Pavel Vilikovský: – Jobb témáink is vannak, de mivel ez a beszélgetés egy irodalmi folyóirat számára készül, úgy tűnik, az irodalomról leszünk kénytelenek beszélgetni. És tekintettel arra, hogy mindketten abban a korban vagyunk, amikor több van már mögöttünk, mint előttünk, nem riadunk vissza a hátra-hátratekintgetésektől sem, még ha el zsibbad is a nyakunk. És hogy haladjunk szépen sorjában, engedj meg egy indítókérdést: mikor fedezted föl magadban azt a hajlamot, hogy holmi betűket vess papírra, és ez a késztetés miféle konkrét formákat öltött nálad?

Pavel Hrúz: – Én tulajdonképpen a bátyámat utánoztam: amikor horogkeresztes tankokat rajzolt a vörös csillagos tankokkal szembe, én egyszerűen követni próbáltam, és természetesen megpróbáltam fel-felismerni egy-egy betűt is, a mindenfelé fordított „L" betűt és társait. Később, amikor megjött az eszem, úgy tizenhárom éves korom tájékán ismeretlen okokból leírtam egy mesét, amit a nagyanyámtól hallottam. Az anyám fedezte fel, teljesen ledöbbent, vajon mi sarjad majd ebből… Na, és ez így folytatódott. Neked is volt bátyád, vagyis te is másodszülött vagy…

P. V.: – Nekem is volt bátyám, aki viszont koránál idősebbnek akart látszani, ezért nem túl sokat foglalkozott velem, s ilyen értelemben közvetlenül nem hatott a neveltetésemre. De hát én, hogy úgy mondjam, a „grafomán" iskolapéldája vagyok, mivel, ki hinné, elemi ösztön élt bennem a történetmesélésre, lehetőleg bűnügyi elemekkel megspékelve; a bravúr kezdettől megvolt, mindjárt az első fejezetben, amikor az elhagyatott kastélyba megérkezett autóján a detektív. Ám ennél a fejezetnél sosem jutottam előbbre. Mindig…

P. H.: – …itt maradt abba.

P. V.: – Itt maradt abba, mivel fogalmam se volt, mit is csinálhatott volna az a detektív abban a kastélyban, de még a gyilkosságot sem tudtam rendesen kiagyalni vagy kidolgozni.

P. H.: – Ha jól saccolom, kilenc-tízéves lehettél.

P. V.: – Nehéz visszaidézni. Igaz lehet, viszont tény, hogy tizennégy évesen szert tettem egy írógépre, volt is egy otthon, írógéppel írni, az igen, az már komoly dolognak látszott.

P. H.: – Ez már egy teljesen más nézőpont.

P. V.: – Igen, ez már amolyan munkaféle, olyan életszerű. Novellákat írtam akkor, de lehet, hogy regényt is, egy bevezetést, melyből kibomolhatott volna a regény, de minden abbamaradt úgy hét-nyolc oldal után. Ezzel most is így vagyok. (…)

P. H.: – (…) Gyakorta vádolnak bennünket, a generációnkat, hogy emlékeink sematikusak, s alighanem írásaink is azok, csupa temetés, Sztáliné, Gottwalddé, a magyarországi forradalom, hogy mintha egyetlen család lennénk, mindannyian csak ugyanazokra a dolgokra gondolunk és emlékezünk vissza, az istennek se másra, de azt hiszem, ezek megkerülhetetlen sorsfordulók voltak.

P. V.: – A gyermeki lélek az első észleleteit raktározza a legmélyebbre, azaz oda íródnak be azok a bizonyos beidegződések, hogy szépen fejezzem ki magam.

P. H.: – Visongtam a gyönyörtől, ha Baciluskára gondoltam, mivel én megpróbáltam eljátszani, ez egy bábjáték volt, melyet a tbc-ellenes Masaryk Liga támogatott, roppant nehéz volt például tüzet rakni, vörös papirost találni, zseblámpaelemet, de szorgalmasan dolgoztam a Baciluska „színrevitelén".

P. V.: – Nekem korántsem volt ilyen kreatív a hozzáállásom, engem halálra rémített az egyik gonosz szereplő, s aztán már csak amolyan szent borzadállyal ütöttem fel olykor.

De bizonyos, hogy azok a halálesetek, Sztálin halála és a többi – nem mintha engem személyesen megérintett volna Sztálin halála, ellenkezőleg, én még nem állhattam díszőrséget a mellszobránál, nem mintha akartam volna, hiszen még úttörő sem voltam akkor. (…) Amikor ’56 körül kijártam az iskolát, csak akkor sikerült végre úttörővé avattatnom magamat. Szóval, ez kellemetlen volt. De mindezek ellenére, mélyen átéltünk mindent.

P. H.: – Ez a látszólagos élményazonosság, úgy tűnik, eléggé más-más irányokba terelgetett minket, nemde?

P. V.: – Épp egy ilyen kérdést szántam neked, ezzel összefüggőt, lehet, hogy csak egy benyomás, de olyan érzésem volt, hogy a hatvanas években meglehetősen népes prózaíró generáció jelentkezett, s kezdettől fogva mindenki más volt, nem voltak egységes tematikus és stiláris érintkezési pontok a műveikben, mint, mondjuk, a korábbi nemzedék esetében (…). Te ’41-es vagy, Ballek is ’41-es, én is ’41-es vagyok. Így valóban feltételezhetjük, hogy ugyanabban az időben ugyanazok a dolgok ragadtak meg minket. Természetesen átélhetsz valamit, ám ha ötvenévesen éled át ugyanazt, máshogy éled át, mint tizennégy évesen, vagyis a tapasztalatszerzés alapja bizonyos fokig közös, de a tapasztalatok feldolgozása eltérő, a mi esetünkben viszont, bár ugyanazok a tapasztalatok ugyanabban az életkorban mutatkoztak meg, mégis elég nagy volt a szórás. Mivel magyarázod ezt?

P. H.: – Nem mintha hinnék a horoszkópokban, de én ezt úgy magyarázom, hogy különféleképpen szituált szülők hoztak minket világra, hiszen nyilván kell hogy legyen némi különbség a szeredi játszótéren született Jožo Mokoš és, mondjuk, énközöttem, aki itt születtem egy közeli házban. És ahogy az lenni szokott, a nők mindent kifecsegnek, úgyhogy anyám egy idő után nekem is elárulta, hogyan nemzettek: apám hadgyakorlatra ment, a házat takarították, az ágy sodronyait kirakták, s egyszerre megtetszett nekik, hiszen olyan szokatlan volt, hát egy ilyen pillanatban fogantam, nyilván gyönyörben. Nem csak afféle rutinból. S ennek nyilván nyoma van, nemde?

P. V.: – Hát ez aztán szép magyarázat…

P. H.: – Másként élték ezt meg a gárdisták, a felkelők, ebből is látható, hogy az irodalmárok micsoda kevercse jött a világra.

P. V.: – Na igen, ezt a magyarázatot elfogadom. Ahogy ma a politikusok mondják: sem cáfolni, sem megerősíteni nem tudom…

P. H.: – Habár cáfolni talán könnyebb…

(…)

P. H.: – Hirtelen váltunk felnőtté, Pozsonyba még tizennyolc éves korunk előtt kerültünk, és persze nem tudtunk betelni az éjszakai élettel, ez lehetetlen is lett volna, a Pipához címzett fogadó…

P. V.: – Az én „éjszakai életem" fölött anyám őrködött, így én csak óvatosan töltekeztem.

P. H.: – Pozsonyi barátaink mondogatták: nektek könnyű, ti disznók, de nekünk még haza is kell mennünk. Én mindenhova jártam, minden sportrendezvényre, leginkább persze a libériák „maradványai" ragadtak meg, tulajdonképpen már csak a Redut koncertjein lehetett velük találkozni, vagy a Carlton Hotel liftesfiúján, esetleg talán a Dévény Szálló portásának volt ilyen, s persze, számunkra ez valóságos szenzációként hatott. Természetesen ötkor nem lehetett kihagyni a Perlièkát, olyankor kezdtek ott zenélni; borozni pedig a Szél utcába jártunk… És a korzó! Az utolsó állomás általában a Vydrice volt, a Halpiac tér alatti sörfőzde, éjjel-nappal ott nyüzsögtünk, de még a csillagászok közé is volt időm járni, a Duna-partra, a Pihenés és Kultúra Parkjába…

P. V.: – Te valóban telhetetlen voltál.

P. H.: – Ki tudja, nem üt-e ez majd vissza. Pár évvel később ezt te valahogy úgy nevezted, hogy az éjjeli élet folklorizálása, nemde? Alighanem igazad volt.

P. V.: – Te sosem bocsátasz meg nekem. De nem igaz, ez csak afféle hirtelen reakció, abban az értelemben igazam volt, hogy nekem úgy tűnt, ez érződik az írásaidon. Valójában a te esetedben ez már tudatos lépés volt egy bizonyos irányba, amely fokozatosan kristályosodott ki írás közben. Ebből a szempontból hát tévedtem, mivel, mondom, te már valamit megcéloztál azzal az indulással. Miközben nekem fogalmam sem volt róla, hogy hova akarsz kilyukadni…

P. H.: – Minthogy neked megvolt a saját utad… Most viszonozni próbálom a bókot. Nem tudom, felfigyeltél-e rá, hogy Ivan Kadleèík, mikor még kritikus volt, vagyis amikor még nem lopta be magát a prózairodalomba, akkor, valamikor a 70-es évek táján, határozottan kijelentette, hogy az egész kortárs írónemzedék – akkor még közép- illetve öregedő középgeneráció – tulajdonképpen visszaeső, a kritikai realizmus maradványa, egyetlen kivétellel (na, találd ki, ki az?). Vilikovskýt kivéve mindnyájan Tajovský és hasonlók követői voltunk Ivan szemében.

P. V.: – Hát, ez elkerülte a figyelmemet…

P. H.: – Meg tudtam volna ölni, mikor hallottam, de lehetséges, hogy igaza volt.

(…)

P. H.: – Tény és való, hogy igazuk volt azoknak a régi öregeknek, akik azt tartották, hogy a prózaírónak csak úgy negyven körül kellene tollat ragadnia, amikor megtapasztal már valamit az életből.

P. V.: – Hát, tudod, vannak másfajta elképzelések is…

P. H.: – Kivált mi, az egykori kritikai realisták, persze, téged leszámítva.

P. V.: – Ó, de hisz én kritikai realista vagyok, sőt szocialista realista, ez az egyetlen korrekció, amit még hozzátennék. Nem győzöm hangoztatni ezt magamról, hiszen valójában nem merek túl sokat spekulálni, nekem bizonyosság kell arról, hogy valami megesett az életben, és aztán már tudok is róla írni, ám ha én magam találtam volna ki, annyira mély bizalmatlansággal kezelném a témát, hogy képtelen lennék róla papírra vetni bármit is. (…)

Viera Prokešová: – Nyilván nem voltak olyak tapasztalataik a kiadói lektorokkal, mint például Rudo Slobodának, aki, miután megkapta a lektori véleményt (persze nem az én kezemből, nem is az én közvetítésemmel), melyben fel voltak tüntetve azok az oldalszámok, ahol túlzásba vitte, mondjuk, az erotikát, vagy valami ilyesmi, lelkiismeretesen kimásolta a megfelelő oldalszámokat, és később valóban mérsékelte a hangvételt, sőt, ezt-azt ki is húzott.

P. H.: – Tényleg hagyta, hogy belebeszéljenek a dolgába?

V. P.: – Igen, noha nem kényszerítette erre senki, ilyen volt a lelkialkata.

P. V.: – Csak találgatni tudok, persze, de arról lehetett szó, hogy rá volt szorulva a megjelenésre, anyagi vagy gazdasági okból – hiszen nem az írói indulásáról van szó –, lényegében nem engedhette meg magának azt a fényűzést, hogy egy fél év vagy egy év munkáját dobja sutba csak azért, mert neki éppen az a bizonyos erotikus rész tetszik a 33. oldalon. Az én első könyvem szerkesztője Janko Medveï volt, aki például a zakót kabátra javította meg ilyesmi, persze akkor engem ez is mélységesen felháborított, de olyan beavatkozásokat nem eszközölt, amelyekkel elvből nem értettem volna egyet. Ilyesmiről szó sem volt.

(…)

P. V.: – Még egy ilyen mellékes kérdés Besztercebányával kapcsolatban, hogy annak a sajátos légkörnek és környezetnek köszönhetően, mely olyan közel állt hozzád, véletlenül vagy tudat alatt nem merült-e fel benned, hogy éppen ebben a városban találod meg azt a szereplőtípust, amely kifejező lehet számodra, vagy amely érdeklődésed középpontjába kerülhet. Vagyis valamilyen emberi jellem a falusi és a városi lét határán, hiszen lényegében abban az időben Besztercét valószínűleg már elözönlötték a környékbeli falvak lakosai.

P. H.: – Persze, itt kezdődött. Besztercén nőttem fel, egy külvárosban, 200 méterre tőlünk már egy falu volt, tehát a kettő keveredett.

P. V.: – És hogy nem épp azok az erkölcsi és szokásbeli kódok, amelyek ebben a kontrasztban mutatkoztak meg, játszották-e a legfontosabb szerepet, azt nehéz megmondani…

P. H.: – Kétségtelenül. Érdekes, hogy már a XXI. században járunk, és nem tudom, találnál-e más hasonló nagyságú várost, ahol a főtértől mindössze pár száz méterre szántóföld van – most a solymászok járnak ki oda röptetni –, és valóban csak egy kőhajtásnyira van minden. Akárcsak a Tátrában. Fokozatosan kis távolságon belül fordulnak elő olyan ellentétek, mint a tundra és a Himalája, vagyis esetünkben a kis falu és a városkezdemény, ennyire egymásba épülve. Ez vonzza az embert… Persze, ennek már rég vége.

V. P.: – Micsoda szentimentalizmus…

P. H.: – Az ötvenes években ennek vége szakadt.

P. V.: – Még egy aprócska észrevétel. Okkultizmus című művedben szerepel például egy olyan középosztálybeli figura, mint Lányimama. A hozzá hasonló alakokat mindig kiválóan sikerült megformálnod. Ám ez inkább csak amolyan epizódféleség a könyveidben, többnyire inkább a társadalom peremére sodródott figurákról írsz…

P. H.: – És még túl finoman fejezted ki magad. Perifériának is szokták ezt nevezni.

P. V.: – A prózaírás szempontjából irreleváns, hogy a királyi palotáról vagy a perifériáról írsz-e. Most másról van szó…

P. H.: – Érdekes, hogy ezt épp egy prózaírótól kell hallanom. A kritikusok szentül meg vannak róla győződve, hogy ez fontos.

P. V.: – Engem az érdekelne, hogy miért nem a középréteg. Nota bene: magad is középosztálybeli vagy, ezt kínálja fel neked a város, mert itt megvolt ez a réteg, bár lehet, hogy a szocializmus évei már szétzilálták és proletarizálták, de létezett. Meggyőződésem, hogy valamilyen belső, talán egészen prózai okod volt arra, hogy miért nem foglalkoztál túlságosan ezzel a réteggel, és rendre a társadalom pereméről és legalsó rétegéből választottál magadnak hősöket.

(…)

P. H.: – Meg vagyok győződve arról, hogy az embernek eredetiségre kell törekednie. Ha valaki nem eredeti, jobb, ha leteszi a tollat, vagy populáris irodalomra adja a fejét. Ebből jól meg lehet élni. Tíz könyvnyi lehetőséget adtam magamnak, úgy gondoltam, ez elég eredeti, a legtöbbet közülük meg is írtam, valamit még terven felül is. De mért kellene azt írnom, amit nem akarok? Amit terveztem, már megírtam.

V. P.: – A prózaíróknak, legalábbis úgy tartják, van egyfajta írói napirendjük, vagy ön ezt az elképzelést elveti?

P. H.: – Nem, és talán Pa¾o is tanúsíthatja, számomra az írás kín. Rendkívül kellemetlen tevékenység. Kellemes dolog sétálgatni estefelé és azon tűnődni, hogy miről írjak elbeszélést – de hogy leüljek és írjak?! Ahhoz már grafománnak kell lenni, hogy az ember egész életében ezt tegye. Ez lehetetlen.

P. V.: – Én, ahogy azt már az elején mondtam, egyértelműen grafomán alkat vagyok. Mindeközben egyáltalán nem érzek késztetést az írásra, nem erről van szó. A hozzáállásom a következő: lehet erről a dologról írni? Vagyis bizonyos dolgokról az írás szempontjából gondolkodom.

P. H.: – Elő szokott fordulni veled, hogy este van két óra időd, és azt mondod, hurrá, megyek, írok valamit? Feltételezem, hogy nem.

P. V.: – Én például el se tudom képzelni – miközben rendkívül szeretek irodalmi naplókat olvasni –, hogy minden este találjak tizenöt-húsz szabad percet, hogy megragadjam a nap történéseit vagy általában véve a jelentősebb eseményeket, és most nem olyasmiről van szó, hogy reggelire fekete kávét ittam és kiflit aprítottam bele, de…

V. P.: – Egy prózaíró a naplót műfajként is felfoghatná. Mikor elolvastam Rudolf Sloboda naplóinak utolsó részét, hát az valóban igazi műfajjá nemesedett, egyáltalán nem feltételezem, hogy minden szava igaz, látszik, milyen ragyogóan színezi ki a történeteket, hogyan töpreng el az írás mikéntjén. Épp ez számomra a legérdekesebb. Az autenticitás mértéke végeredményben nem kell, hogy érdekelje az olvasót.

P. V.: – Azt meg sem lehet állapítani, hol van szó autentikus érzelmekről, hol valós az emberekről alkotott véleménye, vagy…

V. P.: – Valóban, csak az ember képes ülni a hófehér papírlap fölött…

(…)

V. P.: – Hrúz úr, az előbb Besztercéről beszélgettünk. Gyakran találkozom olyan meglepő vélekedésekkel, hogy sok szerző, kivált, mondjuk, a nem pozsonyiak, azt hiszik, hogy a közép-szlovákiai világ külön világ, és hogy meglehetősen problematikus bekerülni a fővárosi kiadói körökbe, illetve folyóiratokba…

Lehetett is ilyen érzése néhányuknak a maguk köréből, hiszen jómagam is sokszor kényszerültem megküzdeni annak érdekében, hogy szerkesztőként csak a szöveg minőségével törődhessek, a jó szöveggel, hiszen lényegében teljesen mindegy, hova valósi is a szerző. Vagyis, érez-e (ezt mostanság más területekkel kapcsolatban is gyakran emlegetik) egyfajta Pozsony-központúságot?

P. H.: – Ez mindig is így volt, engem az ötvenes évek végén teljesen meglepett, hogy mennyire nem sikerült Pozsonyt elszlovákosítani, hogy Pozsony még mindig inkább magyar és osztrák, mintsem szlovák karakterű, noha annyi nemzedék gyökerezett már meg ott. Ám a betelepülők azonnal átveszik az ottani nyelvjárást, hogy ne is különbözzenek, a hangsúly az első szótagra kerül, és lassan maguk is pozsonyiakká válnak, s azok, akik irigykednek rájuk 200 km távolságból, ugyanezt tennék, ha arra lehetőségük volna, de mivel nincs, megrövidítve érzik magukat, s nem egyszer egy ügyetlenebb szerkesztő még meg is erősíti őket ebben a tudatban. A rádió éjszakai műsorában például nemegyszer elhangzik: Honnan hív? Szinnából? Úristen, Szinnából! Előfordul még manapság ilyesmi? Hogy valaki Szinnából hívjon?

V. P.: – Nyilván azért is csodálkoznak ezen, mert a rádióban gyakran várni kell, és ez persze pénzbe kerül.

P. H.: – Nem tudom, hogy a telefondíj annyira drága-e, de tény, hogy ha egy pozsonyi rádiós kolléga felhív, általában az első kérdése: nálatok már lehullott a hó? Mindegy, hogy július van-e vagy épp szeptember. Amerikában 200 km semmit nem jelent, mi meg itt úgy teszünk, mintha két távoli kontinensen élnénk.

V. P.: – Ezért épp a legviccesebb, hogy Pozsony lakosságának egyre nagyobb százalékát alkotják a betelepültek.

P. V.: – Ma már, mondhatni, nagyon nagy ez a százalék. Az eredeti pozsonyiak becslésem szerint csak mintegy harminc százalékot tesznek ki, a maradék hetven betelepült.

P. H.: – Az angolok megállapították, hogy bármilyen kinevezés egy fontos posztra a mellékvesékben bizonyos hormonális változásokat idéz elő. Vagyis ha megdicsérsz egy házmestert, máris működésbe lépnek a mellékvesék is. Így van ez a pozsonyiakkal is. Működnek a mellékvesék, ezt-azt kitermelnek… A legkisebbtől a legnagyobbig.

V. P.: – De néhány írónak megvan ez a kiváltsága, például Buzássynak, Strážaynak és másoknak… Például éppen az itt ülő Vilikovskýnak, aki pozsonyi, noha nem ez a szülővárosa.

P. H.: – Ha én pozsonyi lennék, iszonyú komplexusom lenne, hogy Bécs perifériáján élek, de hát minden relatív. De ha már a nyelvnél tartunk, az egy természetes hendikep, ugyanúgy, ahogy egy közép-szlovákiai írónak bizonyos automatikus nyelvi előnye van az írás és közlés terén. Ezzel nem lehetett mit kezdeni, ha már egyszer úgy alakult, hogy közmegegyezés szerint a közép-szlovákiai nyelvjárás vált irodalmi nyelvvé, így tehát mind a kelet-, mind a nyugat-szlovákiai származású író kénytelen egy idegen nyelvet megtanulni, ahhoz, hogy ki tudja fejezni magát irodalmi nyelven. Ez nem is fog egyhamar megváltozni: Pa¾o kellemes kivételnek számít. A beavatatlanok ezt azzal magyarázzák, hogy a szülőhelye, Nagypalugya az oka, pedig az anyja csak azt gondolta, hogy így elkerüli a háborút, ám sajnos…

P. V.: – A születésem azért még nem ezzel függ össze, csak a nagymamám lakott Nagypalugyában, ezért járt oda anyánk szülni, hogy az első napokban az anyja mellett lehessen, satöbbi. De aztán ’44-ben már oda bújtunk el a háború elől. A születési helyem nyilvánvalóan csak a nagymama miatt alakult így, ám két-három hét, vagy egy hónap elteltével ismét felkerekedtünk és visszamentünk Pozsonyba.

(…)

V. P.: – Most jut szembe, hogy egy regényről beszélgettünk. Egy ifjúsági regényről, van ilyen a tarsolyában?

P. H.: – Egy ilyen kéziratom már ’66 óta lappang valahol (mennyi is van most? 2001?), na, harmincöt éve pihen, és még bele se mertem pillantani.

P. V.: – Nocsak, nocsak…

V. P.: – Érdekelne, hogy…

P. H.: – Ha meggazdagszom és inasokat fogadok fel, két tehetségeset, s reggel kiosztom nekik a feladatokat, majd este leellenőrzöm a munkájukat, akkor talán valaki ezt is megteszi helyettem.

V. P.: – Hiszen ez, ahogy említette, egy kalandregény, nemde?

P. H.: – Amolyan fedélzetnapló. Egy csónakútról szól, a Garamtól a Dunáig. Semmi különös. Egyszer publikáltam belőle egy részletet, és Laco Ballek teljesen rémülten közölte: Hát, Pa¾o, ezt azért mégse!

V. P.: – Mitől rémült meg annyira?

P. H.: – Ócskaságnak tartotta, művészietlennek, populáris irodalomnak.

V. P.: – Lehet, hogy nincs is olyan messze az a kézirat, hiszen itt vagyunk Besztercén.

P. H.: – Légvonalban itt minden…

V. P.: – Szívesen belepillantanék…

P. H.: – Semmi értelme. Az embernek bizonyos dolgokat teljesen el kéne felejtenie. Máig aszalok egy riportkötetet, mely csak azért keletkezett, mert ’72-ben nem volt miből élnem, és a művészi riport címén még ösztöndíjhoz lehetett jutni. Ha jól emlékszem, Laco ?ažký Bősről írt, én meg a Beszterce–Túrócvidék vasútvonalat választottam, meg is írtam egy kötetnyi riportot, de a könyvnek soha nem szabad megjelennie…

P. V.: – Miért nem?

P. H.: – Mert már a keletkezés oka is gyanús, hiszen haszonelvű. Az ilyesmiket hagyni kell, hadd örüljenek a kutatás szürke egerei, hogy rágcsálhatják az archívumban a megsárgult lapokat.

V. P.: – És nem merült fel önben, hogy például a fiai valamikor majd ki szeretnék adni?

P. H.: – A fiaimat nemigen érdeklik ilyen dolgok. Nem is csodálkozom rajta, hiszen őket már a szavak iránti ellenszenv jegyében nevelték.

Nos, találhatnánk-e jobb befejezést két író beszélgetésének?

 

CSEHY ZOLTÁN és POLGÁR ANIKÓ fordítása

Pavel Vilikovský (1941): prózaíró, publicista, hosszú ideig a Romboid folyóirat szerkesztője volt. Angolból fordít. A 60-as években indult prózaíró-generáció egyik legmarkánsabb képviselője. Eddig kilenc kötetet adott ki, egyet Grendel Lajossal közösen. Első kötete után csaknem húsz évig nem publikált, 1989 után rögtön három könyvet jelentetett meg, s nyomban az egyik legjelentősebb szlovák prózaírónak kiáltották ki. Művei közül kettő is megjelent magyarul a Kalligram Kiadó gondozásában: Az élet örökzöld hátaslova (Veène je zelený..., ford. Mayer Judit) és Az utolsó pompeji ló (Posledný kőò Pompejí, ford. Hizsnyai Tóth Ildikó) címmel. Számos díjat kapott, a Vilenica ’96 kitüntetettje. Pozsonyban él.

Pavel Hrúz (1941): prózaíró, rádiós szerkesztő. Indulásakor, a 60-as években két könyvet publikált, később művei közlését betiltották, s a 90-es években tért vissza az irodalomba a 70-es és 80-as években írt kiadatlan vagy szamizdatban terjesztett műveivel. Prózája provokatív jellegű, művei pl.: Pereat; Oèi kurièove (A fűtő szemei); Hore pupkom, pupkom sveta (Fel a világ köldökére). Besztercebányán él.

* Viera Prokešová 2001-ben a szlovák rádió besztercebányai stúdiójába két kiváló szlovák prózaírót hívott meg 60. születésnapjuk alkalmából, Pavel Vilikovskýt és Pavel Hrúzt. A szalagon rögzített beszélgetés nyomtatott változatát (a belterjesebb részek elhagyásával) kissé lerövidítettük, ennek megfelelően a szövegben apróbb átalakításokat is kénytelenek voltunk eszközölni, s az írás eredeti címét is megváltoztattuk. (A ford.)