(halévi megrészegül)

 

cukrozott bort miért innánk,

ha italunk méz is lehet?

ha tévelygésünk útja

ily gyönyörök kútja,

miért kérdeznénk inkább,

utunk merre vezet,

s miért néznénk a csalást,

a kút mélyén, ha mást

nem látunk, csak azt, ki szeret?

 

ürítsd hát serleged!

az új kristály bíborán át

a bor szebben ragyog,

s mint újrafűzött napok,

mik vesztünket nem látták,

falán az apró, metszett levelek.

igyál, mert a szerelem sátorába

csak az léphet, ki hátra

sosem néz, s minden mást elfeled –

 

a bódult képzelet

méze most kicsordul,

test a testnek nem apadó

serlege. s mi bódít, a szó

mily kutakon fordul,

utunkon mi hagy rajtunk jelet?

mit ír ránk ez az új álom,

mi díszünk lesz, mint a kristályon

az apró, metszett levelek?

*

szomjas vagyok, és ha iszom,

csak szomjam növekszik,

te tehetsz erről.

 

elmegyek tőled, és máris

sietnék hozzád,

te tehetsz erről.

 

s hogy utam egyenes bár,

sötétbe téved,

ki tehet erről?

 

szomjas vagyok, és ha iszom,

csak szomjam növekszik.

te tehetsz erről.

*

ha szavamat érted, meg is bocsátasz,

és szavakra már semmi szükséged,

hogy sűrűbb, tisztább pecsétet

kössünk a régi fogadásra.

ne tartsd meg őket ferdeségre, másra!

ha nem jő bocsánat, mire lehet válasz

 

az idő, amit kaptunk, és mire való a

rózsa, amit őrzöl? sötét szirmai az évek,

s hol fejét sűrűbb, tisztább

fénybe mártja, nincs az a szó,

nincs az a vád, mely oda felérhet.

de felér szótlan, bár elmúlt a fiatalság,

 

a vágy, mely most még hevesebben hajtja

ölünkbe a vért, és szigorúbb kötelékkel

kötöz. elnémul a vád, ha

elfogadod helyette a védőt.

némán ölelj és mindennap, minden éjjel

szüld újra magadban és bennem az élőt!

*

innám minden perc levét!

s ha keseredne a szám,

ha folyna másnapok ecetje, talán

józanodnék? nem én! elég

 

íz van a borban, mit külön,

mintha teljes égboltot nyitna,

nem ismerek. tűnjön

hát felőlünk árnya

 

e szorongató tájnak! új pohárba

tölts most! frissebben látja

isten arcát, ki folyvást bort iszik.

igyál s ölelj, mintha már ő lakna itt!

*

csorba kedvet sose őrizz!

ha bolydult évek illatos,

tarka ruhája szakadoz,

ne koppints a csaló

fejére! titka úgyis

 

a te titkod már, s a szó

varázstükre kettős fényt tündököltet:

elhódíthatod,

miből a tükör lett,

tiéd volt bár, mégsem birtokod.

 

és ne félj, kedved ha lobban,

hogy kétfelől zárul

rád a retesz!

a távolból mindig más alakban

toppan eléd, s ha meg is sebez

a bolygó vágy, a szégyen rá hull

vissza, ki nem tudja ezt,

és hiszi, hogy már szabadabban,

hódító reménnyel tár új

tartományt. foglyul

 

épp így ejti magát,

önként adva át,

mit el se vehetnél tőle.

s mert a forgó ég mása csak kedvnek,

kedélynek, nézz bátran

a varázstükörbe,

mely új és új gyönyörnek

zengő forrása lett, s a kezdet

hullámai már számolatlan

szakadnak.