintette a legfőbb bajnak, és a császárság megosztását vélte gyógyírnak. Ezért négy részre osztotta a birodalmat – így jött létre az úgynevezett tetrarchia. Utóbb kiderül, hogy a gyógyír nem válik be; 324. szeptember 18-án, miután legyőzte ellenlábasát, Liciniust, Konstantin az ismét egyesített római birodalom császára lesz.

Néhány évvel később új várost alapít, és önmagáról nevezi el. Konsztantinopoliszt, azaz Konstantin városát hivatalosan 330. május 11-én alapítják.

Konsztantinopoliszt így hivatalosan ugyanabban a hónapban alapítják, amelyikben majd 1123 esztendő és tizennyolc nap múltán elesik, és ez csak egy az adatok sorából, amelyeknek szerfelett örvendenek a – történelmi vagy misztikus – koincidenciák kedvelői. Nemcsak hogy az első és az utolsó keresztény római császárt hívták egyaránt Konstantinnak, hanem mindkettőnek az anyja is Helena volt, habár az utóbbiét némi joggal szerbesen Jelenának is mondhatjuk – a szerb Dragaš nemesi nemzetségből származott. Egyébként mindkét anya jelentős befolyást gyakorolt fiára és ezáltal kora politikai történéseire is.

I. Konstantin és XI. Konstantin uralkodása közé további kilenc Konstantin esik, ami szintén lényeges körülmény a numerológiai eszmefuttatások hívei számára. És persze temérdek császár esett közéjük: nagy uralkodók, rossz uralkodók, tudósok és idióták. A jegyzékben három nő is szerepel.

A bizánciak – vagyis azok, akik bizonyosan nem értenének egyet ezzel a megnevezéssel – soha nem utasították el a római császárság tradíciójának egészét – ellenkezőleg, magukat tekintették egyetlen legitim folytatóinak – azonban császárságuk története, akárcsak városuké, meggyőződésük szerint Konstantinnal kezdődött. A város – vagy ahogy szívesebben írták, a Város – alapításán kívül még egy fontos oka volt ennek: Konstantint tekintették az első keresztény császárnak, annak az uralkodónak, akivel véget ér a pogány, és elkezdődik a keresztény császárság története. Nyugaton is lesznek keresztény császárok, egészen az utolsóig, Romulus Augustulusig, de az ő 476-os bukásával végleg összeomlik a nyugati római császárság.

Úgy látszik, a névszimbolika a nyugati császárságot is végigkísérte: Róma mitikus alapítóját és – miután megölte a fivérét, Remust – első uralkodóját ugyancsak Romulusnak hívták. Hozzá kell tennünk azonban, hogy Romulus lemondásának – egyébként szeptember 4-én történt, ugyanabban a hónapban, mint amikor I. Konstantin római császár lett – a kortársak nem tulajdonítottak túl nagy jelentőséget, különösen nem tekintették olyan eseménynek, amelyet a történészek majd szimbolikus dátumként fognak kezelni. Róma már régen a saját árnyéka volt csupán: elhagyatott, félig romba dőlt város, amelyen tetszésük szerint sétáltak át a barbárok. Odoakernek, aki Romulust lemondásra kényszerítette, némelyik korábbi barbár vezértől eltérően nem állt szándékában se császárrá kikiáltatni magát, se bajt hozni a római császárságra. Romulusnak kegydíjat adott, és egy campaniai villát jelölt ki számára, felségjelvényeit pedig elküldte Konsztantinopoliszba, Zenón császártól csupán patríciusi rangot kérve, és a jogot, hogy az ő nevében kormányozhassa Itáliát.

Formális – vagy inkább formalista – jogi szempontból semmi sem történt. Visszaállt az az állapot, hogy egy császár van, igaz, nem Rómában, hanem Kosztantinopoliszban – de hát Konstantin már ehhez a városhoz ragaszkodott. Így fognak gondolkodni a császárok is Konsztantinopoliszban, és a rákövetkező századokban újra meg újra megpróbálják kiterjeszteni uralmukat Itáliára, ami I. Justinianusnak (527–565) kis híján sikerül is, és sokáig ellenőrzésük alatt tartják egyes részeit legalább, mint amilyenek a ravennai exarchátus, Velence – jó sokáig – és Szicília. És valójában soha nem szűnnek meg érdeklődni az iránt, ami ott történik. II. (Bolgárölő) Vaszil (976–1025) terveket szőtt Itália visszaszerzésére, és hadműveleteket folytatott Szicíliában. Egy nagy történész, Steven Runciman szerint VIII. (Palaiologosz) Mihály állt az összeesküvés mögött, amely 1282-ben a nevezetes szicíliai vecsernyéhez, vagyis a szicíliai franciák lemészárlásához vezetett.⁴

Azonban annak is tudatában kell lennünk, hogy ez a ragaszkodás az állam és a császárság római mivoltához korántsem a “bizánciak” holmi hóbortja, hanem a közös római császárság utolsó évszázadaiban lezajlott hosszú történeti evolúció folyománya. Ugyanis, noha Róma fontos szimbólum maradt – és olyan hely, ahová továbbra is a bevételek jelentős hányada befolyt –, a harmadik évszázad végén és az egész negyedik évszázadban már sem politikai, sem adminisztratív értelemben nem volt az állam központja. A császári udvar még a császárság nyugati részében sincs többé Rómában; lehet Mediolanumban, de akár sokkal messzebb is, Trierben, a mai Németország északnyugati részén; egy ideig Sirmiumban, a mai Sremska Mitrovicában. A császári udvar, azaz a hatalom központja csak vendégeskedett Rómában; a történészek vitatkoznak azon, hogy a negyedik évszázadban a császárok négyszer vagy ötször látogattak-e el Rómába; és ezek a látogatások minden jel szerint legföljebb egy hónapig tartottak. Peter Heather⁵ hívta fel a figyelmet Simachus szenátor küldetésére, aki 368/69-ben indult Rómából Trierbe, hogy köszöntse a császárt. Simachus némi időt töltött ott, és új címekkel felruházva tért vissza Rómába. A Rómához tartozás érzése, a római mivolt tudata immár nem csak a város lakóira vonatkozik; a császárságban mindenütt – vagyis Európa jó részén – találkozunk vele; a gall nemesek az ötödik század végén, a hanyatlás időszakában kétségbeesetten harcolnak azért, hogy a római császárság része maradjanak. Írásaik megőrizték érzéseiket, ragaszkodásukat Rómához, mégpedig a legkifinomultabb latinsággal.

Továbbá, a római császárság utolsó századaiban Róma már nem – Konsztantinopolisz pedig még nem – a legfőbb intellektuális és oktatási központ. A leghíresebb jogi iskola Bejrútban van, és a 4. század végén Ammianus Marcelinus azt írja, hogy egy doktort csak akkor vettek komolyan, ha azt állította, hogy Alexandriában tanult.

Konsztantinopolisz alapítása után – melynek egy ideig majd Antiokhia lesz a vetélytársa Keleten – az első évtizedekben a latin volt a hivatalos nyelv, és ez a helyzet még a 6. század elején is. A latin Kappadókiai János, I. Justinianus (527–565) minisztere idején szűnik meg az udvar hivatalos nyelve lenni. Nagy Gergely pápa 597-ben írott levelében arról panaszkodik, hogy Konsztantinopoliszban lehetetlenség latin tolmácsot találni – a latin iránti érdeklődés csak a 14. században támad fel újra a tanult emberek körében. Nagyjából ugyanebben az időben kezdenek érdeklődni Nyugaton a görög nyelv iránt.

Ez a nyelvi eltávolodás tovább fokozta a kommunikációs nehézségeket a császárok és pápák, a keleti és a nyugati egyház között, amelyek hamarosan név szerint is különválnak: pravoszláv és katolikus egyházra. Ezek az elnevezések az általában vett egyház fontos aspektusait jelölik, és egyikük sem fog lemondani róluk, azaz mindkettő “pravoszlávnak”, az igaz hit őrzőjének tekinti magát (ortodoxnak, ami fordítóink részéről némelykor mulatságos problémákat idéz elő, például ortodox zsidók helyett “pravoszláv zsidók”-ról olvashatunk és hallhatunk) és egyúttal katolikusnak is (vagyis egyetemesnek a görög kathólikosz szó értelmében).

Ahogy a 476-os esztendőt, úgy az 1054-est – a történészek ekkora teszik a katolikus és a pravoszláv egyház végleges különválását – sem fogják a kortársak történelmi jelentőségűnek tekinteni. Senki sem jelentette ki, hogy “ezután semmi sem lesz ugyanaz”, amit a mi kortársaink gyakran, könnyen és könnyelműen kimondanak. Mi több: a korabeli történetírók, mint Szkülitzész és Pszellosz, fel sem jegyzik ezt az eseményt.

Kérdés, hogy történt-e akkor egyáltalán valami új, vagy csak a dolgok jobb megkülönböztetéséhez és megértéséhez van szükségünk szimbolikus dátumokra és pillanatokra. A keleti és a nyugati egyház közötti konfliktusok és félreértések már évszázadok óta tartanak; sem az akkori pápa, sem az akkori pátriárka nem olyan személy, aki a saját székhelyén, Rómában vagy Konsztantinopoliszban osztatlan megbecsülésnek és támogatásnak örvendene. Igaz, Mikhaél Kerülariosz pátriárka ugyanabból az anyagból készült, mint a legerősebb és legambiciózusabb római pápák – meg saját közvetlen ellenfele, Humbert kardinális –, és még egy pápai hamisítvány, a kosztantinoszi adománylevél hitelességét is elfogadja, hogy bebizonyítsa a pátriárka elsőbbségét a bizánci császárral szemben; bíborszínű csizmát is hord, ami csak a császárokat illetné meg. Dogmatizmusa még kortársának és barátjának, Mikhaél Pszellosznak sem tetszik. Utóbb azt fogja a szemére vetni, hogy minden kérdést olyan dogmatikus szigorral döntött el, “mintha Jupiter táblája volna birtokában”. Érdekes módon okkultizmussal és az asztrológia iránti érdeklődéssel, azaz “hellenizmussal” és “káldeizmussal” is vádolni fogja.

Érdemes megemlítenünk Pszellosz egy másik vádját is Kerülariosszal szemben.⁶ Említést tesz egy rendelkezésről, mely szerint Porphüriosz késő antik filozófus minden művét el kell égetni. Pszellosz azzal vádolja Kerülarioszt, hogy néhány félig elégett művet megmentett, mi több, részeket vett át belőlük a saját műveibe, mintegy második Porphüriosszá vált ekképpen. Ha figyelembe vesszük Pszellosz vonzalmát a neoplatonisták iránt, akik közé Porphüriosz is tartozott, akkor itt olyan vádról van szó, amely sokat elárul a vádlóról is.A bizánci legenda utóbb szentet csinál Mikhaél Kerülarioszból; innen a történet, hogy halála után felemelt jobb kézzel találtak rá, mintha áldást osztott volna, amiből Komnénosz Izsák császár és környezete megérthette, hogy egy szentet üldöztek. De ez már később volt, a halála után, miközben a két egyház – mondhatni, a két kultúra – közötti szakadék egyre mélyült.

Ami nem jelenti azt, hogy nem volt már eleve mély, habár békülési kísérletekre korábban is és később is sor került – elég ha a két sikertelen egyesülési zsinatot említjük, 1274-ben Lyonban és 1439-ben Firenzében. A probléma azonban egyszerre volt vallási, kulturális és politikai jellegű.

Viszonylag korán jelentkezett a római pápák ambíciója, hogy a Nyugat szellemi és ezáltal világi vezetői legyenek. Nincs ebben semmi különös, hiszen Nagy Károly fellépéséig Nyugaton nincsenek túl hatalmas uralkodók, különösen olyanok nem, akiknek uralma nagyobb területre terjedne ki. Ugyancsak korán kialakul a konfliktus a római püspök és a konsztantinopoliszi pátriárka között. Arra hivatkozva, hogy Konsztantinopolisz a császár székhelye és a császárság központja, a pátriárkák ennek megfelelő helyzetet követelnek maguknak a keresztény világban. Rómában ezt azzal utasítják el, hogy a kosztantinopoliszi patriarchátus új a keresztény világban, és nem kaphat elsőbbséget olyan régi egyházi központok rovására, mint Róma, Alexandria, Jeruzsálem és Antiokhia. Az arab és moszlim hódítás idővel egyre inkább csökkenteni fogja az utóbbiak objektív jelentőségét; így csak Róma és Konsztantinopolisz marad a küzdőtéren – és a dolgok logikája szerint a császárok a patriarchátus pártjára állnak, Róma pedig kidolgoz egy elméletet, mely szerint a római püspök, azaz a pápa Szent Péter közvetlen utóda, és ezáltal Isten valódi földi helytartója; ehhez bizonyítékul felhasználják az említett konstantini adománylevelet, mely olyannyira kedves volt Mikhaél Kerülariosznak is.

A konfliktus első szakaszában a konsztantinopoliszi császár pozícióját nem tették kérdésessé. Tudni kell ehhez, hogy a római császári cím minden keresztények uralkodóját jelentette; csak egyetlen császár lehetett, és a világ – az ekumené, mint az általunk bizánciaknak nevezettek mondták – minden uralkodója neki volt alárendelve. Ahogy azonban a konfliktus kiéleződött, miközben Nyugaton egyre hatalmasabb világi uralkodók jelentek meg, akik ráadásul sokkal inkább hajlandóak voltak együttműködni a pápákkal, mint a konsztantinopoliszi császár, a pápák egyre kevésbé voltak hajlandók elfogadni a konsztantinopoliszi római császár vitathatatlan elsőbbségét.

Így alakult ki az, amit “transzlációs” elméletnek nevezhetnénk. Egy percre sem veszíthetjük szem elől, hogy olyan világban mozgunk, amelyikben az “új” határozottan negatív fogalom; az új majdhogynem a gonosz szinonimája, vallási értelemben pedig az eretneké; Photius pátriárka éppen azért fogja eretnekséggel vádolni a római egyházat, mert újat hoz a hitben, ami Bizáncban még sokáig az eretnekség fogalmának legfőbb meghatározása. De sok mindenben a Nyugat is hasonlóképpen gondolkodik; minden mai jog forrása és alapja a múltban keresendő; láttuk, hogy a római pápák éppen erre alapozzák a konsztantinopoliszi patriarchátus igényeinek kritikáját, a tényre, hogy Rómánál, Jeruzsálemnél, Alexandriánál és Antiokhiánál jóval fiatalabb püspökségről van szó… viszont az is tény, hogy a konsztantinopoliszi császárok olyan vitathatatlan római császárok folytatói, mint amilyen Nagy Konstantin volt.

Rómában ezért – az első, de alacsonyabb Rómában, mondaná Mikhaél Pszellosz – egy ideológiai konstrukciót alakítanak ki: a Császárság – van okunk nagybetűvel írni – kezdetben Konsztantinopoliszban volt, a görögöknél, Isten azonban, bűneik miatt, elvette tőlük, és átruházta (translatio) a pápákra, akik ezután tovább adhatják annak, aki megérdemli. Az elméletben, logikailag, hatalmas hézag van: honnan tudjuk, hogy Isten így járt el? A válasz, bármennyire logikátlan, gyilkosan egyszerű volt: a pápa Isten szándékainak és tetteinek egyetlen igaz tolmácsolója. Logikailag ezt megint csak tipikus circulus vitiosusnak tekinthetjük; de hát egyáltalán nem logikai síkon mozgunk. Mert aki kétségbe vonja a pápának ezt a döntését, az eretnek; az eretnek önmagát zárja ki abból, hogy egyenjogú vitafél lehessen. A görögökkel szembeni türelmetlenség – akárcsak a latinokkal szembeni türelmetlenség Keleten – általánossá válik; a Nyugat ambiciózus uralkodói pedig örömmel üdvözlik a tézist. Ők egyébként korán elkezdik kiépíteni sajátos kapcsolatukat Rómával: Barbarossa Frigyes káplánja, Viterbói Gottfried azt állítja, hogy a germánok és a rómaiak egyazon törzsből származnak. Amikor “Alapító” Rudolf (1339–1365), az egyik legjelentősebb Habsburg előáll a Privilegium maius nevezetű hamisítvánnyal – melyre utóbb a Habsburgok legitimitásukat alapozni fogják –, különös hangsúlyt fektet kitalált ősei rokonságára Julius Caesarral és Néróval.

A névháború mindig fontos része az ideológiai küzdelemnek. Az államnak, amelyben a konsztantinopoliszi császár uralkodik, az új elmélet szerint nincs joga római császárságnak nevezni magát, még csak kelet-római császárságnak sem; éppen ezért születik meg az új szóalkotás, Bizánc. Annak a városnak a nevéből, amelyiknek a helyén – a jelek szerint inkább a romjain – Konstantin felépítette a saját magáról elnevezett várost.

Az egyik legenda szerint Bizáncot egy Büzasz nevű görög hős alapította Poszeidón és Apollón segítségével, az argonauták idején; az egész történet abba a korszakba visz vissza minket, amikor a görög városok létrehozták gyarmataikat, és ennek a városnak a helyzete ideálisan biztosítja a Fekete-tenger bejáratának ellenőrzését és a Fekete-tenger partján létesült görög városokkal folytatott kereskedést, mely utóbbi Bizánc fennállásának egész ideje alatt kivételes jelentőségű lesz. Maga Bizánc a császári hatalomért folytatott római háborúk áldozata lett; 193 őszén Septimius Severus ostromolta meg, erős falainak és lakosai vitézségének köszönhetően azonban egészen 195/196 teléig tartotta magát. Mondják, hogy Septimius Severus, aki akkor Mezopotámiában tartózkodott, a város bevételének hírére boldogan felkiáltott – végre elfoglaltuk Bizáncot! A városból ezután minden jel szerint római erődítmény lett.⁷ A névcserével végrehajtott ideológiai manipuláció valóban bámulatos hatókörű. Nem csupán a ’római császárság’ névtől fosztja meg az államot, amelynek Konsztantinopolisz a központja, hanem megfosztja attól is, amit ennek az államnak a képviselői és lakói is lényegesnek tekintettek – keresztény jellegétől. Mert a bizánci elméletnek lényeges része, hogy Konsztantinopolisz alapítása nem csupán a Város, hanem a keresztény római császárság alapítását is jelenti. A nevét Bizáncra változtatva ezt az államot a pogány múltjával hozzuk kapcsolatba, azt sugallva, hogy az igazi római keresztény örökség Rómában keresendő – vagy ott, ahová Róma áthelyezi. A Német Nemzet Szent Római Birodalmának megalapításával a kívánatos ideológiai konstrukció maradéktalanul megvalósult a gyakorlatban is, jóllehet a római pápák hamarosan összeütközésbe kerültek e birodalom császáraival.

A franciák egy lépéssel még tovább mentek. Új kifejezést találtak fel: Bas Empire (Alsó Császárság). Joseph de Maistre majd A pápáról című írásában (1819), miután megállapítja, hogy “a görögöknek soha nem volt szerencséjük nemzetté válhatni”, arra a következtetésre jut, hogy “a francia nyelv teljes joggal nevezte alsónak ezt a birodalmat”.⁸

A bizánciak nem így gondolták. Konsztantinopolisz 1453-as bevételéről szólva a római császárság elpusztításáról beszélnek. Néhány évszázaddal korábban Anna Komnéna⁹ nosztalgikusan említi, hogy a római császárság valaha nyugaton Hercules oszlopaiig, keleten pedig Dionüszosz oszlopaiig terjedt, melyek valahol az indiai határon álltak; délen magukba foglalták Egyiptomot és a trogloditák országát, északon pedig a híres Thulét és a sarkcsillag alatt lakó népeket. Majd szomorúan tér vissza ahhoz a korhoz, amikor a római császárság határát keleten a Boszporusz, nyugaton pedig Adrianopolisz – a Konsztantinopolisztól északnyugatra fekvő közeli város – jelzi. Amikor ő némelykor Bizáncot említi, többnyire Konsztantinopoliszt és környékét érti alatta.Utolsó napjaiban valóban erre a környékre zsugorodott a római császárság, még Adrianopolisz sem tartozott hozzá, mely most jelentős török város. Az oroszok aztán megalkották a Harmadik Róma elméletét; ugyanazt az ideológiai mechanizmust alkalmazva, mint az említett pápák, kijelentették, hogy a görögök elveszítették a császárságot – ami egyébként Konsztantinopolisz 1453-as eleste után kézzelfogható tény volt –, persze megint a bűneik, ezúttal a pápasággal 1439-ben Firenzében kötött unió miatt. A maga módján ugyanerre hajlott Hódító Mehmed is, aki nem változtatta meg Konsztantinopolisz nevét – ezt majd csak Kemál Atatürk teszi meg a 20. században –, ő is eljátszott a három császárság elméletével: az első pogány volt, a második keresztény, a harmadik pedig természetesen igazhitű, azaz moszlim. És ezen a ponton paradox egyetértés uralkodik a pápák, az oroszok és Mehmed között: a második császárság a görögök bűnei miatt pusztult el, és majd a harmadik lesz az igazi. Szörnyeteg projektjüket “Harmadik Birodalom”-nak nevezve a nácik és Hitler, ha közvetve is, a harmadik, igazi és örök császárság keresésének tradíciójához csatlakoztak.

CSORDÁS GÁBOR fordítása

 

1

In reality, of course, there never existed such an entity as the Byzantine Empire, mondja Cyril Mango Byzantium. The Empire of The New Rome című könyve elején (Phoenix, 1998.).

2

rhómaiosz; eredetileg a római polgárjoggal rendelkezőket hívták így (a ford.).

3

Donald Nicol: The Immortal Emperor, szerb kiadása: Besmrtni car, Ivan Panić és Veljko Rakonjac (ford.), Clio, 1997.

4

Steven Runciman: The Sicilian Vespers, Cambridge University Press, 1958.

5

Peter Heather: The Fall of The Roman Empire, Macmillan, 2005.

6

V. N. G. Wilson: Scholars of Byzantium, Duckworth, 2003.

7

A Konsztantinopolisz alapításával kapcsolatos legendákról és tényekről lásd Gilbert Dragon: Constantinople imaginaire, P. U. F. 1984.

8

Lásd Olivier Delouis: “Byzance sur la scéne littéraire française (1870–1920)”, in: Byzance en Europe, Marie-France Auzépy (szerk.), Presses Universitaires de Vincennes, 2003.

9

The Alexiad of Anna Comnena, E. R. A. Sewter (ford.), Penguin Books.